A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.

[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]

Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)

***

Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira

A BM közleményének címe azt a látszatot keltheti, mintha a strasbourgi bírói fórum csak holmi vitatható, valójában semmire nem kötelező „kritikát” fogalmazott volna meg. Ezzel szemben a „tényszerűség megkívánja”, hogy tisztázzuk: az Emberi Jogok Európai Bírósága nem a kívülálló kritikus szerepét tölti be az európai alapjogi bíráskodásban, így ezekben az ügyekben sem, hanem olyan ítéletet hoz, amelyet az Európa Tanácsnak az ítélettel érintett tagállama, köztük Magyarország magára nézve kötelezőnek tekint – jelesül nálunk – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 46.cikke alapján.

„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”

Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.

„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”

Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.

Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.”

Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.

„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”

Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.

Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)

„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott.  Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”

A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.

„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”

Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)

Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.

 „A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”

– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.

„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”

A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.

Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.

Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.

„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”

A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.

ij-pb-zzs

Ma a kormánypártok jóvoltából alkotmányos védelmet kap a választási regisztráció, amely szűkíteni fogja az általános választójogot. Hogy mennyire alkotmányos ez a megoldás, alkotmánybírák biztosan nem vizsgálhatják.

[caption id="attachment_987" align="aligncenter" width="560" caption="Köszörűs. Harapj rá!"][/caption]

– Igen, a kormánypártok kérni fogják majd az előzetes választási feliratkozás (regisztráció) előzetes alkotmánybírósági kontrollját – erősítette meg a parlamenti vitában Gulyás Gergely éppen egy hónapja. Ehhez képest ma szavaznak az alkotmánymódosításról, amelyik lehetetlenné teszi majd az új jogintézmény alapjogi vizsgálatát.

De nem csak Gulyás képviselő, hanem az új választási eljárásról szóló törvény előterjesztője, Lázár János államtitkár is megígérte, hogy lesz előzetes normakontroll. Ehhez képest másokkal együtt éppen ő jegyzi azt a törvénymódosítási javaslatot, amelyik a „Magyarország Alaptörvényének második módosítása” hangzatos címet viseli, és egyszer s mindenkorra elintézi, hogy alkotmánybírók semmiképpen ne tárgyalhassanak a regisztrációról.

Futólag megjegyezzük, hogy az egykor Mózes kőtábláinak maradandóságához mért Alaptörvénynek nem ez lesz a második módosítása, merthogy arra már akkor sor került, amikor az új alkotmány még hatályba sem lépett. Ott is sántít a módosítás tekintélyt parancsoló, az amerikai gyakorlatot idéző elnevezése, hogy voltaképpen nem is az Alaptörvényt, hanem az utólag praktikus okból alkotmányos szintre emelt átmeneti rendelkezéseket egészítik ki. Emlékeztetőül, a praktikus ok ott is az volt, hogy az Alkotmánybíróság ne vizsgálhassa az abba foglalt vegyes rendelkezések alkotmányosságát. Ezek szerint nem dönthet arról, hogy például az MSZP meg az Úttörőszövetség minden felelősségben osztozik azért, amit, mondjuk, Rákosi terrorrendszere követett el. Vagy például a legfőbb ügyész szabadon megválaszthatja, melyik bíróságon „tárgyaltatja” az arra érdemesített ügyét.

De vissza a regisztrációhoz. A Helsinki Bizottság és a TASZ még szeptember közepén közleményben tiltakozott Lázárék manővere ellen. Eszerint mindez „leleplezi a parlamenti többség valós szándékait. Ha meg lennének győződve javaslatuk alkotmányosságáról, és valóban a demokrácia iránti elkötelezettség hajtaná őket, akkor bátran néznének szembe az alkotmánybírósági vizsgálattal. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztője is tudja: a választásokon való részvétel lehetőségét szűkítő szabályok alkotmányellenesek.”

Azóta tovább romlott a helyzet. A Salamon László vezette alkotmányügyi bizottság módosító javaslatot nyújtott be. Eszerint az új „alkotmányos rendelkezés”, amely szerint a választójogi törvény a „választójog gyakorlását kérelemre történő névjegyzékbevételhez kötheti”, kiegészülne a részletszabályokkal is. Ha elfogadják őket (ugyan, miért is történne másképpen), az Alkotmánybíróság még szükségességi–arányossági szempontból sem vizsgálhatja, hogy, mondjuk, az általános választójog szempontjából elégséges-e, ha a regisztráció csak a választás vagy a népszavazás megelőző 15. napig kérelmezhető.

Efféle technikai jellegű szabályok alkotmányba foglalására biztosan lehet nemzetközi példát találni, elvégre sok ország van sokféle szabállyal. Meg hát konyhakéssel is lehet gyilkolni, mégis kapható a Vasedényben. De csak a vak nem látja, hogy a hazai törvényalkotót mi hajtja: az alkotmányos fékek és ellensúlyok teljes körű kiiktatása annak érdekében, hogy a következő választáson a mostani kormánypártok minél nagyobb eséllyel és minél nagyobb mértékben győzhessenek. Ez a buzgó igyekezet szüntet meg olyan hasznos jogintézményt, mint a központi lakcímnyilvántartás, vagy zilál szét olyan demokratikus alapintézményt, mint a választás és a népszavazás.

Hogyan festenek most a hatalmon lévők a demokratikus jogállam rogyadozó arénájában? Valahogy úgy, ahogyan azok az eszement focidrukkerek, akik egyedül a nagy cseh szatirikus, Jaroslav Hašek illemtanácsát fogadják meg. „Hogyan viselkedjünk labdarúgó-mérkőzésen? Bírót rozsdás késsel leszúrni tilos.” Ezt még betartották. Noha eddig nem is volt alkotmányos elvárás. Feszülten várjuk, mit ígér meg Gulyás képviselő és Lázár államtitkár.

Zádori Zsolt

Zeusz szent fájának susogása és a tövében fakadó dodonai forrás csobogása is azt jelzi, nincs ez jól. Azt susogják, azt csobogják, esztelen dolog szabálysértőket veszélyes bűnözőknek tekinteni, válogatás nélkül dutyiba zárni.

Siccet tetten éri Kancsal Flóris. Fáért vaskarika

A strasbourgi bíróság két újabb, Magyarországot elmarasztaló ítéletet hozott: jogellenes volt egy iraki menedékkérő testvérpárnak és egy palesztinnak hosszú hónapokon át tartó idegenrendészeti őrizete. Az állam a Magyar Helsinki Bizottság három ügyfelének fejenként tízezer euró kártérítést fizet.

[caption id="attachment_948" align="aligncenter" width="560" caption="Tévészoba az egyik uniós pénzen felújított őrzött szálláson. Lecsavarozva"][/caption]

 

A kérelmezők, hazánkban menekültstátuszért folyamodó külföldiek azért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

Az idegenrendészeti őrizetnek és az őrzött szállásnak az eufemisztikus elnevezése olyan fogdakörülményeket takar, amelyek rosszabbak a börtönviszonyoknál, amelyeknél embertelen, megalázó bánásmódnak kitéve élnek a sorsuk elbírálására várók. Számosan – mint jelen ügy egyik kérelmezője is – a menekülésre késztető szörnyűségektől súlyosan traumatizálva érkeznek. Mentális és fizikai állapotukat továbbrontja, hogy nem értik, miért kezelik őket bűnözőkként pusztán azért, mert úti okmányok nélkül érkeztek hazánkba. Jóllehet nemzetközi egyezmény mondja ki: amiatt nem érhet senkit joghátrány, hogy érvénytelen okmányokkal érkezik abba az országba, ahol védelmet kér, a hazai hatósági gyakorlat még sincs figyelemmel erre.

A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje kérelmének helyt adva a strasbourgi bíróság kimondta: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét.

Az ítéletek tegnap, az 1956-os forradalom ötvenhatodik évfordulóján születettek. Az egybeesés véletlen, mégis szimbolikus.

Kormányaink Nyugaton járó képviselői a forradalom évfordulója táján rendszeresen fejezik ki hálájukat a magyar menekültek egykori befogadásáért. Így tett a napokban Martonyi János is, amikor Hillary Clinton külügyminiszterrel találkozott. A hivatalos kommüniké szerint a magyar külügyminiszter köszönetet mondott a magyar menekültek tízezreit befogadó Amerikának.

S valóban számos honfitársunk talált védelmet Nyugaton, ha valamelyik diktatúra vagy háború elől kellett menekülnie. Így volt ez nem csak 1956 utolsó hónapjaiban, de a harmincas évektől egész a rendszerváltásig. Közismert, hogy a forradalom 200 ezer menekültje után 1989-ig újabb 200 ezer magyar szivárgott Nyugatra. Őket sem küldték vissza, őket is nagylelkűen befogadták, noha nem biztos, hogy mindegyikük klasszikusan „politikai menekültnek” számított.

A magyar forradalom a világszabadság történetének a része; a forradalom utáni magyar menekülők nyugati befogadása pedig a szolidaritás, az állami empátia iskolapéldája marad, amiből érdemes tanulni.

Több mint két évtizede módunk lenne megélni a szabadság, a nyugatias emberi jogi normák megosztásának örömét és felelősségét: azaz immár befogadó államként viselkedni. De nem ez történik. Afféle pereket, mint a mostaniak, sajnos, akár naponta megnyerhetnénk, mert a menedékkérőkkel szembeni hasonló jogsértések rutinszerűek hazánkban. (A mostanihoz hasonló ügyet már sikerrel képviseltünk Strasbourgban.) Noha törvény írja elő, hogy a hazánkba érkező menedékkérő addig nem utasítható ki, míg kérelmét jogerősen el nem bírálják; s mivel idegenrendészeti őrizetbe csak az helyezhető, aki ki van utasítva, értelemszerűen így a menedékkérők nem kerülhetne fogdára („őrzött szállásra”). Ehhez képest a menedékkérők többsége rövidebb-hosszabb időre mégis oda kerül.

Az „amerikás magyarok” fogalmát mindenki ismeri, de mikor hallani „magyaros palesztinokról”; „magyaros afgánokról”? A szomorú helyzet az, hogy aki hozzánk azért menekül, mert szabad emberhez méltó életet remél, könnyen jogtipró módon rácsok mögé bekasztlizva, méltányos eljárás nélküli fogolyként ismerkedhet „Európa értékeivel”.

Csak elvétve hallani Magyarországon nehézségek nélkül befogadott, majd sikeresen integrált menekültekről is. Annál gyakrabban jogellenesen fogvatartottakról vagy visszafordítottakról.

A magyar kormányok nem a „Több Európára van szükség, nem kevesebbre!” elve szerint járnak el, hanem az európai értékeket leépítő, az érvényben lévő jogszabályokat rendre figyelmen kívül hagyó gyakorlatot folytatnak.

A mostani perek is rávilágítottak, hogy államunk nem az európai megoldást választja, hanem a jogsértést, és szükségtelenül tartja fogva a védelmet kérőket. Az Európai Emberi Jogi Bíróság tegnapi ítéleteiben egyértelműen kimondta, hogy a magyar állam újra megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

Szolidaritás, felelősségvállalás a magyar kormányok retorikájának kulcselemei, mégis a menekültekkel szemben folytatott eljárások során a hatóságok rutinszerűen ignorálják ezeket a fogalmakat. Előszeretettel hivatkozunk arra, hogy Magyarországnak a nemzetközi politikában joga van a „tisztességes eljáráshoz”. Sajátos módon ezt nem tekinti evidenciának a védelemért folyamodóknál, noha a személyes szabadság önkényes korlátozása fogalmilag kizárt egy jogállamban. Az Alaa Al-Tayyar Abdelhakim, Hendrin Ali Said és Aras Ali Said kérelmezők ügyében született strasbourgi ítélet nem csak róluk, de a jogállamiságunk állapotáról is szól.

A világ egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Ez a feledékeny állam Magyarország.

[caption id="attachment_931" align="aligncenter" width="558" caption="Újabb magyar menekülők érkeznek a traiskircheni táborba 1956 utolsó napjaiban"][/caption]

- Csomagolj Erzsi, mindennek vége - hadarta rekedten a hálószoba ajtaját feltépve. Erzsi félálomban leintette: - Ne kiabálj, alszanak a gyerekek. Hol a fenében voltál? Fél öt. Egész éjjel le se hunytam a szemem, azt se tudtam, élsz-e még.

- Mindennek vége, a ruszkik megindultak Pest felé, mindnyájunkat felkötnek - mondta még mindig zihálva.

- A szovjetek? Visszajönnek a ruszkik? - hitetlenkedett az asszony egy pillanatig. - Tudtam, annyira tudtam, ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Mihez kezdünk most?

- Odakinn teljes a felfordulás, nincs vesztegetnivaló időnk. Ha maradunk, nekünk kaput. A gyerekek miatt muszáj mennünk. A Béláék már éjszaka elindultak Ausztriába, most még nyitva a határ. A Béla unokatestvére minket is el tud vinni teherautóval Sopronig, aztán majd meglátjuk.

- Laci, te mindig túldramatizálod a dolgokat. Ebben mindenki benne volt, csak nem nyírhatják ki a fél országot - replikázott Erzsi karikás szemét törölgetve.

- A ruszkikkal visszajön az ÁVÓ meg minden, meglátod. Nekem annyi. És nem csak nekem, Erzsi, fogd már föl, azok után, amiket az újságban írtál, csak nem képzeled, hogy az elvtársak megbocsátanak?! Én nem bírom ki még egyszer a börtönt, te meg még az első hetet se élnéd túl a dutyiban a széplelkű idealizmusoddal. Itt már sosem lesz se demokrácia, se fejlődés.

- A mamust akkor sem hagyhatjuk itt, nem bírná ki, ha mind elmennénk. Ki fogja gondját viselni? Meg a lakás, az otthonunk, a munkám… Németül se tudok, mihez kezdünk mi külföldön egy fillér nélkül?

- Még mindig nem érted. Ha maradunk, akkor vagy kinyírnak, vagy bezárnak. És ha csoda történne és megúsznánk, én akkor sem akarok egy poshadt diktatúrában élni. Elég volt a háború, a nyilasok, a nyomor, a komcsik… nem bírom tovább… a gyerekeim többet érdemelnek…

Laci ekkor olyat tett, amit a sokévnyi küszködés alatt még soha: elsírta magát. Erzsi ekkor értette meg, hogy nincs tovább. Az eddigi életüknek vége. Laci olyan megtört és kimerült volt kopott bőrkabátjában, koszos szemüvegével, romba dőlt álmaival, hogy Erzsi alig ismert rá. Amikor egy kicsit összeszedte magát, Laci így szólt:

- A mamus is jön velünk. Vagy ha nem akar, majd utánunk jön valahogy, valamikor, nem tudom. A Gézáék majd támogatják addig. Átszaladok hozzá és beszélek vele, te addig keltsd föl a gyerekeket és csomagoljatok. Hozd a nagyanyádtól örökölt nyakláncot is, szükségünk lehet rá.

Laci elrohant, mire Erzsi még mindig szédelegve lerángatott két ósdi bőröndöt a hálószobaszekrény tetejéről. Kinyitotta a szekrény ajtaját és percekig csak bámult rá, majd hirtelen elkezdte kirángatni a ruhákat, miközben hangos zokogásban tört ki.

Két órával később egy középkorú pár és két kisgyereke állt a pesti belváros egyik ütött-kopott házának udvarán a szemerkélő esőben, hogy még egy utolsó pillantást vessenek eddigi életük gangos világára. A kislány szakadt fülű mackóját szorongatta tiszta erőből, a fiúcska csak a szemét törölgette. Egy fél óra múlva már egy teherautó platóján nyomorogtak útban az új élet felé. Elindultak hát.

***

 1956 őszén – pontosan ötvenhat évvel ezelőtt – sok ezer magyar otthonban játszódott le hasonló jelenet. A forradalmat követő megtorlástól, a diktatúra visszatérésétől való félelem ’56 utolsó heteiben több mint kétszázezer magyar állampolgárt késztetett a menekülésre, otthona, vagyona, szerettei hátrahagyására. Sokan az életüket mentették vagy a várható bebörtönzés, kínzás, bántalmazás elől menekültek. Olyanok is sokan voltak, akiket talán nem fenyegetett ilyen közvetlen veszély, de nem akartak többé olyan országban élni, ahol a legalapvetőbb emberi jogaiktól is megfosztják őket, ahol nem a képesség és az érdem, hanem politikai „megbízhatóság” az előrejutás egyetlen útja, ahol nyomor és elnyomás van, és még a barátaiban sem bízhat az ember. Olyan világról álmodtak, ahol a kapucsengő hangja kedves barát vagy rokon érkezését jelzi, nem pedig rettegni kell tőle.

Hetek alatt egy megyeszékhelynyi város lakossága lépte át a nyugati határt, ami a második világháború után a világ első tömeges méretű menekültválságát idézte elő. A kommunista diktatúra ellen a lábukkal szavazók sokszínű csoportot alkottak: voltak köztük orvosok, mérnökök, művészek, élsportolók, falusi gazdálkodók, gyári munkások, tanítók, börtönből szabadultak, idősek és fiatalok, férfiak és nők, vallásosak, konzervatívak, szabadelvűek és csalódott kommunisták egyaránt. A világ akkor példát mutatott együttérzésből és szolidaritásból. Ausztria beengedte a magyar menekülteket, és lehetőségeihez képest nagyvonalúan gondoskodott elhelyezésükről, ellátásukról. A háború után épp hogy talpra álló kis ország azonban képtelen lett volna tartósan ellátni kétszázezer menekültet, így néhány napon belül megkezdődött a történelem egyik legnagyobb menekült-áttelepítési akciója. A világ harminchét országa vállalta, hogy befogad magyar menekülteket, a legnagyobb számban az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Franciaország, Svájc, Ausztrália és az Egyesült Királyság.

Mintegy százezer menekült áttelepítésére már az első tíz hétben sor került, és az ötvenes évek végére pedig egyetlen magyar menekült sem maradt menekülttáborban. Az „ötvenhatosok” a néhány évvel korábban született genfi egyezmény alapján menedékjogot, valamint azzal számos jogosultságot és támogatást kaptak. Nagy részük sikeresen beilleszkedett a befogadó országok társadalmába, ami lehetetlen lett volna a nemzetközi közösség, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság és a civil szervezetek hathatós segítsége nélkül.

A mai menekültek jellemzően nem Budapestet, Varsót vagy Berlint kénytelenek hátuk mögött hagyni. Korunk Erzsijei és Lacijai Afganisztánból, Szomáliából, Iránból, Szíriából menekülnek, pontosan ugyanolyan okok miatt, mint történetünk hősei: ők sem jószántukból, kalandot keresve hagyják el a világot, ahol felnőttek, amit szeretnek és ismernek. Azért teszik, mert mentik az életüket, testi épségüket, családjukat, szabadságukat az elnyomás, az üldöztetés és háború elől. Számukra a demokratikus, biztonságos Európa ugyanúgy a remélt Kánaán, mint az ötvenhatos menekülteknek volt a „Nyugat”. Rájuk azonban nem szolidaritás, befogadás és gyors beilleszkedés vár. Ha Erzsi és Laci afgán alteregói a mai Magyarországon kérnek menedéket, nagy eséllyel kerülnek nyitott táborok helyett hosszú hónapokra fogdára, ahol az embertelen bánásmód és megalázás sem kizárt, s a társadalom nagy része pedig szabadulásuk után is nem kívánatos idegenként tekint rájuk. A menedékjogi eljárás során rendre megkérdőjelezik, hogy vajon igazat mondanak-e, és néhány kisebb ellentmondás vagy pontatlanság a történetükben könnyen a menekült státuszukba kerülhet. Nagy esélyük van arra, hogy nevetséges indokokkal visszatoloncolják őket a nem biztonságos és védelmet lényegében senkinek sem nyújtó Szerbiába, ahonnan ki tudja, hova küldik őket tovább.

Pedig hozzánk nagyon kevés mai Erzsi és Laci vetődik el: általában egy év alatt az egykori néhány hetes magyar menekülthullám csupán egy század része. Évi egy-kétezer menedékkérő még erős túlzással sem mondható soknak, különösen tudva, hogy például Pakisztánban, Iránban és Kenyában több millió menekült él évek óta, vagy hogy Törökország a szíriai polgárháború kitörése óta százötvenezer szír menekültet fogadott be. Ennek ellenére a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Az ENSZ és számos civil szervezet álláspontja szerint a magyar menekültügyi rendszer több sebből vérzik és távolról sem biztosítja az oltalomkeresőknek az őket megillető védelmet. Egyre több nyugat-európai bíróság deklarálja, hogy Magyarország nem biztonságos a menedékkérők számára és a magyar menekültügyi rendszert egyre többször ültetik az Unió szégyenpadjára.

Az ötvenhatos forradalom évfordulóján különösen van tehát mit szégyellnünk. Noha akad számos pozitív történelmi példa (ilyen volt a Hitler csapatai elől menekülő lengyelek, a görög polgárháború vagy a délszláv konfliktusok miatt elűzöttek befogadása), a jelenlegi magyar menekültügyi gyakorlat a legtöbb európai országgal összehasonlítva szűkkeblű és értelmetlenül szigorú.

A magyar történelem számtalanszor igazolta, hogy a szerencse forgandó. Az üldözöttek befogadása olyan erkölcsi és jogi kötelezettség, ami hol az egyik, hol a másik országnak, csoportnak, egyénnek segít, és a szerepek bizony változhatnak. Remélhetőleg Magyarországnak nem kell újra menekült-kibocsátó országgá válnia ahhoz, hogy ezt megint megértse.

El Duende

Vizuális környezetszennyezéssel és számtanpéldákkal küzd a rendőrség a bűnözés ellen. A bűnmegelőzés szokatlan formáit Borsodban vetik be.

[caption id="attachment_911" align="aligncenter" width="560" caption="A kocsmák falára szánt matrica. Négy tételben"][/caption]

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya „komplex program keretében” a napokban olyan hírlevelet juttat el az iskolákhoz, amelyben többek között „szöveges matematikai példák keretében mutatja be a garázda jellegű bűncselekmények úgymond forintosított következményeit”. Egy törött orr például százezer forintot ér, ennyit kell befizetnie az elkövetőnek, ha felelősségét a bíróság jogerősen megállapítja.

Karinthy Frigyes hírneves „megfejthetetlen” matekpéldája így szólt: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el — mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa?” Na most, ennek mintájára akár ilyesmi feladatokra számíthatnak a barcikai, felsővadászi és ózdi nebulók:

Ha a büntetett előéletű T. Tibor fél óra alatt fél liter pálinkát iszik meg, míg a próbára bocsátott K. Sándor 6 decit. Hány dl-t isznak meg két óra alatt annak figyelembevételével, hogy fél óránként 15 százalékkal csökken az általuk elfogyasztott ital térfogata?

Esetleg: A megyei kórház traumatológiára kilenc sérültet vittek be. Közülük hármuknak csak kisebb sérülései keletkeztek, őket sürgősségi ellátás keretében látták el fejenként 12 000 Ft-os költséggel. Ők a rendőrség előzetes adatai szerint nem vettek részt a csoportos garázdaság bűntettét megvalósító cselekményben. A másik hat viszont igen. B. Péter, B. Zsigmond, B. Piroska kórházi költségei fejenként 46 500 forintra rúgnak, míg B. Alajost, K. Vazult és S. Nyéket fejenként 62 400 forint megfizetésre kötelezte az OEP. Összesen mennyi bevételre számíthatna a kórház a garázdáktól, ha képesek lennének kifizetni saját ellátásuk és a sértettek gyógykezelésének teljes költségét?

Középiskolában már valamivel fogósabb kérdésekre is mód nyílhat: N. Róbertre az első jogerős ítélettel csoportos garázdaságért 18 hónap letöltendő börtönbüntetést szabtak ki. Időközben a bíróság elítélte 1 év felfüggesztett fogházra lopásért, 6 hónapra tartásdíj elmulasztásáért, valamint 9 hónap letöltendő fogházra természetkárosításért is. Mekkora lesz N. Róbert összbüntetése figyelembe véve, hogy az utóbbi bűncselekményt az első jogerős döntés után követték el? (Btk.-t, számológépet használhatsz. Tollal, rostironnal írj!)

[caption id="attachment_912" align="aligncenter" width="560" caption="Naptárral az uzsorások ellen. Megáll az idő"][/caption]

Nem ez az egyetlen meghökkentő vonatkozása a – már az elnevezésében is borzongató – „Ital-Vita-Vitalitás” projektnek . Annak zászlóshajója, koronadísze, faltörő kosa ugyanis egy „képes regény”, amely egyebek mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy a garázda elkövetőknek a büntetési tételek mellett „számolniuk kell az esetleges kórházi ellátás számláival is”.

Az öntapadós matricaként kocsmafalra is feltapasztható alkotás esztétikájában a borsodi bűnmegelőzési kiadványok négy éve indított, „közkedvelt” sorozatának legújabb darabja. Mint ismeretes, a szériát a 2009-es „uzsoranaptár ” nyitotta, amelynek rafináltan dilettáns, naivművészetet idéző grafikai megoldása hézagmentesen illeszkedett a kliséket példásan felmondó gondolatiságához. A 12 stációban elmesélt történet szerint –az ünnepeken kiköltekező család (boros palack az asztal alatt, üresen árválkodó ajándékdoboz) lelkiismeretlen uzsorásokhoz fordul, akik pénzt adnak a nyomorultaknak. Eleinte minden szép, habzsi-dőzsi, hejehuja, dínomdánom, még nyerőgépre is futja, de a következmények kiábrándítóak: vagyonvesztés, erőszak, rettegés. A házaspár egyre többet gondol a rendőrökre, míg végül testileg és lelkileg összetörve elmegy hozzájuk. (A közállapotokat jellemzi, hogy míg a roma jogvédők burkolt cigányozást véltek felfedezni a képeken, addig a széljobb meg azon kesergett, hogy az uzsorások feltűnően kopaszok, ráadásul keresztet viselnek.)

A szüzsé mindenesetre William Hogarth a Szajha útja c. rézkarcsorozatára emlékeztet, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg az angol mesternél a csúcspontot követően töretlen hanyatlástörténetet láthatunk, addig a VisualPress Reklámstúdió alkotásának végén az összevert, vagyonukból kiforgatott szerencsétlenek „utolsó esélyeként” megjelenik a rendőri őrszoba: a hatóság segítségével jobbra fordulhatnak tehát a dolgok.

[caption id="attachment_913" align="aligncenter" width="560" caption="A szajha útjának a 6. képe. Végjáték"][/caption]

Más szériák is kikerültek a miskolci grafikai műhelyből, így például a közfeladatot ellátó személy elleni erőszakról és legújabban a bódult állapotban elkövetett garázdaságról. Bár talán lett volna elég idő kigyakorolni a biztosabb vonalvezetést, ám a mostani mű is konokul ragaszkodik az előzőek stiláris megoldásaihoz. A garázda cselekmény a söntés elől indul. A csaposnő szomorúan tenyerei közé ejti fejét, üveges tekintettel néz maga elé, idegenül érzi magát durva környezetében. Nem is csodáljuk, mert eközben két vélhetően ittas férfi betyárul csépeli egymást, míg a harmadik már magatehetetlenül fekszik a földön. Ez a kép a csoportos garázdaságot illusztrálja, tehát korábban ő is verekedhetett. De mi az ő tettük a második képecskén láthatóhoz képest! Furkósbotot, kést (25 cm-es pengehosszúságút), villát, sarlót, sőt kapát, kaszát is bevetnek az ittas garázda személyek. Az alsó sorban pedig ott láthatók a szomorú következmények: a kórházi kezelés, amit ki kell fizetni, illetve a szabadságvesztés, amit meg le kell ülni.

A parányi, kb. 20x30cm-es „képes regény” mostantól a megye kocsmáit díszíti majd, valahol a „Hitel nincs!” felirat és a DVTK-poszter között. És ezzel érzékeltettük, mennyire gondoljuk hatékonynak a bűnmegelőzésnek ezt a formáját – valójában a kivitelezés minőségétől függetlenül. Azt reméljük, legalább nem került sokba. Ha mégis, számtanpélda még lehet belőle.

Zádori Zsolt

A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.

[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"][/caption]

Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.

Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.

Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.

Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.

A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.

A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.

A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.

Gyulai Gábor

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg

Élénk vita övezi a Siófoki Városi Bíróság elnökének döntését, aki erkölcsre hivatkozva indokolta a Horthy-szobrot vörös festékkel leöntő Dániel Péter enyhe ítéletét. A Magyar Helsinki Bizottság praxisában olyan is akadt, hogy a bíró a jogszabályokkal szembemenve egyenesen erkölcsi alapon döntött. A bírát figyelmeztették.

[caption id="attachment_877" align="aligncenter" width="560" caption="A rongáló és a megrongált tárgy"][/caption]

A Horthy-szobrot piros festékkel leöntő Dániel Péter ügyvédet a Siófoki Városi Bíróság bűnösnek mondta ki rongálás vétségében a sértettnek okozott kár miatt. Megrovásban részesítette, de kimondta azt is, hogy cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt".  Kónya István, a Kúria elnökhelyettese sietett elítélni a bírói indokolást, mondván, a jog, az ítélkezés, a büntető igazságszolgáltatás soha nem állhat az erőszak mellé. Utóbbiban igaza van a főbírónak. De a helyzet sommás megítélésén túl szerintem érdemes megvizsgálni a vitatott döntést közelebbről is.

Az eset rávilágít az egyik legrégibb jogelméleti dilemma lényegére, arra, hogy mi a jog és az erkölcs viszonya, pontosabban: erkölcsi természetű indokok megjelenhetnek-e egy jogállami bíróság döntésének indokolásában. Akár úgy, hogy bírák közvetlenül erkölcsi megfontolásra alapoznak egy döntést, ami adott esetben jogilag vitatható lesz, mert a bírói erkölcsi intuíciójából nem jogszerű döntés következik; akár úgy, hogy a bíró jogilag helyes döntést hoz, de a döntés indokolásában kijelenti, hogy a jogilag elmarasztalt cselekvést egyébként erkölcsileg helyesnek tartja.

Az első esetre volt példa a Helsinki Bizottság praxisában. Egy jelenleg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt járó ügyben tiltott kéjelgésért harminc nap elzárással sújtott nő a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadása előtt már jelezte a családvédelmi szolgálatnál, hogy terhes, és a terhességét meg kívánja szakítani. Ezt követően a börtönben azt is kijelentette, hogy akár a büntetés-végrehajtás szervezetrendszeréhez tartozó, akár „külső” kórházban hajlandó magát alávetni a beavatkozásnak. A Gödöllői Városi Bíróság az elzárás félbeszakítása iránti kérelmet elutasította, és indokolásában kifejtette: „a bíróság tájékoztatja az eljárás alá vont személyt, hogy a bíróság nem nyújt segítséget olyan – egyébként törvényben, bizonyos körben meghatározott és engedélyezett – deviáns magatartás végrehajtásához, mely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő.”

Mire a nő szabadult, már nem volt lehetőség az abortusz elvégzésére, így 2008 áprilisában megszülte gyermekét. Pedig a jogszabályok alapján a szabálysértés miatt elzárt nőnek joga volt a büntetés megszakítására, az ellenkező álláspont mellett pedig nincs igazán jogi érv. A döntés valójában azért lett ez, mert a deviánsnak tekintett magatartáshoz, az abortuszhoz a döntéshozó bíró önkényesen nem akart hozzájárulni, miközben a művi terhesség-megszakítást a jog egyébként lehetővé teszi. Ebben az ügyben fegyelmi eljárás indult a bíró ellen, amelynek végén figyelmeztetésben részesült.

Dániel Péter esetében bizonyos tekintetben másról van szó. A két ügy annyiban persze azonos, hogy a bíró a döntésének indokolásában erkölcsi álláspontot fogalmazott meg, pedig a bírói felhatalmazás jogi értékelés kialakítására szolgál, és kívánatos, hogy elkerülhetetlen eseteket kivételével (pl. ha egy szerződés semmiségéről döntenek annak jó erkölcsbe ütközése miatt) a bírói ítéletben sem írásban, sem szóban ne legyen helye olyan kitételeknek, amelyekről a bíróság politikai vagy erkölcsi véleményére lehet következtetni. A bírónak ugyanis meg kell maradnia pártatlannak, és ez a követelmény a pártatlanság látszatát is magában foglalja. Ugyanakkor ez ennél mégis bonyolultabb kérdés, hiszen egyes eseteknek lényeges a politikai, történeti és erkölcsi kontextusa.

A két eset azonban annyiban eltér egymástól, hogy a szoborrongálási perben morális megfontolások nem befolyásolták a bírói döntés érdemét, vagyis az ítélkező bíró kimondta, hogy Dániel Péter bűncselekményt követett el, és ezért el is marasztalta őt. (Szakmai probléma ezzel az, hogy a bűncselekmény fogalmi eleme a társadalomra veszélyesség, és ha egy cselekményt társadalomra veszélyesnek minősítünk, akkor lehetetlennek tűnik azt egyszerre társadalmilag hasznos magatartásként értékelni az indokolásban.)

Ugyanakkor valóban nem lehet arról megfeledkezni az ítélet kialakítása során, hogy a cselekmény a politikai véleménynyilvánítás egy olyan esetét jelentette, amelyben nem egy közveszélyes bűnöző rombol egy akármilyen szobrot. A jog és az erkölcs nem választható el hermetikusan egymástól, mert akár a jogértelmezésben, akár a büntetéskiszabásban az alkotmánnyal összeegyeztethető erkölcsi megfontolásoknak is van korlátozott szerepük. Például azt, hogy mi az adott helyzetben általában elvárható magatartás, részben elkerülhetetlenül erkölcsi természetű indokok fogják meghatározni, és erkölcsi természetű megfontolások alapján veszi figyelembe enyhítő körülményként a bírói gyakorlat a sértett felróható közrehatását is. Ezért az indokolásának szerintem így kellett volna szólnia:

Dániel Péter tette a véleménynyilvánítás egy formája volt, amelyet egy olyan történelmi szereplő szobrának felállítása miatt hajtott végre, akinek a vészkorszakban történtek miatt történelmi felelőssége is van. Ugyanakkor az elkövető maga vállalta azt, hogy a cselekményét nyilvánosan hajtja végre, tudatosan vállalva ezzel a büntetőjogi következményeket. Az általa erkölcsi alapon elítélt történelmi szereplővel (akinek felelőssége a kárpótlási törvény alapján is megalapozható, hiszen az általa kormányzóként aláírt törvények alkalmazásával okozott jogsérelmek miatt kárpótlás járt) szembeni felháborodását azonban a Btk.-ba ütköző módon fejezte ki, amire a bíróság a megfelelő jogkövetkezményeket alkalmazta, a büntetés kiszabása során pedig értékelte azt a tényt, hogy a vádlott nyilvánosan vállalta tettét, és egy olyan szimbolikus szereplővel szemben fejezte ki jogsértő módon a véleményét, akinek felelőssége van a zsidótörvények meghozatalában és 600 ezer magyar zsidó állampolgár szisztematikus kivégzésében.

Ebben az indokolásban megjelenik az, hogy Dániel Péter nem akármilyen szobrot öntött le, hogy felháborodása érthető és tette véleménynyilvánítás, de nem jelenik meg benne az, hogy a jogsértést társadalmilag hasznosnak vagy erkölcsileg helyesnek tartja a bíró. Körülbelül olyan ez, mint amikor a menthető felindulásból elkövetett emberölésnél azt mondja maga a jogalkotó, hogy a menthető (vagyis erkölcsileg lényeges) motiváció alacsonyabb szankciót indokol, de azt nem mondja senki, hogy az erőszakos magatartással megvalósított jogsértést társadalmilag hasznosnak lehet tartani. A történelem, kortárs publicista vagy bármely állampolgár alkothat ilyen ítéletet egy jogellenes cselekedetről, bíró semmiképpen nem.

Ezzel együtt az ítéletet meghozó bíró komoly érdeme, hogy az esetet a szokásos mechanikus jogalkalmazással szemben alapjogi kérdésként is vizsgálta, vagyis figyelemmel volt arra, hogy az egyébként tényállásszerű cselekedet a véleménynyilvánítás esete, és az sem kerülte el a bíró figyelmét, hogy a vélemény tartalmilag a demokratikus jogállam melletti elkötelezettséget fejezi ki. Helytelen lenne megfeledkezni erről a tényről akkor, amikor szakmai kritikát fogalmazunk meg a döntésről, illetve annak indokolásáról.

(Időközben kiderült, meglehet, a bíró indoklását az MTI tudósítója rosszul idézte. Ettől álláspontom az erkölcs és a jog viszonyáról nem változott.)

Tóth Balázs

Tízezer eurónyi kártérítés és 3350 euró perköltség megfizetésére kötelezte a magyar államot a strasbourgi bíróság, mert II. kerületi rendőrök egy igazoltatásnál szükségtelen erőszakot alkalmaztak, a nyomozó ügyészek és bíróságok pedig nem jártak el kellő alapossággal. A pernyerteseket a Magyar Helsinki Bizottság képviselte.

[/caption]

Réti Gergely Miklós és Fizli Zsanett 2006. október elsejének éjszakáján valószínűleg nem sejthették, amikor motorjukkal az üres Frankel Leó utca kátyúit kerülgették, hogy kígyózó, óvatos mozgásuk szemet szúr a rend éber őreinek. Az se gondolhatták, hogy 2006 szeptemberének „sajnálatos eseményei” a zavargások belvárosi gyújtópontjától messze eső II. kerület rendőreinek lelkén is nyomot hagynak. Arra pedig végképp nem számíthattak, hogy fizikai és lelki sérüléseket viszont éppen ők, a néhány hónapja Magyarországra költöző ifjú házaspár szenved majd.

Aki nem emlékezne: ez volt az az időszak, amikor az MTV-székház ostrománál megalázott rendőrség állományából sokan elégtételt vettek békés állampolgárokon is, és a testületi szellem ezt bocsánatosnak tekintette, miközben a Btk. mindezt bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekményének minősíti.

A macskaköves úton

Rétiék nem voltak városi gerillák vagy balhés futballhuligánok, éppen hazafelé tartottak. A Zsigmond térnél posztoló rendőrök verziója szerint ittasnak tűnt nekik a motort vezető férfi. Megállították hát a járművet. A rendőri intézkedés tényét Fizli Zsanették sem vitatják, ám innentől kezdve gyökeresen eltérnek a változatok.

A rendőrök szerint az ifjú pár ittas volt, és eleve ellenségesen lépett fel velük szemben, megtagadták az együttműködést, különösen Réti volt támadó. Ehhez képest a magyart  jól beszélő Fizli (aki gyerekkorában költözött szüleivel Amerikába) azt állította, a rendőrök – mivel idegenajkúnak vélték őket – azon tanakodtak, mennyire „veszik le majd” a házaspárt. Az valószínűsíthető, hogy vita alakulhatott ki, mert Réti – aki valóban nem tud magyarul, és a Greg Reti nevet használja inkább – az amerikai konzulátust hívta telefonján – vagy legalábbis úgy tett. Ez az egyik rendőrt annyira felbőszítette, hogy lökdösni kezdte és a földre teperte a fiatalembert, és megpróbálta megbilincselni. Aggódó felesége magyarul kiabált segítségért. Ez a másik, eddig békén maradó rendőrnek volt sok, és innentől ő is beszállt a bántalmazásba.

Sok tenyér ha csattan

Eltérnek a változatok arról, hogy miért is, de tény, a rendőrök erősítést kértek. Mire hamarosan a helyszínen termett három rendőrautó mintegy tíz rendőrrel. Réti azt állítja, semmiféle testi ellenállást nem tanúsított, így már korábban megbilincselték. A rendőrök szerint viszont a társaikat éppen azért kellett kihívni, mert a magát megmakacsoló férfi ellenállását különben csak úgy lehetett volna megtörni, ha aránytalan erőszak alkalmazásával sérülést okoznak nála. A furcsa érvelés ellenére így is keletkezett éppen elég sérülés Rétin, arca, teste teli volt vérömlenyekkel, horzsolásokkal. A rendőri verzió szerint ez a testi kényszer alkalmazása során keletkezett, sőt Réti saját magában is tett kárt. A férfi és felesége viszont arra emlékszik, hogy a magatehetetlen férj bántalmazásába egy kivétellel minden rendőr bekapcsolódott, és a bántalmazás ellen tiltakozó nő is kapott az egyik rendőrtől.

A látványos éjszakai rendőri akció furcsasága, hogy a házaspárt ugyan előállították, de semmiféle eljárást nem indítottak ellenük: se szabálysértési, se büntetőeljárást, noha a rendőrök szerint már a megállításukkor bűzlöttek az alkoholtól. Fizli Zsanett és férje viszont azonnal látleletet vetetett fel sérüléseiről és másnap feljelentette a rendőröket.

A rendőrökben meglepően későn tudatosodott a gyanú: a házaspár hivatalos személy elleni erőszakot követett el. Így különös módon csak két hónappal később, decemberben indítottak eljárást az amerikai–magyar kettős állampolgárokkal szemben. Az ügyben eljáró nyomozó ügyész az egyszerű, az ilyen ügyekben rutinnak számító megoldást választotta, bizonyítékok hiányára hivatkozna megszüntette mindkét eljárást, mondván, Rétiék ezt mondták, a rendőrök meg azt, nincsenek érdektelen tanúk, nem lehet pontosan rekonstruálni a történteket.

Tisztázatlan viszonyok

Csakhogy – bár a fiatalok kérték – nem történt meg az összes résztvevő rendőr felkutatása, azonosítása, nem került sor a fényképes felismertetésre vagy szembesítésre. A nyomozó ügyészt azt sem érdekelte különösebben, hogy a vérvizsgálat Fizlinél semennyit, Rétinél pedig – aki nem is vitatta, hogy fogyasztott alkoholt, a rendőrök mégsem jártak el ez ügyben – csekély fokú alkoholt mutatott ki.

Mivel a magyar állam nem látott vádemelésre okot, Réti és Fizli pótmagánváddal idézte bíróság elé a rendőröket. A bíróság nem pótolta az ügyészi szak hiányosságait, a rendőrök sztorijának számos ellentmondását nem oldotta fel, és bizonyítottság hiányában jogerősen felmentette a rendőr vádlottakat.

Megalázó bánásmód

Miután a sértettek kimerítették az összes hazai jogorvoslati lehetőségüket, a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordultak. Képviseletüket Győző Gábor, a Helsinki Bizottság ügyvédje látta el. A kérelem az emberi jogok európai egyezményének a 3. cikkére hivatkozott, amely szerint senkit sem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.

Az eljáró tanács keddi ítéletében nem csak azt mondta ki, hogy a magyar állam nem tett eleget a rendőri brutalitás kivizsgálásnál elvárható kötelezettségének, tehát vétkesen mulasztott, hanem azt is megállapította, mivel a magyar hatóságok a rendőri erőszak törvényes okára nem találtak kellő – a strasbourgi bírák számára is elfogadható – magyarázatot, így a sértettek valóban ki voltak téve megalázó bánásmódnak.

A strasbourgi eljárásban elvileg van lehetősége a magyar államnak a nagy kamara eljárását is kezdeményezni az ítélet tulajdonképpeni felülvizsgálata érdekében, de az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy ezt az eljárást leggyakrabban meg sem indítják – a Helsinki Bizottság által sikeresen képviselt európai peres ügyekben ilyen eddig még nem történt.

zádori

Találja meg az öt különbséget a két, azonosnak tűnő képen! Ez jutott eszembe, amikor a sajtó hírt adott arról, hogy Pécsett őrizetbe vették B. Ferencet, mert cigány önvédelmi szervezetet akart létrehozni, hogy fellépjen a romák, a zsidók és más, fenyegetettségben élő kisebbségek érdekében.

[caption id="attachment_848" align="aligncenter" width="560" caption="Gárda-születésnap a Hősök terén. Háborítatlanul"][/caption]

A rendőrség szerint fennáll a gyanú, hogy ezzel „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység jogellenes szervezésének” vétségét követte el. A büntető törvénykönyv 217. paragrafusa kimondja, hogy aki jogszabályi felhatalmazás nélkül a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló vagy annak látszatát keltő tevékenységet szervez, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Annak alapján, amit az ügyről tudni lehet – különösen, ha mégiscsak igaz az utóbb félreértésnek minősített információ, hogy fegyverekre akartak pénzt gyűjteni –, kétségtelenül felmerülhetett e bűncselekmény gyanúja. Ha pedig felmerül és a hatóságok tudomására jut, a rendőrségnek kötelessége vizsgálatot indítani, és B. Ferencet kihallgatni. Szóval eddig rendben volnánk, akkor mégis mi a baj?

Nos, például az, hogy az Új Magyar Gárda honlapján szó szerint a következőt olvashatjuk: „Az Új Magyar Gárda Pest megyei csapatához futott be kedden délután a Ceglédiek [sic!] segítségkérése. [...]. A Ceglédiek megelégelték a rendőrség tétlenségét a cigány bűnözőkkel szemben és egységesen kívántak ennek megálljt parancsolni. [...] Ehhez az Új Magyar Gárdát látták partnernek és hozzánk fordultak megoldásért. [...] Tagjaink azóta is figyelő szolgálatot látnak el [...]. Cegléd közbiztonsága, illetve a közbiztonság hiánya sajnos nem egyedi. Azonban amit kedden a Ceglédiek tettek az egyedi, bátor és követendő minden »fertőzött« település számára!” A szöveghez képek is tartoznak, amelyeken látszik, hogy az „új” magyar gárdisták a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájához megtévesztésig hasonló öltözékben vonultak ki Ceglédre. Az arcok nincsenek kitakarva, így az érintettek azonosíthatók.

Itt nem merülhet fel ugyanannak a bűncselekménynek a gyanúja? Dehogynem. Hasonló a két kép? Meglehetősen. És akkor most lássuk a különbségeket.

B. Ferenc csupán a „tervezési fázisban” tartott, az Új Magyar Gárda viszont ténylegesen fel is vonult Cegléden, és megkezdte „figyelő szolgálatát”. Ez utóbbi eset súlyának tehát nagyobbnak kellene lenni. Ennek ellenére B. Ferenc ügyében a rendőrség nyomozást indított, míg arról nincs hír, hogy a szélsőségesek Ceglédre vonulását szervezők kilétének megállapítására lépések történtek volna.

A ceglédi üggyel kapcsolatban egyéb bűncselekmények gyanúja is felmerül, hiszen például „egyesülési joggal visszaélést” követ el, aki feloszlatott egyesület vezetésében vesz részt, vagy a feloszlatott egyesület működésében a köznyugalom megzavarására alkalmas módon vesz részt, márpedig az Új Magyar Gárda tartalmilag azonos a régivel (erre nézve bírói döntés is van), és az sem kétséges, hogy a gárdisták ceglédi megjelenése megzavarta a köznyugalmat.

B. Ferencet ráadásul nem egyszerűen meggyanúsították és kihallgatták, hanem kommandósok fogták el, őrizetbe vették, és az előzetes letartóztatására is javaslatot tettek az ügyészségnél. A részletek ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy mindez szükséges volt-e, de az biztos, hogy ilyen jellegű bűncselekmény gyanúja esetén az előzetes letartóztatás nem szokványos – még akkor sem, ha az érintett korábban büntetve volt. A rendőrség túlbuzgóságára utal az is, hogy az ügyészség nem tartotta indokoltnak B. letartóztatását.

Félreértés ne essék: a rendfenntartás állami monopóliumának elve helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a monopóliumnak a védelme érdekében indokolt-e a büntetőjog eszközrendszerét igénybe venni, de ha már és amíg így van, a rendőrségnek kötelessége büntetőeljárást indítani mindazokkal szemben, akik olyan tevékenységre szervezkednek, amely ezt a monopóliumot megkérdőjelezi. És a hangsúly a „mindazok” kifejezésen van. Az „egyirányú” rendőri aktivitás elfogadhatatlan.

Amikor a rendőrök nem lépnek fel azonnal a devecseri romák udvarába kődarabokat hajigáló csőcselék ellen; amikor a Hősök terén zavartalanul lehet fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben demonstrálni, noha a szabálysértési törvény büntetni rendeli azt, aki nyilvános rendezvényen feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető öltözékben jelenik meg; amikor a ceglédi gárdafelvonulás kapcsán nem indul nyomozás a kézenfekvő bűncselekmények gyanújával; de a még csak szervezkedő B. Ferencre azonnal nagy erőkkel csapnak le; akkor számos kérdés mellett egy bizonyosság is megfogalmazódik: ha a rendőrségi jogalkalmazás továbbra is szelektív és/vagy bizonytalan marad, az nem erősíteni, hanem drámaian gyengíteni fogja az állam rendfenntartási monopóliumát. És azt mindannyian nagyon megszenvedjük.

KÁDÁR ANDRÁS

A Magyar Helsinki Bizottság társelnökének írása megjelent a HVG 2012. szeptember 14-iki számában.