„Amikor gyerekeket zárnak be a halálnak kitéve őket, egyszerűen az emberi szív legmélye is tiltakozik a brit uralom ellen.” E szavak a későbbi angol miniszterelnök, az akkor ellenzékben lévő David Lloyd George képviselőtől valók, aki élesen támadta az angol kormány háborúját Transvaal és Oranje, a két dél-afrikai búr köztársaság ellen. A hódító háborúnak akkor veszett el a támogatása brit földön, amikor kiderült, hogy Kitchener tábornok a nyakas búr gerillákat azzal akarja megtörni, hogy tanyáikat felperzseli, az otthon maradt asszonyokat és gyerekeket hatalmas sátortáborokba kényszeríti. Ezeket szokás az újkor első koncentrációs táborainak tekinteni.

(Hangos változat, podcast itt.)

Barátja, a Nobel-díjas Wigner Jenő a legnagyobb elragadtatással beszélt Szilárd Leóról (1898–1964), miszerint soha mással nem találkozott, aki nálánál csillogóbb elme lett volna, noha munkatársként Einsteint is elég jól ismerte… Szilárd zsenialitása minden tekintetben szokatlan volt. A legnagyobb könnyedséggel váltott a mérnöki tudományokról fizikára, majd biológiára és alkalmazott orvostudományokra. A probléma izgatta, nem pedig a besöpörhető akadémiai elismerések.

A tudomány mellett a másik életre szóló szenvedélye a politika volt. Lenyűgözte Platón utópikus állama, amelyet filozófusok irányítottak volna. Szilárd utópiájában a tudósok kaptak kulcsszerepet, mint olyanok, akik helyes irányba löködik a politikusokat. Szilárd Leó öntörvényűsége és csökönyössége nem csak az atombomba megépítésénél, de a nukleáris arzenál kontrolljánál is fontos szerepet kapott. Olykor meg akarta menteni a világot, máskor pedig meg akarta javítani.

(Hangos változat, podcast itt.)

A törökországi örmény népirtás áldozatainak számát félmillió és másfél millió közé becsülik. Ez nem csak attól függ, hogy a „becslő” örmény-e vagy török, hanem attól is, hogy az ölés és deportáció „járulékos veszteségeit”, az éhség és a betegségek áldozatait melyik rubrikába vésik be. A pusztítás mértékéről talán pontosabb képet ad, hogy az első világháború előtti kétmilliós törökországi örmény népesség 90%-a odaveszett: meggyilkolták, öngyilkos lett, éhen veszett, elűzték vagy erőszakkal muszlim hitre térítették.

(Hangos változat, podcast itt.)

Ludwig van Beethoven (1770–1827) értesülve arról, hogy a francia első konzul császárrá kívánja koronáztatni magát, széttépi és megtiporja készülő III. szimfóniájának címlapját, amelyen névadóként még Bonaparte Napóleon szerepel. Egy kortársi beszámoló szerint a tajtékzó zeneszerző így kiállt: „De hisz ő is csak egy olyan ember, mint bárki más! Mostantól kezdve ő is lábbal tiporja majd az emberi jogokat, és csak egyéni céljai érdeklik. Mostantól kezdve úgy érzi majd, hogy mindenki felett áll, és zsarnokká válik.”

A nagyjelenet minden valószínűség szerint valóban lejátszódott, de az öntörvényű és az utókor által morálisan is tévedhetetlennek tekintett művészzseni, illetve a hozzákapcsolt reményeket eltékozló zsarnok viszonya ennél sokkal szövevényesebb volt. A végül Eroicának, azaz hősinek, hősiesnek elkeresztelt szimfónia viszont maga az egyértelmű zenei forradalom, és nem csak szerzője életművében, de a nyugati zene történetében is.

(Hangos változat, podcast itt.)

Egy látszólag technikainak tűnő szabály, miszerint a letartóztatott polgárt késedelem nélkül bíróság elé kell állítani, hogy az döntsön a fogvatartás jogszerűségéről, alapvető változást hozott a jogrendszerekben, az egyén és az állam viszonyának megítélésében szerte a világban.

(Hangos változat, podcast itt.)

Kaspar Hauser, avagy példa az emberi lélek ellen elkövetett gaztettről – ezzel a címmel írt könyvet ennek a szomorú sorsú, „égből pottyant” fiatalembernek a pártfogója, Paul Johann Anselm von Feuerbach bajor államtanácsos. Pedig akkor még a komor végkifejletet nem is sejthette a derék törvényszéki elnök. Kaspart „előtörténet nélküli” vademberből néhány évre „Európa gyermekévé” tették, majd meggyilkolták. Talán 21 évet élt, ebből akár 16-ban is állatként tartották. Kaspar Hauser ismét szembesítette a világot azzal az alapkérdéssel, honnantól, mitől tekintünk embernek egy élőlényt, illetve mit öröklünk génjeinkben, és mit kapunk környezetünktől.

(Hangos változat, podcast itt.)

Abban, hogy a függetlenségi háború után a felszabadult észak-amerikai államok nem süllyedtek anarchiába, az alkotmánynak kulcsszerepe volt. Az államok gyenge, laza konföderációját erős nemzeti kormány váltotta fel. „Új dolog a társadalmak történetében, hogy egy nagy nép, amelyet törvényhozói figyelmeztetnek, hogy a kormánygépezet leállt, sietség és félelem nélkül szemügyre veszi sorait, felkutatja a bajok gyökerét, s két teljes esztendőn át bölcs türelemmel keresi a gyógymódot, majd amint fellelte, feltétel nélkül aláveti magát, anélkül, hogy ez az emberiségnek egyetlen csepp könnyébe vagy vérébe került volna” – írta az amerikai alkotmányozás jelentőségéről Alexis Tocqueville francia liberális gondolkodó.

(Hangos változat, podcast itt.)

Míg a mintaadó alkotmányok közül az amerikait „a szabadság alkotmányának”, addig a németet „a méltóság alkotmányának” szokás nevezni. Nem csak a nagy földrajzi és időbeli távolság, az eltérő kulturális hagyományok, de a megszületés körülményei is magyarázzák a különbségeket. Míg Amerika egy véres, de sikeres háború után nyerte el teljes függetlenségét, addig Németország lángba borította a világot, katonai és erkölcsi értelemben is abszolút vesztese lett a háborúnak, és éppen azon igyekezett, hogy romjaiból építse újra magát.

(Hangos változat, podcast itt.)

„Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg” – fogalmaz sarkosan az Alaptörvény. Ez az alkotmányos megfogalmazása a manapság lefitymált ártatlanság vélelmének. Ez az alapelv, nagyon helyesen, korlátozza az állam büntetőhatalmát. Mert könnyen belátható: ha valakit meggyanúsítanak, az még nem jelenti azt, hogy valóban bűnös is.

(Hangos változat, podcast itt.)

A szabad, demokratikus és tisztességes parlamenti választásokkal, valamint az új Országgyűlés megalakulásával közjogi értelemben 1990 tavaszán megtörtént a rendszerváltás. Megalakulhatott a koalíciós kormány, amelyet Antall József, az MDF elnöke vezetett. Az ország új vezetői előtt hatalmas feladat tornyosult. Az emberi jogok mindenesetre valóban komoly esélyt kaptak arra, hogy üresen kongó deklarációkból kikényszeríthető alapjogokká erősödjenek.

(Hangos változat, podcast itt.)