Mikor az első valóban szabad Országgyűlés elnökévé, így a köztársaság ideiglenes elnökévé választották, még nem igazán ismerte az ország. Pedig akkor már egy fordulatos, sűrű kelet-európai életpálya állt mögötte. Azt lehetett sejteni, hogy strapabíró, a demokrácia, a társadalmi párbeszéd és az emberi jogok iránt elkötelezett államfője lesz Magyarországnak. Az is lett. Azt azonban csak idővel tanulhattuk meg tőle, hogy bizony, igenis lehet más a politikus. Lehet úgy szilárd, hogy nem gátlástalan, és származhat méltósága varázsos, karizmatikus személyiségéből is, nem pusztán a ráruházott hatalomból. „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan” – mondta még gyakorló politikusként. Göncz Árpáddal (1922–2015) a magyar demokrácia a jobbik, egyenesen a derűs arcát mutatta. Jól tesszük, ha ápoljuk emlékét.
„Nem tehetünk azonban engedményeket ott, ahol másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelméről van szó. Nem képzelhető el olyan külső előny, amelynek kedvéért sorsukra lehet hagyni embertársainkat. Ha embereket méltóságukban megsértenek, tiltakoznunk kell, amennyire erőnkből telik. Mert nem tűrhetjük mások emberi méltóságának sérelmét, és mert a saját méltóságunkat is sérti, ha tehetnénk valamit, s mégis belenyugszunk a tűrhetetlenbe. Tiltakozni kell, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön. Hogy kimondassék: vannak emberi jogaink” – mondta 1995-ben Göncz Árpád köztársasági elnök.
Ez a fajta konok eltökéltség jellemezte őt egész pályáján. Már gimnazistaként erős közéleti érdeklődés fűtötte. Jó néhányan voltak akkoriban, akik bár a középosztályba születtek bele, mégis tűrhetetlennek tekintették a „történelmi osztályok” önzését, a parasztság elnyomását, kiszorítását a nemzetből. Göncz azonban mégsem volt népinek tekinthető. Ahogy 1985-ös életútinterjújában elárulta, az ő referenciái között jól megfért egymással Sinka István és Thomas Mann. Gondolkodását alapvetően befolyásolta, hogy szülei válása után apa nélkül nőtt fel, ezzel magyarázta, hogy irtózott minden paternalista tekintélytől.
Későbbi világlátását a jogi tanulmányai is befolyásolták. „Máig úgy érzem, hogy a történelem gerince vagy csontozata a jogrendszer. Tehát jogilag is tudom nézni a dolgokat.” A jogtisztelet vezérlő eszméje volt. Így volt ez a földosztás idején, amikor azzal a nehéz (tán lehetetlen) helyzettel kellett megbirkózni az országnak, hogy igazságos tulajdonviszonyokat teremtsenek olyan áron, hogy mások tulajdonát elveszik. A kényszerű részvételét a háború utáni igazoló bizottságokban éppen ezért tekintette katasztrófának, hiszen azok a jogot félretéve politikai megrendelésre dolgoztak. De valami hasonló mozgathatta első elnöki ciklusában is, amikor többször megakadályozta, hogy „történelmi jóvátétel vagy igazságtétel” címén alapjogokat sértsenek. De ne szaladjunk előre.
A jogi diploma megszerzése után 1944 őszén sorozták be, amikor már nyilas kézben volt az ország. Dezertált és bekapcsolódott a fegyveres ellenállásba. Egy csetepatéban combon lőtték. A háború után természetszerűen vállalt szerepet a Kisgazdapártban. Kovács Béla titkára lett, akivel ugyan nem volt felhőtlen a viszonya, de emberileg többre becsülte, mint Tildyt vagy Nagy Ferencet. Később Göncz Árpád maga is elismerte, valójában inkább a beosztotti szereppel volt problémája, mint Kovács Bélával.
Az „ötvenes években” ki volt rekesztve a politikából, jogászként sem dolgozhatott. Előbb segédmunkás volt, majd a talajjavító intézetben kapott állást, és a gödöllői agráregyetemre járt. 1956-ban a Magyar Parasztszövetségben politizált, a forradalom leverése után pedig a kibontakozást segítő memorandumok készítésében és külföldre juttatásában vállalt szerepet. Letartóztatták, és a Bibó-perben életfogytiglani börtönre ítélték. Ekkor már négy gyereke volt.
1960-ban kimaradt az amnesztiából, és ő is bekapcsolódik a váci börtönsztrájkba, az 1963-as amnesztiával szabadulhatott. Előbb szakfordító, majd szabadúszó műfordító lett. Az 1970-es évektől megjelenhettek regényei és színdarabjai is. A legendás Bibó-emlékkönyv egyik szerkesztője volt. Ekkor már összekötő kapocsnak számított a rendszerellenzéken belül, eredményesen közvetített az ’56-osok, a népeik, az egykori pártellenzék és a Demokratikus Ellenzék csoportjai között. A ’80-as éveknek majd minden jelentős rendszerkritikus vállalkozásánál (SZKH, SZDSZ, TIB, Emberi Jogok Ligája stb.) találkozhatunk vele. Az Írószövetség 1989-ben választja elnökévé.
Az 1990-es választáson az SZDSZ listájáról kerül a parlamentbe. De jó személyes kapcsolatai vannak az összes pártban, és ami a legfontosabb, Antall Józseffel, a győztes MDF vezetőjével is. Az MDF és az SZDSZ közti megállapodás („paktum”) nyomán lesz előbb az ország ideiglenes, majd 1990 augusztusától megválasztott köztársasági elnöke.
„Magyarország jelen pillanatban nem annyira ostromlott vár, mint aminek sokan látják. Sokkal inkább egy olyan ház, aminek ki kéne nyitni az ablakát, hogy kiszellőztessük. Mert itt 40 év alatt is, meg előtte hosszú ideig rengeteg eszmei kacat és kellemetlen illat gyűlt össze. Az idegenellenesség, a rasszizmus megjelenése javarészt a kacatok közé tartozik, amit a szőnyeg alá söpörtünk, és most, ha huzat van, vagy pedig felszedik a szőnyeget, akkor felszáll, és por formájában ellepi az egész szobát” – nyilatkozta még elnökként. Szavai mit sem veszítettek érvényességükből.
Országunk 2015-ben veszítette el nagy fiát és erényes polgárát, a magyar szabadság és az emberi jogok felejthetetlen heroldját. Csuda dologra volt képes, úgy tudott harcolni ügyekért teljes odaadással, hogy közben elnyerte az emberek jóindulatát, sőt szeretetét.
