A svájci Carl Lutz és Friedrich Born, az olasz Giorgio Perlasca, a vatikáni Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino, a lengyel Henryk Sławik, a portugál Sampaio Garrido és Teixeira Branquinho, a spanyol Angel Sanz Briz – ők azok a legismertebb külföldi diplomaták, akik tízezreket mentettek meg a vészkorszak idején, amikor a német és magyar hatóságok „vállvetve” igyekeztek bevagonírozni és iparszerűen legyilkolni az itteni zsidó és zsidónak tekintett embereket. Mégsem ők a legismertebb magyarországi embermentők, hanem Raoul Gustaf Wallenberg (1912–1947?) svéd diplomata. Valószínűleg ő segített a legtöbb üldözöttnek, de az biztos, hogy az ő sorsa a legtragikusabb és legrejtélyesebb az embermentő diplomaták közül.
Raoul Wallenberg, a XX. század egyik leismertebb embermentőnek nem ismerjük biztosan a halálozási idejét és helyét. A szenteknek sokszor az elhunytuk napja az emléknapjuk. Wallenbergnek is van emléknapja, amely egyben az embermentők napja is, és október 5-én ünnepeljük. A fura apropót az szolgáltatta, hogy a szovjetek bosszantására 1981-ben éppen azon a napon kapott tiszteletbeli amerikai állampolgárságot. Szülőhazájában, Svédországban a születésnapján ünneplik őt. Mi is ezen a napon idézzük fel Wallenberg alakját.
A dúsgazdag svéd arisztokrata–finánctőkés család sarja eleinte nem mutatott fel semmi különösebb tehetséget sem az üzletben, sem a számára egy ideig fontosnak tetsző műépítészetben. Több nyelven megtanult viszont, otthonosan mozgott a társasági körökben, és utazni is nagyon szeretett. Leginkább a családi pénzek herdálásával töltötte volna élete első három évtizedét, de arra azért vigyáztak, hogy annyit ne költsön, amennyit szeretett volna, és igyekeztek munkára fogni – változó eredménnyel. Hamisítatlan dandy, vagy ha tetszik, elkényeztetett zsúrpubi volt. Akárha Szent Ferenc (Giovanni di Pietro Bernardone) vagy Buddha (Sziddhárta) ifjúságáról olvasnánk. De ezek a látszólag bizonytalankodással és léháskodással telő évek – akár a nagy előképeknél – voltaképpen felkészülést jelentettek az életfordulatot követő nagy misszióhoz.
Egy palesztinai úttal meg haifai tisztviselősködéssel, valamint azzal, hogy később egy olyan svéd kiscégnél vállalt munkát, amit Lauer Kálmán, egy emigráns magyar zsidó vezetett, például sikerült megszabadulnia a környezetéből hozott és a korra jellemző antiszemita averzióktól. De a ’40-es években „mulatóvárosnak” számító budapesti útjai is felkészítették az itteni munkájára. Több személyes kapcsolata akkor szövődött, és némi helyismeretre is szert tett.
Voltaképpen Wallenbergről egyszerre mondhatjuk, hogy a véletlen sodorta az események sűrűjébe, és azt is, hogy bár nem tudta mi is volna az, mégis maga kereste a hivatását. A küldetését azonban az amerikai hírszerző szolgálat, a CIA elődjének számíró OSS-től és a War Refugee Boardtól (WRB, Háborús Menekültek Bizottsága) nyerte el. A svéd állam, amely semleges félként folytonosan, többnyire a hadi helyzetnek megfelelően egyensúlyozott a hadban álló felek között, követségi titkárrá nevezte ki mai hősünket.
Budapestre érkezése idején pontosan még maga sem tudta, mit is fog majd csinálni, és mekkora jelentősége lehet munkájának. Annyit tudott csak, hogy svédországi üzlettársa, Lauer Kálmán családját szeretné kimenteni innen, és információkkal akarja ellátni a svédeket és az amerikaiakat a németek megszállta országról. A WRB leginkább a magyarországi zsidómentő tevékenység támogatását várta tőle, nem pedig magát a mentést. De Wallenberg önjáróvá vált, és bravúrosan mozgatta a szálakat, fáradhatatlanul küzdött az életekért.
A világ az „auschwitzi jegyzőkönyv” után kezdett tudomást szerezni arról, mi folyik a koncentrációs táborokban, valamint a normandiai partraszállás és a szovjet előrenyomulás következtében „valahogyan” a semleges országokban is feltámadt a korábban szunyókáló lelkiismeret. A Vatikán és a nagy protestáns egyházak is ébredeztek. 1944-ben már fontos témának számított a zsidó népirtás, és hogy lépni kellene a megakadályozása érdekében.
Wallenberg 1944. július 10-én kezdett el dogozni a budapesti svéd nagykövetségen. Nincs tér itt részletesen ismertetni, hogyan terebélyesedett ki embermentő tevékenysége a mintegy 15 ezer példányban kiállított háromkoronás svéd menlevelektől (a „Schutz-Passoktól”) a „védett házakon” át a halálmenetek személyesen véghezvitt visszafordításáig. „Munkakörülményei” folyamatosan romlottak, ha olykor akadtak is kedvezőbbnek tűnő egy-két hetek. A legfontosabb határkőnek számított a Horthyék sikertelen kiugrási kísérletét követő Szálasi-puccs, illetve az, amikor az év utolsó napjaiban kiderült, a svédek és más semleges államok már biztosan nem fogják elismerni a „Szálasi-kormányt”. Idővel Wallenbergnek és segítőinek egyre nagyobb személyes kockázatot kellett vállalniuk.
Akad olyan nézet, hogy Horthyéknak, majd Szálasiéknak, sőt a náciknak is nagy szükségük volt a semleges diplomatákra, mert mind a magyarok, mind a németek fenn akarták tartani a legalitás látszatát, így voltaképpen Wallenbergéknek nem volt mitől tartaniuk. Csakhogy azokban a hetekben semmit nem számított az emberélet, háborús káosz volt a városban, nem beszélve arról, hogy villámgyorsan változtak a német és a nyilas forgatókönyvek. November 24-én a nyilasok „szemléltették”, a gyakorlatban mennyit is ér a diplomáciai mentesség a magyar fővárosban: éjszaka betörtek a nagykövetségi épületbe és munkatársakat hurcoltak el. Aki tehát akkoriban bármiféle módon zsidókat mentett Budapesten, az kockára tette az életét. Különösen azok, akikről sejteni lehetett, vagyonok (briliánsok) találhatók náluk.
Ám Wallenberg vesztét mégsem a nyilasok vagy náci megszállók jelentették, hanem a felszabadító szovjetek. A Pestre benyomuló csapatoktól egyáltalán nem tartott a svéd diplomata és kicsinyke magyar stábja. Napokon át készültek a találkozásra, amelyre úgy került sor, hogy az oroszok 1945. január 16-án elfoglalták a terézvárosi Benczúr utcát, ahol akkoriban a 16. számú házban lakott. Napokkal később a szovjet táviratok már úgy számolnak be róla, mint foglyul ejtett svéd állampolgárságú „ellenséges ügynökről”.
Sofőrjével, Langfelder Vilmos mérnökkel együtt Moszkvába szállítják, a rettegett Lubjanka börtönben tartják. Közben Magyarországon azt terjesztik el róla, hogy a Gestapo gyilkolta meg. Valójában ma sem tudni biztosan, mikor halhatott meg a szovjet fogságban. A legvalószínűbb, hogy 1947 júliusában. Raoul Wallenberget, ezt az igaz embert a svéd hatóságok 2016-ban nyilvánították holttá hivatalosan is.
