Egy látszólag technikainak tűnő szabály, miszerint a letartóztatott polgárt késedelem nélkül bíróság elé kell állítani, hogy az döntsön a fogvatartás jogszerűségéről, alapvető változást hozott a jogrendszerekben, az egyén és az állam viszonyának megítélésében szerte a világban.
(Hangos változat, podcast itt.)
„Szabad embert elfogni, bebörtönözni, jogaitól vagy birtokaitól megfosztani, jogfosztottá nyilvánítani, száműzni, vagy helyzetében bármily más módon sérelmet okozni csak a vele azonos állásúak által hozott törvényes ítélet vagy az ország törvényei alapján lehetséges; mi sem járunk el ellene erőszakkal másként, és nem is küldünk másokat ezt megtenni más módon” – nyilvánította ki az angol király a Magna Chartában (1215). Mindez valójában nem az ország lakosainak biztosított jogokat, hanem a király hűbéreseinek, az arisztokratáknak, nemeseknek adott kiváltságokat a pórnéphez képest.
Mindenesetre az angol alkotmányosság egyik alapdokumentuma lett. Nem csoda, ha a XVII. században, amikor a királyi hatalom folyamatos konfliktusban volt a társadalom erősödő csoportjaival, szívesen hivatkoztak rá azok is, akikre korábban nem terjedtek ki a szabadságjogok. Az abszolutizmusra hajló, illetve magukat és országukat sokszor vallási ellenségeskedésbe manőverező uralkodók egyébként is rendszeresen sértették meg a büntetőeljárás szabályait. A katolikus Stuartoknak így aztán többször kellett megerősíteniük az „ősi szabadságokat”, amelyek a protestáns többségű lakosság egyre nagyobb körére terjedtek ki aztán.
1628-ban I. Károly arra kényszerült, hogy megerősítse az „ősi jogokat”, alkotmányos védelemben részesítse a polgárok személyes szabadságát és tulajdonát. A parlament azonban elégedetlen volt a gyakorlattal. A király gyakran félrelökte a szabályokat, önkényesen adatott ki elfogatóparancsot, és záratott be polgárokat. Utóbb, hogy a törvényt kijátssza, a tengeren túlra (az amerikai gyarmatokra) vitette a foglyokat.
A Habeas Corpust Actet a parlament szavazta meg és II. Károly [képünkön!] hagyta jóvá 1679-ben. A bevezetője szerint „az alattvalók szabadságának jobb biztosítását és a tengerentúli bebörtönzések megakadályozását” szolgálta. Eszerint a fogva tartott személyt (a személy „testét”) minél hamarább bíróság elé kell állítani, hogy bíró döntsön a fogvatartás jogszerűségéről. A törvény gátat vetett az önkényeskedésnek, és lehetőséget kínált az egységes joggyakorlat kialakítására.
Ez a pofonegyszerűnek tűnő büntetőeljárási norma és formális korlát forradalmian új megközelítést jelentett. Mindez nem csak abból látszik, hogy a Habeas Corpus szabály nem hiányozhat egyetlen emberi jogi katalógusból sem vagy a modern büntetőjogi törvényekből. Hanem abból is, hogy itt vált igényből előírássá az egyén garanciákkal körülbástyázott szabadságának bírói kontrollja akár az állam (az uralkodó vagy a kormány) érdekével szemben is. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy az egyénnek mindig igaza van az állammal szemben, csupán annyit, hogyha az állam hivatkozása a közérdekre vagy hatékonysági követelményekre többet nem elégséges érv a polgár szabadságától vagy tulajdonától való megfosztásához. Ahhoz több kell, és mindezt (a jogvitát) egy független instanciának, a bíróságnak kell eldöntenie. Ebből aztán számos más emberi jog és ma természetesnek tekintett jogi garancia nőtte ki magát.
Az alattvaló itt kapta az első komoly – reméljük, visszavonhatatlan – lehetőséget arra, hogy állampolgárrá váljon, és valamelyest felnövekedjék a túlerőben lévő állam mellé.
Ennek ellenére ma is előfordul, hogy az állam figyelmen kívül hagyja ezt a fontos jogelvet. Így történt egyik ügyfelünk esetében, akit tárgyalás nélkül tartóztattak le, és utóbb a strasbourgi bíróság kártérítést ítélt meg a jogsérelemért. Ahogyan az Európai Unió Bíróságának ítélete a tranzitzónás fogvatartásról is részben erről szól: nem szabad korlátlan ideig, bírói felülvizsgálat lehetősége nélkül fogva tartani embereket – menedékkérőket és más külföldieket sem.
