Helsinki Figyelő


A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.

[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]

Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)

***

Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira

A BM közleményének címe azt a látszatot keltheti, mintha a strasbourgi bírói fórum csak holmi vitatható, valójában semmire nem kötelező „kritikát” fogalmazott volna meg. Ezzel szemben a „tényszerűség megkívánja”, hogy tisztázzuk: az Emberi Jogok Európai Bírósága nem a kívülálló kritikus szerepét tölti be az európai alapjogi bíráskodásban, így ezekben az ügyekben sem, hanem olyan ítéletet hoz, amelyet az Európa Tanácsnak az ítélettel érintett tagállama, köztük Magyarország magára nézve kötelezőnek tekint – jelesül nálunk – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 46.cikke alapján.

„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”

Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.

„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”

Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.

Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.

Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.

„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”

Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.

Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)

„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott.  Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”

A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.

„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”

Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)

Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.

 „A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”

– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.

„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”

A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.

Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.

Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.

„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”

A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.

ij-pb-zzs

K. története

2012. július 29-én a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje újabb „előzetes letartóztatásos” ügyben fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely már többször elmarasztalta Magyarországot megalapozatlan és/vagy szükségtelenül hosszú letartóztatás miatt. Az alább ismertetett, kafkai ügy figyelmeztetés mindenkinek: ha elkapják a magyar igazságszolgáltatási gépezet fogaskerekei, nagy bajban lehet.

A történet áldozata – nevezzük Kafka nyomán K.-nak – 50 éves, büntetlen előéletű kamionsofőr, aki 2011-ben internetes hirdetésre jelentkezve fuvarozási munkát kapott egy cégtől. Feladata az volt, hogy Tatabányáról egy Budapest-környéki depóba vigyen egy szállítmányt, amelyről úgy tudta, innen egy másik sofőr viszi tovább külföldre. Az árut a megállapodásnak megfelelően leszállította, a menetlevélben az útvonalat rögzítette, a céggel kötött szerződést gondosan eltette. A szállítmány azonban nem indult tovább a külföldi célállomás felé, hanem eltűnt a depóból. A rendőrség nyomozni kezdett.

K. – első – szerencsétlensége az volt, hogy amikor Tatabányán felvette a szállítmányt, régi típusú, puhafedelű és igen viseltes személyi igazolványából a kapus rosszul írta ki az adatokat: a nevében két betűt írt el, a személyi igazolvány számában pedig az S betű helyett E-t rögzített. A rendőrség feltételezése szerint K. maga diktálta be rosszul az adatait, hogy utóbb azonosíthatatlan legyen. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha valaki ilyen módon kívánja álcázni magát, miért nem teljesen más nevet és teljesen eltérő személyi igazolvány számot ad meg, de a jelenlegi bejegyzés célja nem K. – meggyőződésünk szerint kétségtelen – ártatlanságának igazolása, hanem annak bemutatása, milyen könnyen előzetes letartóztatásban találhatja magát valaki ma Magyarországon.

A rendőrség ugyanis – egy évi nyomozás után – azonosította K.-t, és anélkül, hogy megpróbálták volna postai úton idézni, 2012. június 1-jén megjelentek K. lakcímén, ahová negyven éve van bejelentve, és ahol idős szüleivel és beteg testvérével él. K. újabb balszerencséjére ekkor éppen külföldön tartózkodott (ami – lévén K. kamionsofőr – nem meglepő), és ezt édesanyja a rendőröknek el is mondta.

A „külföld” igen szerencsétlen hívószó egy magyar büntetőeljárásban: a rendőrök – anélkül, hogy megpróbálták volna K.-t ismételten, vagy más módon elérni – azon nyomban elfogatóparancsot adtak ki ellene. Miután K. június 7-én este visszatért a külföldi útjáról, és tudomást szerzett az elfogatóparancsról, másnap reggel önként megjelent a rendőrségen, hogy tisztázza magát. Vallomást tett, a házkutatás során átadta a rendőröknek az üggyel kapcsolatos iratokat, és megmutatta azt – a rendőrök számára korábban nem ismert – depót is, ahová az árut Tatabányáról elvitte. Ennek ellenére az ügyészség – a szökés veszélyére és az eljárás meghiúsításának kockázatára hivatkozva – indítványozta K. előzetes letartóztatását. (Az előzetes letartóztatás ugyanis akkor rendelhető el, illetve tartható fent, ha valakivel szemben – szabadságvesztéssel büntetendő – bűncselekmény gyanúja áll fent, és – egyebek mellett – tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetén megszökne, vagy megpróbálná meghiúsítani a büntetőeljárás sikerét.) A letartóztatást a Tatabányai Városi Bíróság készségesen el is rendelte, majd a Tatabányai Törvényszék, K. fellebbezését elutasítva, helyben is hagyta.

Azóta K. előzetes letartóztatását már meg is hosszabbította a Tatabányai Városi Bíróság, amit a fellebbezésről határozó Tatabányai Törvényszék ismét megalapozottnak talált. Nem kívánjuk az olvasókat az ügy részleteivel terhelni, ezért a bírói döntéseknek csak a szökésveszélyre vonatkozó megállapításait elemezzük annak érzékeltetésére, hogy ma Magyarországon olyan érvelés alapján kerülhet valaki „börtönbe” jogerős bírói ítélet nélkül, amelyről egy átlagos képességű középiskolás is látja: ellentmond a józan ész alapvető követelményeinek.

Amint azt K. védője többször (az előzetes letartóztatásról döntő bírói meghallgatáson, a fellebbezésben és egy szabadlábra helyezési indítványban is) előadta, K. 49 éves és büntetlen előéletű, egy háztartásban él – 40 éve ugyanazon a helyen – idős szüleivel és beteg testvérével, akiket anyagilag folyamatosan támogat, továbbá állandó, bejelentett munkája van. Amikor a rendőr kereste, éppen a kamionsofőri munka miatt tartózkodott külföldön, és legfőképpen: miután megtudta, hogy elfogatóparancs van kiadva ellene, nem hogy nem próbált megszökni, hanem önként jelentkezett a rendőrségen (ezt az ügy iratai között megtalálható rendőri jelentés is alátámasztotta).

Ilyen előzmények után a tatabányai bíróság egy mondatban intézi el a kérdést: a „szökés, elrejtőzés veszélye továbbra is megállapítható, figyelemmel arra, hogy a gyanúsított elfogására elfogatóparancs alapján került sor, mivel korábban külföldön tartózkodott, így alappal lehet tartani attól, hogy a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén a hatóság elől elrejtőzne, megszökne.”

Nos, vegyük sorra, miért tarthatatlan a bíróság sommás indokolása. Nem elfogatóparancs alapján került sor K. elfogására, hanem – bár valóban volt ellene elfogatóparancs kiadva – önkéntes jelentkezése nyomán. Az elfogatóparancsot ráadásul úgy adták ki a rendőrök, hogy csak egyszer próbálták személyesen felkeresni, és miután édesanyjától – a valóságnak teljesen megfelelő – információt kaptak a külföldi tartózkodásáról, nem adtak K.-nak második esélyt (pl. idézés átadásával). K. ráadásul azért volt külföldön, mert ez bejelentett, legális munkájának elkerülhetetlen velejárója. Mindezeket azonban a bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, mint ahogy azt is, hogy K. külföldről (már azt követően, hogy a rendőrségi érdeklődésről tudomást szerezhetett) hazatért, és menekülés helyett besétált az első útjába eső rendőrőrsre: itt vagyok, rendelkezzenek velem.

Nehéz erre mit mondani, mint ahogy arra is, hogy miután a védő mindezt kétségbeesetten újra leírja a fellebbezésben, érveit a másodfokú bíróság mindössze ennyire méltatja: „A fellebbezések nem alaposak. Az elsőfokú bíróság végzésében írt indokok mindenben helytállóak.” (Ez egyébként önmagában is jogsértő, mert az Alaptörvényben is szereplő tisztességes eljáráshoz való jog a strasbourgi mérce szerint magában foglalja az „indokolt döntéshez” való jogot, tehát azt a követelményt, hogy a bíróságok a védelem releváns érveivel érdemben foglalkozzanak, és részletesen megindokolják, hogy miért nem fogadják el azokat. A törvényszék döntése – finoman fogalmazva – nem felel meg ennek az elvárásnak.)

Így K. most várhatja, hogy eljöjjön a szeptember, előzetes letartóztatása „felülvizsgálatának” időpontja, és remélheti, hogy olyan bíróhoz kerül az ügye, aki hajlandó megfontolni az érveit, és levonni a kézenfekvő(nek tűnő) következtetést: nem áll fent szökésveszély olyasvalakinél, akinek külföldről való visszatérése után első dolga jelentkezni a rendőrségen.

Szökésveszély és józan ész

K.-t nyilván nem vigasztalja, hogy nem ő az egyetlen, akit a logika legelemibb szabályaival dacoló okfejtés alapján tartanak vagy tartottak előzetes letartóztatásban. Már Strasbourgban van például annak a férfinak az ügye, aki miután 2007 januárjában megtudta, hogy súlyos bűncselekménnyel kapcsolatban keresték a lakásán a rendőrök, ügyvédjével együtt jelentkezett a rendőrségen. Előzetes letartóztatásba helyezték és 2007 októberéig – a vádirat benyújtásáig – azon az alapon tartották bent, hogy szabadlábon hagyása esetén megpróbálná meghiúsítani az eljárást. A szökésveszélyre ebben az időszakban egyetlen bíróság sem utalt, ami az önkéntes jelentkezésre tekintettel logikusnak tűnik. Minthogy azonban az eljárás meghiúsítása a nyomozás lezárása után (amikor már minden bizonyíték összegyűlt) igen nehézkes, és a bírói gyakorlat sem igen fogadja el az erre való hivatkozást a vádirat benyújtását követően, 2007 októbere után a bíróságok elővették az addig sehol fel nem bukkanó szökésveszélyt és azon az alapon tartották bent a férfit 2008 decemberéig, hogy ha szabadlábra helyeznék, biztos megszökne. Az önkéntes jelentkezés tényét egyre reményvesztettebben ismételgető vádlott és védő érvei egyszerűen lepattantak a döntéshozókról.

Hasonlóan abszurd a környezetvédő Zsák Ferenc sajtónyilvánosságot is kapott ügye, akit büntetlen előéletére és részletes vallomására tekintettel a nyomozási bíró nem helyezett előzetes letartóztatásba, így elsőre szabadon távozhatott, azonban az ügyész fellebbezése alapján a megyei bíróság mégis elrendelte a letartóztatását. Bár az elsőfokú döntés és a fellebbezés alapján elrendelt letartóztatása közötti két hétben Zsák Ferenc a debreceni lakhelyéről felutazott Budapestre, hogy a rendőrség idézésének eleget téve ismételten vallomást tegyen, majd visszatért a bejelentett lakcímére, a megyei bíróságot a védő nem tudta meggyőzni, hogy a gyanúsítottnál nem áll fenn a szökés veszélye.

Ide vág Hagyó Miklós nagy nyilvánosságot kapott esete is, akiről 2009 végén már mindenki tudta, hogy amint országgyűlési képviselői mandátuma lejár és mentelmi joga megszűnik, büntetőeljárás fog indulni ellene. Néhány nappal az új országgyűlés 2010. májusi megalakulása előtt Hagyó jelezte a rendőrségnek, hogy kész a hatóság előtt az ellene irányuló vádak tisztázása érdekében megjelenni, ez azonban nem akadályozta meg az előzetes letartóztatását. Az ismételt védői beadványok ellenére a bíróság sokáig nem volt hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy mentelmi jogának hatálya alatt Hagyó senkitől sem zavartatva hagyhatta volna el az országot, de nem tette. Bizarr módon a bíróság még azt is a szökésveszélyt megalapozó tények közé sorolta, hogy a volt polgármester-helyettes 2009 őszén nagy értékű ingatlant adott el, holott ez nyilvánvalóan azt jelenti: nem csak a mentelmi jog tette volna számára lehetővé a szökést, hanem a pénze is meg lett volna hozzá.

Azt, hogy a külföldi tartózkodás ténye, emlegetése nem szerencsés, ha valaki büntetőeljárás hatálya alatt áll, annak az első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélt, de a másodfokú eljárás idején szabadlábon védekező férfinak az esete igazolja, aki – nehogy bonyodalom legyen belőle – jelezte az ügyészségnek: két hétre Ázsiába utazik. Az ügyészség szökésveszélyre hivatkozva nyomban indítványt tett a férfi házi őrizetére (mivel előzetes letartóztatásba helyezni eljárási okokból már nem lehetett), és másodfokon a bíróság ezt annak ellenére el is rendelte, hogy addigra a férfi az előzetes terveknek és a korábbi bejelentésnek megfelelően régen hazatért.

Megjegyzendő, hogy a fenti ügyek szenvedő alanyai – hónapok vagy évek után végül mégiscsak bekövetkező – szabadlábra helyezésük után mindannyian megjelentek a hatóságok, bíróságok előtt, szökést, elrejtőzést nem kíséreltek meg.

Hogyan fordulhatnak elő ilyen nyilvánvalóan, szemet bántóan megalapozatlan érvek egy olyan bírói döntésben, amely a legsúlyosabb büntetéssel (a szabadságvesztéssel) azonos jellegű hátrányt okoz egy jogerősen bűnösnek még nem talált személynek, s amelyet éppen ezért illene véresen komolyan venni?

Többféle válasz létezik a kérdésre. Egyesek szerint a bírák azért támaszkodnak nagymértékben az ügyészi indítványra és hagyják figyelmen kívül a védők – mégoly megalapozott – érveit, mert – még ha öntudatlanul is – nem tartanak azonos távolságot az ügyvédektől és az ügyészektől. Ennek oka részben az intézményi kultúra, részben az eljárási szerepekkel kapcsolatos felfogás. Mind a bírák, mind az ügyészek állami alkalmazottak, akiknek feladata az igazság érvényre juttatása, ezzel szemben a „magánvállalkozó” ügyvédek elsődleges feladata védencük érdekeinek védelme még akkor is, ha történetesen bűnös. A hozzáállásban tapasztalható különbségre példaként egyes ügyvédek azt a szerencsére visszaszorulóban lévő jelenséget hozzák fel, hogy a tárgyalások előtt, amikor a bírói tanács tagjai már bent vannak, az ügyészek külön hívás nélkül is beléphetnek a tárgyalóterembe, és esetenként hosszasan társalognak a bírákkal, míg az ügyvédeknek meg kell várniuk, hogy a bíróság beszólítsa őket.

Mások úgy vélik, az a döntő, hogy az előzetes letartóztatásról határozó bíró számára személyesen sokkal kisebb rizikó bent tartani, mint kiengedni a terheltet. Ha nem rendeli el vagy hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást, és a gyanúsított/vádlott megszökik, vagy újabb bűncselekményt követ el, sokkal élesebben merülhet fel a bíró személyes felelőssége, mint ha az eljárás végén felmentik a vádlottat, vagy ha a strasbourgi bíróság – évek múltán – megállapítja: szükségtelenül, illetve szükségtelenül sokáig volt előzetesben. Ilyen esetekben nem a bíróság, hanem a – Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által képviselt – magyar állam fizet kártalanítást, vagy kártérítést, és soha senkiben nem merül fel, ki és miért nem helyezte időben szabadlábra a panaszost.

Úgy gondoljuk, célszerű lenne – az angolszász országok gyakorlatához hasonlatosan, de az ottaninál rövidebb tartamban – megkövetelni, hogy a bírák ítélkezési tevékenységük megkezdése előtt legalább egy-két évig ügyvédként tevékenykedjenek. Így saját tapasztalatuk lenne számos, egy büntetőeljárásban kulcsfontosságú kérdésről: arról például, hogy mi minden kerülhet hajnali 1 óra körül egy rendőrségi jegyzőkönyvbe, de arról is, milyen az, ha az ember visszhangtalanul szajkózza akár évekig, hogy nem állhat fent a szökésveszély valakinél, aki maga jelentkezett a rendőrségen, amikor megtudta, hogy körözik.

Akárkivel megtörténhet?

És hogy miért lehet mindez fontos a kedves jogkövető olvasó számára – amellett, hogy az esetenként milliós kártalanítást és kártérítést az ő adójából is fizetik – jól megvilágítja a 2006. szeptemberi tömeges előzetes letartóztatások példája. A tévészékház ostroma utáni napokban számos olyan embert állítottak elő, majd vontak büntetőeljárás alá, aki véletlenül keveredett a zavargások közelébe. Az ügyész 172 esetben kezdeményezte az előzetes letartóztatást, amiből 145 esetben a bíróság azt el is rendelte, 12 esetben pedig házi őrizetbe helyezte a gyanúsítottat. Az ügyek jelentős része büntetlen előéletű, rendezett családi körülmények között élő fiatalokat érintett, hiszen jellemzően ők tartózkodnak az utcákon azokban az esti időpontokban, amikor a rendőri akciókra sor került. Sokukkal szemben utóbb meg is szüntették a nyomozást, mert nem volt bizonyítható, hogy részt vettek a randalírozásban.

Noha törvényi követelmény, hogy az előzetes letartóztatásnak minden esetben az ügy és az érintett személy egyéni körülményeinek tüzetes vizsgálatán kell alapulnia (hiszen csak így lehet aggálytalanul megállapítani, hogy fennáll-e az adott esetben pl. az eljárás meghiúsításának veszélye), a 2006. szeptemberi ügyek iratai elképesztően sematikus bírói döntéshozatalról tesznek tanúbizonyságot. Mennyire lehetett például egyéniesített annak a bírónak a végzése, aki 19 gyanúsítottat helyezett előzetes letartóztatásba egy olyan hatoldalas döntésben, amelyből öt oldalt a gyanúsítottak és védőik adatainak felsorolása tett ki, és a maradék egy oldal nagy része a feltételezett bűncselekmény leírásáról szólt?

Valószínűleg nem függetlenül a széleskörű társadalmi felháborodástól, a másodfokú bíróságok ezekben az ügyekben valóban alaposan megvizsgálták, bent kell-e tartani mindenkit, és több mint 110 esetben elengedték a gyanúsítottakat. Utóbb azzal indokolták a nagyszámú szabadlábra helyezést, hogy míg az elrendeléskor a folyamatban lévő zavargások miatt nagy volt a bűnismétlés veszélye, addig a másodfokú döntések meghozatalának idejére lecsillapodtak a kedélyek, így emiatt már nem kellett senkit bent tartani. A helyzet azonban az, hogy az általános közhangulatra nem, csak a konkrét gyanúsított személyében rejlő bűnismétlési hajlandóságra lehetett volna hivatkozni, így még akkor sem lehetne helytálló ez a nagyszámú megalapozatlan letartóztatást magyarázó érvelés, ha valóban ez volt az első- és másodfokú bíróságok – más esetekben lényegesen ritkább – véleménykülönbségének oka.

Az elsőfokú döntések után azonban a Helsinki Bizottság (amely az ügyben nyílt levelet intézett a Legfőbb Ügyészséghez, a Legfelsőbb Bírósághoz és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz) számos döbbent telefont kapott kétségbeesett szülőktől, akik értetlenül álltak az előtt, hogy „jó családból való”, a törvénnyel korábban soha összeütközésbe nem keveredett gyermekük hogyan kerülhetett gyakorlatilag az ügyész „bemondására” előzetes letartóztatásba. Az embernek ilyenkor nyilvánvalóan az a feladata, hogy bíztassa az elkeseredett családtagot, és nem tiszte kioktatni a hozzáfordulót, de elkerülhetetlenül felmerült bennünk a gondolat: pontosan ez folyik évek óta, éppen ez történik meg rendszeresen az iskolázatlan, marginalizálódott társadalmi csoportok tagjaival. 2006 őszén azonban olyanok is megtapasztalták az állami szervezetrendszer árnyékos oldalát, akik státuszuknál, iskolázottságuknál, anyagi helyzetüknél fogva jellemzően nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy rá kelljen döbbenniük, mennyire kiszolgáltatottak lesznek, ha a hatóságok csak papíron tartják be az eljárási szabályokat, amelyek feladata, hogy MINDENKIT megvédjenek az önkényes intézkedésektől, döntésektől.

Ezért bármennyire közhelyszámba is megy: észben kell tartanunk, K. története bármelyikünké lehet. Ha a bíróság nem veszi komolyan a jogvédelmi szerepét, elég ehhez egy szakadt személyi és egy figyelmetlen portás. És ha végül fel is mentik K.-t, a börtönben töltött hónapokat senki nem adja vissza neki és a családjának.

Szerző: Dr. Kádár András Kristóf

A kétharmad nem tiszteli a független bíróságokat. Ha a rendes bíróság döntései nem tetszenek neki, semmisségi törvényt alkot. Ha az Alkotmánybíróság zavarja politikai érdekeit, egész fegyvertárat képes bevetni akarata érvényesítése érdekében: korlátozza a testület hatáskörét, ha némaságra akarja kárhoztatni; nem veszi figyelembe a döntését, mikor alkotmányellenesen, indokolás nélküli kirúgással hajt végre politikai tisztogatást a közszférában; s ha épp úgy tartja úri kedve, az alkotmányellenesnek minősített szabályokat otromba módon beleírja az alaptörvénybe.

Most pedig Navracsics Tibor, a kormány második embere s egyben az igazságügyért felelős miniszter, olyan határozati javaslat elfogadását javasolja a Parlamentnek, amely kimondja, hogy hazánk nem hajlandó végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogerős ítéletét. A javaslat benyújtásával a független bíróságok semmibevételének egy újabb állomásához ért el a szinte korlátlan hatalom birtoklásától megmámorosodott Fidesz. A nemzetközi bíróság hatáskörét a magyar Országgyűlés nem korlátozhatja, bíráit nem tudja nyugdíjazni, döntéseit nem tudja semmissé nyilvánítani. Mi marad hát? Nem hajtjuk végre a döntést, ilyen egyszerű. S miért nem hajtjuk végre? A határozati javaslat arra hivatkozik, hogy a strasbourgi döntés ellentétes a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatával. Ez az érv eleve hibás, hiszen a strasbourgi gyakorlat az Alkotmánybíróságot is köti.

Ahogy azt az AB a 1718/D/2010. számú határozatában kimondta:

Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi [...] jogvédelem szintje. [...] az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.”

De a határozati javaslat indoklása – az AB idézett megállapításától függetlenül is – álszent hazugság. Hiszen nem érdekelte a kétharmadot, amikor az AB kimondta, hogy alkotmányellenes az egy nap alatti törvényalkotás, az indokolás nélküli kirúgás, a visszamenőleges hatályú jogalkotás, vagy hogy az ügyész kiválaszthatja az eljáró bíróságot. Az Alkotmánybíróság döntése csak akkor fontos a hatalom számára, ha az érdekei ezt kívánják. Ha viszont nem így van, semmilyen intézményes korlátra nincs tekintettel, sem a bíróságra, sem az Alkotmánybíróságra, és most már az Emberi Jogok Európai Bíróságára sem.

A határozati javaslat tárgyául szolgáló strasbourgi döntés kimondja, hogy pusztán a vörös csillag viseléséért senkit nem lehet elítélni, mert a jelkép többjelentésű: nemcsak a kommunista rendszer bűneinek propagálását vagy az ideológiájával való azonosulást fejezi ki, hanem szimbolizálja például a nemzetközi munkásmozgalmat is, amely egy igazságosabb társadalomért küzd, és ebben a jelentésében semmi nem indokolja használatának tilalmát. Márpedig a szimbólum magyar büntetőjogi üldözése általános, és ez önmagában egyezménysértő. Az álláspont persze vitatható, mondván, ha a horogkereszt (amelynek szintén van a náci terrorra nem utaló jelentése) viselése általánosan tiltható, akkor a vörös csillagé vajon miért nem? Hiszen mindkettő bűnös, totalitárius rezsim jelképe volt. A magyarázathoz szerteágazó történelmi, politikai, jogi okfejtésre lenne szükség, aminek a kimenetele nem biztos, hogy egyezik a strasbourgi döntéssel. Azonban bármi is lenne a vita végeredménye, azt nem kérdőjelezheti meg, hogy egy jogállamban a tartalmilag vitatható jogerős bírósági döntéseket is végre kell hajtani.

Egyébként pedig ha valaki annyira nagyon antikommunista, akkor nem a strasbourgi bírákat nevezi idiótának a neki nem tetsző döntés kapcsán, mint tette azt Kövér László házelnök ugyanezen ügy kapcsán tavaly novemberben, hanem a kommunista rendszer titkosszolgálati ügynökeinek adatait hozza nyilvánosságra, különösen, ha megvan hozzá a korlátlan hatalma. Amíg ez nem történik meg, addig a Pozsgay Imrével együtt alkotmányozó antikommunista kormányzati hevület csak hazug színjáték marad.

Szerző: Pokerface

süti beállítások módosítása