A menedékkérő és a hivatal órája gyakran nem azonos ritmusban jár. A Gergely-naptártól való eltérést inkább elfogadjuk attól, aki Afganisztánban született, mint az elvileg a humánus és szakszerű közszolgálat eszményét követő állami bürokráciától.

Shuri az afganisztáni Logar tartományba született. Ez biztos. A pontos születési ideje azonban már nem. Most úgy fest, ez valamikor talán 1991-ben lehetett. Már csak azért sem egyszerű megmondani, mikor volt, mert az iszlám időszámításnak 622. július 16-án van a kezdőpontja, egy év pedig nagyjából 354 napból áll. Ő 1369-ben jött világra. Legalábbis tinédzser korában, mikor első személyi igazolványát megkapta, egy hivatalnok így saccolta. Ennek Shuri számára mindaddig nem is volt különösebb jelentősége, amíg szülőföldjéről elmenekülve Magyarországra nem vetődött, és az idegenrendészeti őrizettől való félelme miatt 3 évvel fiatalabbnak nem mondta magát. Aztán ez az ügyeskedés mint valami fátum éveken át megakadályozta, hogy országunktól védelmet kapjon.

Tálibok és nagybácsik

A pastu fiú odüsszeiája egy pokoli nagy veréssel kezdődött. De megpróbáltatásai korábbra nyúlnak vissza: egy éves lehetett, amikor szüleit mudzsahedin apai nagybátyja meggyilkolta. Shurit másik, anyai nagybátyja nevelte fel.

Az utóbbi években az országos hatalom visszaszerzéséért küzdő talibán összehangolt megtorló terrortámadást (al-Farooq) indított olyan civilekkel szemben, akiket a kormányerőknek és amerikaiaknak történő „kémkedéssel” gyanúsítanak. Fenyegetésektől nyilvános kivégzésekig terjed a skála. Az ENSZ adatai szerint 2012 óta a civil áldozatok száma folyamatosan nő, legtöbbjükkel pokolgép végez hivatali épületnél, mecsetben, piacon vagy törzsi gyűlésen. A végtelenül gyenge és korrupt központ állam képtelen arra, hogy akár csak az általa elvileg ellenőrzött területeken megvédje polgárait. Nincs mit megfeleltetni a közbiztonság szónak Afganisztánban. S ha mindez nem lenne elég, a humanitárius katasztrófára ráerősítettek az utóbbi idők természeti katasztrófái, árvizek, földcsuszamlások, földrengések és aszályok. Tiszta víz, tápláló étel vagy értékelhető egészségügyi ellátás egyszerre csak keveseknek adatik meg. Így van ez Shuri szülőföldjén, Logar tartományban is, amelyet nappal amerikaiak uralnak, hogy éjszakánként tálibok vegyék át a hatalmat.

Még iskolába járt, amikor a szüleit meggyilkoló nagybátyja puskatussal véresre verte őt, orra eltörött és bal fülére megsüketült. A véreskezű rokon Shuri tekintélyes örökségére ácsingózott, végképp meg akarta tőle szerezni apja termőföldjét, amin eddig is ő gazdálkodott. Nem ismert kíméletet az apai nagybáty, és az anyai nagybáty fiát, akit Shurinak hitt, meg is ölette.

Gyámja elérte, hogy 10 osztály elvégzése után a fiú bekerülhetett konyhai kisegítőnek egy „amerikai” (valójában többségében európaiak lakta) katonai bázisra. A tálibok egy csapásra amerikai kémnek tekintették, akit el kell pusztítani. Egy hónapja dolgozott, amikor elkapták és alaposan összeverték, kifosztották, 20 napig fogságban tartották, de sikerült elmenekülnie.

Hősünk ezek után ment át Iránba, három éven át – sok százezer honfitársához hasonlóan – ott húzta meg magát. A kegyetlen szokásjog szerint neki minden erejével azon kellett volna munkálkodni, hogy bosszút álljon egykori hozzátartozói meggyilkolásáért – egy másik rokonán, a nagybátyján, illetve annak családján. Shuri azonban nem vágyott a halálos végzet szerepére, nem vérbosszút, hanem békés életet akart. Erre hazája és annak környéke nem adott lehetőséget, Európát választotta hát.

Háromszori nekifutás

Néhány hónapnyi hányattatás után embercsempészek segítségével egészen Budapestig jutott, ahol mint „illegális migránst” tartóztatták fel. Első menedékkérelmét 2011 novemberében nyújtotta be. Bár – utólag tudni – fiatalabbnak mondta magát a valóságosnál, hogy elkerülje a börtönállapotokat jelentő – sokak, köztük az ombudsman által is bírált – „idegenrendészeti őrizetet”, a szerencse a segítségére sietett. Az orvosi, radiológiai szakvélemény ugyanis 2011. november 28-án 17–17 és fél év körülire becsülte életkorát. Tehát legszigorúbb értelmezés mellett is félévet maradhatott a fóti gyermekotthonban, nem kellett börtönbe vonulnia. Maradhatott volna. Csakhogy mindezt a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) meghökkentő módon úgy értelmezte, hogy Shuri 2012. január 1-jén, vagyis a szakvélemény megszületése után 34 nappal betöltötte a 18. életévét. Gyorsan lepergett a fél év. Úgy látszik, nem csak a muszlim naptár meg hősünk időszámítása tér el a Gergely-naptártól, de a BÁH is meglehetősen kreatívan bánik az időtartamokkal. A hivatal ráadásul maga járt közben a nagysebességgel nagykorúvá lett fiatal haladéktalan őrizetbe vétele érdekében.

Shuri nem várta meg, hogy börtönbe vigyék. Kereket oldott, meg sem állt Ausztriáig. Onnan viszont hamar visszatoloncolták, s éppen az következett be, amit annyira el kívánt kerülni: menekültügyi eljárását megszüntették, kiutasították az uniós területéről, valamint kilenc hónapra bezsuppolták a jelentős eufémizmussal „őrzött szállásnak” titulált nyírbátori börtönbe. Itt nem csak a tűrhetetlen körülményeket kellett elszenvednie, de az egyik őr bántalmazását is. Fejsérüléseiről látleletet készíttetett és feljelentést tett, s bár kétszer megszüntették a nyomozást, panaszai nyomán a főügyészség kétszer is újraindította az eljárást, mert a nyomozó ügyész még a legalapvetőbb eljárási cselekményeket sem végezte el (nem hallgatta meg például a tanúkat). A nyomozás lassan másfél éve folyik, vagy inkább csordogál, noha az ügy nem tűnik túl bonyolultnak.

Shurit tehát börtönbe zárták és megverték, pedig semmilyen bűncselekményt nem követett el, s a hatóság előtt is nyilvánvaló volt, kiutasítását nem tudják végrehajtani.

A nyírbátori fogdán találkoztunk vele. Azóta képviseli őt különféle eljárásokban Pohárnok Barbara, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje. A fiatalember második menedékkérelmét a BÁH elutasította, majd 2013 tavaszán a Debreceni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság is. Az őrizetből kiszabadulva Nyírbátorból a humánusabb Balassagyarmatra került, ahol az új szabályok következtében azonban nem maradhatott sokáig. Ősszel vennie kellett a sátorfáját, az első külföldiek közé tartozott, akiket az utcára tettek, mondván, kiutasítottként nincs joguk többé a szállást igénybe venni, tekintet nélkül arra, hogy anyagi források hiányában sem a lakhatásáról, sem napi betevőről nem tudtak gondoskodni, ugyanakkor még a hajléktalan-ellátást sem volt joguk igénybe venni. Történt mindez úgy, hogy Shurinak Budapest és Pest megye területén kellett maradnia, a BÁH-tól viszont nem kapott semmilyen papírt, amivel legalább igazolni tudta volna magát a rendőrök előtt, és nem rendelkezett olyan iratokkal, amelyek legálisan lehetővé tették volna elhelyezését. A felháborodás és az ombudsman fellépése nyomán némileg javult a helyzet, azóta legalább az elvi lehetőségét megteremtették a hajléktalan-ellátás igénybevételének.

Shuri se tehetett mást, mint csövezett, ismerősöknél húzta meg magát. Ebben a kilátástalan helyzetben született meg a BÁH decemberi határozata, amely immáron végre helyet adott a harmadik kérelmének, és a legerősebb védelemben részesítette, azaz menekültstátuszt kapott. Hősünk sorsa azonban még nem rendeződött. A tavaly júliustól érvénybe lépett zord szabályok ugyanis mindössze két hónapot engedélyeznek az elismert menekültnek arra, hogy táborban lakjon. Ráadásul – szigorúan ragaszkodva a teljesen valóságidegen és igazságtalan rendelkezés szövegéhez – a BÁH a menekültként elismerő határozat megszületésének dátumától, 2013. december 12-től számolja ezt az időszakot, noha azt csak 2014. január 7-én hirdették ki, s Shuri csak hetekkel később, január 31-én vonulhatott be a bicskei táborba, mivel ezen a napon kapta meg a BÁH ezt lehetővé tevő döntését. Ha a BÁH ragaszkodik sajátos időszámításhoz, a fiatalember – igaz, valamivel kedvezőbb jogi státuszban – újra az utcán találja magát. És még örülhet, hogy a hivatal galantériája folytán „csak” február 28-án, nem pedig korábban.

Most annyit tudni, „ígéret van rá”, hogy mégis a ténylegesen a táborban töltött időt veszik figyelembe, és március 31. után kell külső szállást találnia. Az óra addig is ketyeg.

Zádori Zsolt

Eddig a menedékkérők és menekültek szociális ellátásában a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) volt a kulcsszereplő. Jövőre a gyakorlati feladatok már a családsegítő szolgálatokra hárulnak. Nagy kár, hogy erről nekik fogalmuk sincs.

A kormány három és fél év alatt számtalan területen hajtott végre rendszerváltásnak beillő átalakításokat. E tektonikus méretű változások alapjaiban formálták át – hogy csak néhány példát idézzünk – az igazságszolgáltatás, a média, a közoktatás, az egészségügy, a dohány-kiskereskedelem, a szerencsejáték- és energetikai ipar, a banki és távközlési szolgáltatások, a nyugellátás és a szociális ellátás addigi viszonyait vagy az egyházak, valamint az uniós pénzek szétosztásának rendszerét. Ha figyelmen kívül hagyjuk is most a változások irányát és tartalmát (nem könnyű, mégis próbáljuk meg), mindegyik átalakítástól elmondhatjuk: erőszakoltan, előkészítetlenül és ötletszerűen ment végbe. Még az elfogadás előtti utolsó pillanatokban is alapvető kérdésekben változtattak a készülő jogszabályon, és utána is továbbfolyt a toldozgatás-foltozgatás, az érintettekkel nem folyt érdemi konzultáció, illetve az új szabályok hatályba lépését nem előzte meg elegendő felkészülési idő. Az átláthatóság, a tervezhetőség és a meghatározó szereplők bevonása nem valamiféle avítt illemszabály – ezek mindegyike éppenséggel hozzájárul ahhoz, hogy a változtatások a lehető legolajozottabban mehessenek végbe, tehát a jogalkotó (a parlamenti többség és a kormány) érdekeit is szolgálja.

Csakhogy az a jogalkotás, amelyet alapvetően nem a közjó szolgálata és nem közpolitikai célok vezérelnek („a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára”), hanem az osztályviszonyok átalakításának, az ország újrafelosztásának messianisztikus igénye, és amelyet primer hatalmi érdekek mozgatnak, valamint szimpla kommunikációs érdekek tartanak izzásban, szóval az a jogalkotás szükségszerűen lesz erőszakos, ötletszerű, túlhajszolt és végső soron mérhetetlenül impotens. A jogalkotó képtelen lesz a jog eszközeivel elérni célját, és más, nem jogállami eszközök alkalmazására kényszerül.

Kutyaharapást kutyaharapással

A menekültügyi szabályozás finomságai kevés embert izgatnak Magyarországon. Pedig mint cseppben a tenger mutatkozik meg benne a hazai jogalkotási gyakorlatnak és magának a magyar államnak a valós természete. A kevés hozzáértő érdeklődő (köztük a Helsinki Bizottság) már tavasszal figyelmeztetett arra, a menekültügyi törvény elsietett, megszorító, több ponton a nemzetközi szabályokkal ellentétes módosítása (ilyen volt a például menekültügyi őrizetnek, a menedékkérők rabosítása lehetőségének a bevezetése), nem csak az oltalomra szoruló külföldiekre hoz bajt, hanem a hatóságokra is.

Várhatóan idén a tavalyinak a tízszeresére nő majd a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma. A hatóságok és a politika arra jutott, ennek egyedül az az oka, hogy a menedékkérelmüket először benyújtók esetében az idegenrendészeti őrizetet átmenetileg (féléven át) megszüntették. Így kissé átpolírozva a korábbi szabályokat a kormánypárti képviselők tavasszal létrehozták a menekültügyi őrizet jogintézményét, és újfent lehetővé tették a menedékkérők rabosítását. Mindeközben egyáltalán nem biztos, hogy egyedül csak a „túlzottan liberális szabályozás” miatt nőtt meg a kérelmek száma, a görögországi idegenellenesség fokozódása és a gazdasági krízis elmélyülése sok migráns bírt rá arra ugyanis, hogy megpróbáljon továbbállni. A xenofóbiára is építő magyar szélsőjobb törekvései ezzel együtt mégis arra sarkallták a Fidesz Kósa Lajos vezette önkormányzati lobbiját, hogy vehemensen sürgessék a kormányt és parlamentet az „illegális migránsok” megrendszabályozó normák felállítására. És lőn. „Külön szerencse”, hogy BÁH már eleve dolgozott a szigorításokon.

A káosz csöndje

Az üstöllést, már nyáron érvénybe lépő „idegenelhárító” rendelkezések mellé elvileg a „legalizált” menekülők integrációját elősegítő szabályok is kerültek, amelyek 2014. január elsején lépnek hatályba. A végrehajtást szabályozó kormányrendelet mostanában készül.

Ezek szerint új szereplő lép be a menekültellátás területére. Ez az új aktor „a menekült vagy az oltalmazott lakóhelye szerint illetékes családsegítő szolgálat”. Elvileg helyeselhető, hogy a menekültintegráció ezentúl nem különül el minden szinten a hazai jóléti szolgáltatásoktól, az is jó irány, hogy a helyi viszonyokat ismerő szakembergárda hivatott segíteni a menekülők beilleszkedését. Csakhogy a megvalósítás hajszolt üteme, valamint a törvényben és a kormányrendelet tervezetében lefektetett bürokratikus és egyszerre kaotikus kivitelezése kétségessé teszik, hogy az új rendszer és szabályozás valóban segíteni fogja az integrációt.

Miközben az új integrációs szisztéma és szabályok már szűk 9 hét múlva életbe lépnek, a kulcsszereplőnek számító családsegítők mit sem tudnak róluk. A rendelettervezet véleményezése során a Magyar Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületét (MACSGYOE) és több családsegítőt is megkerestünk, mit szólnak leendő feladataikhoz, de közülük egyetlen olyan sem akadt, amely akárcsak hallott volna a változásokról. Mindegyikük elmondta viszont, felkészítés és (pénzügyi, szakmai) támogatás híján nem lesz képes megfelelni a jogszabályok támasztotta igényeknek, s legjobb esetben is az integráció segítése puszta formalitás marad, érdemi tartalma nem lesz. Mivel várhatóan a legnagyobb ügyfélforgalom majd azoknál a családsegítőknél jelentkezik, ahol eleve problémát jelent a túlterheltség (Budapest belső kerületeiben), külön státusz, tolmácsok és hatékony, gyors felkészítés nélkül eleinte bizonyosan teljes káoszra lehet számítani.

Segítőből bürokrata

De nem csak a feladat tartalma (menekültellátás) lesz teljesen új, hanem az intézményes szerep is újszerű helyzetet teremt. Eddig ugyanis hatósági vagy kvázi hatósági jogköre a családsegítőknek gyakorlatilag csak egyetlen helyzetben, a munkanélküli ügyfeleik szűk és speciális csoportja esetében volt (a munkaügyi központoknak szolgáltatnak adatokat), de klienseikről más jelentéstételi kötelezettséggel semmilyen más szervnek, szervezettnek sem tartoztak, még a fenntartónak (ezek leginkább önkormányzatok) sem. Ehhez képest a kormányrendelet tervezete kimondja, hogy „a családsegítő szolgálat a hónap 5. napjáig köteles a menekültügyi hatóság felé igazolni az illetékességi területén lakóhellyel rendelkező, a családsegítő szolgálattal integrációs szerződés alapján kapcsolatot tartó, integrációs támogatásban részesülő menekültek és oltalmazottak számát, a Tv. 82. § a)-c), e), g) és i) pontjában meghatározott adataik egyidejű feltüntetésével. A családsegítő szolgálat igazolásában köteles jelezni, ha a menekült vagy az oltalmazott lakóhelyén nem fellelhető.” A családsegítő munkatársa, a szociális munkás leginkább tehát állami kontroll (hatósági) feladatot lát majd el, nem pedig szakszerű segítséget nyújt az integrációhoz: a BÁH-pótlék hivatalnok szerepébe kényszerül, ezentúl nem olyan szociális segítő lesz, akinek munkáját eddig nem utasítások, hanem szakmai-etikai normák szabályozták.

Mindez összefügg egy másik problémával. Az integrációs szerződés a BÁH, illetve a menekült vagy oltalmazott között jön létre, de a valóságos kapcsolat a családsegítő és a kliens között lesz. Az ügyfél integrációs erőfeszítéseit a családsegítővel igyekszik elfogadtatni, a családsegítő pedig mindezeket a hivatalnak köteles jelenteni.

Beismeréssel ér fel, de legalábbis árulkodó, hogy a rendelettervezet csak azzal számol, hogy az ügyfél nem működik együtt a „hatóságokkal”, fel sem merül annak a lehetősége, hogy a családsegítő vagy a BÁH rosszul vagy tessék-lássék végezhetné dolgát, és ezzel maga az állam akadályozná az integrációt vagy egyszerűen csak a juttatások igénybevételét. Hiányoznak az ügyfél érdekeit védő garanciák. Mindennek a gyakorlati következményei már most megjósolhatók: konfliktus esetén a menekültnek vagy oltalmazottnak nem vagy alig lesz esélye érvényesíteni jogait a hatósággal szemben.

Felelőtlenség a menekültellátást azokra a teljesen felkészületlen és eszköztelen családsegítő szolgálatokra bízni, amelyek saját eddigi klienseik problémáival is nehezen birkóznak meg. Felelőtlenség lenne, ha államunkat valóban a menekültek integrációjának humánus és ésszerű célja hajtaná. Ha viszont valójában a menekültelhárítás mozgatja, annak pompásan megfelel majd az új szabályozás.

Zádori Zsolt

Tegnap több mint száz afgán menekült jött el a bicskei menekülttáborból a Kossuth térre. Azért gyűltek össze, hogy ismertessék követeléseiket. A Belügyminisztérium máris válaszolt nekik. A gyorsaság dicséretes, a semmitmondás meg nem.

[caption id="attachment_1102" align="aligncenter" width="560" caption="Tüntető menekültek a Kossuth téren. Munkát, kenyeret"][/caption]

A menekültstátusz megszerzése utáni hat hónap leteltével és a tél közeledtével egyre több menekült érzi kilátástalannak a helyzetét, mert a rugalmatlan támogatási szabályok, a szinte átláthatatlan bürokrácia annyira megnehezíti a helyzetüket, hogy úgy érzik, esélyük sincs új életet kezdeni, noha erre jogilag erre megvan a lehetőségük.

A Kossuth téren órákon át skandálták, hogy segítséget kérnek a magyar államtól. A jelszavak olykor naivan és esetlenül, mégis torokszorítóan adták a járókelők tudtára, mit is akarnak a többségükben Afganisztánból elmenekült férfiak, asszonyok és gyerekek: segítséget, lakhatást, munkát, segítséget a valódi integrációhoz. A legmellbevágóbb talán ezek közül az az „állapotjelző” komor mondat volt, hogy „Magyarország, fáradtak vagyunk”.

Hogyan fogalmazták meg problémáikat a menekültek a Belügyminisztériumhoz (BM) eljuttatott petíciójukban?

„Mi, a tüntetés szervezői mindenekelőtt köszönetünket és hálánkat kívánjuk kifejezni a magyar államnak és minden polgárának ezért a védelemért és segítségért.

Mi, a tüntetés szervezői, a Bicskei Befogadó Állomáson lakó nemzetközi védelemben részesültek nevében érdemi esélyt kérünk arra, hogy az ország hasznos lakóiként élhessünk ezen a földön, ahová azért kényszerültünk menekülni, hogy saját és családjaink életét mentsük. Azt szeretnénk, ha valódi esélyt kapnánk arra, hogy a magyar társadalom részei lehessünk, hogy tisztességes és becsületes munkával hozzá tudjunk járulni az ország gyarapodásához.

Miután azonban védelmet kaptunk, és lehetőséget arra, hogy a bicskei menekülttáborban éljünk és nyelvet tanulhassunk, amint elhagyjuk a bicskei tábort, annak a reális veszélyével kell szembe néznünk, hogy munkanélküliek leszünk, és ami még rosszabb, hogy hajléktalanná válunk.”

Ingyenes lakhatást kérnek, amíg nem tudnak önállóan talpon maradni. Ez a követelés túlzónak tűnhet, ám ne felejtsük, éves szinten 100-200 emberről van szó, akik bár papíron a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal rendelkeznek, nincsenek rokonaik, barátaik akik segíthetnének a bajban. A menekültek hajléktalansága sajnos valós probléma, ezt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) már 2010-ben kifogásolta. A szervezet 2012 áprilisi jelentése szerint a jelenlegi integrációs rendszer nem képes megadni a nemzetközi védelmet élvezőknek az integrációhoz szükséges ismereteket és támogatást.

A menekültek további követelései teljesen érthetőek: ahhoz, hogy az integráció kezdeti nehézségeivel sikeresebben küzdjenek meg, a jelenleginél több, őket segítő szociális munkást, valamint rugalmas feltétekkel biztosított nyelvoktatást szeretnének. Kérik, hogy amíg nem tudnak elég jól magyarul, biztosítsanak számukra tolmácsot az orvosi vizsgálatokhoz, hogy panaszaikat valóban megértsék.

Az érintettek éppúgy hiányolják a menekültekre kidolgozott reális és átgondolt integrációs stratégiát, mint a menekültekkel foglalkozó szakemberek és szervezetek. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága idén áprilisban figyelmeztetett: „olyan kormányszerv hiányában, amely kimondottan a menekültek közösségi integrációjának ösztönzésével foglalkozna, sok menekültnek nincs valódi lehetősége az 1951. évi Egyezményben és más nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentumokban lefektetett jogai gyakorlására, ideértve a megfelelő lakhatáshoz való jogot. Leginkább csak az elszigetelt, alulfinanszírozott és projekt-alapú budapesti menekülteket támogató szolgálatokra támaszkodhatnak, amelyek nem képesek megoldani a strukturális problémákat, hiszen ehhez stratégiai és minisztériumokat összefogó intézkedésre lenne szükség.”

Ehhez képest a BM tegnap a petícióra és a tüntetésre adott, kutyafuttában összedobott reakciójában, amely bájos módon „Sajtóközlemény” névre hallgat, az áll, hogy „Magyarországon a nemzetközi védelemben részesített menekültek részére társadalmi beilleszkedésük elősegítése érdekében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) a hatályos menedékjogi szabályokban foglaltak alapján széles körű támogatást nyújt”. A menekülteknek erről más személyes tapasztalata van.

A Helsinki Bizottság azért segített a tüntetést bejelenteni a rendőrségen, mert őszintén reméljük, hogy akciójukkal a menekülteknek sikerül ráirányítani a figyelmet a problémáikra. Ezek az emberek biztosan többet érdemelnek semmitmondó közleményeknél. Az állam által elismert, nemzetközi védelemben részesülő oltalmazottak és menekültek érdemi válaszokat, megoldást várnak a minisztériumtól és BÁH-tól.

Iván Júlia

A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.

[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]

Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)

***

Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira

A BM közleményének címe azt a látszatot keltheti, mintha a strasbourgi bírói fórum csak holmi vitatható, valójában semmire nem kötelező „kritikát” fogalmazott volna meg. Ezzel szemben a „tényszerűség megkívánja”, hogy tisztázzuk: az Emberi Jogok Európai Bírósága nem a kívülálló kritikus szerepét tölti be az európai alapjogi bíráskodásban, így ezekben az ügyekben sem, hanem olyan ítéletet hoz, amelyet az Európa Tanácsnak az ítélettel érintett tagállama, köztük Magyarország magára nézve kötelezőnek tekint – jelesül nálunk – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 46.cikke alapján.

„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”

Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.

„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”

Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.

Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.”

Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.

„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”

Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.

Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)

„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott.  Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”

A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.

„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”

Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)

Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.

 „A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”

– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.

„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”

A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.

Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.

Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.

„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”

A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.

ij-pb-zzs

Útinaplóm a Szabadka melletti dzsungelben tett márciusi látogatásomról szól, ahol 40-50, többnyire afgán és pakisztáni menekülő él hajlék nélkül, abban bízva, hogy az Európai Unióban jobb élet vár rá. (A történetben szereplők neveit megváltoztattuk.)

Ki utasít? A magyar rendőrségnek – a schengeni övezet őreként – meg kell akadályoznia azoknak a külföldieknek a Magyarországra való belépését, akiknek itt nincs „hivatalos keresnivalójuk”, azaz nincs útlevelük, vízumuk, tartózkodási engedélyük. A határátkelőkön a megfelelő dokumentumok nélkül belépésre jelentkezőket visszairányítják oda, ahonnan jöttek, míg azokat, akiket a zöldhatáron, igazoltatás során fognak el, kiutasítják az országból.
Az üldözés elől menekülőknek a hivatalos engedélyek beszerzésére se esélyük, se lehetőségük nincs, így szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy eljussanak egy biztonságos menedéket nyújtó országba. Éppen ezért a nemzetközi menekültjog előírja, hogy a hatóságok kötelesek beengedni a menedéket kereső külföldit, és a menedékkérelme megvizsgálása után eldöntik, maradhat-e az országban, vagy vissza kell térnie oda, ahonnan származik. A menekültek védelmében a magyar jog is úgy fogalmaz, hogy mielőtt a rendőrség valakit kiutasítana, ki kell kérnie a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) véleményét arról, hogy a menekülőt nem fenyegeti-e a súlyos emberi jogi jogsértés – kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód – abban az országban, ahová visszaküldenék, illetve arról, hogy ott biztosított-e a menekültkénti elismerés kérelmezésének lehetősége, s hogy tiszteletben tartják-e a visszaküldés tilalmának elvét. Szerbiában azonban ezek a feltételek nem teljesülnek. A szerb-magyar határon a rendőrség jellemzően szerb állampolgárokat irányít vissza Szerbiába. Az emberi jogsértésekről hírhedt országokból menekülők többnyire a zöldhatáron keresztül próbálnak eljutni Európába, egy biztonságos országba.
2012 márciusában Szerbia Csongrád megyével határos szakaszán 298 külföldit utasítottak ki, és adták őket át a szerb hatóságoknak: 131 alkalommal afgán állampolgárral, 64-szer koszovóival, 24-szer pakisztánival és 13-szor szomáliai állampolgárral közölték, hogy Szerbia biztonságos ország, tehát térjenek vissza oda.

Egy márciusi szombat reggel Szegeden felszálltam a Szabadkára tartó vonatra. A két város közötti távolság alig 50 km, de az út két óránál is tovább tartott. Ennek az az oka, hogy Magyarország már az Európai Unió tagja, míg Szerbia még nem az. Emiatt elveszik egy időre az útleveleinket, a vámosok pedig átnézik a csomagjainkat. A határ szerb oldalán a vámos megkérdezi tőlem, hogy hová utazom és milyen célból. Kinyittatja velem a hátizsákomat, amiből kiveszek néhány ruhadarabot. Megkérdi, hogy van-e valami más is benne a ruhán kívül, mire kiemelem a zsákból a nejlonzacskót, amiben helsinkis információs füzetek vannak nyolc nyelven. Mondja, hogy mutassak meg egyet. Gyorsan kikeresem az angol nyelvűt, hátha megérti. Kérdi, hogy ez micsoda? Nem túl meggyőzően válaszolom, hogy információ. Néhány másodpercig lapozgatja a kis füzetet, majd bólint, és a következő utashoz fordul. A vonat közben áll, majd lassan zötyög tovább, mert a szerb oldalon elég rossz állapotban vannak a vágányok.

Megérkezem Szabadkára, követem a turista iroda felé vezető nyilakat. Az ott dolgozó srác jól beszél magyarul, talán magyar is, elmondom neki, hogy a menekülteket keresem. Nagyon készséges és kinyomtat egy térképet a város délkeleti feléről, ahol ismerős kis zászlócska jelzi a lelőhelyüket. Kérdezem, hogy vajon bejönnek-e a városba, de csak annyit mond, hogy „nem jönnek, de nem is jöhetnek. És különben is, bármit csinálnak, az csak rossz lehet.” Később hallottam, hogy általában is ez a helyi lakosok véleménye az itt ragadt külföldiekről.
A menekültek a város szemétdombján túl, a temetőhöz közel laknak, ami jó félórányi gyalogútra van a főtértől. A friss szemét bűzlik a tavaszi napsütésben, fölöttünk különféle madarak vijjogva köröznek némi élelmet keresve. Két helybélivel találkozom, egyikük magyarul igazít útba. Mélyen a szemétben gyalogolok tovább, de a szemétdomb 3-4 méter magasságban már olyan meredek, hogy meg kell állnom és körbe kell kerülnöm, hogy visszataláljak a helyes útra.

Az első csoport, amellyel találkozom, éppen a tűző napsütéstől óvó, botokra feszített műanyag tető alatti árnyékszigeten pihen. Ahogy látják, hogy közeledem, felkelnek, ezért már messziről köszöntöm őket, majd sietve bemutatkozom. Elmondom, hogy különféle nyelveken információt hoztam a magyar menekültügyi rendszerről. Ők is köszönnek és elmondják, hogy honnan jöttek. Ahogy az lenni szokott, néhányan közülük egyből barátságosan, nyitottan fordulnak felém, mások pedig mindaddig gyanakvóan szemlélnek, míg el nem tűnök a láthatáron.

Hatan vannak itt a szemétdomb fennsíkján, a többiek kicsit odébb, a dzsungelben – mondják. Arra gondolok, hogy ők biztosan a dzsungeltársadalom kitaszítottjai, de másnap reggel már a dzsungelben is látom őket. Meglehet, a dzsungel lakói őrszemeket választanak maguknak, akik a szemétdombról figyelik a város felől jövő utakat, így minden idegent időben észrevehetnek. Öten Pakisztánból érkeztek, egy ember pedig Bangladeshből menekült idáig. Ő a súlyos égszakadások során vesztette el mindenét. Elkeseredettek, de még reménykednek. Egymás közt urduul beszélnek, néhányuk ért angolul is. Adok nekik az angol nyelvű füzetekből, bár szinte már mindannyian találkoztak a magyar rendőrökkel, és szereztek némi tapasztalatot a fogadtatást illetően. Itt Szabadkán egy Peter nevű segítő hoz nekik minden héten vizet, ruhát és némi élelmet. A pakisztáni férfiak azt mondják, vissza akarnak menni Görögországba. Ott valamit dolgozhatnának, és talán olcsó szállás is akadna.
Egykedvűségük és a hír, miszerint a dzsungelben jóval többen - főleg Afganisztánból menekült emberek – vannak , arra késztet, hogy továbbálljak.

A dzsungel felé vezető úton több embert is látok jönni-menni, egyeseket egyedül, másokat párban. Kezet fogunk, bemutatkozunk, elmondjuk, honnan jöttünk, útba igazítanak.
A dzsungel nem erdő, hanem inkább liget, elágazó vágányok között terül el. Töltésekre emlékeztető, elnyúló dombokon laknak a menekültek. 40-50 ember szövögeti itt az egyszer talán megvalósuló terveit, amelyekért már több ezer kilométert megtettek. Fiúk és férfiak, sokan Pakisztánból, de főleg Afganisztánból.

Leülünk kb. tizen. Szinte mindenkinek dari vagy pastu az anyanyelve, így az információs füzetek kiosztásával végre hasznosnak érezhetem magam. Köztük is van, aki beszél angolul, Salim segít a tolmácsolásban. Később ő lesz az őrangyalom, hasznos tanácsokkal lát el és az egyik szemét mindig rajtam tartja. Elkísér a dzsungel központjába, ami az egyik töltésszerű dombon található és több kunyhóból áll. Épp egy krikettmeccs közepébe érkezünk. Az ütő egy szépen kifaragott faág, s lábdaként most egy teniszlabda is megteszi. A dobó éppen elkapja a visszaütött labdát, mire az egyik csapat hangos ujjongásban tör ki. Szeretnék leülni, nézni egy kicsit a játékot, de Salim int és szinte megállás nélkül továbbsétálunk. Néhány méterrel arrébb mondja nekem, hogy csak akkor álljak le, ha az emberek beszélni akarnak velem, különben nincs értelme csak úgy bámészkodni.

A központban, az egyik főkunyhó mellett üldögélünk és beszélgetünk 2-3 órán keresztül, s közben a velünk szemben alábukó napot nézzük, amíg ránk nem sötétedik.

Leül mellém egy idős férfi Afganisztánból. Ő kabuli és a tálibok miatt kellett elmenekülnie a családjával együtt. A felesége és három gyermeke már Magyarországon van, ő azonban csak most érte el az Unió határát. Egy hónappal ezelőtt, menekülés közben kellett szétválniuk Görögországban, mert nem volt elég hely a kamionban. Az idős ember erős férfi benyomását kelti, de a szemei könnyel telnek meg, amikor arról beszél, hogy már egy hónapja nem látta a családját csak másoktól hallotta, hogy egy „családi táborban” vannak Magyarországon. Együtt akar lenni velük végre, ezért azt tanácsolom neki, hogy írja le egy papírra a nevét, és hogy azt szeretné, hogy Magyarország menekültként ismerje őt el. Mondom neki, hogy név szerint írja le a családtagjai neveit is, s azt is, hogy ők már menedékkérők Magyarországon, és ezért kéri, hogy a családtagjaival együtt helyezzék őt el. A papírt aláírja, s elteszi. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) Szerbiáról írt véleményéről szóló három oldalas angol nyelvű levelet is a kezébe nyomom. Eszerint Szerbia nem tekinthető olyan országnak, ahová menedékkérőt vissza lehet küldeni, mivel Szerbiában esélye sincs arra, hogy menekült státuszt kapjon. Elmondom neki, hogy ha sikerül átjutnia a határon és magyar idegenrendészekkel találkozik, mutassa meg ezeket a papírokat. Azt is elmondom, hogy ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy ezekkel bármit elérhet.
Három nappal később, a déli régióban dolgozó helsinkis ügyvédtől megtudtuk, hogy az idős afgán férfi átjutott a magyar határon és odaadta az idegenrendészeknek a papírokat. A rendőröket meglepte a férfi felkészültsége. Még azon a héten csatlakozhatott a Békéscsabai Őrzött Szálláson fogva tartott feleségéhez és három gyermekéhez, akiket – a magyar szabályok szerint – egy hónapig tarthatnak őrizetben. Utána mehetnek Debrecenbe, a menedékkérők nyitott befogadó állomására.

Leül közénk egy másik idős afgán férfi is, akit itt mindenki Babának (Apó) szólít. Elmondása szerint 64 éves, bár hozzáteszi, hogy körülbelül. A családtagjai Svájcban vannak, ahol már meg is kapták a menekült státuszt. Neki is azt tanácsolom, hogy írja le, hogy menedékjogot kér, s hogy azt szeretné, hogy a menedékkérelmek elbírálásáért felelős országok meghatározását rendező uniós rendelet (Dublin II) szabályai szerint, Svájcban szeretne csatlakozni a családjához. Ő is elteszi a papírt a belső kabátzsebébe. Kérdés azonban, hogy ha a zöldhatáron sikerül is átjutnia Magyarországra, és a magyar rendőrök elfogják, vajon figyelembe veszik-e a Svájcban élő családtagokat, amikor eldöntik, hogy visszaküldjék-e Szerbiába.

A fiúk is körém gyűlnek. Egyikük elmondja, hogy bár ő csak tizenhat éves, Magyarországon megvizsgálta egy orvos, és azt állította, hogy tizennyolc. Ami azért fontos, mert a magyar szabályok szerint a kiskorúakat – a tizennyolc év alattiakat – nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni. Őt már háromszor toloncolták vissza Szerbiába, utoljára – néhány napi őrizet után – három napja. Mutatja a papírját, melyen a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészeti osztálya születési dátumként 1994. január 1-jét írta be, tehát a hivatal szerint néhány hónapja volt a 18. születésnapja. Eszembe jut az Országos Rendőr-főkapitányság levele, mely szerint a 18 év körüli külföldieket kiskorúaknak tekintik, és nem veszik őrizetbe. A fiú esete nem ezt igazolja.
A hivatalos magyar dokumentum szerint a fiút, a harmadik magyarországra való beutazását követően, hároméves börtönbüntetésre ítélték, egy évre felfüggesztve, továbbá négy évig nem utazhat be és nem tartózkodhat az Európai Unió országaiban.

Egy másik fiúnak, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, elborul az arca és mérgesen jár-kel fel alá, a többiek csitítják. A társai elmondják, hogy nemrég igazoltatta őt a magyar rendőrség, tizenhat évesnek fogadták el, és elhelyezték egy gyermekotthonban. (Ezt írják elő a kísérő nélküli kiskorú menekültekre vonatkozó szabályok akkor, ha nem kérnek menedékjogot Magyarországon, mert jobb életet remélnek máshol, vagy egy másik európai országban esetleg rokonok, családtagok várják őket.) A fiú meglépett az otthonból, néhány hét múlva a rendőrség újra igazoltatta, úgy döntöttek, hogy tizennyolc éves és visszatoloncolták Szerbiába. Beszélgetünk egy darabig, elmeséli, hogy a gyermekotthonban nagyon kedves emberekkel találkozott, és elnézést kér, amiért felhúzta magát annak hallatán, hogy magyar vagyok, de ugye megértem, hogy a magyar rendőrséget nem igazán kedveli.

Mindeközben, a dzsungel lakói sárkányt eregetnek. Kérdem, hogy Afganisztánból hozták-e magukkal. Nevetve válaszolják, hogy itt készítették a szemétből. Kérdezem, hogy hogyan, mire Baba papírt és tollat kér, apró gallyakat szed fel a földről és elkezdi megmutatni. Egyszerűnek tűnik, ám nekik már elég nagy gyakorlatuk lehet benne.

Egy hátizsákos fiú éppen akkor tér vissza a dzsungelbe. Ő is 16 éves, aki Ghazniból, Afganisztán – még a BÁH szerint is –egyik legveszélyesebb tartományából jön. Mindenki nagy örömmel öleli magához, nem számítottak rá, hogy visszatér. A fiú ugyanis néhány napja búcsút vett a többiektől, egy embercsempész segítségével kipróbált egy új útvonalat, de nem jött össze. Ő is volt már a nagybátyjával a békéscsabai őrzött szálláson, de most mindketten újra itt vannak Szerbiában. Azt mondja, neki csak idegenrendészeti eljárása volt Magyarországon, ezért úgy gondolja, hogy ha sikerül nyugatabbra eljutnia és ott menedékkérelmet benyújtania, akkor nem fogják visszatoloncolni Magyarországra, mert ott nem kért menedékjogot. Elmondom neki, hogy olyan embereket is visszatoloncoltak már Ausztriából Magyarországra, akiket soha nem is igazoltattak Magyarországon, de feltételezték róluk, hogy Magyarországon keresztül jutottak el Ausztriába.

Miután besötétedik, az őrangyalom, Salim tanácsára közelebb húzódunk a tűzhöz. Mivel észrevette, hogy felelőtlenül kipakoltam a dolgaimat a hátizsákomból, azt mondja, hogy tartsam inkább magamnál ezeket. Hozzáteszi, hogy bár itt senki sem lop a másiktól, de ha valamit a földön hagyok és az eltűnik, ő nem keresheti a többieknél. Kérdezi, hogy a dzsungelben akarok-e aludni. Ha nem zavarok senkit, akkor igen – felelem. Arrébb megy, beszél néhány emberrel, s visszajövet aztmondja, nem zavarok senkit. Így hát maradok.
Egyre hidegebb van, jólesik a hatalmas fém serpenyőben égő tűz mellett ülni. Kinyújtjuk a kezünket, hogy jobban érezzük a melegségét, valaki felém fordul, s fájó mosollyal mondja: „ez a mi életünk”.

Beszélgetésbe elegyedünk Abannal, egy tizenhét éves pakisztáni fiúval. Elmondja, hogy az orvosi egyetemre felkészítő tanfolyamra járt, amikor megkörnyékezték a tálibok, és rá akarták venni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ellenállt, ezért a tálibok megverték az iskolatársaival együtt. Miután ez többször is előfordult, szólt az apjának, hogy nagyon fél, és arra kérte, hogy járuljon hozzá, hogy elmehessen az országból. Az apja elengedte. Mivel a 18 év alattiak egyedül nem hagyhatják el Pakisztánt, útlevél nélkül indult el. Nem akarta megvárni, amíg betölti a tizennyolc éves kort, túlságosan félt attól, hogy legközelebb már nem ússza meg egy egyszerű veréssel.

A sötétben újabb arcokat világít meg a tűz fénye. Hat teljesen kimerült ember érkezik, lerogynak a tűz mellé. Negyvennyolc órán át gyalogoltak ennivaló, víz és hosszabb pihenés nélkül. Egyikük, aki jól beszél angolul leül mellém. Bonyolult kérdéseket tesz fel arról, hogy vajon milyen esélyei lennének Magyarországon a beilleszkedésre. Nem tudok válaszolni. Kabulban elvégezte az egyetemet, és a tartomány talpraállításáért tevékenykedő nemzetközi szervezetekben dolgozott Ghazniban. A tálibok emiatt kezdték el üldözni. Szeretné tudni, hogy ha Magyarországon megkapná a menekült státuszt, elfogadnák-e a diplomáját, vagy elölről kellene kezdenie a tanulmányait. Kérdezi, hogy van-e angol nyelvű egyetem, vagy előbb meg kellene-e tanulnia magyarul. Nem igazán tudok neki válaszolni, a kezébe nyomok egy dari nyelvű helsinkis füzetet és olyasmire terelem a szót, amiről többet tudok. Elmondom neki, hogy ha menekültként ismerik el Magyarországon, akkor havi 100 eurós támogatást, hat havi szállást és ellátást, magyar nyelvoktatást és a beilleszkedését segítő képzést is kaphat. Valaki szólítja, felpattan, elindul. Nem tudom, hogy hová. Talán az egyik dzsungellakó megmutatja, hogy hol aludhatnak éjszaka, vagy folytatják az útjukat az Európai Unió felé.

Baba gondoskodó hangon jelzi, hogy húzódjunk be a kunyhóba, mert egyre hidegebb van. A kunyhót kartondobozokból és vaskos faágakból építették, nagyon stabilnak tűnik. Olyannyira, hogy egyszerre több ember is neki tud dőlni a falának. A kb. tíz négyzetméternyi helyen tizenketten ülünk körbe egy gyertyát. Most először érzem kényelmetlenül magam a dzsungelben. Nem a kunyhó zsúfoltságától, hanem mert éppen most jövök rá, hogy ez az itt élők legbelsőbb tere. Látom, amint néhányan nem mosolyognak vissza rám, és tudom, hogy rólam beszélnek. De bízom benne, hogy szólnának, ha valami baj lenne.

De nincsen semmi baj.

Aban szólít meg, sok mindenről mesél. Beteg, a tüdejével van valami probléma, ráadásul meg is van fázva. Kérdezem, hogy látta-e orvos, nemmel felel. Orvosok nem jönnek a dzsungelbe. Ha valakinek nagyon nagy problémája van, elviszik egy kórházba. Elmondja, hogy sok újságíró járt itt Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Magyarországról. Szerb újságírók is jöttek, az egyikük hozott neki gyógyszert. A fagyos tél idején a Vöröskereszt és az ENSZ is szólt szólt nekik, hogy meghúzhatják magukat az egyik szabadkai hotelben, a Fontanában. A menekülők azonban attól tartottak, hogy ez csak egy csapda, ott a rendőrség lecsap rájuk és visszatoloncolják őket Macedóniába. A segítő szervezetek aktivistái megnyugtatták őket, hogy megállapodtak a rendőrséggel, hogy húsz napig békén hagyják őket a hotelben. A többség végül élt a lehetőséggel, kaptak szállást, gyógyszert, ellátást, azaz egy esélyt, hogy túléljék a telet. A húsz nap elteltével többen visszamentek a dzsungelbe, mások Szabadkán találtak szállást. Néhányan a szállodában maradtak, és vállalták a kockázatot, hogy visszatoloncolhatják őket Macedóniába. Aban megnyugtat: ő sem hallott senkiről, aki télen halálra fagyott volna.

A szerb rendőrök olykor lecsapnak a dzsungellakókra. Ha megjelennek, mindenki fut, amerre lát. Ha már tiszta a terep, visszatérnek a kunyhóikba. Ha a rendőrség valakit elkap, átkutatják, pénzt keresnek. Aki nem adja oda magától, azt alaposan megmotozzák és meg is verik. Valakitől épp a minap vett el 300 eurót néhány rendőr, de legalább ezután elengedték. A legrosszabb esetben az áldozatot visszatoloncolják Macedóniába, és onnan indulhat újra észak felé.

Aban elmondja, hogy háromszor is megpróbált Magyarországra jutni, de mindhárom alkalommal vissza kellett térnie Szerbiába. Először egy taxival hajtottak át a határon, de a sofőr megijedt és visszafordult Szerbiába. Másodjára egy buszban bújt el a csomagok közé, de a lézeres vizsgálatnál lebukott. Mesélik, hogy a lézeres kutakodás a határ szerb oldalán még újdonság, eddig csak a magyar oldalon találkoztak vele. Aban harmadszor is egy taxi utasakénz próbálkozott, de a határon visszafordították őket. Szerencséjére egyik alkalommal sem találkozott a magyar határrendészekkel, ezért még nem vettek tőle ujjlenyomatot Magyarországon. Németországba szeretne eljutni, a nagybátyja ott él, kulturális antropológiát tanít.

Valaki szól, hogy elkészült a vacsora. A kunyhó nyugalmát felváltja a tüsténkedő emberek sürgölődése. Négyen megterítik az asztalt: letesznek egy csak az evésre használt pokrócot a földre. Paprikáskrumplit és menement tálalnak friss kenyérrel. Nagyon jólesik. Aztán teát iszunk kettévágott műanyag flakonokból. A tea fontos: ha Afganisztánban a házigazda tejben-vajban füröszti vendégét, de nem ad neki teát, a vendég azt fogja gondolni, hogy nem kapott semmit.

Mindenkinek van mobilja és szerb SIM-kártyája. Megkérdezem, hogyan töltik fel a telefonjaikat. Elmondják, hogy a közelben, a város szélén van egy ház, ahol megengedik, hogy használják az áramot. Vizet is onnan szoktak hozni.
Egy kedves pakisztáni ember közel hajol a gyertyához és megpróbálja elolvasni, hogy milyen nyelven és mi van a golyóstollára írva. Mondom neki, hogy magyarul van, és ez áll rajta: „Külső Határok Alap”. Kérdi, hogy probléma-e, ha nyugatabbra megtalálják nála ezt a tollat. Felajánlom, hogy cseréljünk tollat. A gyertyafénynél elolvassa, hogy mi van az én tollamra írva: „Made in China”. Nevetünk, hogy ha ezt megtalálják, majd Kínába toloncolják vissza.

Salim és a többiek is tudni szeretnék, hogy a helybéliek vajon miért szólnak a rendőrségnek, ha menekülőket látnak. Azt gondolják, hogy pénzt kapnak a rendőrségtől, ha feljelentik az idegeneket. Elmagyarázom, hogy itt is, és Magyarországon is inkább azért szólnak a rendőröknek, mert félnek az idegenektől, és talán azt hiszik, ezt a rendőrök elvárják tőlük.

Egyre kevesebben beszélgetnek, lassan mindenki elalszik.

A vastagon betakart emberi testek alvó óriásoknak tűnnek a szűk kunyhó hajnali félhomályában.
A reggeli napsütésben néhány új arcot látok. Még beszélgetünk egy kicsit, majd elbúcsúzom. Imran és Mahmood kísér ki a főúthoz. Imrannak az egyik szeme üvegből van, az egyik kezén pedig hiányzik néhány ujja, egy afganisztáni robbantás nyomai. A tízperces séta alatt dari kifejezésekre tanítanak, majd kikérdezik a leckét.

Azok közül, akikkel a dzsungelben találkoztam, többen már biztosan Magyarországon, vagy egy másik uniós országban vannak, s várják a választ életük nagy kérdésére: vajon maradhatnak-e?
Sokáig emlékezni fogok a velük töltött estére a ligetben, és arra a mondatra is, amit többen többször megismételtek: „ha nem üldöznének az országomban, nem jöttem volna Európába azért, hogy így éljek.”

Szerző: Teo Doro

Bouba, a 38 éves szenegáli kereskedő, 2003 óta él hazánkban. Dr. Pohárnok Barbarával, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjével együtt küzdöttek azért, hogy ne toloncolják ki az országból, és magyar feleségével együtt nevelhessék fel két kislányukat. Sorsukról a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal döntött. Kisfilmünkből megismerhetik a család történetét.

Apa velünk marad? from Magyar Helsinki Bizottság on Vimeo.

Kíváncsiak voltunk, hogy a film elkészítése óta mi történt a családdal, megváltoztatta-e az életüket a hivatal döntése.

Bouba - aki egyre folyékonyabban beszél magyarul - elmondta, hogy annak örültek a legjobban, hogy az öt évre kapott tartózkodási engedély birtokában végre elmehettek Horvátországba egy kései nászútra a feleségével és a kislányaival. Korábban, útlevél hiányában ugyanis nem hagyhatta el az országot.

Bouba szerint kifejezetten jó, ha egy fehér és egy fekete ember összeházasodik. A család számára nem a bőr színe a fontos, hanem hogy a gyerekek mindkét szülő kultúráját megismerjék és elfogadják. A két kultúra találkozásának előnyei közé tartozik, hogy a fontosabb keresztény és muzulmán vallási ünnepeket egyaránt megtarthatják, így a karácsony és húsvét mellett, a ramadánt is együtt ünnepli a család. A kislányok értenek franciául, vannak afrikai mesekönyveik, és édesapjuk szenegáli dalokat és verseket is tanít nekik.

Bouba felesége már egyetemista korában is érdeklődött az afrikai kultúra iránt. Elmesélte, hogy bár kezdetben voltak az eltérő gyereknevelési szokások miatt nézeteltérések, ezeket sikerült tisztázni: van, amiben a magyar és van, amiben a szenegáli szokásokat követik.

Boubát - elmondása szerint - lényegében befogadták vidéki lakóhelyükön. Ha a lányaival kimegy az utcára, még ma is sokan megkérik, hogy lefényképezhessék őket, vagy legalább megtapinthassák a hajukat. Tapasztalata szerint azok fogadják el jobban a más kultúrából érkezőket, akik többet utaztak és ismerik a körülöttük lévő világot. A kislányokat sem érte eddig hátrány, nem volt negatív tapasztalatuk a bőrszínük miatt, és édesanyjuk reméli, hogy ez így is marad. Igyekeznek más, hasonló családokkal is kapcsolatot tartani, hogy a lányok is könnyebben elfogadják, hogy az emberek sokfélék.

„Szenegál gyönyörű ország” - kezdi hazájáról szóló beszámolóját Bouba, azonban gyorsan hozzáteszi, hogy számára lehetetlenné vált ott élni. A folyamatosan az elszakadásáért küzdő, déli, Casamance országrészből származik, ahol állandóak a hadsereggel folytatott, napi szintű összecsapások. A hozzá hasonló kereskedőktől rendszeresen elveszik az áruikat, és megverik, vagy egyszerűen megölik őket. Már több százan kényszerültek elmenekülni a térségből. Bouba nem gondol a visszatérésre, boldog, hogy megmenekült és Magyarországon élhet a családjával. A gyerekeknek sokszor mesél a szülőföldjéről és arról, hogyan élnek ott az emberek.

Bouba következő célja a magyar állampolgárság megszerzése, ennek érdekében folyamatosan és kitartóan fejleszti nyelvtudását. „Itt vannak a lányaim, itt van a feleségem, én már itt vagyok otthon”- zárja a beszélgetést.