Igazságtalan, abszurd és alkotmányellenes rendelkezéseket alkalmaznak a büntetéskiszabásnál. A Btk. elvonja a bíró szabad mérlegelési jogát egyes bűnhalmazban elkövetett bűncselekményeknél és némely erőszakos többszörös visszaesőknél. A bíró náluk csak életfogytig tartó szabadságvesztést állapíthat meg.

Múlt héten ítélték 11 év börtönre H. Bélát, mert erőszakkal elvette egy idős nő 600 forintját, illetve egy másik nőtől szintén erőszakkal elragadta 2000 forint értékű paplanját. A hajléktalan férfi a bíróság elsőfokú, nem jogerős ítélete szerint két rendbeli rablást követett el, s mivel kétszeres visszaesőnek minősül (korábban szintén rablásokért 3, illetve 4 év szabadságvesztéssel sújtották), most az ún. „három csapás szabályt” (three strikes) kellett vele szemben alkalmazni. Eszerint a különféle erőszakos személy elleni bűncselekményeknél (ilyen a rablás is) a harmadszori elkövetés után a büntetési tételek felső határa megduplázódik. H. Béla esetében a 2-től 8 évig tartó szabadságvesztés lehetősége 2–16 évre nőtt, és Zumbok Gabriella bíró úgy ítélte meg, inkább a felső, mint az alsó határhoz közelebb állapítja meg a büntetés mértékét, lévén a súlyosító körülmények erősebbek az enyhítőknél. (A sajtótudósításokat olvasva mindez aránytalan szankciónak tűnik – különösen az enyhébben szankcionált gyerekgyilkossági ügyekkel összevetve.)

A „három csapás” kétségtelenül szigorú rendelkezés és gyakorlati megfontolásokból kifogásolható, de mégsem mondható egyértelműen alkotmánysértőnek, mert bár bizonyos mértékben korlátozza a bíró mérlegelési jogát, de mégsem vonja el teljesen azt. Nem úgy, mint az új Büntető Törvénykönyv (Btk.) két rendelkezése, amely tartalmát tekintve már az előzőben is ott volt, és bizonyos körülmények együttállása mellett kötelezővé teszi a bírónak az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. Hogy is mondta Kabos Gyula „Kovács Verának” a Meseautóban? – Érettségije van? Akkor biztosan tud stemplizni. Egy a párna, egy a részvény; egy lehellet, egy a részvény.

A 81. § (4) kimondja: „Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.” A 90. § (2) pedig úgy rendelkezik, hogy „az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.”

Ez így persze elég bikkfanyelven szól. Lássunk inkább egy példát előbb az első „halmazati” helyzetre, amelyre kiterjed a „három csapás”. A bíró tehát nem mérlegelhet, ugyanúgy életfogytig tartó szabadságvesztést köteles kiszabni egy testi sértést és hivatalos személy elleni erőszakot alaki halmazatban megvalósító és emellett egy különösen nagy értékre elkövetett rablás kísérlete miatt felelősségre vont, büntetlen előéletű fiatal felnőtt esetében, mint a két rendbeli minősített emberölést és egy rablást elkövető személy esetében. Ugyanis az 51 millió forintra rablást megkísérlő fiatalember, ha menekülés közben megüti az őt üldöző rendőrt és ezzel testi sértést követ el, a szabály szerint éppúgy kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélendő (cselekményei rendre: különösen nagy értékre elkövetett rablás, testi sértés és hivatalos személy elleni erőszak), mint a két banki alkalmazott életét kioltó bankrabló. A két ügy közötti különbségre a szabály érzéketlen. Sőt, a több emberen elkövetett emberölés bűntettét elkövető személy cselekménye (mivel itt a több sértett miatt nem halmazat jön létre, hanem az emberölés minősített esete) enyhébben ítélendő meg, mint a tetten ért, az intézkedő rendőrnek 8 napon túl gyógyuló testi sértést okozó bankrabló.

A büntetés kiszabásánál történő egyéniesítés megszüntetése megakadályozza, hogy a büntetéseket ezentúl a tett súlyához mérve arányosan állapítsák meg. Az életfogytig tartó szabadságvesztés automatikus és kötelező kiszabása pedig összemossa egymással az eltérő tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőit.

A jogalkotó nem számol azzal sem, hogy az erőszakos bűnelkövető még inkább érdekelve lesz, hogy bűntettének ne maradjanak tanúi. Bankrablási példánknál maradva: ha a tettes a szemtanúk mindegyikét megöli, kisebb kockázatot vállal, mintha élve hagyná őket és ügye bíróság elé kerülne. Bizonyos körülmények együttállása mellett visszaesőknél és halmazatban ugyanis mindegyik tényállás életfogytig tartó szabadságvesztéshez vezet, viszont ha nincsenek tanúk, a bankrabló talán elkerülheti a felelősségre vonást. A móri vérengzés Biblia-fekete árnya már ennyire megfakult volna?

A Magyar Helsinki Bizottság álláspontja szerint a két Btk.-rendelkezés több ponton is ellentétes az Alaptörvénnyel, mivel nem jogállami megoldás, sérti az emberi méltóságot, valamint diszkriminatív, mert a magyar büntetőjog legsúlyosabb szankciója pusztán attól függ, hogy a három erőszakos bűncselekményt hány eljárásban bírálják el. Azaz ugyanazon elkövető ugyanazon bűncselekményeiért más-más büntetést kaphatna attól függően, hogy azokat külön-külön bírálják el, majd összbüntetésbe foglalják, vagy pedig halmazatban, és a Btk. 90. § (1) bekezdése alapján döntenek róla. Éppen ezért a Helsinki Bizottság az ombudsmanhoz fordul, hogy Szabó Máté az Alkotmánybíróságnál indítványozza e két Btk.-rendelkezés megsemmisítését.

zzs

Zeusz szent fájának susogása és a tövében fakadó dodonai forrás csobogása is azt jelzi, nincs ez jól. Azt susogják, azt csobogják, esztelen dolog szabálysértőket veszélyes bűnözőknek tekinteni, válogatás nélkül dutyiba zárni.

Siccet tetten éri Kancsal Flóris. Fáért vaskarika

Az új Btk. számos szigorítása között elsikkadt, hogy jövő évtől az okozott kártól függetlenül minden jogellenes erdei fakivágás bűncselekménynek számít és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. A Helsinki Bizottság szerint a rendelkezés ugyan hatályba sem lépett, mégis vágásérett.

[caption id="attachment_750" align="aligncenter" width="560" caption="Átkelni a balta fokán"][/caption]

Idén áprilisban húszezerről ötvenezer forintra emelkedett a tulajdon elleni szabálysértések értékhatára. Ez még reálértékben is feltűnően megengedőnek tűnik, tekintve, hogy 2007 júniusa – a tízezres értékhatár bevezetése – óta idén áprilisig csak 22 százalékos volt az infláció.

Gondolhatnánk, mindez ellentétes a kormány büntetőpolitikai szigorával. A gyakorlat azonban más. A szabálysértéseknél is mind gyakoribb az elzárás szankciója, nem szólva arról, amikor a szabálysértő nem tudja kifizetni a bírságot, amit utóbb szintén elzárásra változtatnak. De leültethetik azt is, akit kihágás miatt féléven belül legalább két ízben jogerősen elmarasztaltak.

A Btk. számos olyan körülményt ismer, amikor nem számít a szabálysértési értékhatár, mert a jog a lopást, a „jogtalan eltulajdonítást” az okozott kártól függetlenül bűncselekménynek tekinti. Ilyen, ha valaki bűnszövetségben, közveszély színhelyén, üzletszerűen lop, betöréssel, megtévesztéssel vagy álkulccsal jut be a helyszínre, vagy ha zsebtolvaj az elkövető.

Új kivételek

A jövő júliusban hatályba lépő új Btk. újabb „minősített” kivétellel bővül. Ezek szerint hiába nem éri el az ötvenezer forintot a kár, mindenképpen vétséget követ el az, aki a lopást erdőben jogellenes fakivágással valósítja meg. Így az eddigiekhez képest az okozott kártól függetlenül jövőre egyből két évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti már  a jogellenes fakivágót is, persze, csak azt, akit lefülelnek.

Mindez hézagmentesen illeszkedik a kormány szankciószigorító büntetőpolitikájához. Valamint ahhoz a gyakorlatához, hogy az emberek biztonságérzetére hivatkozva kriminalizálnak nyomort, devianciát, és emelik meg a büntetési tételeket többnyire olyan cselekményeknél, amelyeket jellemzően szegények, köztük nagy számban cigányok követnek el.

Ezeket a kihágásokat, amennyiben napvilágra kerültek és meglett az elkövető, eddig is szankcionálták, szabálysértési eljárásban mondták ki értük többnyire a pénzbírságot. Ha valaki nem tudott fizetni, leülte. Most majd büntetőbíróság fog dönteni. Ám ezentúl az elkövetőket egyből börtönbe dughatják, és a büntetett előélet joghátrányai is sújtani fogják őket. Nem lesz nehéz visszaesőnek lenni, csak hosszú, fagyos tél kell hozzá.

Faköbözés

Vegyük most csak az illegális fakivágókat. Ötvenezer forintért vidéken mintegy 4–5 köbméter hasított, darabolt tűzifát lehet vásárolni, Budapesten valamivel kevesebbet. 5 köbméter nettó fához legalább 7 köbméternyi, 50–60 mázsányi lombos (bruttó) fát kell kivágni, ez vágásérett (mellmagasságban 20 cm vastag) akácok esetében úgy 20 darab fa lehet. Az illegális fakivágók aszerint válogatnak, hogy honnan könnyebb gyorsan elszállítani a szajrét, tehát karvastagságú példányokat is kivágnak, hiszen azokat egyszerűbb mozgatni. A 7 köbméternyi fapusztításhoz akár több száz négyzetméternyi fiatal erdőt kell letarolni. Mint látható tehát, ehhez a pusztításhoz – tekintve, hogy mégiscsak illegális tevékenységről van szó – komoly szervezettség, több ember, motoros fűrészek és szállító apparátus szükséges. Itt tehát valóban bűncselekménnyel van dolgunk, és az állam jól teszi, ha szigorúan bünteti a tulajdonosakat megkárosító elkövetőket.

Csakhogy jövőre már az is bűnt követ el, aki akár egyetlen fát kivág. Sőt, azt is meg lehet majd büntetni, aki akár egyetlen fába is belevágja fejszéjét, hiszen a bíróság ezentúl lopás vétségének kísérletét is megállapíthatja. Vajon kinek van nagyobb esélye lebukni: a faluszéli erdőre kiosonó szegénynek, aki tűzrevalóját akarja megszerezni vagy az üzemszerűen dolgozó, erdőket letaroló illegális fakitermelőnek? És melyikük okoz nagyobb kárt? A tömeges falopások megkeserítik az erdőtulajdonosok életét, amin aligha segít sokat, hogy nyomorgó, fagyoskodó alkalmi fatolvajokat bűnözőknek minősítenek és lesittelnek. Mindez talán a bűnügyi statisztikák kozmetikázására jó, de nem óvja meg az erdőket, nem javít a lakosság biztonságérzetén, feleslegesen növeli a börtönnépességet és sérti az emberek igazságérzetét. Az elkövető ugyan legalább melegben alszik, de közben – ha nem tesz ellene valamit – a családja megfagy. Valaki úgyis venni kényszerül a fejszét. A magyar szegényeket többnyire éhezőként képzeli el a közvélemény, s bár valóban sokan keveset és főleg rossz ételeket esznek, a hideg többüknek komiszabb ellensége, mint az éhség.

Hivatalos személy

Az erdőben történő jogellenes fakivágás minden esetének büntetését Mengyi Roland, a Fidesz parlamenti képviselője, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlés elnöke lobbizta ki. Btk.-módosító javaslatát a „közbiztonságérzet” javítása mellett azzal indokolta, hogy „a büntetőjog eszközeivel is fel kell lépni az erdők védelméért”. Ami dicséretes cél, de nem igazán érteni, miért csak az erdei fákra vonatkozik, mondjuk, a kerti gyümölcsfák vagy az út menti jegenyék kivágása miért nem minősül vétségnek. De ez persze, csak technikai probléma, amit a kormánypártok jogalkotási mechanizmusa, tudjuk jól, könnyedén korrigál: majd ezeket is beírják a törvénybe.

A büntetőpolitika annál jobb, minél szigorúbb – vélik a kormánypártiak. És már most látni vélik a pozitív tendenciákat. Mengyi parlamenti vitában elmondott beszéde ebből a szempontból is árulkodó. Minden téren szigorítana, még ott is, ahol ennek a józan ész ellentmond. A bűncselekmény fajtájától függetlenül (!) azonnali elzárást javasolt például minden tettenérés esetén. Nem csak az életellenes bűncselekményeknél szállíttatná le a büntethetőség korhatárát 12 évre, hanem a bűncselekmények szélesebb körénél is – ha jól értjük, akár a lopásnál is. Visszatérne a rendszerváltás előtti állapothoz, amikor a hivatalos személy megsértése bűncselekménynek számított.

A rendőr tekintélyének visszaállítása számára olyannyira fontos, hogy a jogi végzettségű képviselő (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) nagy igyekezetében összekeveri a bűncselekményeket: szerinte a rendőri autoritást nagyban szolgálja, „hogy a hivatalos eljárásban történő bántalmazás büntetési tételét három évről egytől öt évre emeli fel az új büntető törvénykönyv, fokozott büntetőjogi védelmet biztosítva a rendőrök számára”. Csakhogy ezekben az ügyekben a rendőrök nem sértettek, hanem bűnelkövetők! Mengyi képviselő valószínűleg a hivatalos személy elleni erőszakra gondolt.

De hiba lenne minden apróságon fennakadni, hiszen nem büntető-, hanem társasági szakjogász javaslatairól van szó. Előbb-utóbb beletanul, és még azon se kell csodálkozni, ha ma még unortodoxnak számító ötletei hamarosan mégiscsak felbukkannak a Btk.-ban. Az illegális erdei fakivágás – az ő szavával – „privilegizálásával” mindenesetre már letette névjegyét.

Zádori Zsolt

K. története

2012. július 29-én a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje újabb „előzetes letartóztatásos” ügyben fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely már többször elmarasztalta Magyarországot megalapozatlan és/vagy szükségtelenül hosszú letartóztatás miatt. Az alább ismertetett, kafkai ügy figyelmeztetés mindenkinek: ha elkapják a magyar igazságszolgáltatási gépezet fogaskerekei, nagy bajban lehet.

A történet áldozata – nevezzük Kafka nyomán K.-nak – 50 éves, büntetlen előéletű kamionsofőr, aki 2011-ben internetes hirdetésre jelentkezve fuvarozási munkát kapott egy cégtől. Feladata az volt, hogy Tatabányáról egy Budapest-környéki depóba vigyen egy szállítmányt, amelyről úgy tudta, innen egy másik sofőr viszi tovább külföldre. Az árut a megállapodásnak megfelelően leszállította, a menetlevélben az útvonalat rögzítette, a céggel kötött szerződést gondosan eltette. A szállítmány azonban nem indult tovább a külföldi célállomás felé, hanem eltűnt a depóból. A rendőrség nyomozni kezdett.

K. – első – szerencsétlensége az volt, hogy amikor Tatabányán felvette a szállítmányt, régi típusú, puhafedelű és igen viseltes személyi igazolványából a kapus rosszul írta ki az adatokat: a nevében két betűt írt el, a személyi igazolvány számában pedig az S betű helyett E-t rögzített. A rendőrség feltételezése szerint K. maga diktálta be rosszul az adatait, hogy utóbb azonosíthatatlan legyen. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha valaki ilyen módon kívánja álcázni magát, miért nem teljesen más nevet és teljesen eltérő személyi igazolvány számot ad meg, de a jelenlegi bejegyzés célja nem K. – meggyőződésünk szerint kétségtelen – ártatlanságának igazolása, hanem annak bemutatása, milyen könnyen előzetes letartóztatásban találhatja magát valaki ma Magyarországon.

A rendőrség ugyanis – egy évi nyomozás után – azonosította K.-t, és anélkül, hogy megpróbálták volna postai úton idézni, 2012. június 1-jén megjelentek K. lakcímén, ahová negyven éve van bejelentve, és ahol idős szüleivel és beteg testvérével él. K. újabb balszerencséjére ekkor éppen külföldön tartózkodott (ami – lévén K. kamionsofőr – nem meglepő), és ezt édesanyja a rendőröknek el is mondta.

A „külföld” igen szerencsétlen hívószó egy magyar büntetőeljárásban: a rendőrök – anélkül, hogy megpróbálták volna K.-t ismételten, vagy más módon elérni – azon nyomban elfogatóparancsot adtak ki ellene. Miután K. június 7-én este visszatért a külföldi útjáról, és tudomást szerzett az elfogatóparancsról, másnap reggel önként megjelent a rendőrségen, hogy tisztázza magát. Vallomást tett, a házkutatás során átadta a rendőröknek az üggyel kapcsolatos iratokat, és megmutatta azt – a rendőrök számára korábban nem ismert – depót is, ahová az árut Tatabányáról elvitte. Ennek ellenére az ügyészség – a szökés veszélyére és az eljárás meghiúsításának kockázatára hivatkozva – indítványozta K. előzetes letartóztatását. (Az előzetes letartóztatás ugyanis akkor rendelhető el, illetve tartható fent, ha valakivel szemben – szabadságvesztéssel büntetendő – bűncselekmény gyanúja áll fent, és – egyebek mellett – tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetén megszökne, vagy megpróbálná meghiúsítani a büntetőeljárás sikerét.) A letartóztatást a Tatabányai Városi Bíróság készségesen el is rendelte, majd a Tatabányai Törvényszék, K. fellebbezését elutasítva, helyben is hagyta.

Azóta K. előzetes letartóztatását már meg is hosszabbította a Tatabányai Városi Bíróság, amit a fellebbezésről határozó Tatabányai Törvényszék ismét megalapozottnak talált. Nem kívánjuk az olvasókat az ügy részleteivel terhelni, ezért a bírói döntéseknek csak a szökésveszélyre vonatkozó megállapításait elemezzük annak érzékeltetésére, hogy ma Magyarországon olyan érvelés alapján kerülhet valaki „börtönbe” jogerős bírói ítélet nélkül, amelyről egy átlagos képességű középiskolás is látja: ellentmond a józan ész alapvető követelményeinek.

Amint azt K. védője többször (az előzetes letartóztatásról döntő bírói meghallgatáson, a fellebbezésben és egy szabadlábra helyezési indítványban is) előadta, K. 49 éves és büntetlen előéletű, egy háztartásban él – 40 éve ugyanazon a helyen – idős szüleivel és beteg testvérével, akiket anyagilag folyamatosan támogat, továbbá állandó, bejelentett munkája van. Amikor a rendőr kereste, éppen a kamionsofőri munka miatt tartózkodott külföldön, és legfőképpen: miután megtudta, hogy elfogatóparancs van kiadva ellene, nem hogy nem próbált megszökni, hanem önként jelentkezett a rendőrségen (ezt az ügy iratai között megtalálható rendőri jelentés is alátámasztotta).

Ilyen előzmények után a tatabányai bíróság egy mondatban intézi el a kérdést: a „szökés, elrejtőzés veszélye továbbra is megállapítható, figyelemmel arra, hogy a gyanúsított elfogására elfogatóparancs alapján került sor, mivel korábban külföldön tartózkodott, így alappal lehet tartani attól, hogy a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén a hatóság elől elrejtőzne, megszökne.”

Nos, vegyük sorra, miért tarthatatlan a bíróság sommás indokolása. Nem elfogatóparancs alapján került sor K. elfogására, hanem – bár valóban volt ellene elfogatóparancs kiadva – önkéntes jelentkezése nyomán. Az elfogatóparancsot ráadásul úgy adták ki a rendőrök, hogy csak egyszer próbálták személyesen felkeresni, és miután édesanyjától – a valóságnak teljesen megfelelő – információt kaptak a külföldi tartózkodásáról, nem adtak K.-nak második esélyt (pl. idézés átadásával). K. ráadásul azért volt külföldön, mert ez bejelentett, legális munkájának elkerülhetetlen velejárója. Mindezeket azonban a bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, mint ahogy azt is, hogy K. külföldről (már azt követően, hogy a rendőrségi érdeklődésről tudomást szerezhetett) hazatért, és menekülés helyett besétált az első útjába eső rendőrőrsre: itt vagyok, rendelkezzenek velem.

Nehéz erre mit mondani, mint ahogy arra is, hogy miután a védő mindezt kétségbeesetten újra leírja a fellebbezésben, érveit a másodfokú bíróság mindössze ennyire méltatja: „A fellebbezések nem alaposak. Az elsőfokú bíróság végzésében írt indokok mindenben helytállóak.” (Ez egyébként önmagában is jogsértő, mert az Alaptörvényben is szereplő tisztességes eljáráshoz való jog a strasbourgi mérce szerint magában foglalja az „indokolt döntéshez” való jogot, tehát azt a követelményt, hogy a bíróságok a védelem releváns érveivel érdemben foglalkozzanak, és részletesen megindokolják, hogy miért nem fogadják el azokat. A törvényszék döntése – finoman fogalmazva – nem felel meg ennek az elvárásnak.)

Így K. most várhatja, hogy eljöjjön a szeptember, előzetes letartóztatása „felülvizsgálatának” időpontja, és remélheti, hogy olyan bíróhoz kerül az ügye, aki hajlandó megfontolni az érveit, és levonni a kézenfekvő(nek tűnő) következtetést: nem áll fent szökésveszély olyasvalakinél, akinek külföldről való visszatérése után első dolga jelentkezni a rendőrségen.

Szökésveszély és józan ész

K.-t nyilván nem vigasztalja, hogy nem ő az egyetlen, akit a logika legelemibb szabályaival dacoló okfejtés alapján tartanak vagy tartottak előzetes letartóztatásban. Már Strasbourgban van például annak a férfinak az ügye, aki miután 2007 januárjában megtudta, hogy súlyos bűncselekménnyel kapcsolatban keresték a lakásán a rendőrök, ügyvédjével együtt jelentkezett a rendőrségen. Előzetes letartóztatásba helyezték és 2007 októberéig – a vádirat benyújtásáig – azon az alapon tartották bent, hogy szabadlábon hagyása esetén megpróbálná meghiúsítani az eljárást. A szökésveszélyre ebben az időszakban egyetlen bíróság sem utalt, ami az önkéntes jelentkezésre tekintettel logikusnak tűnik. Minthogy azonban az eljárás meghiúsítása a nyomozás lezárása után (amikor már minden bizonyíték összegyűlt) igen nehézkes, és a bírói gyakorlat sem igen fogadja el az erre való hivatkozást a vádirat benyújtását követően, 2007 októbere után a bíróságok elővették az addig sehol fel nem bukkanó szökésveszélyt és azon az alapon tartották bent a férfit 2008 decemberéig, hogy ha szabadlábra helyeznék, biztos megszökne. Az önkéntes jelentkezés tényét egyre reményvesztettebben ismételgető vádlott és védő érvei egyszerűen lepattantak a döntéshozókról.

Hasonlóan abszurd a környezetvédő Zsák Ferenc sajtónyilvánosságot is kapott ügye, akit büntetlen előéletére és részletes vallomására tekintettel a nyomozási bíró nem helyezett előzetes letartóztatásba, így elsőre szabadon távozhatott, azonban az ügyész fellebbezése alapján a megyei bíróság mégis elrendelte a letartóztatását. Bár az elsőfokú döntés és a fellebbezés alapján elrendelt letartóztatása közötti két hétben Zsák Ferenc a debreceni lakhelyéről felutazott Budapestre, hogy a rendőrség idézésének eleget téve ismételten vallomást tegyen, majd visszatért a bejelentett lakcímére, a megyei bíróságot a védő nem tudta meggyőzni, hogy a gyanúsítottnál nem áll fenn a szökés veszélye.

Ide vág Hagyó Miklós nagy nyilvánosságot kapott esete is, akiről 2009 végén már mindenki tudta, hogy amint országgyűlési képviselői mandátuma lejár és mentelmi joga megszűnik, büntetőeljárás fog indulni ellene. Néhány nappal az új országgyűlés 2010. májusi megalakulása előtt Hagyó jelezte a rendőrségnek, hogy kész a hatóság előtt az ellene irányuló vádak tisztázása érdekében megjelenni, ez azonban nem akadályozta meg az előzetes letartóztatását. Az ismételt védői beadványok ellenére a bíróság sokáig nem volt hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy mentelmi jogának hatálya alatt Hagyó senkitől sem zavartatva hagyhatta volna el az országot, de nem tette. Bizarr módon a bíróság még azt is a szökésveszélyt megalapozó tények közé sorolta, hogy a volt polgármester-helyettes 2009 őszén nagy értékű ingatlant adott el, holott ez nyilvánvalóan azt jelenti: nem csak a mentelmi jog tette volna számára lehetővé a szökést, hanem a pénze is meg lett volna hozzá.

Azt, hogy a külföldi tartózkodás ténye, emlegetése nem szerencsés, ha valaki büntetőeljárás hatálya alatt áll, annak az első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélt, de a másodfokú eljárás idején szabadlábon védekező férfinak az esete igazolja, aki – nehogy bonyodalom legyen belőle – jelezte az ügyészségnek: két hétre Ázsiába utazik. Az ügyészség szökésveszélyre hivatkozva nyomban indítványt tett a férfi házi őrizetére (mivel előzetes letartóztatásba helyezni eljárási okokból már nem lehetett), és másodfokon a bíróság ezt annak ellenére el is rendelte, hogy addigra a férfi az előzetes terveknek és a korábbi bejelentésnek megfelelően régen hazatért.

Megjegyzendő, hogy a fenti ügyek szenvedő alanyai – hónapok vagy évek után végül mégiscsak bekövetkező – szabadlábra helyezésük után mindannyian megjelentek a hatóságok, bíróságok előtt, szökést, elrejtőzést nem kíséreltek meg.

Hogyan fordulhatnak elő ilyen nyilvánvalóan, szemet bántóan megalapozatlan érvek egy olyan bírói döntésben, amely a legsúlyosabb büntetéssel (a szabadságvesztéssel) azonos jellegű hátrányt okoz egy jogerősen bűnösnek még nem talált személynek, s amelyet éppen ezért illene véresen komolyan venni?

Többféle válasz létezik a kérdésre. Egyesek szerint a bírák azért támaszkodnak nagymértékben az ügyészi indítványra és hagyják figyelmen kívül a védők – mégoly megalapozott – érveit, mert – még ha öntudatlanul is – nem tartanak azonos távolságot az ügyvédektől és az ügyészektől. Ennek oka részben az intézményi kultúra, részben az eljárási szerepekkel kapcsolatos felfogás. Mind a bírák, mind az ügyészek állami alkalmazottak, akiknek feladata az igazság érvényre juttatása, ezzel szemben a „magánvállalkozó” ügyvédek elsődleges feladata védencük érdekeinek védelme még akkor is, ha történetesen bűnös. A hozzáállásban tapasztalható különbségre példaként egyes ügyvédek azt a szerencsére visszaszorulóban lévő jelenséget hozzák fel, hogy a tárgyalások előtt, amikor a bírói tanács tagjai már bent vannak, az ügyészek külön hívás nélkül is beléphetnek a tárgyalóterembe, és esetenként hosszasan társalognak a bírákkal, míg az ügyvédeknek meg kell várniuk, hogy a bíróság beszólítsa őket.

Mások úgy vélik, az a döntő, hogy az előzetes letartóztatásról határozó bíró számára személyesen sokkal kisebb rizikó bent tartani, mint kiengedni a terheltet. Ha nem rendeli el vagy hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást, és a gyanúsított/vádlott megszökik, vagy újabb bűncselekményt követ el, sokkal élesebben merülhet fel a bíró személyes felelőssége, mint ha az eljárás végén felmentik a vádlottat, vagy ha a strasbourgi bíróság – évek múltán – megállapítja: szükségtelenül, illetve szükségtelenül sokáig volt előzetesben. Ilyen esetekben nem a bíróság, hanem a – Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által képviselt – magyar állam fizet kártalanítást, vagy kártérítést, és soha senkiben nem merül fel, ki és miért nem helyezte időben szabadlábra a panaszost.

Úgy gondoljuk, célszerű lenne – az angolszász országok gyakorlatához hasonlatosan, de az ottaninál rövidebb tartamban – megkövetelni, hogy a bírák ítélkezési tevékenységük megkezdése előtt legalább egy-két évig ügyvédként tevékenykedjenek. Így saját tapasztalatuk lenne számos, egy büntetőeljárásban kulcsfontosságú kérdésről: arról például, hogy mi minden kerülhet hajnali 1 óra körül egy rendőrségi jegyzőkönyvbe, de arról is, milyen az, ha az ember visszhangtalanul szajkózza akár évekig, hogy nem állhat fent a szökésveszély valakinél, aki maga jelentkezett a rendőrségen, amikor megtudta, hogy körözik.

Akárkivel megtörténhet?

És hogy miért lehet mindez fontos a kedves jogkövető olvasó számára – amellett, hogy az esetenként milliós kártalanítást és kártérítést az ő adójából is fizetik – jól megvilágítja a 2006. szeptemberi tömeges előzetes letartóztatások példája. A tévészékház ostroma utáni napokban számos olyan embert állítottak elő, majd vontak büntetőeljárás alá, aki véletlenül keveredett a zavargások közelébe. Az ügyész 172 esetben kezdeményezte az előzetes letartóztatást, amiből 145 esetben a bíróság azt el is rendelte, 12 esetben pedig házi őrizetbe helyezte a gyanúsítottat. Az ügyek jelentős része büntetlen előéletű, rendezett családi körülmények között élő fiatalokat érintett, hiszen jellemzően ők tartózkodnak az utcákon azokban az esti időpontokban, amikor a rendőri akciókra sor került. Sokukkal szemben utóbb meg is szüntették a nyomozást, mert nem volt bizonyítható, hogy részt vettek a randalírozásban.

Noha törvényi követelmény, hogy az előzetes letartóztatásnak minden esetben az ügy és az érintett személy egyéni körülményeinek tüzetes vizsgálatán kell alapulnia (hiszen csak így lehet aggálytalanul megállapítani, hogy fennáll-e az adott esetben pl. az eljárás meghiúsításának veszélye), a 2006. szeptemberi ügyek iratai elképesztően sematikus bírói döntéshozatalról tesznek tanúbizonyságot. Mennyire lehetett például egyéniesített annak a bírónak a végzése, aki 19 gyanúsítottat helyezett előzetes letartóztatásba egy olyan hatoldalas döntésben, amelyből öt oldalt a gyanúsítottak és védőik adatainak felsorolása tett ki, és a maradék egy oldal nagy része a feltételezett bűncselekmény leírásáról szólt?

Valószínűleg nem függetlenül a széleskörű társadalmi felháborodástól, a másodfokú bíróságok ezekben az ügyekben valóban alaposan megvizsgálták, bent kell-e tartani mindenkit, és több mint 110 esetben elengedték a gyanúsítottakat. Utóbb azzal indokolták a nagyszámú szabadlábra helyezést, hogy míg az elrendeléskor a folyamatban lévő zavargások miatt nagy volt a bűnismétlés veszélye, addig a másodfokú döntések meghozatalának idejére lecsillapodtak a kedélyek, így emiatt már nem kellett senkit bent tartani. A helyzet azonban az, hogy az általános közhangulatra nem, csak a konkrét gyanúsított személyében rejlő bűnismétlési hajlandóságra lehetett volna hivatkozni, így még akkor sem lehetne helytálló ez a nagyszámú megalapozatlan letartóztatást magyarázó érvelés, ha valóban ez volt az első- és másodfokú bíróságok – más esetekben lényegesen ritkább – véleménykülönbségének oka.

Az elsőfokú döntések után azonban a Helsinki Bizottság (amely az ügyben nyílt levelet intézett a Legfőbb Ügyészséghez, a Legfelsőbb Bírósághoz és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz) számos döbbent telefont kapott kétségbeesett szülőktől, akik értetlenül álltak az előtt, hogy „jó családból való”, a törvénnyel korábban soha összeütközésbe nem keveredett gyermekük hogyan kerülhetett gyakorlatilag az ügyész „bemondására” előzetes letartóztatásba. Az embernek ilyenkor nyilvánvalóan az a feladata, hogy bíztassa az elkeseredett családtagot, és nem tiszte kioktatni a hozzáfordulót, de elkerülhetetlenül felmerült bennünk a gondolat: pontosan ez folyik évek óta, éppen ez történik meg rendszeresen az iskolázatlan, marginalizálódott társadalmi csoportok tagjaival. 2006 őszén azonban olyanok is megtapasztalták az állami szervezetrendszer árnyékos oldalát, akik státuszuknál, iskolázottságuknál, anyagi helyzetüknél fogva jellemzően nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy rá kelljen döbbenniük, mennyire kiszolgáltatottak lesznek, ha a hatóságok csak papíron tartják be az eljárási szabályokat, amelyek feladata, hogy MINDENKIT megvédjenek az önkényes intézkedésektől, döntésektől.

Ezért bármennyire közhelyszámba is megy: észben kell tartanunk, K. története bármelyikünké lehet. Ha a bíróság nem veszi komolyan a jogvédelmi szerepét, elég ehhez egy szakadt személyi és egy figyelmetlen portás. És ha végül fel is mentik K.-t, a börtönben töltött hónapokat senki nem adja vissza neki és a családjának.

Szerző: Dr. Kádár András Kristóf