„Ezt dobta a gép.” Ennél azért valamivel kidolgozottabban dől el, a fiatalkorú bűnelkövetők közül ki kerül börtönbe, ki pedig javítóba előzetes letartóztatása alatt. Jó tudni, óriási a különbség. A gyereknek, ha már fogva tartják, az a legjobb, ha javítóintézetbe kerül, de „mindenekfelett álló érdekét” olykor prózai dolgok írják felül.
Mobil, láncfűrész és közoktatás mellett jól működő büntetőpolitikát is találunk a finneknél. Nemrég még a legtöbb szabadságvesztést itt hajtották végre, mostanra elérték, hogy az unióban náluk kerülnek a legkevesebben börtönbe, fiatalok pedig csak elvétve. Nemcsak a fiatal bűnelkövetőt segítik, hanem a családját is.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete szerint embertelen bánásmódnak minősül a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés, amely megfoszt a szabadulás ésszerű esélyétől. Vajon a – házelnök szavai szerint – „strasbourgi idiótáknak” a „felháborító döntése” (©miniszterelnök) csakis a saját szórakozásukra és az igazságszerető emberek bosszantására született volna?
Fiatalkorúak kivégzése Iránban 2005-ben
A strasbourgi bíróság fontos lépést tett a jogállami büntetések humanizálása felé. Rögzítette, hogy ugyan lehet élete végig börtönben az elkövető, de emberi lénytől nem vehetjük el igazságosan a reményt, vagyis nem semmisítjük meg emberségében (jogi értelemben: emberi méltóságában) – minderről korábban már részletesebben is írtunk. Nem az áldozatok és a túlélő családtagok jogai versenyeznek tehát a bűnösök jogaival. Az ítélet nem a bűnről, hanem a büntetésről rendelkezik, a modern büntetési rendszerről, amelyet egy demokratikus, az emberi jogokat tiszteletben tartó jogállam tart fenn és a büntetésről, amelyet végrehajt.
Egy strasbourgi döntés nyomán némelyek azt vizionálják, hogy életfogytiglanra ítélt vérnősző gyilkosok szabadulnak el, és nekünk, védteleneknek annyi. Ettől nem kell félni. Szimplán csak megjelenhet az az antropológiai felfogás, hogy az ember képes a változásra – nyilván, nem mindenki.
A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2013. július 9-én hozott ítéletében megerősítette: sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha valakit az elítéléskor örökre, véglegesen kizárnak a szabadon bocsátás lehetőségéből. A döntés nagy nyilvánosságot kapott itthon is, de több médium, félreértelmezte és oly módon tálalta, amely indokolatlan aggodalmat és felháborodást keltett az olvasókban. A rémhírekkel szemben valójában mi is történt?
Mit mondott ki pontosan a strasbourgi bíróság?
A strasbourgi bíróság nem azt mondta ki, hogy a három érintett elítéltet, Vintert, Bambert és Moore-t szabadon kellene bocsátani – de még csak azt sem, hogy egyszer majd mindenképpen szabadon kell őket engedni. Az ítélet lényege ezzel szemben az, hogy minden fogvatartott, így az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy időről időre megvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Ha erre nincs lehetőség, az sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely kimondja: „Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”
A strasbourgi bíróság nem először foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Korábbi ítéleteiből az következik, hogy önmagában az nem ellentétes az Egyezménnyel, ha valaki örök életére börtönben marad, de a fogvatartási idő csökkentésének a gyakorlatban és jogilag is (de facto és de jure) lehetségesnek kell lennie, vagyis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek is elvi lehetőséget kell biztosítani a szabadulásra. Ezt erősített meg most a Vinter-ügyben hozott ítélet is.
Eszerint az egyes államok maguk dönthetik el, mikor kerüljön sor a felülvizsgálatra, de az EJEB szerint a nemzetközi gyakorlat abba az irányba mutat, hogy először legkésőbb 25 év fogvatartás után kell a szabadon bocsátás lehetőségét megvizsgálni, ha pedig a hatóságok a fogavatartás fenntartása mellett döntenek, akkor a későbbiekben a felülvizsgálatra rendszeresen sort kell keríteni. Amennyiben a felülvizsgálat lehetőségét egy állam nem biztosítja, akkor megsérti az Egyezmény (fentebb idézett) 3. cikkét. Az EJEB kimondta továbbá a következőket: „Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak joga van arra, hogy a büntetése kezdetén tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a szabadságra bocsátásának lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett – értve ez alatt azt is, hogy mikor – kerül majd sor a felülvizsgálatra vagy kérheti azt.”
Az angol szabályozás nem felelt meg a fenti követelményeknek (nem biztosította automatikusan a felülvizsgálat lehetőségét), amivel az Egyesült Királyság megsértette az Egyezményt. A strasbourgi bíróság ezzel együtt elegendő jóvátételnek tartotta az egyezménysértés megállapítását, és a szokásokkal ellentétben nem ítélt meg kártérítést a kérelmezőknek.
Az EJEB tehát nem a továbbra is veszélyesnek minősülő, kegyetlen bűnözők tömegét akarja a társadalomra szabadítani, csupán azt mondja ki, hogy mindenkit megillet a szabadulás reménye, és az, hogy pontosan tudja, mikor van először mód arra, hogy további fogvatartásának indokoltságát megvizsgálják.
Miért fontos számunkra a Vinter-ügyben hozott döntés? Mert hazánkban is eldönthetik valakiről már az elítélés pillanatában, hogy haláláig börtönben kell maradnia.
Mi az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mi a baj vele?
Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a magyar szabályok szerint a bíró két dolgot tehet: 1) meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját; vagy 2) kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Utóbbira egyébként csak meghatározott bűncselekmények esetében van mód, viszont például az erőszakos többszörös visszaesőknél kötelező ezt a megoldást választani.
Az 1) esetben az ítéletben meghatározott idő (de legkorábban 25 év) eltelte után egy bíró a büntetés-végrehajtási intézet véleménye, valamint az eredeti ügy iratainak alapján, az elítélt személyes meghallgatását követően dönt arról, hogy az elítélt feltételesen szabadulhat-e, vagy továbbra is fegyházban kell maradnia. Vagyis – ha a bíró úgy dönt – az 1) pont alá tartozó elítélt is maradhat élete végégig büntetés-végrehajtási intézetben!
A 2) eset a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész), amelynek kiszabása esetén a bíró már az elítéléskor végleg megfosztja az elítéltet a szabadulás lehetőségétől, ezzel végérvényesen kirekesztve őt a társadalomból – és örökre eldönti, hogy az elítélt soha nem lesz alkalmas arra, hogy visszatérjen a társadalomba. Ez az eset, vagyis a tész az, ami a Vinter-ügyben hozott döntés alapján egyezménysértő, és amin az európai államoknak (annak a kevésnek, amelyeknél egyáltalán léteznek ilyen szabályok) változtatniuk kell.
A tész intézménye 1999 óta szerepelt a korábbi Büntető Törvénykönyvben (Btk.), és ott van a 2013. július 1. óta hatályos új kódexben is. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának 2012. novemberi tájékoztatása szerint akkor 25 tészes töltötte büntetését a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben (többségük a Szegedi Fegyházi és Börtönben, a „Csillagban”) – valamennyien férfiak, köztük 3 nem jogerősen elítélt.
A tész intézményével kapcsolatban többféle kifogás is megfogalmazható, lássunk ezek közül néhányat.
1. A rehabilitáció lehetőségének kizárása sérti az emberi méltósághoz való jogot; a szabadulásra való bármely remény hiányában az elítélt a büntetés végrehajtásának tárgyává degradálódik, így a tész az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik. 2. A társadalom védelmére a tész intézménye nélkül is lehetőség van: a társadalomra való veszélyességet ugyanis a feltételes szabadságra bocsátáskor a bíróság minden esetben vizsgálja, és 30 év múltán is dönthet úgy, hogy a szabadságvesztést fent kell tartani. 3. A tész a büntetés-végrehajtásra is rendkívüli terhet ró: olyan rabok szakszerű őrzése, akiknek már nincs vesztenivalójuk és gyakorlatilag semmivel sem motiválhatók, nehéz, veszélyes és egyben rendkívül költséges feladat.
Ráadásul a tész nemcsak a strasbourgi bíróság esetjogával ellentétes: az Európa Tanácsnak az egyik ajánlása [Rec (2003) 22 számú ajánlás 4.a. pontja] kimondja, hogy a jogszabályoknak minden fogvatartott számára – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is – elérhetővé kell tenniük a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottsága (a CPT) pedig a Magyarországról szóló 2007-es jelentésében is leszögezte: „semmilyen ésszerű indok nem támasztja alá azt az állítást, hogy minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott élete végéig veszélyt jelent a társadalomra”.
A kérdéssel foglalkozott a német alkotmánybíróság is, amely szintén arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben az elítélt személyiségének változására tekintet nélkül a szabadulásra való minden reményét feladni kényszerül, az emberi méltóság lényege csorbul.
Nem csupán tőlünk nyugatra csodálkoznak rá a tészre: egy tavaly novemberi konferencián grúz és örmény jogvédők hallgatták elhűlve a magyar helyzetet bemutató kollégánkat. Ezekben az országokban ugyanis nincs ilyen kegyetlen büntetés.
De vajon mit gondol erről a magyar alkotmánybíróság?
A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, és kérte a testületet, mondja ki az akkor hatályban levő Btk. tészes szabályainak alkotmányellenességét, és semmisítse meg azokat. Az ügyet – több másik indítvány alapján is – 2010 februárjában napirendre tűzték, és a TASZ-nak megküldött 2011. júliusi tájékoztatás szerint összesen tizenegy alkalommal vitatkoztak róla az alkotmánybírák. Határozat az ügyben azonban rejtélyes módon végül nem született – az eljárást pedig az új alkotmánybírósági törvény alapján 2012-ben megszüntették. A TASZ kíváncsi volt rá, mire jutottak a vita során az alkotmánybírák, így közérdekű adatkérés keretében kérték az Ab-tól az ülésekről készült emlékeztetők nyilvánosságra hozatalát. Az adatigénylést az Ab elutasította, ami ellen hiába élt a TASZ keresettel, a Fővárosi Törvényszék nagyobb részben az Ab-nak adott igazat 2012. márciusi ítéletében – a vita állása tehát titok maradt.
Mit gondol a tészről a kormánytöbbség?
A tész bekerült az Alaptörvény szövegébe is, melynek IV. cikk (2) bekezdése kimondja: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” Így az Ab már ha akarná sem ítélhetné alkotmányellenesnek a tészt, hiszen arra maga az Alaptörvény ad lehetőséget.
Sőt, a tész ügye annyira fontosnak bizonyult a kétharmadnak, hogy megjelent az új alkotmányról folytatott Nemzeti Konzultációban is, amelynek 11. kérdése így szólt: „Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya tegye lehetővé a bíróságok számára a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében. Ön mit gondol?” Akkor felhívtuk a figyelmet arra, hogy ahogyan a halálbüntetés kérdése, úgy a tész sem vezethető be „többségi rokonszenv” alapján.
Az alkotmányozók is érezhették, hogy e súlyos büntetés beemelése az Alaptörvény szövegébe „nem problémátlan”. Erre utal legalábbis az, hogy amikor 2011 márciusában a magyar alkotmányozásról tartott brüsszeli meghallgatás alkalmából a kormány eljuttatta az EP-képviselőkhöz az Alaptörvény tervezetének angol fordítását, akkor az angol szövegből egyszerűen kimaradt a tész alkalmazásának lehetősége.
Ennek az embertelen büntetésnek az „alkotmányos megtámogatását” a Velencei Bizottság sem díjazta, és véleményében úgy fogalmazott, hogy amennyiben az Alaptörvény IV. cikkét aszerint értelmezik, hogy az lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkentésének de facto és de jure kizárását, akkor az Alaptörvény sérti az európai emberi jogi sztenderdeket.
Nos, a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. azt mutatja, hogy a Velencei Bizottság udvarias figyelmeztetése nem hatotta meg a kormánytöbbséget.
Magyar ügy Strasbourgban
Hamarosan azonban strasbourgi bíróság is értékelni fogja a magyar helyzetet. Az egyik tészre ítélt magyar fogvatartott ugyanis kérelemmel fordult az EJEB-hez, az kívánja elérni, hogy a bíróság mondja ki: a hazai gyakorlat sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az eljárásba a Magyar Helsinki Bizottság is bekapcsolódott a kérelmező oldalán.
A magyar kormány azzal érvel, hogy a köztársasági elnöki kegyelem lehetősége azt jelenti: a tészre ítéltek büntetése mind de jure, mind de facto csökkenthető. Azonban az elnöki kegyelem aligha tekinthető a Vinter-ügyben hozott döntés által megkívánt felülvizsgálati mechanizmusnak, hiszen a kegyelem az államfő egyéni mérlegelésén múlik; a kegyelem megtagadása esetén nincs indokolási kötelezettség, illetve a kegyelemért folyamodóknak semmilyen információ nem áll rendelkezésükre arról, hogy a döntésnél milyen szempontokat vesznek majd figyelembe, mikor „érdemes” először (vagy érdemes-e egyáltalán) kegyelmei kérelemmel élni stb. A köztársasági elnöki kegyelmi gyakorlat ráadásul teljesen átláthatatlan, ugyanis nemcsak maguk a döntések, de a vonatkozó részletes statisztikai adatok sem érhetőek el. (Utóbbiakat hiába kértük ki a Köztársasági Elnöki Hivataltól, az adatok kiadását megtagadták, és a hivatalnak 2013. július 3-i döntésében a Kúria is igazat adott.) A hozzáférhető összesített adatok azonban azt mutatják, hogy a tészeseknek nincs sok okuk a bizakodásra: a sikeres kegyelmi kérelmek aránya az összes döntéshez viszonyítva éves szinten 0,57% és 3,38% között mozog – ebben persze a tészeseknél sokkal kevésbé súlyos bűncselekményeket elkövetők is benne foglaltatnak. Csak egy példa a kiszámíthatatlanságra: egy hatgyermekes, 162 178 Ft értékben elkövetett áramlopás miatt letöltendő szabadságvesztés-büntetésre ítélt sajókazai roma férfi 2009-ben nem kapott kegyelmet Sólyom Lászlótól, míg a több százmilliós váltókkal elkövetett csalás miatt elítélt Jakubinyi Róbert 1999-ben Göncz Árpádtól igen.
Mindezek miatt a kegyelem lehetősége nem jelent valódi reményt a szabadulásra, a köztársasági elnöki kegyelem nem minősül előre meghatározott időpontban bekövetkező, megismerhető szempontok szerint zajló „felülvizsgálatnak” – vagyis a magyar szabályozás láthatóan nem felel meg a strasbourgi bíróság által meghatározott követelményeknek.
A döntést halogató Alkotmánybíróság, titkolózó Köztársasági Elnöki Hivatal, populista kormány, nemzetközi egyezményt sértő jogszabályi környezet. Ezen a vigasztalan hazai összképen változtathat a strasbourgi ítélet. Továbbra sem kell azonban tartani attól, hogy a börtönből kiszabaduló zombik serege támad majd a társadalomra. Ezentúl is börtönben marad, akinek ott a helye, de esélyt kap az, aki valóban megbánta és megbűnhődte saját korábbi bestiális bűneit, aki megváltozott, aki más ember lett.
(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)
Az Európai Unió támogatásával
Igazságtalan, abszurd és alkotmányellenes rendelkezéseket alkalmaznak a büntetéskiszabásnál. A Btk. elvonja a bíró szabad mérlegelési jogát egyes bűnhalmazban elkövetett bűncselekményeknél és némely erőszakos többszörös visszaesőknél. A bíró náluk csak életfogytig tartó szabadságvesztést állapíthat meg.
Múlt héten ítélték 11 év börtönre H. Bélát, mert erőszakkal elvette egy idős nő 600 forintját, illetve egy másik nőtől szintén erőszakkal elragadta 2000 forint értékű paplanját. A hajléktalan férfi a bíróság elsőfokú, nem jogerős ítélete szerint két rendbeli rablást követett el, s mivel kétszeres visszaesőnek minősül (korábban szintén rablásokért 3, illetve 4 év szabadságvesztéssel sújtották), most az ún. „három csapás szabályt” (three strikes) kellett vele szemben alkalmazni. Eszerint a különféle erőszakos személy elleni bűncselekményeknél (ilyen a rablás is) a harmadszori elkövetés után a büntetési tételek felső határa megduplázódik. H. Béla esetében a 2-től 8 évig tartó szabadságvesztés lehetősége 2–16 évre nőtt, és Zumbok Gabriella bíró úgy ítélte meg, inkább a felső, mint az alsó határhoz közelebb állapítja meg a büntetés mértékét, lévén a súlyosító körülmények erősebbek az enyhítőknél. (A sajtótudósításokat olvasva mindez aránytalan szankciónak tűnik – különösen az enyhébben szankcionált gyerekgyilkossági ügyekkel összevetve.)
A „három csapás” kétségtelenül szigorú rendelkezés és gyakorlati megfontolásokból kifogásolható, de mégsem mondható egyértelműen alkotmánysértőnek, mert bár bizonyos mértékben korlátozza a bíró mérlegelési jogát, de mégsem vonja el teljesen azt. Nem úgy, mint az új Büntető Törvénykönyv (Btk.) két rendelkezése, amely tartalmát tekintve már az előzőben is ott volt, és bizonyos körülmények együttállása mellett kötelezővé teszi a bírónak az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. Hogy is mondta Kabos Gyula „Kovács Verának” a Meseautóban? – Érettségije van? Akkor biztosan tud stemplizni. Egy a párna, egy a részvény; egy lehellet, egy a részvény.
A 81. § (4) kimondja: „Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.” A 90. § (2) pedig úgy rendelkezik, hogy „az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.”
Ez így persze elég bikkfanyelven szól. Lássunk inkább egy példát előbb az első „halmazati” helyzetre, amelyre kiterjed a „három csapás”. A bíró tehát nem mérlegelhet, ugyanúgy életfogytig tartó szabadságvesztést köteles kiszabni egy testi sértést és hivatalos személy elleni erőszakot alaki halmazatban megvalósító és emellett egy különösen nagy értékre elkövetett rablás kísérlete miatt felelősségre vont, büntetlen előéletű fiatal felnőtt esetében, mint a két rendbeli minősített emberölést és egy rablást elkövető személy esetében. Ugyanis az 51 millió forintra rablást megkísérlő fiatalember, ha menekülés közben megüti az őt üldöző rendőrt és ezzel testi sértést követ el, a szabály szerint éppúgy kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélendő (cselekményei rendre: különösen nagy értékre elkövetett rablás, testi sértés és hivatalos személy elleni erőszak), mint a két banki alkalmazott életét kioltó bankrabló. A két ügy közötti különbségre a szabály érzéketlen. Sőt, a több emberen elkövetett emberölés bűntettét elkövető személy cselekménye (mivel itt a több sértett miatt nem halmazat jön létre, hanem az emberölés minősített esete) enyhébben ítélendő meg, mint a tetten ért, az intézkedő rendőrnek 8 napon túl gyógyuló testi sértést okozó bankrabló.
A büntetés kiszabásánál történő egyéniesítés megszüntetése megakadályozza, hogy a büntetéseket ezentúl a tett súlyához mérve arányosan állapítsák meg. Az életfogytig tartó szabadságvesztés automatikus és kötelező kiszabása pedig összemossa egymással az eltérő tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőit.
A jogalkotó nem számol azzal sem, hogy az erőszakos bűnelkövető még inkább érdekelve lesz, hogy bűntettének ne maradjanak tanúi. Bankrablási példánknál maradva: ha a tettes a szemtanúk mindegyikét megöli, kisebb kockázatot vállal, mintha élve hagyná őket és ügye bíróság elé kerülne. Bizonyos körülmények együttállása mellett visszaesőknél és halmazatban ugyanis mindegyik tényállás életfogytig tartó szabadságvesztéshez vezet, viszont ha nincsenek tanúk, a bankrabló talán elkerülheti a felelősségre vonást. A móri vérengzés Biblia-fekete árnya már ennyire megfakult volna?
A Magyar Helsinki Bizottság álláspontja szerint a két Btk.-rendelkezés több ponton is ellentétes az Alaptörvénnyel, mivel nem jogállami megoldás, sérti az emberi méltóságot, valamint diszkriminatív, mert a magyar büntetőjog legsúlyosabb szankciója pusztán attól függ, hogy a három erőszakos bűncselekményt hány eljárásban bírálják el. Azaz ugyanazon elkövető ugyanazon bűncselekményeiért más-más büntetést kaphatna attól függően, hogy azokat külön-külön bírálják el, majd összbüntetésbe foglalják, vagy pedig halmazatban, és a Btk. 90. § (1) bekezdése alapján döntenek róla. Éppen ezért a Helsinki Bizottság az ombudsmanhoz fordul, hogy Szabó Máté az Alkotmánybíróságnál indítványozza e két Btk.-rendelkezés megsemmisítését.
zzs
A bírságolás lett nemzetgazdaságunk egyetlen olyan sikerágazata, amely 100 százalékban hazai innovációra épít. Más kérdés, a tavaly kiszabott 19,1 milliárdnyi bírságból mennyit sikerült behajtani. A szigorodó büntetőpolitika mindenesetre havi közel 20 ezer szabálysértőt változtat potenciális börtöntöltelékké.
Kriszta 13 éves kora óta prostituált. Most 22. Három gyereke van. Mivel türelmi zónát az önkormányzat nem jelölt ki, kuncsaftjait csak tiltott helyen tudja felszedni. A rendőrök rászálltak, volt, hogy napi három helyszíni bírságot szabtak ki rá tiltott kéjelgésért, amelyeket nem fizetett be. Az egyik megyei börtönben futottunk össze. 2013. február 25. óta folyamatosan tölti be nem fizetett szabálysértési bírságai miatt kiszabott elzárásait. Szeptemberig még biztosan itt marad, addig „megvan az ítélete”, de várhatóan jövő tavaszig ülni fog, hiszen eddig összesen 147 bírságot kapott strichelésért. Van 2012. április 15. előtti kihágása is, amikor a bíróság még mérlegelhetett, „mennyit ér egy szabálysértőnek”, jelen esetben egy prostinak a naptári napja. Krisztának némelyik napja csak 1000 Ft-ot ért, tehát bizonyos esetekben 30 ezerért 30 napot kell letöltenie. Inkább törlesztett volna közérdekű munkával, mint elzárással, csakhogy a hatóság nem tudott munkát adni neki. Marad tehát a börtön – mint annyi más esetben.
Napról napra
Krisztának időről-időre vannak cellatársai is. Látogatásunk idején Erzsébet és Kató ült vele. Előbbi közterületen fogyasztott alkoholt, amiért 20 ezer forintra bírságolták (20 napot ért), utóbbi összeszólalkozott a falusi postamesterrel, garázdaságért 40 ezret kapott (szintén 20 nap).
A férfiak „elzárós” körletében a „biciklis bűnözők” voltak a legtöbben. Laci a fiát vitte a csomagtartón és nem volt lámpája (75 ezer / 15 nap); Imrének hiányzott az első lámpája és a csengője (20 ezer / 20 nap); Károlynál csak a lámpa hibádzott (50 ezer / 10 nap). Aztán voltak ketten, akik a döntés szerint a „jogszerű rendőri intézkedésnek álltak ellent”. Ők erre úgy emlékeznek, hogy bár szidták a rendőröket és káromkodtak, a személyi igazolványukat azért átadták. A korosabb Peti 18, a fiatal Ákos 5 napot kapott. Akkor ott volt még a büntetlen előéletű, feltűnően megszeppent Csaba, aki többször nem ment el tanúként bírósági tárgyalásra, 200 ezer forintos bírsága kifizetésére esélye sincs, keresete nincs, apja meghalt, anyja rokkant és ápolásra szorul. Csabát a rendőrök papucsban vitték el, hogy letöltse 50 napos elzárását. Sándor hajléktalan, a megyeszékhelyen guberálgat. Szemetelt – állapította meg a hatóság; 14 ezer vagy 7 nap – szólt a bírói döntés. A férfi felszólításra maga vonult be a börtönbe, nem azért, mert a dutyiban jobb, mint csövezni (nyáron éppenséggel sokkal rosszabb), hanem mert bírságra nincs pénze. Közterületen tilos vizelni. Tiszta sor. De mit lehet tenni, ha a faluban nincs nyilvános vécé, és mit tegyen az, akinek nincsen magánterülete, ahol könnyíthetne magán? Zolinak évek óta nincsen. 30 ezer vagy 6 nap. Nem, ő nem a Lido közepén vizelt, hanem az árokparton a háromezres Karánpüspökiben.
Szakmányban
Abszurd bírságok. Abszurd mértékű büntetések, mert játszhatunk a szavakkal, de ezek valójában szokványos börtönbüntetések, sőt az átlagosnál sokszor rosszabb körülmények közt végrehajtott szabadságvesztések. A „rövid idő” miatt gyakran nincsen beszélőre vagy csomag fogadására lehetőség, az elzárásos nem kap munkát, nem járhat iskolába, tanfolyamra, gyakran abban a hiányos ruházatban kénytelen kibekkelni a börtönt, amiben a rendőrök előállították. A büntetés-végrehajtás sem tapsikol az elzárásosoknak. A többletmunkának ugyan ki örülne? Nem beszélve arról, hogy a megyei intézetekben meglévő zsúfoltságot (a felkeresett Bontó megyeiben több mint 200 százalékos volt) már csak az is továbbnöveli, hogy az elzárásosoknak külön zárkákat kell biztosítani.
A „nehézségek ellenére” mégis kezd termőre fordulni az új rendszer „tudatosodása”. Merthogy Bogyay Ferenc miskolci rendőrkapitány például önkormányzati beszámolójában kendőzetlenül arról írt, hogy a bírságok átlagos összege a 2011-es 20 576 forintról 2012-ben 25 897-re emelkedett. Ennek oka „a bírságok alsó és felső határainak növekedése mellett az, hogy a jogalkalmazói akarat tudatosult a végrehajtói állomány szemléletében”. Még ennél is nagyobb emelkedésről számolt be a józsefvárosi kapitány, ott egy év alatt 10 ezerrel majd’ 39 ezerre növekedett az átlagos bírság.
Tavaly a költségvetés előzetesen 16 milliárd bírság kiszabásával számolt. A rendőrök túlteljesítették a tervezettet, a végeredmény 19,1 milliárd értékű közigazgatási és szabálysértési bírság. De mennyit sikerült valójában ebből a költségvetésnek beszedni? Erről a győzelmi jelentések már nem szólnak. Jó lenne tudni, mert egy fogvatartott átlagosan napi 8,5 ezer forintjába kerül az adófizetőknek.
Most következzék egy számtanpélda: ha tavaly a kiszabott 19,1 milliárdból csak 5 milliárdnyi bírságot, a teljes összeg 26%-át nem fizették be a szabálysértők, az – nagyvonalúan 5000 Ft/nap átváltással számolva – további legalább 8,5 milliárdnyi közpénzt emésztett fel. Vagyis az állam valós (nettó) bírságbevétele 5,6 milliárdnál nem lehetett több.
Bővülő újratermelés
A bíróságok tavaly 96 943 esetben küldték a pénzbüntetésüket ki nem fizető vagy közérdekű munkát nem végző szabálysértőket büntetés-végrehajtási intézetbe. Gyakran előfordul, hogy a megbírságolt ugyan végezne közérdekű munkát, de a hatóságok képtelenek biztosítani neki olyat. Ilyenkor a bíróság nem lacafacázik (nem mérlegelhet), és jöhet a honi büntetőpolitika mindenható bűvésztrükkje, az elzárásra átváltoztatás. Még egyszerűbb a helyzet pénzbírságoknál. A szabálysértésért kiszabható pénzbírság összege 5 és 300 ezer forint között lehet, a kiszabott büntetés pedig 2012. április 15. óta 5000 forinttal váltható meg egy-egy börtönben töltött nappal, vagyis egy 30 ezer forintos bírság 6 napot jelent az egyébként is túlzsúfolt börtönben. Az elzáráson lévők száma napi 100-200 fő között van és folyamatosan nő: tavaly december 31-én 128-an szilvesztereztek bent az ország különféle börtöneiben, míg idén május 28-án már 289 szabálysértő volt elzárva. A bíróságok idén havi 20 ezerre teszik az elzárásra változtatott szabálysértések számát. Vagyis 2013-ban várhatóan közel negyedmilliónyi – valójában szabadságvesztést ki nem érdemlő – esetben kellene majd valakinek börtönbe vonulni. Persze, ez a szám ennél biztosan kevesebb lesz, hiszen akik megtehetik, végül mégiscsak fizetnek.
A bv.-sek mellett sem a bíróságok, sem a rendőrök nem rajonganak büntetőpolitikánk új kis hatótávolságú csodafegyveréért, a pénzbírság, helyszíni bírság és a közérdekű munka helyébe lépő elzárásért. A rájuk zúduló ügyteher mellett, merjük remélni, szerepet kaphat ebben az is, hogy a jogalkalmazók is felismerték a helyzet abszurditását és igazságtalanságát, amelyben az állam kisebb súlyú devianciákat kíván szigorú, drága és kontraproduktív szabadságelvonással szankcionálni.
(Az írásban szereplő helyneveket és személyneveket elváltoztattuk. A többi tény mind igaz.)
Zádori Zsolt
(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)
Az Európai Unió támogatásával
Zeusz szent fájának susogása és a tövében fakadó dodonai forrás csobogása is azt jelzi, nincs ez jól. Azt susogják, azt csobogják, esztelen dolog szabálysértőket veszélyes bűnözőknek tekinteni, válogatás nélkül dutyiba zárni.
Siccet tetten éri Kancsal Flóris. Fáért vaskarika
Az új Btk. számos szigorítása között elsikkadt, hogy jövő évtől az okozott kártól függetlenül minden jogellenes erdei fakivágás bűncselekménynek számít és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. A Helsinki Bizottság szerint a rendelkezés ugyan hatályba sem lépett, mégis vágásérett.
[caption id="attachment_750" align="aligncenter" width="560" caption="Átkelni a balta fokán"]
[/caption]
Idén áprilisban húszezerről ötvenezer forintra emelkedett a tulajdon elleni szabálysértések értékhatára. Ez még reálértékben is feltűnően megengedőnek tűnik, tekintve, hogy 2007 júniusa – a tízezres értékhatár bevezetése – óta idén áprilisig csak 22 százalékos volt az infláció.
Gondolhatnánk, mindez ellentétes a kormány büntetőpolitikai szigorával. A gyakorlat azonban más. A szabálysértéseknél is mind gyakoribb az elzárás szankciója, nem szólva arról, amikor a szabálysértő nem tudja kifizetni a bírságot, amit utóbb szintén elzárásra változtatnak. De leültethetik azt is, akit kihágás miatt féléven belül legalább két ízben jogerősen elmarasztaltak.
A Btk. számos olyan körülményt ismer, amikor nem számít a szabálysértési értékhatár, mert a jog a lopást, a „jogtalan eltulajdonítást” az okozott kártól függetlenül bűncselekménynek tekinti. Ilyen, ha valaki bűnszövetségben, közveszély színhelyén, üzletszerűen lop, betöréssel, megtévesztéssel vagy álkulccsal jut be a helyszínre, vagy ha zsebtolvaj az elkövető.
Új kivételek
A jövő júliusban hatályba lépő új Btk. újabb „minősített” kivétellel bővül. Ezek szerint hiába nem éri el az ötvenezer forintot a kár, mindenképpen vétséget követ el az, aki a lopást erdőben jogellenes fakivágással valósítja meg. Így az eddigiekhez képest az okozott kártól függetlenül jövőre egyből két évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti már a jogellenes fakivágót is, persze, csak azt, akit lefülelnek.
Mindez hézagmentesen illeszkedik a kormány szankciószigorító büntetőpolitikájához. Valamint ahhoz a gyakorlatához, hogy az emberek biztonságérzetére hivatkozva kriminalizálnak nyomort, devianciát, és emelik meg a büntetési tételeket többnyire olyan cselekményeknél, amelyeket jellemzően szegények, köztük nagy számban cigányok követnek el.
Ezeket a kihágásokat, amennyiben napvilágra kerültek és meglett az elkövető, eddig is szankcionálták, szabálysértési eljárásban mondták ki értük többnyire a pénzbírságot. Ha valaki nem tudott fizetni, leülte. Most majd büntetőbíróság fog dönteni. Ám ezentúl az elkövetőket egyből börtönbe dughatják, és a büntetett előélet joghátrányai is sújtani fogják őket. Nem lesz nehéz visszaesőnek lenni, csak hosszú, fagyos tél kell hozzá.
Vegyük most csak az illegális fakivágókat. Ötvenezer forintért vidéken mintegy 4–5 köbméter hasított, darabolt tűzifát lehet vásárolni, Budapesten valamivel kevesebbet. 5 köbméter nettó fához legalább 7 köbméternyi, 50–60 mázsányi lombos (bruttó) fát kell kivágni, ez vágásérett (mellmagasságban 20 cm vastag) akácok esetében úgy 20 darab fa lehet. Az illegális fakivágók aszerint válogatnak, hogy honnan könnyebb gyorsan elszállítani a szajrét, tehát karvastagságú példányokat is kivágnak, hiszen azokat egyszerűbb mozgatni. A 7 köbméternyi fapusztításhoz akár több száz négyzetméternyi fiatal erdőt kell letarolni. Mint látható tehát, ehhez a pusztításhoz – tekintve, hogy mégiscsak illegális tevékenységről van szó – komoly szervezettség, több ember, motoros fűrészek és szállító apparátus szükséges. Itt tehát valóban bűncselekménnyel van dolgunk, és az állam jól teszi, ha szigorúan bünteti a tulajdonosakat megkárosító elkövetőket.
Csakhogy jövőre már az is bűnt követ el, aki akár egyetlen fát kivág. Sőt, azt is meg lehet majd büntetni, aki akár egyetlen fába is belevágja fejszéjét, hiszen a bíróság ezentúl lopás vétségének kísérletét is megállapíthatja. Vajon kinek van nagyobb esélye lebukni: a faluszéli erdőre kiosonó szegénynek, aki tűzrevalóját akarja megszerezni vagy az üzemszerűen dolgozó, erdőket letaroló illegális fakitermelőnek? És melyikük okoz nagyobb kárt? A tömeges falopások megkeserítik az erdőtulajdonosok életét, amin aligha segít sokat, hogy nyomorgó, fagyoskodó alkalmi fatolvajokat bűnözőknek minősítenek és lesittelnek. Mindez talán a bűnügyi statisztikák kozmetikázására jó, de nem óvja meg az erdőket, nem javít a lakosság biztonságérzetén, feleslegesen növeli a börtönnépességet és sérti az emberek igazságérzetét. Az elkövető ugyan legalább melegben alszik, de közben – ha nem tesz ellene valamit – a családja megfagy. Valaki úgyis venni kényszerül a fejszét. A magyar szegényeket többnyire éhezőként képzeli el a közvélemény, s bár valóban sokan keveset és főleg rossz ételeket esznek, a hideg többüknek komiszabb ellensége, mint az éhség.
Hivatalos személy
Az erdőben történő jogellenes fakivágás minden esetének büntetését Mengyi Roland, a Fidesz parlamenti képviselője, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlés elnöke lobbizta ki. Btk.-módosító javaslatát a „közbiztonságérzet” javítása mellett azzal indokolta, hogy „a büntetőjog eszközeivel is fel kell lépni az erdők védelméért”. Ami dicséretes cél, de nem igazán érteni, miért csak az erdei fákra vonatkozik, mondjuk, a kerti gyümölcsfák vagy az út menti jegenyék kivágása miért nem minősül vétségnek. De ez persze, csak technikai probléma, amit a kormánypártok jogalkotási mechanizmusa, tudjuk jól, könnyedén korrigál: majd ezeket is beírják a törvénybe.
A büntetőpolitika annál jobb, minél szigorúbb – vélik a kormánypártiak. És már most látni vélik a pozitív tendenciákat. Mengyi parlamenti vitában elmondott beszéde ebből a szempontból is árulkodó. Minden téren szigorítana, még ott is, ahol ennek a józan ész ellentmond. A bűncselekmény fajtájától függetlenül (!) azonnali elzárást javasolt például minden tettenérés esetén. Nem csak az életellenes bűncselekményeknél szállíttatná le a büntethetőség korhatárát 12 évre, hanem a bűncselekmények szélesebb körénél is – ha jól értjük, akár a lopásnál is. Visszatérne a rendszerváltás előtti állapothoz, amikor a hivatalos személy megsértése bűncselekménynek számított.
A rendőr tekintélyének visszaállítása számára olyannyira fontos, hogy a jogi végzettségű képviselő (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) nagy igyekezetében összekeveri a bűncselekményeket: szerinte a rendőri autoritást nagyban szolgálja, „hogy a hivatalos eljárásban történő bántalmazás büntetési tételét három évről egytől öt évre emeli fel az új büntető törvénykönyv, fokozott büntetőjogi védelmet biztosítva a rendőrök számára”. Csakhogy ezekben az ügyekben a rendőrök nem sértettek, hanem bűnelkövetők! Mengyi képviselő valószínűleg a hivatalos személy elleni erőszakra gondolt.
De hiba lenne minden apróságon fennakadni, hiszen nem büntető-, hanem társasági szakjogász javaslatairól van szó. Előbb-utóbb beletanul, és még azon se kell csodálkozni, ha ma még unortodoxnak számító ötletei hamarosan mégiscsak felbukkannak a Btk.-ban. Az illegális erdei fakivágás – az ő szavával – „privilegizálásával” mindenesetre már letette névjegyét.
Zádori Zsolt