Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete szerint embertelen bánásmódnak minősül a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés, amely megfoszt a szabadulás ésszerű esélyétől. Vajon a – házelnök szavai szerint – „strasbourgi idiótáknak” a „felháborító döntése” (©miniszterelnök) csakis a saját szórakozásukra és az igazságszerető emberek bosszantására született volna?
Fiatalkorúak kivégzése Iránban 2005-ben
A strasbourgi bíróság fontos lépést tett a jogállami büntetések humanizálása felé. Rögzítette, hogy ugyan lehet élete végig börtönben az elkövető, de emberi lénytől nem vehetjük el igazságosan a reményt, vagyis nem semmisítjük meg emberségében (jogi értelemben: emberi méltóságában) – minderről korábban már részletesebben is írtunk. Nem az áldozatok és a túlélő családtagok jogai versenyeznek tehát a bűnösök jogaival. Az ítélet nem a bűnről, hanem a büntetésről rendelkezik, a modern büntetési rendszerről, amelyet egy demokratikus, az emberi jogokat tiszteletben tartó jogállam tart fenn és a büntetésről, amelyet végrehajt.
*
Teljesen természetes, hogy az élet és a halál kérdései jellemzően megosztó (és nem csak jogi) problémák, s így szinte mindenkit foglalkoztat az abortusz, halálbüntetés és eutanázia dilemmája. Ezek a témák hatalmas indulatokat váltanak ki a világon mindenütt. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy egy gyilkosság áldozata hozzátartozójának első természetes érzése a lehető legsúlyosabb büntetés iránti igény, vagyis a bosszú, a „szemet-szemért, fogat-fogért” zsigeri igazsága: a bosszúszomj pillanatok alatt tud felülkerekedni még a leghiggadtabb elemző logikán és legszeretőbb neveltetésen is.
Egy gyilkosság következménye a család gyásza mellett a társadalom jogos felháborodása is. Kérdés, hogy a felháborodást követően a társadalom milyen válaszokat adjon a legbestiálisabb bűnökre? Mi a magánbosszú és a törvényes büntetés viszonya – megölhetem-e anyám gyilkosát? Mi lehet a legsúlyosabb büntetés, és milyen cselekményekért jár a legsúlyosabb büntetés – vagyis mit kezdjen a gyilkossal az állam?
A jogrendszerek előtti időkből és a jogrendszerekkel párhuzamosan mindig is létezett egyfajta magán-igazságszolgáltatás. Ahogy a történelem során az állam fokozatosan erősödött, egyre inkább magához ragadta az erőszak alkalmazásának monopóliumát, és egyben megtiltotta az erőszak alkalmazását a magánembereknek – vagyis a büntető igazságszolgáltatást az államok sajátították ki. Amíg az ókorban fontos szerep juthatott a bűncselekmény áldozatának vagy családjának akár az ítélet végrehajtásában is, s amíg a középkorban része volt a mindennapi életnek a párbaj, ahol a győzelem szolgáltatta az igazságot, vagy az istenítélet, ahol mennyei jelet tulajdonítottak a megkínzott bűnös nem gyógyuló sebeinek, addig a modern állam büntető igazságszolgáltatása előre meghatározott bűncselekmények miatt, szabályozott jogi eljárás során, törvényes büntetés kiszabására törekszik, s az önbíráskodás jogállamokban általában bűncselekmény.
Laura Nelson és fia meglincselése 1911-ben
1. Az emberölés emberölés volt 2500 és 700 éve, és az ma is. Az első eldöntendő kérdés számomra inkább az, hogy ki hajtsa végre a büntetést – az állam a maga hivatalos szervei által, vagy az állam polgára, személyesen, magánúton? A vérbosszú ma is köztünk él, akár ősi szokásjogi kereteken belül, teljesen átlagos emberek között is Albániától Afganisztánon át egészen Írországig vagy Olaszországig, és létezik a bűnözői szubkultúrákban is. A vérbosszún kívül minden egyes társadalom ismeri a bosszút kisebb vagy nagyobb mértékben: bizony a szemet-szemért, fogat-fogért elv (ius talionis, vagyis a tálió elve) iránti igény a magyar társadalomban ma is létezik.
A szicíliai vendetta, a rido, vagyis a Fülöp-szigeteki vérbosszú, valamint a gjakmarrja (a hírhedt albán vérbosszú – más, témába vágó kérdések mellett például itt olvashatunk róla) ugyanakkor sokkal inkább egyfajta törzsi szokásjogra hasonlít, és nem sok köze van a modern joghoz. Racionális vitát tálióról folytatni bajosan lehet, azt egy társadalom vagy elfogadja, vagy sem. Szinte lehetetlen egyedül érvényes morális érveket felhozni például annak a szülőnek az 1984-es esetéről, aki a gyermekét elrabló és megerőszakoló támadót egy amerikai reptéren, szállítás alatt agyonlőtte. Még az is kevésnek bizonyulhat, ha az azzal az esettel érvelnénk, amikor egy megölt gyerek apja a gyilkos helyett egy másik embert lőtt agyon. Meggyőződésem, hogy a vérbosszú, különösen az intézményes formája nem megnyugvást ad a sértettek családjainak, csak további vérbosszút és ártatlanok, tipikusan családtagok halálát eredményezi, s végül akár népirtásba is torkollhat. Ezért a bosszút a társadalmi rend védelme érdekében egyszerűen tiltani kell.
2. A legsúlyosabb, jogállamban kiszabható büntetés a halálbüntetés, amikor az állam szabályok alapján elveszi az életet, ma is népszerű és időről időre kampányolnak visszaállításáért Magyarországon is. Ezzel együtt a halálbüntetésről már folyhat racionális vita, hiszen ez mégiscsak állami szankció, szabályozott jogi eljárás keretei között döntenek róla és hajtják végre. Bestiális gyilkosságok esetén, ártatlan gyermekek megölésekor vagy mit sem sejtő járókelők elleni végzetes támadások után különösen erősek a kivégzéseket követelő hangok. Azonban ennek a büntetési nemnek a visszaállítása veszélyes eszközt ad az állam kezébe, hiszen a gyakorlat szerint korántsem csak bestiális gyerekgyilkosságok miatt és nem csak a tálió elv alapján öletnek meg elkövetőket a bíróságok. Agyonlövik például a drogkereskedőket vagy a korrupt hivatalnokokat Kínában, szexuális bűncselekményekért gyerekeket is kötöttek fel daruval nem is olyan rég Iránban (ahol a „reform” jegyében agyonkövezést már nem hajtanak végre – legalábbis hivatalosan nem), aztán terrorizmus vádjával 2013. elején két nap alatt több mint 40 embert végeztek ki Irakban (az országok szabályozásáról például itt olvashatunk angolul). Valójában a halálbüntetés mindig is éppen úgy járt politikai és vallási okokból is, mint gyilkosságok miatt. Van ebben egyfajta logika, hiszen miért érdemelne egy gyerekgyilkosánál kevesebbet egy kollaboráns, aki mondjuk hadititkok eladásával tulajdonképpen több tucat családanyát és családapát „irt ki”? Miért lenne kisebb bűne a legalapvetőbb isteni parancsok megszegőjének? Bár a nyugatias kultúrától mára némiképp idegen a hitehagyás büntetése, de más kultúrákban egyáltalán nem ritka, hogy ezért a jogrendszer elvegye az életet, sőt néhol kifejezetten igazságosnak tartják – például a mostanában baráti, nőknek jogosítványt sem adó Szaúd-Arábiában, ahol többek között az istenkáromlás és a szodómia is fatális bűn, amiért lefejezés jár.
Mindenesetre a második világháború óta fokozatosan csökken a halálbüntetést fenntartó országok száma – míg ez a szankció 1977-ben még csak 19 országban volt tilos, mára már 97 államban az. Sőt, 2012-ben az Amnesty International adatai szerint csak 21 országban hajtottak végre hivatalos kivégzéseket. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a nyugati mintájú, ún. „liberális” demokráciákban a halálbüntetés egyre ritkább, vagy a gyakorlatban csak papíron létezik. Japán és az Amerikai Egyesült Államok számítanak csak kivételnek, bár Japánban nem ritkák az egy évnél is hosszabb moratóriumok, és a halálbüntetést mára 18 amerikai államban el is törölték – az utóbbi hét évben hat államban. A jelenség magyarázata nem egyszerű, a japánok halálhoz való sajátos viszonya mellett az USA is egyedülálló a nyugati világban, a speciális fegyvertartási szabályokkal és az emberölések relatíve magas számával. Emellett GDP-arányosan ez az állam költi el a legtöbb pénzt a büntetési rendszerére, évi mintegy 60 milliárd dollárt – és bár lakossága a világ népességének 5%-át teszi ki, minden negyedik embert az USA-ban tartanak fogva. Amerikához képest a mi büntető igazságszolgáltatási rendszerünk nem is túl szigorú.
Az mindenképpen elmondható, hogy a halálbüntetés visszaszorulóban van. Nem csak azért, mert az életet megsemmisítő tévedés nem hozható helyre – elég csak a magyar kriminalisztikai egyik legsúlyosabb esetére emlékeznünk, a móri mészárlásra, ahol olyanokat is jogerősen elítéltek, akik az elkövetéskor a városban sem voltak. S nem is pusztán azért szorul vissza, mert tudományos tény, hogy nincs nagyobb visszatartó ereje a halálbüntetésnek, mint a szabadságvesztésnek. Kétségtelenül vannak e folyamatnak efféle praktikus megfontolásai, de vannak morálisak is, amint talán nem túlzás humanizálódásnak hívni. A büntetési rendszer ugyanis a neki teljes joggal kiszolgáltatott elkövetővel szemben a legteljesebb hatalmi pozícióban lévő állam emberségét és igazságát tükrözi – ehhez képest pedig a halálbüntetés, vagyis az erős állam által a „gyenge” bűnös megsemmisítése éppen az állam legtorzabb arcát mutatja. Morális érvként egyre inkább felmerül az is, hogy a halálbüntetés valójában nem szolgálja az áldozatok családjainak érdekét, az ő helyzetüket ugyanis csak a tényleges és hatékony pszichoszociális támogatás és a valódi kárpótlás teszi jobbá – erről beszél a kevésbé bosszúszomjas hozzátartozók nem elhanyagolható része is. Véleményem szerint az igazságos és humánus büntetési rendszer útja egyenesen vezet ki a halálbüntetés barbarizmusából, bár arról nincs sok illúzióm, hogy ez az út feltétlenül csak egyirányú.
Finomuló kín: a szamárálkapocstól a méreginjekcióig
Tanulságosak a halálbüntetés praktikus aspektusai is. Ki hajtsa végre? Az áldozat családja? Hóhér? Kötél által? Karddal? Vagy legyen élve elégetés? Apró darabokra szabdalás? Kerékbe törés? Karóba húzás? Felnégyelés? Vízbe fojtás? Olajban elégetés? Vagy csak élve grillezés? Keresztre feszítés? Az emberi elme rendkívül kreatív és a felsoroltaknál még extrémebb végrehajtási módokat is alkalmaztak, aki nem hiszi, erről egy egyszerű wikipedia kereséssel meggyőződhet.
Bár például a főbelövés és az elevenen megnyúzás között a kegyetlenség fokozati különbségei eredetileg elsősorban a közönség okulására szolgálnak, megfigyelhető a nyugati civilizációkban az tendencia is, hogy a kínhalált egyre kevésbé szimpatikus. Nagyon tanulságos a halálbüntetés pártolóinak véleménye a konkrét módszerről — általában a legtöbben a minél „emberségesebb”, vagyis a legkevésbé véres formát támogatják és ritkán úgy, hogy mondjuk a túlélő családtagoknak kelljen személyesen halálra korbácsolni az elkövetőt. A végrehajtás az USA-ban is egyre kevésbé látványos, a legelterjedtebb a méreginjekció a villamosszék mellett (van még ugyan még gázkamra is, bár nem alkalmazzák)
A halálbüntetés erkölcsi elemzése ugyanakkor messzire vezet. Meghaladja e cikk lehetőségeit annak elemzése is, hogy a vallások tiltják-e a halálbüntetést – erre nem is adható kategorikus válasz. Például bár a szentté avatott II. János Pál inkább a halálbüntetés ellen imádkozott, s talán maga Jézus se támogatná a legális ölést, a kereszténységben ez a nézőpont korántsem általános. Még Kálvin életművét is beárnyékolja Szervét Mihály máglyahalálával kapcsolatos gyanú. Egyes hindu, muszlim, zsidó meg buddhista vezetők és szent iratok sem zárják ki kategorikusan a halálbüntetést.
Baky László és Endre László kivégzése 1946-ban
3. A halálbüntetés után vizsgáljuk meg, mi a legtöbb, mi az ezután még kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagyis beszéljünk a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről (tész). Ő valójában a halálbüntetés kistestvére – lényege, hogy az elítélt soha nem szabadulhat kötelező jogi eljárás keretében, eltekintve olyan kiszámíthatatlan körülményeket, mint az uralkodói kegy vagy a köztársasági elnök kegyelme. Ez a jogintézmény leegyszerűsítve nem más, mint az élve eltemetés, a szabadságok végleges korlátozása és megsemmisítése, őrületre, öngyilkosságra vagy örökös szökési kísérletre ítélés, szemben a „rendes” életfogytig tartó szabadságvesztéssel, amely büntetés esetén meghatározott idő elteltével, szabályozott jogi eljárásban újra megvizsgálják az elkövető veszélyességét a társadalomra, és ha az megszűnt, akkor a feltételes szabadulás lehetősége is megnyílik.
A büntetés-végrehajtás szakmai szempontú érvelése rendre megemlíti, hogy ha egy elítélttől elvesszük a reményt, akkor veszélyessé válik az őket őrző büntetés-végrehajtási dolgozókra. Alappal tehető fel a kérdés: aki tészre ítélt fogvatartottat őriztetne, annak van-e joga ilyen súlyos veszélynek kitenni a rabokkal foglalkozó őrök, orvosok, pszichológusok életét?
A másik érv a tésszel szemben legalább ugyanilyen fontos – a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem jelent feltétlenül szabadulást, de elegendő korlátozást jelent, mert alkalmas a társadalom hatékony védelmére. Továbbá a büntetés nem csak a bűnre és a bűnhődésre, hanem a bűnösre is reflektál, márpedig nem minden tészes javíthatatlan, elásnivaló pszichopata tömeggyilkos. (Magyarországon például a három csapás miatt olyasvalakire is szabható ki tész, aki egyetlen ember életét sem vette el, sőt olyanra is, aki még csak sérülést sem okozott senkinek.) Nem tudhatjuk, hogy aki ma gyógyíthatatlan elmebeteg, az a modern pszichiátria és neurobiológia fejlődési üteme mellett is az lesz-e 30 év múlva.
Az, hogy egy minden törvényes joggal felruházott bíró vagy testület évtizedek után felülvizsgálja egy bűnös társadalomra veszélyességét, korántsem jelenti azt, hogy szabadon fogja bocsátani, mert arra harminc év múlva is érdemesnek kell lenni.
*
A magyar kormánynak a feladata az tehát a strasbourgi döntés után, hogy a hazai büntetőrendszerben korrigálja a tész szabályait. És a korrekció – egyelőre úgy tűnik – nem áll valami fényesen, mert a kormány nem tudja vagy nem akarja megkülönböztetni a felülvizsgálat idejénél a strasbourgi 25 vagy 30 évet az általa tervezett 40-től. De látszólag az sem volt elég világos üzenet neki Strasbourgtól, hogy nem elég a köztársasági elnök követhetetlen kegyelmi döntése sem, még úgy sem, ha előtte egyfajta bírói panelben teljesen feleslegesen még valamiféle látszólagos döntés-előkészítést báboznak el. Még belegondolni is nehéz, mennyire kínos lehet az egész színjáték az igazságügy-miniszternek, aki elismerten jó szakember, és mégis politikai alapon most egy olyan törvénytervezetet kellett íratnia, amely alapján olybá tűnik, mintha nem ismerné a számokat vagy nem tudna értelmezve olvasni. Mindenestre, ha így folytatják, akkor előbb-utóbb csak az adófizetők pénzét utalják majd át olyan elítélteknek, akik igazán ráérnek pereskedni – márpedig mindegyikük perelhet, és szó szerint akár életük végéig, és nyerni fognak.
Panoptikon börtönépületek Kubában
Végül álljon itt egy példa arról, hogy miként működhet egy felülvizsgálat. John Lennon gyilkosa, a zenészt „isteni parancsra” négyszer hátba lövő Mark David Chapman, aki fiatalkorában arról fantáziált, hogy a szobája falában lakó „apró nép” királya. Chapman, akinek az ügyét eleve először 20 év után vették elő, még hetedik kérelmében is arra hivatkozott, hogy a börtönben programokon vett részt, képezte magát és a magaviselete sem volt kifogásolható, és máig hithű kereszténynek tartja magát. Lennon özvegye 2010-ben is megerősítette, hogy ellenzi a szabadságra bocsátást, azt továbbra is veszélyesnek tartja a családra.
New York állam illetékes bizottsága a kérelemre írt válaszában 2012-ben úgy fogalmazott, hogy „Az ön tettei az élet szentségével kapcsolatos érzéketlenségét mutatják. (…) a feltételes szabadláb nem jár önmagával jó magaviseletért és programokon való részvételért. (…) Ezért a szabadlábon bocsátása fogvatartása alatti pozitív törekvései dacára nagymértékben aláásná a törvények tiszteletét és jelentéktelenné tenné szörnyű, ki nem provokált, erőszakos és hideg fejjel véghezvitt tettét, ami egy élet tragikus elvesztését eredményezte”.
A jelenleg 59 éves Chapman tehát folyamatos felülvizsgálat mellett több mint 34 éve tölti szabadságvesztését, kérelmeit eddig nyolcszor utasították el.
(A magyar Alkotmánybíróság a halálbüntetést 1990-ben törölte el, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés tárgyalása napirendben van. )
Fazekas Tamás
Az utolsó 100 komment: