Helsinki Figyelő


Navracsics Tibor igazságügyi miniszter jó egy éve ígéretet tett, hogy igyekszik betartatni a törvényt. Igyekvése eddig nem járt sikerrel.

„Ül az ember Budapesten, egy hónapja zajlanak az alkotmánymódosítás vitái. Semmilyen tiltakozás nincs semmilyen nemzetközi szervezettől. Az Európai Tanács nem szólal meg, az Európa Tanács nem szólal meg, külföldi kormányok nem szólalnak meg, és ez így megy heteken keresztül, majd három nappal a szavazás előtt elkezdődik valamilyen kritika. Egy nappal a szavazás előtt fölhívják a miniszterelnököt – valahonnan –, mondjuk, Brüsszelből, hogy állítsa le a szavazást. Nem tartja ezt abszurdnak?” – szegezte a kérdést Orbán Viktor egy újságírónak, aki március 15-én a miniszterelnök brüsszeli sajtótájékoztatóján az Alaptörvény negyedik módosítása elfogadásának zaklatott körülményeiről érdeklődött.

Jogállamban a jogalkotás nem hebrencs kapkodás, hanem időigényes, elmélyült tevékenység. Elegendő idő kell a normaszöveg precíz megszövegezéséhez, de még inkább a házon belüli és kívüli egyeztetéshez meg a készülő változások hatásvizsgálatához. Egy-egy törvény sikeres megformálása nagyban múlik „külsős” közreműködők bevonásán. Erre Magyarországon nem csak a józanész, de törvény is kötelezi a jogalkotót. A „több szem többet lát” ez esetben is igaz, különösen, ha azok szakértő szemek.

A Belügyminisztérium (BM) március 26-án tette közzé honlapján a szabálysértési eljárással kapcsolatos törvények módosításának tervezetét. A 45 oldalas dokumentum véleményezésére három nap állt rendelkezésre.

Igazság szerint a most átgyúrni vágyott kódex se túl régi, tavaly lépett hatályba, minek nyomán ügyek özöne zúdult a bíróságokra: a pénzbírság, a helyszíni bírság, valamint a közérdekű munka elzárásra történő átváltoztatásával kapcsolatos ügyek nyolc hónap alatt 5210-ről tavaly decemberre 43 423-ra halmozódtak fel. Pedig a bíróságok tehermentesítését a kormánypártok egyébiránt olyannyira szívükön viselik, hogy az európai, ellenzéki és civil tiltakozás ellenére az Országos Bírói Hivatal elnöke ügyáthelyezési jogának egyenesen alkotmányos védelmet adtak.

A balul sikerült szabályozás megrázó tapasztalata ellenére a mostani kodifikáció során hatásvizsgálatra mégis mindösszesen – írd és mondd – 1 órát fordítottak. Az előzmények ismeretében maradjunk abban: feltűnően merész megoldás.

Fontos tudni, nem arról van szó, hogy a hatásvizsgálat és a társadalmi egyeztetés kiüresítése csak egyetlen törvény gondja-baja lenne. Így például egyetlen nap állt rendelkezésre az ügyészségi törvény 95 oldalas, 164 paragrafusból álló tervezetének véleményezésére, 4 nap az ENSZ kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni egyezménye fakultatív jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló törvény tervezetének véleményezésére is. Utóbbi esetben a kormány a véleményezési határidő lejárta napján már benyújtotta a törvénytervezetet.

A Helsinki Bizottság és más jogvédő szervezetek az abszurd határidők ellenére rendszeresen véleményezik a kormány jogszabálytervezeteit. Most is így tettünk. De azon túl, hogy a minisztériumok legfeljebb nyugtázzák a szakvéleményeket, tartalmi reakcióhoz tőlük eddig még nem volt szerencsénk, noha azt is törvény írja elő, hogy az el nem fogadott javaslatok esetében a tárcáknak érdemi indoklással kellene válaszolni.

Rendszerint nem áll módunkban azonnal ellenőrizni, a minisztériumok eljárása legalább betű szerint megfelel a törvény előírásának, miszerint a társadalmi szervezeteknek éppannyi idő áll rendelkezésére, mint az egyéb kormányzati szerveknek. Önmagában persze már az is abszurd lenne, ha jelen esetben az „ügygazda” BM mindössze három napot szánt volna a többi minisztériummal való egyeztetésre. De a kétharmad által elfogadott a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló 2010. évi CXXXI. törvény preambuluma egyenesen kinyilvánítja: a cél, hogy a „társadalom legszélesebb rétegei kapcsolódhassanak be a jogszabályok előkészítésébe, elősegítve ezzel a közjó érdekében a jogi szabályozás sokoldalú megalapozását, ezzel pedig a jogszabályok minőségének és végrehajthatóságának javítását”. Emellett a törvény egyik rendelkezése azt is előírja, hogy a normát „úgy kell közzétenni, hogy a tervezet céljához és hatálybalépéséhez igazodóan megfelelő idő álljon rendelkezésre a tervezet érdemi megítéléséhez és a vélemények kifejtéséhez”.  Csak a mesékben elég ehhez három nap.

A Magyar Helsinki Bizottság mindezt már 2011 októberében jelezte Navracsics Tibornak. A jogalkotásért felelős miniszternek, egyben miniszterelnök-helyettesnek három hónapba tellett levelünkre válaszolni. Akkor megígérte, hogy törekszik a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló törvényben foglaltak érvényesítésére. Újabb neki címzett, múlt héten postázott levelünkben kénytelenek voltunk figyelmeztetni arra, hogy dicséretes igyekezete egyelőre meddőnek bizonyult.

Zádori Zsolt

Az orosz külügyminisztérium nemrégiben jelentést tett közzé az unión belüli emberi jogi helyzetről. A Magyarországról szóló rész legalább annyira szól hazánkról, mint az orosz politikai valóságról.

[caption id="attachment_1241" align="aligncenter" width="560" caption="Putyin és Medvegyev képe választási kampány idején. Kirakós játék"][/caption]

„Az Európai Unió intézményei csupán névlegesen ellenőrzik az Alapjogi Charta tagállamok általi tiszteletben tartását, és gyakorlatilag nem vesznek tudomást az EU-n belüli valódi helyzetről. Az unió vezető szervei legalábbis elnézőek a tagállamok által elkövetett emberi jogi sérelmekkel szemben. […] Az antidemokratikus magyarországi reformok vizsgálatát gyakorlatilag »takarékra állították«” – fogalmaz a moszkvai külügy harcos emberi jogi szervezeteket megszégyenítő sarkossággal. Ez azonban – ahogy a Trabant használati tanácsadója fogalmazott – nem szabad, hogy könnyelműségre, jelen esetben elhamarkodott ítéletre csábítsa az olvasót. Nem, az orosz külügy nem lett még az Amnesty International titkos agentúrája. A mikulásnapra időzített jelentés mögött továbbra is jobban érzékelhetők Moszkva sajátos politikai és diplomáciai érdekei, mint az emberi jogok és a demokrácia iránti őszinte elkötelezettség.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma hosszú ideje évről-évre elkészíti országjelentéseit, amelyek sorra veszik egy-egy állam emberi jogi problémáit. Amerikának is megvannak a maga szuperhatalmi és geopolitikai preferenciái, ezeknek a jelentéseknek a túlnyomó többsége mégis haszonnal forgatható, mert metodikája kiforrott, az információk több oldalról érkeznek és ellenőrzik őket. A jogvédők előszeretettel hivatkoznak megállapításaikra, már csak azért is, mert nem egyszer ők maguk a forrásuk.

Dacosan

Az orosz változat egyelőre nem ilyen. A moszkvai külügy még az elnök Medvegyev felkérésére készítette és publikálta első jelentését az unióról és Amerikáról, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy tompítsa az országát érő emberi jogi bírálatok élét, mondván, „Amerikában meg verik a négereket”. Medvegyev azóta már miniszterelnökként felügyelheti a munkát, amely egyelőre leginkább dacreakció a nyugati kritikákra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a moszkvai külügy a dokumentum publikálásával egy időben sajtóközleményben tartotta fontosnak leszögezni, hogy az még véletlenül sem dacreakció.

A Magyarországról szóló orosz bírálatot ezzel együtt sem lehet kézlegyintéssel elintézni. A cigányok/romák hazai helyzetéről írottak például pontosak: „A romák helyzetével kapcsolatos probléma továbbra is égető. Nagy többségük alacsony társadalmi státuszú, és emberi jogi aktivisták szerint a diszkrimináció különböző formáinak esnek áldozatául. Jelenleg mindössze a 400 ezer munkaképes roma egynegyedének van keresete. Általában rosszul fizetett vagy időszaki munkát végeznek. A romák gyakorlatilag mindig az elsők között vannak az elbocsátásoknál és gyakran nem tudnak legális módon visszakerülni a munkaerőpiacra. Életszínvonaluk sokkal alacsonyabb az országos átlagnál – mint ahogy minden társadalmi-gazdasági jellemző tekintetében hátrányban vannak. Várható élettartamuk tíz évvel alacsonyabb az átlagnál, és kétharmaduk szenved valamilyen krónikus betegségben. Az elmúlt években megfigyelhető a különböző nacionalista, cigányellenes retorikával élő csoportok előretörése, illetve gyakorivá váltak a hivatalos személyek által a nyilvánosság előtt tett, médiában elhangzó romaellenes kijelentések.”

A moszkvai jelentés készítői nagy figyelmet szentelnek a budapesti kormány azon megkésett igyekezetének, hogy az egykori pártállami rendszer bűneit, így a „kommunista terrort” szankcionálja és a felelősöket megbüntesse. Az oroszok eleve nem tudnak ilyenekről, és – noha a néhai Jelcin elnök erről másképpen vélekedett – tagadják, hogy a szovjet megszállás alatt országunk elveszítette volna állami szuverenitását. Szóvá teszik, hogy az Alaptörvény preambuluma egyformán kezeli a náci megszállást és a németek kiűzését, valamint egészen odáig mennek, hogy az új alkotmány voltaképpen megkérdőjelezi a II. világháborút lezáró békerendszert és burkoltan a fennálló államhatárok megváltoztatására irányul.

A jelentés kitér a 2011 végén sebtében összelapátolt, azóta már egyenesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” visszásságaira. Egyetértve idézi azokat a véleményeket, miszerint az Orbán-kormánynak a voltaképpeni célja ezzel az, hogy „alkotmányosan” előkészítse az utódpárt MSZP betiltását.

Az új választási rendszer, a médiaszabályozás és az egyházügyi törvény miatt is összevonja szemöldökét az orosz külügy. Nyilván, jó okkal teszi, bár utóbbi esetben például kisebb hibát vét – nem ritka ez másutt sem –,amikor az emberi erőforrások miniszterének jogköreként azonosítja, miszerint ő tenne javaslatot a parlamentnek az egyházak nyilvántartásba vételéről. (Valójában erre az Országgyűlés emberi jogi bizottsága jogosult.)

Plajbász atyuska

A jelentés egészét tekintve nem is a pontatlanságok a legfeltűnőbbek, inkább az aránytalanságok. Az MTI-nek a jó hírnév megsértése miatt Balavány György újságíró ellen indított polgári pere, persze, abszurd, de mindenképpen eltörpül, mondjuk, a jogállam szétverése és az alkotmányos berendezkedés Fidesz-komfortossá fazonírozása érdekében tett koncepciózus lépéssorozattal szemben. És pontosan ezek bemutatásában a leggyengébb a jelentés.

Az orosz külügy országunkra, jelesül kormányunkra vonatkozóan nagy respektussal emlegeti a Velencei Bizottság (VB) kritikáját, amely a jogállamiság felszámolásának folyamatát veszi számba. Mégsem képes felmondani a leckét. Nem mintha azt képzelhetnénk, hogy az orosz diplomáciai apparátusban ne lennének felkészült szakemberek. Csakhogy azokban az ügyekben a jelentés feltűnően hallgat vagy mismásol, amelyek Putyin rezsimjének is kínosak. Amint a magyar és orosz helyzet áthallásossá válik, nekilódul a szerkesztői ceruza. Nem mindenütt, persze, hisz már nem Gromiko irányítja az apparátust. Így például a moszkvai külügy annak ellenére szóvá teszi a magyar börtönviszonyokat, a zsúfoltságot vagy fogvatartás mostoha körülményeit, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága töméntelen esetben marasztalta el ez ügyben Oroszországot.

A szerkesztő azonban már „nem hibázik” a hatalmi ágak szétválasztása és a bíráskodás függetlensége ügyében. Noha a helyzet világos, és elég lenne a VB megállapításait szemlézni, a jelentés itt a dokumentarizmus helyett a fikciót alkalmazza, mintha bizony az új bírósági rendszer legnagyobb hibája a „hatékony parlamenti ellenőrzés hiánya” lenne. Erről azonban szó sincs. Csakhogy a magyar helyzet pontos és kritikus leírása felérne a putyini orosz állapotok miniszteriális bírálatával. Márpedig egykor Medvegyev nem ezt adta feladatul.

Zádori Zsolt

Ma a kormánypártok jóvoltából alkotmányos védelmet kap a választási regisztráció, amely szűkíteni fogja az általános választójogot. Hogy mennyire alkotmányos ez a megoldás, alkotmánybírák biztosan nem vizsgálhatják.

[caption id="attachment_987" align="aligncenter" width="560" caption="Köszörűs. Harapj rá!"][/caption]

– Igen, a kormánypártok kérni fogják majd az előzetes választási feliratkozás (regisztráció) előzetes alkotmánybírósági kontrollját – erősítette meg a parlamenti vitában Gulyás Gergely éppen egy hónapja. Ehhez képest ma szavaznak az alkotmánymódosításról, amelyik lehetetlenné teszi majd az új jogintézmény alapjogi vizsgálatát.

De nem csak Gulyás képviselő, hanem az új választási eljárásról szóló törvény előterjesztője, Lázár János államtitkár is megígérte, hogy lesz előzetes normakontroll. Ehhez képest másokkal együtt éppen ő jegyzi azt a törvénymódosítási javaslatot, amelyik a „Magyarország Alaptörvényének második módosítása” hangzatos címet viseli, és egyszer s mindenkorra elintézi, hogy alkotmánybírók semmiképpen ne tárgyalhassanak a regisztrációról.

Futólag megjegyezzük, hogy az egykor Mózes kőtábláinak maradandóságához mért Alaptörvénynek nem ez lesz a második módosítása, merthogy arra már akkor sor került, amikor az új alkotmány még hatályba sem lépett. Ott is sántít a módosítás tekintélyt parancsoló, az amerikai gyakorlatot idéző elnevezése, hogy voltaképpen nem is az Alaptörvényt, hanem az utólag praktikus okból alkotmányos szintre emelt átmeneti rendelkezéseket egészítik ki. Emlékeztetőül, a praktikus ok ott is az volt, hogy az Alkotmánybíróság ne vizsgálhassa az abba foglalt vegyes rendelkezések alkotmányosságát. Ezek szerint nem dönthet arról, hogy például az MSZP meg az Úttörőszövetség minden felelősségben osztozik azért, amit, mondjuk, Rákosi terrorrendszere követett el. Vagy például a legfőbb ügyész szabadon megválaszthatja, melyik bíróságon „tárgyaltatja” az arra érdemesített ügyét.

De vissza a regisztrációhoz. A Helsinki Bizottság és a TASZ még szeptember közepén közleményben tiltakozott Lázárék manővere ellen. Eszerint mindez „leleplezi a parlamenti többség valós szándékait. Ha meg lennének győződve javaslatuk alkotmányosságáról, és valóban a demokrácia iránti elkötelezettség hajtaná őket, akkor bátran néznének szembe az alkotmánybírósági vizsgálattal. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztője is tudja: a választásokon való részvétel lehetőségét szűkítő szabályok alkotmányellenesek.”

Azóta tovább romlott a helyzet. A Salamon László vezette alkotmányügyi bizottság módosító javaslatot nyújtott be. Eszerint az új „alkotmányos rendelkezés”, amely szerint a választójogi törvény a „választójog gyakorlását kérelemre történő névjegyzékbevételhez kötheti”, kiegészülne a részletszabályokkal is. Ha elfogadják őket (ugyan, miért is történne másképpen), az Alkotmánybíróság még szükségességi–arányossági szempontból sem vizsgálhatja, hogy, mondjuk, az általános választójog szempontjából elégséges-e, ha a regisztráció csak a választás vagy a népszavazás megelőző 15. napig kérelmezhető.

Efféle technikai jellegű szabályok alkotmányba foglalására biztosan lehet nemzetközi példát találni, elvégre sok ország van sokféle szabállyal. Meg hát konyhakéssel is lehet gyilkolni, mégis kapható a Vasedényben. De csak a vak nem látja, hogy a hazai törvényalkotót mi hajtja: az alkotmányos fékek és ellensúlyok teljes körű kiiktatása annak érdekében, hogy a következő választáson a mostani kormánypártok minél nagyobb eséllyel és minél nagyobb mértékben győzhessenek. Ez a buzgó igyekezet szüntet meg olyan hasznos jogintézményt, mint a központi lakcímnyilvántartás, vagy zilál szét olyan demokratikus alapintézményt, mint a választás és a népszavazás.

Hogyan festenek most a hatalmon lévők a demokratikus jogállam rogyadozó arénájában? Valahogy úgy, ahogyan azok az eszement focidrukkerek, akik egyedül a nagy cseh szatirikus, Jaroslav Hašek illemtanácsát fogadják meg. „Hogyan viselkedjünk labdarúgó-mérkőzésen? Bírót rozsdás késsel leszúrni tilos.” Ezt még betartották. Noha eddig nem is volt alkotmányos elvárás. Feszülten várjuk, mit ígér meg Gulyás képviselő és Lázár államtitkár.

Zádori Zsolt

Blogindító bejegyzésünk azt elemzi, hogy a közelmúltban elfogadott határainkon belül és kívül egyaránt sokat bírált jogszabályok miért nem tekinthetőek elméleti értelemben jognak, és hogyan vezetnek a jogállamiság elvesztéséhez. Ez saját bőrünkön is megtapasztalható demokratikus deficittel jár, elég, ha a szólásszabadságot, vallásszabadságot, tulajdonjogot sértő szabályozásra vagy a jogbiztonság hiányából fakadó gazdasági következményekre gondolunk.
A jogállam elemzésén keresztül kívánjuk bemutatni a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt, emberi jogi elveken alapuló kritikai megközelítést.

Jólét = jogállam?

A kilencvenes évek elején sokan reménykedtek abban, hogy a rendszerváltás után kialakuló demokratikus jogállamban a politikai szabadság mellé automatikusan jólét és az életszínvonal szinte folyamatos emelkedése társul. Azóta eltelt húsz év és ezt az illúziónkat is elvesztettük. Az általános jólét helyett a szegénység és a nélkülözés kezd általánossá válni, a rend helyett pedig egyre nagyobb káoszt tapasztalunk. Úgy tűnik, sokan ebből arra következtetnek, hogy a jogállam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és helyette valami más kell. Mi egyértelműen a demokratikus jogállam mellett érvelünk. Nézzük meg miért!

Jogállamban a jog uralkodik

A jogállam legáltalánosabb megközelítésben olyan politikai rendszer, amelyben az emberek helyett a jog uralkodik. Ehhez nem elég, hogy „az állami parancsot” jogalkotási hatáskörrel rendelkező szerv vagy személy alkossa meg. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A jognak mint a szabályok sajátos kategóriájának, különleges jellemzői vannak (ezeket hívta Lon Fuller, 1978-ban elhunyt amerikai jogfilozófus a „jog belső erkölcsének”). Eszerint a jog olyan általános, kihirdetett, jövőre irányuló, megfogalmazásában egyértelmű, ellentmondásmentes és viszonylag tartós szabályok összessége, amelyek alkalmazása összhangban van az írott normákkal. Ha ezek a feltételek szisztematikusan nem érvényesülnek, akkor az alkotói által jognak nevezett szabályrendszer elveszti jogi jellegét. Ez a gyakorlatban a jogkövetés egyre gyakoribb elmaradásával jár.
Ha az állampolgároknak hektikusan változó vagy visszaható hatályú, esetleg tömegeket hátrányosan érintő jogszabályokhoz kell igazodniuk, nem tudnak a szabályok követésére épülő értelmes életstratégiát kialakítani. Emiatt egyre többen vonják ki magukat a jogszabályok betartása alól. Ahogy ezt megfigyelhetjük például a megtakarításukat Bécsbe menekítőknél, akik pénzüknek a kiszámíthatatlan állami döntések elől keresnek biztosnak gondolt menedéket.

Az alkotmányos jogállamban elvárjuk, hogy az állam tartsa tiszteletben és garantálja alapvető emberi jogainkat, szabad és egyenlő állampolgárként kezeljen mindannyiunkat. Mert azt gondoljuk, hogy nincs okunk engedelmeskedni egy államnak akkor, ha annak joga nem ismeri el vagy nem biztosítja alapvető jogainkat.
Ahol az egyházi törvény nem biztosítja a vallásszabadságot, ahol a tulajdon nincs biztonságban (lásd a magánnyugdíjak államosítását, a rendvédelmi dolgozók szolgálati nyugdíjának visszamenőleges megvonását), ahol a törvényhozás menete nem átlátható, ahol nincs jogbiztonság, ott még a legalapvetőbb normák betartását is csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Ezáltal a legitim hatalom illegitim kényszerhatalommá válik, amelyben az emberek nem meggyőződésből, hanem félelemből követik a jogot. A jogra pedig legitim és elfogadott kötelezettség helyett a hatalmasok parancsaként tekintenek.

A politikai kisebbség nem elnyomni való rendszerdefektus

Az újkori demokrácia a modern kor legitimációs problémáira adott válasz. Az emberek még a legalapvetőbb kérdésekben is eltérően vélekednek. A nélkülözhetetlen társadalmi együttműködéshez szükséges keretek és szabályok kidolgozására így demokratikusan választott testületek kaptak felhatalmazást. A testületek a jogalkotás során kötelesek nyilvános vitákat folytatni, hogy igazolni tudják, döntéseikkel a választókat és nem pusztán saját érdekeiket szolgálják. A viták pedig arra valók, hogy a másik, akár kisebbségben lévő fél véleménye és érvei is teret kaphassanak. E testületekben a többség és a kisebbség vitáiban is megmutatkozik, hogy a kisebbséget is tiszteletre méltó érdekek és értékek hordozóinak tekintik, s nem egyszerű rendszerdefektusnak, amelyet elnyomni kell ahelyett, hogy teret adnának neki. A demokrácia biztosítja, hogy a politikai közösség képes korrigálni a rossz döntéseket, lehetővé téve azt, hogy a kisebbségből akár többség is lehessen, a rossz döntéseket hozó politikai elit leváltásával.

Motor mellett fékek is kellenek

A jogállam demokratikus működéséhez az is szükséges, hogy ne koncentrálódjon egy kézben visszaélésre lehetőséget adó korlátlan hatalom. A politikai hatalom korlátozásának két fontos dimenziója van. Az egyik az állami hatalom határát jelentő szabadságjogokban testesül meg. A másik pedig abban, hogy az államnak saját mozgásterén belül is meg kell osztania a hatalmat az egymás működését is ellenőrző intézmények között. Ebből a szempontból a Magyar Köztársaságban az Alkotmánybíróságnak és a független bíróságoknak van kitüntetett jelentősége. Ezért ezek működésének korlátozása, jogkörének csorbítása komoly, a jogállam intézményét romboló antidemokratikus következményekkel jár.

A jogállam elveszett, a demokrácia romokban

Ha a fentieket összevetjük a mai magyar valósággal, meg kell állapítanunk, hogy hazánk ma nem jogállam. Törvényeink egy része nem teljesíti a jog leírt kritériumait. A jogalkotás rohamtempója ugyanis lehetetlenné teszi a szabályok alapos megismerését, és a visszamenőleges szabályozás is bevett alkotmányos lehetőséggé vált (pl. nyugdíjak utólagos megvonása, különadók kivetése). Emellett az állami hatalom korlátai is megszűntek.

Az alaptörvény bármikor módosítható, ha ugyanis az Alkotmánybíróság egy – a kormánynak kedves – szabályt alkotmányellenesnek talál, azt a kormány azonnal beleírathatja az alaptörvénybe, elkerülve az AB felülbírálását. De alkotmányos lehetőség immár a tulajdonjog megsértése, mint azt a magánnyugdíjak államosításakor láttuk, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog csorbítása azzal, hogy a legfőbb ügyész vagy az Országos Bírói Hivatal elnöke jelölheti ki az eljáró bíróságot. Egy további sok évszázados alapelv, a bírói döntéshez kötött fogvatartás szabálya is immár a múlté, amióta a bírósági titkárok is dönthetnek szabálysértési elzárásról, annak ellenére, hogy az AB már kétszer is kimondta, hogy a titkár nem bíró.

A hatalommegosztás elve pedig mintha feledésbe merült volna. Hogyan valósulhat meg az állami intézmények ellenőrzése akkor, ha a köztársasági elnöktől a legfőbb ügyészen át, az állami számvevőszék elnökéig és az Alkotmánybírósáig, mindenhol volt Fideszes képviselők vagy párttagok, esetleg családtagjaik ülnek?

A kétharmados törvények gyakran még indoklást sem tartalmaznak, a jogalkotás ilyen módja így eleve alkalmatlan a demokratikus legitimációra. Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője – egykori helsinkis fogdamegfigyelő – nem is titkolja, hogy a demokratikus vitát elfojtandó úri hóbortnak tartja.

Súlyos árat fizetünk a jogállam elvesztéséért és ez nem csak a forint árfolyamában jelentkezik. Elvesztettük bizonyosságunkat abban, hogy van egy határ, amit az állam semmilyen körülmények között nem léphet át.
S hogy mit nyertünk vele? Azt a fontos tapasztalatot, hogy a jogállami deficit költségvetési deficittel is együtt járhat. A rendszerváltáshoz fűzött jóléti illúziók kudarca nem a jogállam és a demokrácia miatt következett be, hiszen a nem-jogállami rendszerünk jelenleg még rosszabb gazdaságpolitikai teljesítményt nyújt. Megtanulhatjuk egy időre, hogy az alkotmányos jogállam a szabadságot tudja garantálni, és a szabadság sérülékeny dolog, azt mindannyiunknak gondozni, óvni kell.

Címkék: jogállam
süti beállítások módosítása