"A fékek és ellensúlyok rendszere az amerikaiak találmánya, amit Európa – talán szellemi középszerűségből – átvett és az európai politikára alkalmazott" – elmélkedett Orbán Viktor miniszterelnök a Bloombergnek. Középszerűségről vagy szellemi restségről azonban nem lehet szó. Mint számos "amerikai találmánynak", ennek is  megvannak a maga szerves európai előzményei. A hatalommegosztás elvét már Arisztotelésznél megtalálni, és olyan liberális gondolkodók dolgozták ki, mint Locke és Montesquieu. Tőlük, európai mestereiktől emelték át az alkotmányozásnál az amerikai alapító atyák.

Alkotmányellenes rendelkezés alapján tartják fogva szeptember óta S. Sándort. Sem ő, sem ügyvédje nem lehetett jelen az előzetes letartóztatás elrendelésén. A fogva tartott férfi a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi bírósághoz fordult. A jogvédő szervezet szeretné elérni a büntetőeljárási törvény módosítását is.

 

„Ma a helyzet sokkal rosszabb. Ma a bírálat nem szélsőséges csoportokról szól, hanem a kormány demokráciateljesítményéről, a Magyarországon meghibásodott demokráciáról.” Kőszeg Ferenc a német államfőnek.

A nyugati értékek megkoptak, a tulajdonjog már nem abszolutizálható. A strasbourgi bíróság nem mérce. Az Alkotmánybíróság hatásköreinek elvonása értelemszerűen következett a mostani válságból. Nem egy liloid csudabogár vagy extrémista hőzöngő látja így, hanem egy valódi alkotmánybíró.

 

A Mathias Corvinus Kollégium és a Stádium Intézet a Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötetet mutatta be tegnap az ELTE ÁJK Dísztermében, ahol Sólyom László, Kukorelli István volt alkotmánybírák mellett Dienes-Oehm Egon is felszólalt. Az Alkotmánybíróság (AB) szerepfelfogását és teljesítményét értékelte, valamint általában is szólt az Alaptörvényről. Mivel gyakorló alkotmánybíróról van szó, érdemesnek tartom három állításáról kritikusan megszólalni, mert meghökkentő gondolatokat tárt a nyilvánosság elé.

1. A gazdasági világválság miatt a nyugati világrend meggyengülni látszik, a világválságra, a baloldali kormányzás által hátrahagyott politikai és morális krízisre az Alaptörvénynek és az alkotmánybírósági gyakorlatnak is reagálnia kellett. A nyugati világrend meggyengülését pedig Dienes-Oehm Egon szerint mi sem bizonyítja jobban, hogy maga az Európai Unió Alapjogi Chartája is degradálja a tulajdonjogot.

Két probléma van ezzel az állítással. Egyrészt az Alapjogi Chartát már 2000-ben megszövegezték, később a tervezett közös Európai Alkotmány részeként kívánták kötelezővé tenni, de normatív erővel valójában csak a 2007-es lisszaboni szerződés ruházta fel. Így az csak akkor tudna reagálni a 2008-ban induló gazdasági világválságra, ha megfogalmazói között maga Nostradamus is ott lett volna, vagy más jövendőmondó és vátesz. De a szöveg egyébként sem a tulajdonjog degradációjáról árulkodik, ugyanis így szól: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.” A tulajdonjogot lényegileg azonos tartalommal védi az Emberi Jogok Európai Egyezménye is: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák”. Pedig ezt a szöveget 1952-ben fogadták el. Az elmúlt hatvan évben semmit nem változott tehát a védelmi szint.

2. Dienes-Oehm alkotmánybíró felszólalt azzal szemben is, hogy a strasbourgi gyakorlatot kötelező erejűnek kellene tekinteni. Álláspontja szerint ugyanis szemben az Európai Unió jogával, az Európa Tanács keretében létrehozott bíróság egyedi ügyekben ugyan kötelező erejű döntést hoz, de ebből jogalkotási kötelezettség nem következik, Strasbourg így nem alkotmányos mérce.

Érdekes ellenpontként Jakab András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Alkotmányjogi Tanszékének docense, egyben a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének igazgatója úgy fogalmazott, hogy ma a Vatikán Strasbourgban van, utalva ezzel arra, hogy az európai közös normák értelmezésének végső autoritása az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az a helyzet, hogy Jakab András álláspontját maga az Alkotmánybíróság is osztja. Ugyanis az AB a 61/2011. (VII. 13.) AB határozatának – amely (való igaz) akkor született, amikor Dienes-Oehm még nem volt a testület tagja – hangsúlyos megállapítása szerint „egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q. cikk (2)-(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, »precedens-határozataiból« ez kényszerűen nem következne.” Ez a döntést már az Alaptörvény alapján hozták meg, így még azt sem lehet mondani, az elmúlt idők „zavaros évtizedeinek kommunista örökségeként” nyakunkon maradt ’89-es Alkotmány kötötte meg az AB kezét, amikor erre az álláspontra helyezkedett. De nem így szól erről a már tárgyalt Alapjogi Charta sem, amelynek Preambuluma szerint „E Charta, tiszteletben tartva az Unió hatásköreit és feladatait, valamint a szubszidiaritás elvét, újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen […] az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek.”

3. Végül arról is érdemes megemlékezni, hogy Dienes-Oehm Egon szerint 2010-ben gazdasági szükséghelyzet, államcsődveszély volt, ami igenis indokolttá tett rendkívüli intézkedéseket, például az Alkotmánybíróság kitiltását a közpénzügyekből. Szerinte a szabadversenyes gazdasági modellünk megbukott, át kellett adnia a helyét az erős kézzel vezérelt centralizált piacgazdasági modellnek.

Nem tudok erre jobban reagálni, mint Sólyom László tette, aki úgy érvelt: valódi szükséghelyzet és tényleges államcsőd nem 2010-ben, hanem 1990-ben volt, az Alkotmánybíróságnak vagy a kormánynak mégsem jutott eszébe az új alkotmány felfüggesztése. És akkor nem szabadságharcot vívtunk Európa ellen, hanem igyekeztünk bebizonyítani Európának, hogy a megelőző 40 év ellenére képesek vagyunk civilizáltan és alkotmányosan viselkedni.

Úgy tűnik, ma tényleg más idők járnak errefelé. Bealkonyult.

M. Tóth Balázs

A parlament a börtönökre terhelte a hajléktalan-ellátást. Az Országgyűlés börtönfétisének most a fedél nélküliek esnek áldozatul. – Nem hagyunk senkit az utcán – ígérte Orbán Viktor. Kiderült, mit is értett ezen: a kormány „fűtött utca” programját. Ez az utca zsákutca, a meleget a büntetés-végrehajtás szolgáltatja.

A tömeges moszkvai hajléktalanság megoldására a dicsőséges szovjet időkben az volt szokásban, hogy a hatóságok későősszel összefogdosták az utcán élőket és kivitték őket a környékbéli erdőkbe, hogy ott boldoguljanak, ha tudnak. A zord orosz tél „természetes szelekciója” döntött arról, ki érdemes arra, hogy tavasszal visszatérhessen Moszkvába. A mai, népirtás utáni Ruandában, ahol Paul Kagame autokratikus rendszere minden neki nem tetsző dolgot devianciának tekint, s a devianciákat szabadságvesztéssel bünteti, a hajléktalanokat kényszermunkatáborokba zárják, felnőtteket, gyerekeket egyaránt.

Sem az egykori szovjet, sem a mai ruandai rezsimnek nem sikerült azonban kezelni a probléma lényegét. Mert az igaz, hogy tavaszra a moszkvai hajléktalanok száma a felére apadt, de őszre újra elérte a tűrhetetlen szintet. Ruandában pedig az utcagyerekeket konokul újratermelő nyomort nem sikerül vasra verni vagy legalább kordában tartani.

A magyar parlament hétfői döntései bizonyos tekintetben túltesznek még a szovjet és kelet-afrikai példán is. Ezentúl nálunk már az erdei kunyhóépítés is szabálysértésnek minősül, és nem munkatáborba, hanem börtönbe zárják majd a bírságot fizetni képtelen meg a „visszaeső, notórius” hajléktalanokat.

A parlament 240 képviselője olyan alkotmányos, az emberi méltóságot sértő szabályozást fogadott el, amit korábban már az Alkotmánybíróság is elutasított. A kormánytöbbség azonban nem tett le a hajléktalanok megrendszabályozásáról és kriminalizálásáról, és tavasszal tragikomikus módon módosította saját Alaptörvényét, hogy formálisan megteremtse az alkotmányos lehetőségét a hajléktalan állapot büntetésének. Erre a folyamatra tett pontot az Országgyűlés hétfői döntése.

Ma egy börtönnap fogvatartottanként 8–9 ezer forintjába kerül az adófizetőnek, ehhez képest a kormány idén és a tervek szerint jövőre is mindössze 451 millió forintot különített el a „hajléktalanokhoz kapcsolódó közfeladatok ellátására”, miközben alsóhangon 30 ezren élnek fedél nélkül Magyarországon. Vagyis fejenként kb. 15 ezer forintot, kevesebb, mint kétnapi börtönköltségüknek megfelelő pénzt szán éves ellátásukra az Orbán-kormány. De az is sokatmondó, hogy havi 20 ezer forintos lakbértámogatásnak az évi 240 ezres összege az egyhavi elzárás költségének felelne meg.

De hova is fogják bevarrni a kihágásért lesittelt „csöviket”? Köztudottan egyre nő a börtönök zsúfoltsága, amelyen alig enyhít a kormány ügyeskedése, például hogy valójában nem létezik már az egy fogvatartottra jutó kötelező zárkaterületről szóló törvényi előírás. A zsúfoltság nem csak az elítélteknek rossz, de megnehezíti a börtönőrök munkáját is, növeli a feszültséget és a járványveszélyt. A strasbourgi bíróság több esetben marasztalta el Magyarországot a börtönökben tapasztalható embertelen körülmények miatt.

A diadaljelentések ellenére a bűnözés fontos mutatói eközben növekednek, a bűnüldözésé pedig romlanak hazánkban. 2011-hez képest 2012-ben az összes közvádas bűncselekmény száma 21 ezerrel (4,6%-kal) lett több, ennél is figyelemreméltóbb, hogy ez idő alatt a felderítetlen maradt esetek száma nem kevesebb, mint 29 ezerrel (11,9%-kal!) emelkedett. A betörés miatt indult nyomozásoknál az eredményesség tavaly már a 15%-ot sem érte el.

Ezenközben a kormányváltás óta állítólag legkevesebb nettó 3500 fővel nőtt a rendőri létszám, ami nagyjából a korábbi állomány 10 százaléka. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a rendőri létszám nálunk fordított arányban befolyásolja a nyomozások hatékonyságát. Abban is lehet valami, bár ellenpróbára nincs mód, hogy ha nem növelték volna a létszámot, még szomorúbb kriminalisztikai statisztikák születnének. Mi csupán azt akarjuk mondani, hogy a rendőri létszám növelése és a voluntarista büntetőpolitika sem hozta meg a kormány által várt eredményeket. Így van, így lesz ez a hajléktalanokkal is. A korábban nem büntetett magatartások és főleg állapotok kriminalizálása, az elzárások túlhajtása, a börtönfétis rossz útra vezet.

A hajléktalanok börtönnel való fenyegetése nem csak a fedél nélkül élők emberi méltóságát sérti, de a hajléktalanság enyhítésének esztelen és költséges kísérlete is. Ha meg sem próbálják a hajléktalanok szociális ellátását megerősíteni, meglehet, lesznek majd hajléktalanmentes övezetek, de az elesettek száma valójában semmivel semmi csökken, csak – nagy költséggel – időről-időre az utcáról a börtönökbe terelődnek át. Aminek még az a következménye is lehet, hogy előbb-utóbb „saját jogon” (bűnözőként) térnek vissza a „bűnözés egyetemeire”, ahelyett hogy inkább hajléktalanotthonban vagy szociális bérlakásban kapnának lehetőséget a rendes életre. Így teszi bűnözővé a hajléktalant az új szabályozás: előbb csak a jog betűje szerint, majd a valóságban is.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

Hoppál Péter pártszóvivő szíves figyelmébe: A Helsinki Bizottság a mindenkori kormány kritikusa. Nem befolyásolják pártpolitikai megfontolások. Jogi kritikáink visszaigazolódtak, jobb lett volna hát időben meghallani azokat. Magyarok jogainak védelme miért volna magyarellenes cselekedet?

A Heti Válasz 2013. augusztus 15-i számában Soros, nyiss nekem tért… címmel megjelent írásában Bódis András lényegében tényként kezeli, hogy Magyarországgal szemben létezik nemzetközi összeesküvés, amelynek hátterében Soros György áll, s amelynek keretében – a hetilap alcíme szerint – „Amerikából fizetik a baloldal civiljeit”. A cikk főszövegében nem esik szó a Magyar Helsinki Bizottságról, de a Soroshoz köthető szervezetek támogatottjait felsoroló táblázatban szerepel a bizottság is, amelynek politikai tevékenységeként a cikk írója Kőszeg Ferenc alapító elnök egykori SZDSZ-es tevékenysége mellett azt jelöli meg, hogy „rendre támogatja a kormányellenes tüntetéseket”.

A Helsinki Bizottságot érintően szinte szóról-szóra ugyanezzel a szöveggel – még a civil szót is ugyanúgy idézőjellel használva – jelent meg augusztus 16-án Pilhál Tamás Soros félmilliárdjából épül a „civil” baloldal című cikke a Magyar Nemzet nyomtatott kiadásában. Majd Hoppál Péter, a Fidesz pártszóvivője emelte a tétet, és 2013. augusztus 17-én megtartott sajtótájékoztatóján a sejtető félmondatokon túllépve egyenesen azt közölte: a Soroshoz köthető szervezetek által támogatott szervezetek „álcivilek”, „fizetett statiszták”, „dollármilliókért kitartott szervezetek”, amelyeknek „mindössze […] annyi feladatuk van cserébe az amerikai pénzekért, hogy minden fronton támadják […] a magyar kormányt, támadják a Fideszt, és támadják Magyarország miniszterelnökét”. Azon újságírói felvetésre, miszerint az általa megnevezett szervezetek – köztük a Helsinki Bizottság – a korábbi kormányokat is kritizálták, Hoppál Péter a következő választ adta: „a kérdés, hogy akkoriban kaptak-e ilyen tetemes amerikai támogatásokat, erről nem szól a cikk, úgyhogy erről nem tudunk. Ma kapnak külföldi jelentős támogatásokat, és a külföldi megrendelést teljesítik, és Magyarországot a külföld előtt lejáratják.”

Hoppál Péter jól látja. Pontosan ez az egyik fontos kérdés, amelyet fel kellett volna tennie, mielőtt nekilát besározni a civil szervezeteket. De itt legalább őszinte választ adott: nem tudja. Saját bevallása szerint is anélkül állította tehát, hogy ezek a szervezetek – közöttük a Helsinki Bizottság – pénzért eladták önmagukat és a hazát, hogy utánajárt volna, milyen kormánykritikus tevékenységet folytattak az előző kormányzati ciklusok alatt, és e korábbi időszakokban kaptak-e támogatást a Soros Györgyhöz köthető donoroktól.

Pedig sem neki, sem a Heti Válasz és a Magyar Nemzet újságíróinak nem lett volna túl nehéz megtalálni ezeket az információkat. A honlapunkon ugyanis nem csak a tevékenységünk dokumentumai találhatók meg, hanem a közhasznúsági jelentéseink is, amelyek valamennyi forrásunkat feltüntetik, mégpedig a finanszírozó nevének és az adományozott összegnek a fillérre pontos megjelölésével. Nagy valószínűséggel a Heti Válasz „tényfeltáró” újságírója is ebből a forrásból dolgozott. Arról, hogy miért nem volt benne (sem) annyi erkölcsi és intellektuális igényesség, hogy a korábbi évek vonatkozásában is ellenőrizze a Soroshoz köthető támogatásaink mértékét, inkább nem bocsátkozunk találkozásokba.

Inkább – elvégezve helyettük és Hoppál szóvivő helyett a munkát – ismertetjük a tényeket.

1) A Helsinki Bizottság két évtizede a mindenkori kormány kritikusa

Mindenekelőtt hadd emlékeztessük Hoppál Pétert és a „tényfeltáró” újságírókat: a jogvédelemnek bevett eszköze a nemzetközi figyelem felhívása azokra az anomáliákra, amelyeket a hazai keretek között nem lehet orvosolni. Ezzel ellenzéki korában a Fidesz is élt – például az Európai Néppárt európai parlamenti frakciója által a 2006. őszi eseményekről szervezett meghallgatás alkalmával. De úgy tűnik, Hoppál Péter szerint az, hogy a nemzetközi szervezetekhez címzett kormánybírálat legitim jogvédelmi eszköz vagy pedig az ország „lejáratása”, kizárólag annak függvénye, hogy éppen számára kedves párt van-e hatalmon. Ráadásul amennyiben akár ő, akár az érintett újságírók vették volna maguknak a fáradságot, és megnézik a honlapunkon, hogy vajon például 2002 és 2010 között írtunk-e nemzetközi szervezeteknek jelentéseket a magyarországi emberi jogi helyzetről, – számukra valószínűleg – meglepő felfedezést tehettek volna.

a)      2005-ben, amikor a Soros Györgyhöz köthető szervezetek 33 millió forinttal (összköltségvetésünk 20%-ával) támogatták szervezetünket, az Európa Tanács Kínzás megelőzésére létrehozott bizottságának (CPT) írtunk igen kritikus jelentést.

b)      2006-ban („Soros-támogatás”: 42,8 millió forint, az összköltségvetés 24%-a) az ENSZ Kínzás elleni bizottságát tájékoztattuk a kínzás elleni egyezmény magyarországi érvényesülésének hiányosságairól, egyebek mellett a 2006. őszi rendőri túlkapásokról.

c)       2008-ban („Soros-támogatás”: 39,5 millió forint, 28%) az Európa Tanács Rasszizmus és intolerancia ellenes bizottságához nyújtottunk be árnyékjelentést a magyarországi helyzetről.

d)      2009-ben („Soros-támogatás”: 40,4 millió forint, 24%) ismét a CPT-t tájékoztattuk a kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmóddal kapcsolatos magyarországi fejleményekről, többek között a 2006 őszével összefüggésben indult eljárásokat érintő kifogásainkról.

e)      Végül 2010 márciusában („Soros-támogatás”: 63 millió forint, 33%) az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának nyújtottunk be elemzést a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának végrehajtásáról (szintén kitérve a 2006. őszi jogsértések fejleményeire).

Ilyen irányú tevékenységünk tehát messze nem új keletű, és semmilyen módon nem függ attól, hogy MSZP-nek, vagy Fidesznek hívják a kormánypártot. A jogvédő szervezetek tevékenységének lényege ugyanis az egyénnek az állammal szembeni védelme, a túlterjeszkedésre természeténél fogva hajlamos közhatalomnak a civil kontrollja. Ilyen értelemben tehát a Helsinki Bizottság mint jogvédő szervezet nem Horn Gyula, Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc „ellenfele” a pártpolitikai térben, hanem a mindenkori hatalom kritikusa. Nem véletlen, hogy az előző kormányzati ciklusban, Balog Zoltán elnöksége idején az országgyűlés emberi jogi bizottságának üléseire állandó meghívásuk volt azoknak a szervezeteknek, amelyeket Hoppál Péter és a két cikk pellengérre szeretne állítani. Csakhogy akkoriban „Soros-támogatottságunk” nem adott okot gyanúra. Talán az sem véletlen, hogy az állandó meghívás érvényét vesztette, amint a jelenlegi ciklus elején az emberi jogi bizottság elnöke kormánypárti képviselő lett.

2) A Helsinki Bizottság kritikáit nem befolyásolják pártpolitikai megfontolások

Ha nem lenne olyan szomorú, tulajdonképpen mulatságosnak is tarthatnánk, hogy a Helsinki Bizottság „politikai tevékenysége” címszó alatt mind a Heti Válasz, mind a Magyar Nemzet hivatkozik rá, hogy alapító elnökünk, Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselő volt.

Egyrészt azért komikus ez, mert Kőszeg Ferenc az 1998-as választásokon – éppen az 1994-ben újjáéledt Helsinki Bizottságban betöltött szerepére tekintettel – már nem indult (azaz több mint 15 éve nem képviselő), ráadásul közel hét éve, 2006 decemberében visszavonult a szervezet vezetésétől. Másrészt azért, mert az SZDSZ-es múlt valahogy nem jelentett problémát akkor, amikor Kőszeg Ferenc felemelte a szavát a 2006-os rendőri túlkapások miatt, vagy amikor a Fidesz aktuális elképzeléseivel egyező irányban érvelt a Független Rendészeti Panasztestület felállításának szükségessége mellett.

A cikkek szerint a Helsinki Bizottság „politikai tevékenységének” másik eleme, hogy a szervezet rendszeres támogatója a kormányellenes tüntetéseknek. A valóság ezzel szemben az, hogy a bizottság a jelenlegi kormányciklusban egyetlen tüntetést támogatott (rendszerességről tehát biztosan nem beszélhetünk), az viszont nem a kormány ellen, hanem az Alaptörvény negyedik módosításával szemben szerveződött. Ezt a jogszabályt olyannyira súlyos támadásnak véltük az alkotmányosság ellen (például azért, mert a kereskedelmi médiumokban folytatott választási kampányok korlátozásának a köztársasági elnök által kifogásolt és az Alkotmánybíróság által megsemmisített lehetőségét tuszkolta vissza az Alaptörvénybe, egyszerűen semmibe véve két független – hazai! – intézmény megállapításait), hogy úgy döntöttünk: a tüntetésektől való addigi intézményes távolmaradásunkat feladva, kivételesen szervezetként is részt veszünk a hangsúlyozottan civil – pártoktól független – megmozduláson.

Ha ezt bárki kormányellenes demonstrációnak tekinti, ám legyen, de azt, hogy a Helsinki Bizottság ettől a „baloldal civiljévé” válna, kikérjük magunknak. A bizottság nem bal- vagy jobboldali, nem szolgálja az ellenzéki pártok vagy bárki más politikáját. Az alkotmányos berendezkedés átalakításának kérdéseivel nem pártpolitikai szempontból foglalkozunk, tehát álláspontunkat nem aszerint alakítjuk ki, hogy éppen ki van hatalmon és ki ellenzékben. Nem érdekel bennünket, hogy tevékenységünkkel melyik politikai erőnek kedvezünk vagy okozunk kellemetlenséget.

A támogatás, a pénzadomány feltételéül nem fogadunk és soha nem is fogadtunk el pártpolitikai elvárásokat. A Soros Györgyhöz köthető szervezetek és más finanszírozóink sem támasztottak ilyeneket soha. Sem akkor, amikor a 2006-os rendőri túlkapások áldozatainak képviseletét elvállaltuk és végigvittük, sem 2007-ben, amikor a Kossuth téri kordonnal kapcsolatos rendőrségi panaszeljárást megindítottuk, de akkor sem, amikor a jelenlegi kormánypártoknak a fékek és ellensúlyok rendszerét súlyosan kikezdő intézkedéseivel szemben léptünk fel.

Egy összefüggés persze bizonyosan fennáll: minél többször sérti meg a jogállamiság, a demokrácia és az alapvető jogok követelményeit egy kormány, annál több a jogvédő szervezetek dolga. Az intenzív jogvédői aktivitás a jogállam siralmas állapotából következik, nem pedig abból, hogy a jogvédőket lefizette a „spekuláns pénztőke”.

3) A politikainak minősített kritikánkat maradéktalanul visszaigazolták a nemzetközi jogi fórumok

A rágalomhadjárat megindítóit egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy a jogvédő szervezetek nem pártállás alapján bírálták a kormánytöbbség tevékenységét, hanem tisztán jogi érveket hoztak fel, legtöbbször azon nemzetközi egyezmények rendelkezéseire hivatkozva, amelyeket Magyarország aláírt és magára nézve kötelezőnek ismert el. Azt pedig bírálóink végképp elmulasztották megemlíteni, hogy a kritikáinkat – amelyeket sokszor a TASZ-szal és az EKINT-tel közösen fogalmaztunk meg – a magyar Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Európa Tanács Velencei Bizottsága és az ENSZ Különmegbízottja rendre visszaigazolta. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy bírálataink alkotmány- és nemzetközi jogilag megalapozott állítások, nem pedig alantas politikai rágalmak voltak.

4) A Helsinki Bizottság biztosított lehetőséget a kormányzatnak a nemzetközi kritika elkerülésére

Szintén nem lényegtelen, hogy a legtöbbször kritikai észrevételeinkkel elsőként a kormánytöbbséghez fordultunk, és csak azután vittük az ügyeket nemzetközi színtérre, hogy a felvetéseink süket fülekre találtak. Jól példázza ezt a bírósági ügyáthelyezések esete. A Helsinki Bizottság – a TASZ-szal és az EKINT-tel közösen – már 2011 decemberében, a Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezéseiről szóló törvényjavaslat vitája során elektronikus levélben jelezte valamennyi kormánypárti képviselőnek (köztük Hoppál Péternek is), hogy ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményének a tisztességes eljárás elvét kimondó rendelkezéseivel az a megoldás, hogy az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke a törvényben meghatározottól eltérő bíróságot jelölhet ki valamely ügy tárgyalására. Kértük a képviselőket, hogy fontolják meg a lehetséges következményeket – strasbourgi elmarasztalások, jelentős ügyek újratárgyalása stb. – és ne szavazzák meg az erre vonatkozó módosító javaslatot. Kérésünket a több mint 260 kormánypárti képviselőből senki sem méltatta válaszra, a javaslatot az Országgyűlés nagy többséggel fogadta el.

Ezt követően jeleztük aggályainkat a megfelelő nemzetközi szervezeteknek, amelyek azokat maradéktalanul osztották is. Az ügyáthelyezést a vonatkozó nemzetközi normákba ütközőnek találta az Európa Tanács Velencei Bizottsága és az Európai Bizottság is, az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig már kommunikált egy panaszt, amelyet ügyáthelyezés miatt nyújtott be a magyar állammal szemben egy büntetőeljárás terheltje.

A nemzetközi bírálatok hatására a kormány javaslatot tett az Alapörvény ötödik módosítása körében arra, hogy a normaszövegből kikerüljön az OBH elnök ügyáthelyezési joga. Onnan, hogy 2011 végén jeleztük a rendelkezés aggályos voltát, két évbe és több nemzetközi pofonba került eljutni eddig. Ha a kormánypártok hajlandók lettek volna meghallgatni a konstruktív kritikát, nem lett volna szükség minderre. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: kit is terhel akkor a felelősség a nemzetközi bírálatokért, ki okoz – Hoppál Péter szavaival élve – „iszonyatos károkat” az országnak?

5) A magyar emberek jogainak védelme miért lenne magyarellenes cselekedet?

Fellépésünket Hoppál Péter „Magyarország elleni intenzív és hazug hadjáratnak” nevezte. Hangsúlyozzuk, hogy ennek az országnak a polgárai mindazok is, akiknek a jogait a kormánytöbbség általunk kritizált és adott esetben jogi úton megtámadott intézkedései sértették. Magyar polgárok az indokolás nélkül elküldött kormány- és köztisztviselők, a szolgálati nyugdíjuktól visszamenőleges hatállyal megfosztott rendvédelmi dolgozók, a kényszernyugdíjazott bírák, a gyülekezési jogukban indokolatlanul korlátozott demonstrálók és így tovább. Érdekeik képviseletét az ország elleni támadásnak minősíteni torz nemzetfelfogásról tanúskodik.

6) A civil szféra hazai támogatásának rendszere nyilvánvalóan elégtelen

Az, hogy a magyar civil szféra gyakorlatilag nem létezhetne – de bizonyosan nem végezhetne érdemi munkát – külföldi források nélkül, a rendszerváltás óta regnáló kormányok közös szégyene. Elfogadhatatlan, hogy nem alakították még mindig ki a civil szervezetek politikától független és méltányos támogatását.

A Helsinki Bizottság a jogvédő tevékenységével nem tartja alapvetően összeférhetetlennek költségvetési források elfogadását olyan esetekben, amikor az állam átlátható módon, tényleges és ellenőrzött munkavégzéshez nyújt finanszírozást. Szervezetünk így részesült költségvetési támogatásban, így kapott pénzt a Nemzeti Civil Alaptól, menekültügyi programjához pedig 2007-től 2012-ig hozzájárult a magyar kormány. Ezek a források azonban a kormányváltást követően fokozatosan elapadtak, pályázataink egyre-másra sikertelennek bizonyultak, olyan esetekben is, amikor több éve, kiemelkedő eredményekkel végzett tevékenységünk folytatásához kértünk finanszírozást.

Eközben rendre röppennek fel híradások olyan szervezetek jelentős állami támogatásáról, amelyek érdemi tevékenységének nincs nyoma, a kormánytöbbséghez fűződő jó viszonyuknak viszont annál inkább. A magunk részéről inkább ezt tartjuk gyanúsnak, és javasoljuk, hogy Hoppál Péter inkább ezeknek a pénzeknek járjon utána, hiszen a magyar adófizetők forintjainak elpazarolásáról van szó.

7) Putyin elégedetten csettint

A bírálók függetlenségének kétségbe vonása persze nem új jelenség. A külföldről fizetett belső ellenség toposza régről ismerős: a kommunista diktatúrák is ilyen vádaskodással próbálták lejáratni az emberi jogok védelmezőit.

Ilyen alapon ítélték például hét év kényszermunkára Jurij Orlovot és száműzték hazájából Ludmilla Alekszejevát, a Moszkvai Helsinki Csoport két alapítóját abban az időben, amikor a KGB-hez belépett egy szépreményű fiatalember, bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Ő mostanság – vélhetően nem függetlenül az ott szerzett tapasztalataitól – pontosan ugyanezzel a váddal támadja a külföldi finanszírozásban is részesülő oroszországi jogvédőket, akiket egy 2012 júliusában elfogadott jogszabály arra kötelez, hogy „idegen ügynökként” vetessék magukat nyilvántartásba.

Akik megteszik, a működésüket gyakorlatilag ellehetetlenítő adminisztratív terheket vesznek a nyakukba, akik nem regisztrálnak, azok hatósági zaklatásnak, szabálysértési bírságnak és végső esetben büntetőeljárásnak teszik ki magukat.

A Human Rights Watch beszámolója szerint Putyin kijelentette, több mint 650 oroszországi civilszervezet részesül nagy összegű külföldi támogatásban, és az orosz társadalomnak „joga van tudni, ki kapja ezt a pénzt, és milyen célokra”. Ha arra gondolunk, mennyire rímel ez Hoppál Péter szavaira, miszerint „az amerikai pénzekből kitartott civil álszervezetek […] sok kérdéssel még adósak maradtak, nem érkezett válasz, hogy ők hogy is tevékenykednek, hogy is dolgoznak”, új, aggasztó értelmet nyer a „keleti nyitás” gondolata.

Kádár András Kristóf

Közműcégeket is megilletnek bizonyos alapjogok. A kormány minden erejével azon van, hogy erről megfeledkezzünk. Példátlan hadjárata számos alkotmányos jogot sért, és nem csak „az arcátlan” cégekét.

[caption id="attachment_1630" align="aligncenter" width="448" caption="Orbán új gázelosztót avat 2010-ben. Eltekerve"][/caption]

Új eljárásra kötelezte a Magyar Energia Hivatalt (MEH) ma a bíróság. Ezek szerint újra kell szabályozni az áramszolgáltatók rendszerhasználati díját, amit a kormány „10 százalékos rezsicsökkentő” akciója alaposan megvágott. Látszólag hasonló, a cégeknek kedvező döntés született kevesebb, mint szűk három hete, amikor a Fővárosi Törvényszék a gázszolgáltatók beadványa kapcsán kötelezte a hivatalt ugyanerre. Igaz, a mostani, a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által hozott határozat jogerős, az előző ítélet meg nem. Fontosabb viszont, hogy a dolog tartalmát illetően ordító a különbség.

A gáz- és az áramszolgáltatók bírósági keresetük révén ugyanis azt akarták elérni, hogy a hatósági ár megállapításánál vegyék figyelembe a cégek költségét, a MEH ne szegje meg az eddigi szabályokat, és ne diktátumként közvetítse feléjük a kormány akaratát. A korábbi ítélet osztotta a gázszolgáltatók azon álláspontját, hogy a hivatal eljárása nem felelt meg a földgáztörvény rendszerhasználati díjakra vonatkozó rendelkezéseinek; a jogszabály szerint ugyanis a díjakat az indokolt működési és tőkeköltség, illetve összehasonlító elemzések alapján a legkisebb költség elvének érvényre juttatásával kell meghatározni, úgy, hogy az a cégeket gazdálkodásuk hatékonyságának, illetve a szolgáltatás minőségének javítására, illetve az ellátásbiztonság növelésére ösztönözze. Márpedig ezekhez a költségekhez eminensen hozzátartoznak az adók, az energiaellátók jövedelemadója, a közműadó és a pénzügyi tranzakciós illeték is – mondta ki március elején a Fővárosi Törvényszék. A bíróság mai döntése szerint azonban – amely három lényegtelen részlet miatt mégiscsak új eljárásra kötelezte a hivatalt – a MEH-nek ezeket már nem kell figyelembe venni. Ezek szerint az adó nem számít érvényesíthető költségnek.

Ítélettől végítéletig

Hogyhogy, mi történt ilyen rövid idő alatt? Nem, nem arról van szó, hogy az egyes bíróságoknak más-más az ítélkezési gyakorlata. Nem. Egész egyszerűn időközben gyökeresen átalakult a jogszabályi környezet, mégpedig visszamenőleges hatállyal.

Történt, hogy az első bírósági döntést követően Orbán Viktor miniszterelnök éles kirohanást intézett az igazságukat a törvénykezésnél kereső (multinacionális) szolgáltatók és a bíróságok ellen. Másnap az Országgyűlés már meg is szavazta azt a törvényt, amely szerint az energiaszolgáltatók nem háríthatják át különadókból fakadó többletköltségeiket a fogyasztókra, sőt mindezt a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazhatóvá tette. Ráadásul március 14-én a parlament rendeletalkotási joggal ruházta fel az energiahivatalt. Ezek után bíróságon már nem lehet majd megtámadni az energiahivatal rezsicsökkentést érintő döntéseit, a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal ármegállapító rendeleteivel szemben már csak az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni. A MEH tehát olyan erős jogosítványhoz jutott a mostani kormánytöbbség kegyelméből, mint a médiahatóság és a PSZÁF.

Ez aztán gyorsan ment. Ha minden ilyen flottul menne…

A közhangulat lovasai

– De hát itt szimpla árvitáról van szó, nem? Mi köze mindennek az emberi jogokhoz meg az alkotmányossághoz? – kérdezhetik gyanútlan olvasóink. Meglehetősen sok.

A rendszerváltás óta élénk folyik arról, meddig mehet el az adott hatalmi ág vezető képviselője, ha egy másik hatalmi ág valamelyik döntéssel nem ért egyet. Ez a konfliktus leginkább az Alkotmánybíróság és a bíróságok, illetve a kormány viszonylatában volt mindig is a leglátványosabb. Eddig általánosnak mondható volt az a gyakorlat, hogy folyamatban lévő ügyeknél a kormánytagok igyekeztek önmérsékletet tanúsítani. Ezzel a hagyománnyal szakított Orbán, amikor a vörösiszap-katasztrófa után a Mal Zrt. vezetői őrizetbe vételének bejelentésével megtapsoltatta a parlamenti plénumot. A látványos demonstráció ellenére a bíróság mégsem találta megalapozottnak a cégvezető előzetes letartóztatását. Aztán Navracsics Tibor igazságügyi miniszter a Cozma-gyilkosság másodfokú tárgyalás után fordult a Kúria elnökéhez, mondván, a Győri Ítélőtáblán túl enyhe ítélet született. Darák Péter válaszában kulcsfontosságúnak nevezte az igazságszolgáltatás egyik alapvető értékének, a pártatlanságnak a szempontjából, hogy a bíró döntését se a közhangulat, sem más, az eljárás keretein kívüli körülmény ne befolyásolhassa. A Kúria felülvizsgálati eljárása később az egyik vádlottnál jelentősen (öt évvel) súlyosbította a büntetést.

Orbán Viktor március 11-i országgyűlési beszéde minden korábbi nyomásgyakorláson túltett. Ne felejtsük, egy nem jogerős, elsőfokú döntés után voltunk. „A kormány korábban rezsicsökkentésről, tehát gázár- és villanyárcsökkentésről hozott döntését a bíróság előtt azok a cégek, amelyek azt sérelmesnek gondolják, megtámadták. A cégek azzal az indítvánnyal fordultak a bírósághoz, hogy vissza akarnak térni a magasabb gázárhoz és a magasabb villanyárhoz. A bíróság ezt a beadványt megvizsgálta, és a cégeknek adott igazat. […] Tehát, tisztelt Ház, a magyar bíróság úgy döntött, hogy a magasabb árat érvényesíteni akaró cégeknek ad igazat a magyar kormánnyal szemben, azzal a magyar kormánnyal szemben, amely csökkentette a gáz és a villany árát. Az ítélet a gázcégekre vonatkozik, de jövő héten várható, hogy ítélet születik az áramellátást biztosító cégek rezsicsökkentés ellen benyújtott javaslatának, kérésének ügyében is. A bíróság tehát az árakat ismét emelni akaró cégeknek adott igazat. […] Ha a profitot begyűjtő cégek helyzetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy éveken át ezek a cégek óriási profitokat termeltek, és a cégek tízmilliárdokat kerestek a magyar embereken. […] Ennek ismeretében, tisztelt Ház és tisztelt elnök úr, a kormány nevében azt kell mondanom, hogy a bíróság döntése botrányos, maga a botrány. Szeretném világossá tenni, hogy meggyőződésünk szerint Magyarország ma már elég erős ahhoz, hogy a magyarok érdekeit érvényesítse. A milliárdokat kereső cégek most összefogtak a magyar családok ellen, összefogtak azért, hogy megakadályozzák a magyarokat sújtó terhek igazságos csökkentését. Ez arcátlanság. Nehéz szalonképes szavakba foglalni a felháborodásomat” – foglalta felháborodását szavakba a miniszterelnök.

A Kúria elnöke lényegében elhamarkodottnak és szereptévesztésnek minősítette a miniszterelnök kirohanását. A Magyar Bírói Egyesület is szokatlannak nevezte azt. Közleményükben leszögezték: más hatalmi ágak képviselőinek minden olyan megnyilvánulása alkalmas a bíróságok iránti közbizalom csorbítására, amely azt a látszatot kelti, hogy a bírák befolyásolhatók, döntéseik meghozatala során nem kizárólag szakmai szempontokat tartanak szem előtt. Az egyesület szerint a bírálatnak ez esetben is tényszerűnek, tárgyilagosnak és szakszerűnek kéne lennie.

Utólag

A kormányfő beszédében előre utalt a ma meghozott döntésre is, és sejtette, a korábbihoz hasonló határozatra számít, ami – ha így történt volna – „maga lett volna a botrány”. Ezt előzte meg a többlépcsős és rapid „jogalkotással”, olyan rendelkezések kierőszakolásával, amelyek visszamenőlegesen és eljárás közben fordítottak a szabályokon. Ilyesféle „antedatált” regula volt már a „pofátlan végkielégítések” 98%-os kulccsal való megadóztatása, illetve a szolgálati nyugdíjak utólagos felülvizsgálata is.

A bíróság még megtehette volna, hogy ma nem hirdet döntést, hanem észlelve a helyzet visszásságát az Alkotmánybírósághoz fordul – például arra hivatkozva, hogy a döntés során kötelezően alkalmazandó törvény sérti a vállalkozás szabadságát [Alaptörvény, M) cikk (1) bekezdés], mivel tiltja, hogy a piaci szereplő a közterheket érvényesítse az általa forgalmazott termék fogyasztói árában. Ad absurdum így megtörténhet ma, hogy az adó mértéke magasabb lesz, mint a hatóság által meghatározott fogyasztói ár.

De az eljáró tanács nem így határozott, hanem mechanikusan alkalmazta a március 14-én hatályba lépett törvényt.

Körötte „csönd”

A kormányfő parlamenti beszéde egyenesen a magyarok elleni összeesküvéssel vádolta meg a szolgáltatókat, mégpedig abból kiindulva, hogy merészeltek egyáltalán vélt jogaik érvényesítése érdekében bírósághoz fordulni. Csakhogy mind az előző alkotmány, mind a jelenlegi Alaptörvény erre módot ad. A hatósághoz, bírósághoz fordulás joga, a jogorvoslathoz való jog az alapjog, amelyet senki el nem vitathat (még a miniszterelnök sem), még akkor sem, ha közben közérdekre („a magyarok érdekeire”) hivatkozik. Önmagában ennek a jognak a gyakorlása pedig nyilvánvalóan nem igazolhat olyasféle kormányfői fenyegetést, hogy a végrehajtó hatalom célja immáron nem is rezsiköltségek 10, hanem a 15 százalékos csökkentése.

Sólyom László a Csöndről szóló szép esszéjében arról ír, hogy az egykori keleti blokk jogállami forradalma akár világtörténelmi jelentőségű is lehet, a múlt meghaladásának és magasabb érdekek tiszteletének olyan példája, amelynek sikeres előzménye nincs. Ha sikerülne, az itt élőknek a teljes európai emancipációját jelentené. „Látszólag kevés kell ehhez: a jog elsőbbségének kikényszerítése a politika felett, illetve az alkotmány, s különösen az alapjogok feltétlen betartása.” Az írás 12 éve jelent meg, s ma jóval távolabb állunk a jog kívánatos uralmától, mint akkoriban. Hogy a kormányfőt idézzük: ez „maga a botrány”.

Zádori Zsolt

Ma van az utolsó lehetősége a köztársasági elnöknek szignálni a negyedik Alaptörvény-módosítást. Hihettük eddig. Egy bizottsági állásfoglalás azonban meghökkentő módon újabb napokkal ajándékozta meg Áder Jánost.

[caption id="attachment_1592" align="aligncenter" width="560" caption="Az idő relatív. Dali képe"][/caption]

Az Alaptörvény negyedik módosítását múlt hétfőn, március 11-én fogadta el az Országgyűlés. A hatályos Alaptörvény öt napot ad a házelnöknek, hogy továbbküldje az elfogadott szöveget. Eszerint azt Kövér Lászlónak legkésőbb március 16-ig, vagyis múlt szombatig el kellett volna juttatni a Sándor-palotába. Amint a közvélemény Áder nyilatkozatából megtudhatta, neki is öt nap áll rendelkezésére, hogy szignálja az alkotmánymódosítást. Azaz józanésszel éppen a mai lenne az utolsó nap, amikor megtehetné. De aminthogy az első Orbán-kormány idején a parlamenti többség az Országgyűlés többsége (házelnök: Áder János) a hetenkénti ülésezését is háromhetenkénti ülésezésként értelmezte, itt is sajátos időszámítási szabályok lettek az irányadók.

Történt, hogy az ellenzéki MSZP szóvá tette: Kövér László megsértette az országgyűlési törvényt, mert késlekedett aláírni az új Polgári törvénykönyvet (Ptk.-t), a törvény ugyanis már február 11-én megszületett, míg a házelnök szignója csak 18-án. A parlament alkotmányügyi bizottsága hétfőn meghökkentő eseti állásfoglalást izzadt ki, eszerint Kövér nem sértette meg az országgyűlési törvényt, mert a határidő-számítás általános szabályai szerint a határidőbe a kezdőnap nem számít bele, és ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, akkor a határidő az azt követő legközelebbi munkanapon jár le.

Finoman szólva pikáns, ahogyan a Fidesz–KDNP bánik, sőt elbánik minden gránitok gránitjával, az alaptörvénnyel. Eddig legalábbis abban a hitben élhettünk, hogy a jogi hierarchiában az alkotmány képviseli a csúcsot, hiszen egyébként mi értelme van a módosítgatásának. De hétfő óta tudhatjuk,  egy fideszes többségű parlamenti bizottság eseti állásfoglalása még az Alaptörvényt is felülírhatja.

Ezek szerint tehát Kövér házelnöknek március 18-ig volt ideje továbbküldeni a módosítást, Áder János pedig jövő hétfőig, március 25-ig morfondírozhat rajta. Bár tőle magától tudjuk, nem fog, döntése már megszületett.

Zádori Zsolt

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az Alaptörvény-módosításának aláírását. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor is vannak eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez. Csakhogy eddig nem élt egyikkel sem.

Ha Áder János csak annyit mond, hogy értelmezése szerint az Alaptörvény nem biztosít számára mérlegelési lehetőséget, alá kell írnia az Alaptörvény negyedik módosítását és el kell rendelnie a kihirdetését, ez a poszt, bejegyzés nem születik meg. Ha szerdai nyilatkozata nem ez lett volna, akkor legfeljebb csalódottan nyugtázzuk, hogy – ígéretes beiktatási beszéde és eddigi alkotmánybírósági beadványai ellenére – megalapozott volt korábbi gyanakvásunk azoknak a bírósági törvényeknek a kidolgozójával szemben, amelyekről az alkotmányosság legfőbb európai őre, a Velencei Bizottság kimondta, hogy „összhatásukat tekintve fenyegetik a bírói függetlenséget”, aztán megyünk a dolgunkra.

A módosítás aláírásával kapcsolatos köztársasági elnöki nyilatkozat azonban írásra sarkallt bennünket, érvelése ugyanis annyira hamis és cinikus, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni.

A nyilatkozat vezérgondolata, hogy Áder János a jogállamiság érdekében hozta meg döntését, mivel „megingathatatlanul [hisz] abban, hogy közös jövőnket azzal szolgáljuk elsősorban, ha minden körülmények között ragaszkodunk a jogállami keretekhez”. Azok oldalára áll, „akik a napi hangoskodáson túlmutató rendet, biztonságot, jogállamot, demokráciát szeretnének országunkban”, szemben azokkal a nem „felelősen gondolkodó” polgárokkal, akik őt a törvény betűjének semmibevételére, alkotmánysértésre biztatják.

Nem szeretnénk hosszan részletezni, hogy mennyire méltatlan a jogállamért tüntetőket a „napi hangoskodás” kifejezéssel inszinuálni, és mennyire nevetséges „felelőtlenséggel” vádolni – mások mellett például – Sólyom Lászlót, akit sok mindenért lehet bírálni, de hogy célja a káosz, zűrzavar és törvénytelenség lenne, azt nemigen lehet állítani.

Egyetlen kérdést szeretnénk feltenni: ha Áder Jánosban ilyen – örvendetesen – nagy a jogállam iránti elkötelezettség, akkor miért nem tett/tesz semmit a negyedik módosításnak a jogállamiságot súlyosan romboló elemeivel szemben?

Vegyünk egy egyszerű példát: a kampányhirdetésekét.

• 2012. november 26-án az Országgyűlés elfogadta a választási eljárásról szóló törvényt. Ennek 151. § (1) bekezdése kimondta: „[a] kampányidőszakban kizárólag a közszolgálati médiaszolgáltatásban tehető közzé politikai reklám, az országgyűlési képviselők választásán országos listát állító jelölő szervezetek, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek számára azonos feltételekkel.”
• Áder János ennek a rendelkezésnek az alkotmánybírósági vizsgálatát is kezdeményezte a következő érvek alapján: „[…] nem indokolható a Törvény 151. §-ában […] megnyilvánuló korlátozás – a közszolgálatinak nem minősülő médiaszolgáltatók kizárása a politikai reklámok közzétételéből […] – a választás tisztaságával és zavartalan lebonyolításával. A választás tisztaságát ugyanis nem érinti az, milyen médiumon keresztül kívánják az érdekeltek a választói akaratot befolyásolni. A jelzett korlátozások egyetlen hatása az lehet, hogy csökkentik a kampány költségeit, és ezzel közvetett módon hozzájárulhatnak a kampányfinanszírozás törvényessé tételéhez. Ugyanakkor ez az összefüggés igen távoli és esetleges, ezért […] nem szolgáltat elegendő indokot a véleménynyilvánítási és a sajtószabadság korlátozására.” Áder János hangsúlyozta: „a kampányköltségek csökkentésének van a véleményszabadságot és a sajtószabadságot kevésbé korlátozó eszköze”, mégpedig a kampánykiadások törvényi maximalizálása.
• A köztársasági elnök álláspontját osztotta az Alkotmánybíróság, amely kimondta a kampány ilyetén korlátozásának alaptörvény-ellenességét. A testület kiemelte: a szabályozás eredményeként „a politikai reklámozás lehetősége éppen a társadalomhoz legszélesebb körben eljutó médiumok esetében szűnik meg. A tiltás tehát a választási kampányban folytatott politikai véleménynyilvánítás jelentős korlátozása. […] A pártok szólásszabadságának e körben különös súlyt ad az is, hogy az Alaptörvény VIII. cikke szerint a pártok sajátos alkotmányos feladata, hogy közreműködjenek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában.” Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a szabályozás a választópolgárok tájékozódáshoz való jogát is korlátozza, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs olyan alkotmányos jog vagy érdek (sem a választói akarat zavartalan kialakításának és kinyilvánításának biztosítása, sem a kampány költségeinek csökkentése), amelyhez képest ez a tilalom a szólás- és sajtószabadság arányos korlátozásának minősülne.
• Ezt követően a magyar Országgyűlés a következő rendelkezést iktatta az Alaptörvénybe: „Az országgyűlési képviselők általános választásán országos listát, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek által és érdekében, az országgyűlési képviselők és az európai parlamenti képviselők választását megelőzően, kampányidőszakban politikai reklám — sarkalatos törvényben meghatározottak szerint — kizárólag közszolgálati médiaszolgáltatások útján, egyenlő feltételek mellett tehető közzé.”

Visszatértünk tehát a kiindulópontra. Áder János aláírásával a saját és az Alkotmánybíróság semmibevételét szentesíti – a jogállamiság nevében.

„Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez” – mondja. Freud elégedetten csettintene: a „formáihoz és a kereteihez”, de nem a tartalmához. Mert ha ennek a formailag megfelelően kivitelezett alaptörvény-módosításnak a tartalmát nézné, azt kellene mondania, hogy a párttársai nem demokraták. (Mellesleg nem ez az egyetlen árulkodó mondat: „felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el”. És a törvény szellemével mi a helyzet?)

Nagyon veszélyes ez az irány, hiszen Áder tulajdonképpen azt mondja, bármilyen tartalmú alaptörvény-módosítást aláírt volna, ha az elfogadás formálisan rendben van, hiszen ez az „egyértelmű alkotmányos kötelezettsége”. Választások 25 évenként, életfogytiglan 10 éveseknek, az igazságügyi miniszter hatásköre egyes bírósági ítéletek megváltoztatására – szabadon szárnyalhat a fantázia. Ha ugyanis Áder a jogállamiságra hivatkozva ír alá egy alaptörvény-módosítást, amely az – Alkotmánybíróság által osztott – álláspontja szerint egyértelműen alkotmányellenes, akkor nehéz megmondani, hol húzódik nála a határ.

Csúnya csúsztatás az is, amikor arról beszél, kötelessége független attól, „hogy a módosítás kinek az ízlésével találkozik”, és hogy ez tetszik-e neki vagy sem. Ezek ugyanis nem ízlésbeli kérdések, hanem a jogállam lényegével, a hatalommegosztással kőkeményen összefüggő problémák. Ahol kormányzó többség úgy veszi semmibe az ellensúlyozására létrehozott intézményeket, ahogy azt a Fidesz-KDNP ezzel a módosító csomaggal tette, ott egy halovány utalás arra, hogy a köztársasági elnöknek esetleg nem „tetszik” benne valami, bizony nevetségesen kevés.

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az aláírást, és megküldhetné-e a módosítást az Alkotmánybíróságnak. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor – ha a jogállamiságot nem csak fügefalevélnek használja a pőre pártlojalitás elfedésére – lettek volna / lennének eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez.

Kiadhatott volna például még a parlamenti vita periódusában közleményt, de még inkább: felszólalhatott volna az Országgyűlésben. Az Alaptörvény 9. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint a köztársasági elnök „részt vehet és felszólalhat az Országgyűlés ülésein”, a Házszabály 51. § (2) bekezdése pedig kimondja: „[a] köztársasági elnök, a miniszterelnök és a Kormány tagjai rendkívüli ügyben napirenden kívül felszólalhatnak". Kell ennél „rendkívülibb” ügy? Nem hinnénk. Jogállami megoldás egy ilyen intervenció? Úgy hisszük, hogy még a köztársasági elnök kényes ízlése szerint is az.

Áder tehát – az Alaptörvény 9. cikkének azon rendelkezése alapján, amely szerint az ő feladata őrködni az államszervezet demokratikus működése felett – figyelmeztethette volna a párttársait: egyebek mellett például arra, hogy nem tartja a véleménynyilvánítási jog és a sajtószabadság alkotmányos korlátozásának a kereskedelmi médiumokban való kampányolás tilalmát. Hiszen tudjuk, hogy így gondolja – ő maga mondta. Ha olyan fontos neki a jogállamiság, miért nem tette? És ha nem tette, akkor most milyen alapon hozakodik elő ezzel a dagályos szöveggel arról, hogy semmi mást nem tart szem előtt a módosítás aláírásakor, mint a jogállam magasztos eszméjét?

Persze még nem késő. Az Alaptörvény S) cikk (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök javaslatot terjeszthet elő az Alaptörvény módosítására. Ha egyszer úgy dönt, hogy komolyan veszi a feladatát, megvan a maximálisan jogállami lehetősége, hogy kezdeményezze mindazoknak a rendelkezéseknek az eltüntetését, amelyekről ő is tudja és mi is tudjuk, hogy semmi, de semmi közük a jogállamiság szelleméhez.

Kádár András Kristóf

Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.

Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.

Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.

Másfél év megmarad

De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.

Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.

Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.

Törésben lévő gyakorlat

Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.

Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.

Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.

Magukról meg rólunk

Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.

A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.

Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”

A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.

Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.

Zádori Zsolt