„Ma a helyzet sokkal rosszabb. Ma a bírálat nem szélsőséges csoportokról szól, hanem a kormány demokráciateljesítményéről, a Magyarországon meghibásodott demokráciáról.” Kőszeg Ferenc a német államfőnek.
Joachim Gauck német államfő hivatalos programjának megkezdése előtt, múlt vasárnap este a kíséretében lévő egykori NDK-ellenzékiek társaságában Demszky Gáborral, Kenedi Jánossal, Kőszeg Ferenccel és Varga László történésszel találkozott. Mint ismeretes, a meghívottak az 1990-es évek első felétől arra törekedtek, hogy Magyarországon – a Joachim Gauck által kezdeményezett németországi jogszabályhoz hasonlóan – olyan törvény jöjjön létre, amely lehetővé teszi, hogy a volt állambiztonsági szervezet iratait a hajdani állambiztonsági megfigyelés, zaklatás, üldözés áldozatai, továbbá a kutatók és az újságírók, vagyis az társadalom egészének képviselői, kizárólag az áldozatok személyiségi jogaira vonatkozó korlátozásokkal, megismerhessék. A német elnök magyar vendégei ekkor kerültek munkakapcsolatba Gauckkal, aki 1990-től 2000-ig a Bundestag megbízottjaként a Stasi-iratokat kezelő hivatal vezetője volt.
Kőszeg Ferenctől, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökéntől megtudtuk, a találkozóra pohárköszöntővel készült, de érzékelve az összejövetel kötetlen légkörét, úgy gondolta, nem olvassa fel a mintegy tíz perces szöveget, inkább írásban adja át a Német Szövetségi Köztársaság elnökének.
Az eredetileg németül írott köszöntő magyar fordítása itt olvasható.
El nem mondott pohárköszöntő
Tisztelt Szövetségi Elnök úr! Kedves Jochen!
1989-ben Ön a polgárjogi mozgalom egyik fontos, bízvást mondhatjuk, legendás vezetője volt, 1990-ben az első szabadon választott Népi Kamara képviselője. Akkor a Stasi-iratok megőrzéséért és nyilvánosságra hozataláért harcolt. Nemcsak a pártállam örökösei voltak az ellenfelei, hanem a Szövetségi Köztársaság egyes politikusai is. Ebben a vitában győzött: ma Németországban a Stasi-akták hozzáférhetőek. Amikor először találkoztunk, azt tanultam Öntől, hogy a személyes adatok tulajdonjoga nem a tetteseké, akik jogellenes módon gyűjtötték őket, nem az állambiztonsági vagy nemzetbiztonsági szervezeté, még csak nem is az államé, hanem elsősorban az áldozatoké, továbbá a történeti kutatásé; a jelenkor-történet eltitkolt tényei az egész társadalom tulajdona. Néhány évvel később, már mint a Stasi-akták kezeléséért felelős szövetségi megbízott, azért jött Budapestre, hogy erős érvekkel és politikai ajánlásokkal segítse azokat, akik az akták nyilvánosságáért küzdöttek: Demszky Gábort, Budapest akkori főpolgármesterét, Kenedi Jánost, Varga Lászlót. Húsz év elteltével sokkal több állambiztonsági irat hozzáférhető, mint akkor, de a diktatúra dokumentumainak teljes nyilvánosságáról még mindig nem beszélhetünk.
Holnap lesz a huszonötödik évfordulója Nagy Imre miniszterelnök és a felkelés többi mártírja temetésének. Az akkori esemény a kétszázezer résztvevőjével meggyőzte, vagy pontosabban szólva, arra kényszerítette a Politikai Bizottság urait, hogy megértsék végre, nem akadályozhatják tovább a tárgyalásokat a szabad választások felé vezető útról. Ebben fontos szerepet játszott Orbán Viktor beszéde is; a mostani miniszterelnök volt az első, aki nyíltan szólt a szovjet csapatok kivonásáról. Egyúttal meg kell azonban emlékeznünk az egy évvel korábbi június 16-ról is. Az volt az első alkalom, hogy az emberek, nem kétszázezren, de több százan, az akkori demokratikus ellenzék, „a disszidensek“ felhívására az utcán tüntettek a kivégzés évfordulóján. A rendőrség a pártállam parancsára kíméletlenül rátámadt a tüntetőkre, Orbán Viktort is őrizetbe vették. Én már a rendőrség őrizetében voltam, amikor behozták az őrszobára Demszky Gábort. Vérzett, a rendőrök brutálisan megverték. Azok az emberek, akik akkor együtt léptek fel a diktatúra ellen, ma különböző pártokhoz tartoznak. Ez így természetes, egy demokráciában azok, akik különböző politikai nézeteket vallanak, különböző pártok hívei. Ami nem természetes, ami nincsen rendben az az, hogy a politikai pártok nem ellenfeleknek tekintik egymást egy politikai versengésben, hanem ellenségeknek és árulóknak, a haza vagy az európai haladás ellenségeinek.
2009-ben Németországban többször részt vettem a közép-európai áttörésről szóló kerekasztal-beszélgetéseken. A hallgatóságból odajöttek hozzám emberek, és azt kérdezték: mi történt Magyarországon? Hogy lehet, hogy Magyarországon, amely reformországnak számított, amely egy kicsit szabadabb és demokratikusabb volt, mint a szovjet birodalom többi országa, szélsőjobboldaliak masíroznak az utcákon, és holokauszt-tagadók tüntetnek a német nagykövetség előtt? Úgy éreztem magam, mintha egy baráti, rokoni társaságban egyszerre megkérdeznének, hogy lehet, hogy az unokaöcsém sikkasztó vagy pedofil.
Ma a helyzet sokkal rosszabb. Ma a bírálat nem szélsőséges csoportokról szól, hanem a kormány demokráciateljesítményéről, a Magyarországon meghibásodott demokráciáról. Az Alaptörvényt a kormány kénye-kedve és igényei szerint újra meg újra megváltoztatják, korlátozzák az Alkotmánybíróság és más független intézmények jogait. Kormánybarát szervezetek azt állítják, az Európai Unió gyarmatosítja Magyarországot, és szabadságharcot hirdetnek az európai intézmények ellen. Vannak értelmiségiek, akik azt remélik, az Európai Unió beavatkozik, kioktatja a kormányt, és rendbe hozza számunkra a demokráciát. Úgy vélem, ez hamis várakozás. A demokráciát nem lehet importálni. A Szövetségi Köztársaság ma a demokrácia mintaországa. A nyugati szövetségesek győzelme azonban csak a kezdőlökést adta meg ehhez. A demokrácia a németeknek a háborúról és a totalitarizmusról szerzett tapasztalatára épült, de egyúttal a jogállamiság hagyományára is. „Édes mindegy a hazának: önkény / Uralkodik-e rajta vagy a törvény?“ – kérdezi Brandenburg választófejedelme Kleist Friedrich von Homburg herceg című darabjában (Tandori Dezső fordítása). Törvényellenesen az uralkodó sem cselekedhet, még egy igazságos ügy érdekében sem. A demokráciát Magyarországon Magyarország demokratáinak kell újra felépíteniük, ha képesek rá. De odafigyelést és szolidaritást elvárhatunk Európa és Németország közvéleményétől.
Most azonban egy olyan ügy van előttünk, amely mind Magyarországot, mind Németországot érinti. Az Origo című online magazin főszerkesztője távozott posztjáról; ez közvetlenül az után történt, hogy a magazin bírálta a kormány egyik, különösen nagyhatalmú miniszterét. A magazin közvetett tulajdonosa a Deutsche Telekom, amelynek a német állam is résztulajdonosa. A német közvélemény rendkívül érzékeny a sajtószabadság ügyeire. Feltételezem, nem fogják elfogadni, ha a sajtószabadság megsértéséért Németország is felelős.
Szövetségi elnök úr, Ön a politikai pályáját a polgárjogi mozgalomban, az emberi szabadságért küzdve kezdte el, és tudom, hogy politikusként, magas hivatalt viselő köztisztviselőként is részese maradt a polgárjogi mozgalomnak. Ebben a szellemben kérem, hogy tájékozódjon az említett ügyben, amelynek a jelentősége nagyobb, mint egy újságíró állásának a kérdése.
Emelem poharam Önre, arra a tervére, hogy meglátogatja a rendszerváltás legfontosabb helyszíneit, fáradhatatlan küzdelmére a honpolgári jogokért, az emberi szabadságért. Isten áldja a munkáját. Egészségére.
Budapest, 2014. június 15.
Kőszeg Ferenc
