Ma van az utolsó lehetősége a köztársasági elnöknek szignálni a negyedik Alaptörvény-módosítást. Hihettük eddig. Egy bizottsági állásfoglalás azonban meghökkentő módon újabb napokkal ajándékozta meg Áder Jánost.

[caption id="attachment_1592" align="aligncenter" width="560" caption="Az idő relatív. Dali képe"][/caption]

Az Alaptörvény negyedik módosítását múlt hétfőn, március 11-én fogadta el az Országgyűlés. A hatályos Alaptörvény öt napot ad a házelnöknek, hogy továbbküldje az elfogadott szöveget. Eszerint azt Kövér Lászlónak legkésőbb március 16-ig, vagyis múlt szombatig el kellett volna juttatni a Sándor-palotába. Amint a közvélemény Áder nyilatkozatából megtudhatta, neki is öt nap áll rendelkezésére, hogy szignálja az alkotmánymódosítást. Azaz józanésszel éppen a mai lenne az utolsó nap, amikor megtehetné. De aminthogy az első Orbán-kormány idején a parlamenti többség az Országgyűlés többsége (házelnök: Áder János) a hetenkénti ülésezését is háromhetenkénti ülésezésként értelmezte, itt is sajátos időszámítási szabályok lettek az irányadók.

Történt, hogy az ellenzéki MSZP szóvá tette: Kövér László megsértette az országgyűlési törvényt, mert késlekedett aláírni az új Polgári törvénykönyvet (Ptk.-t), a törvény ugyanis már február 11-én megszületett, míg a házelnök szignója csak 18-án. A parlament alkotmányügyi bizottsága hétfőn meghökkentő eseti állásfoglalást izzadt ki, eszerint Kövér nem sértette meg az országgyűlési törvényt, mert a határidő-számítás általános szabályai szerint a határidőbe a kezdőnap nem számít bele, és ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, akkor a határidő az azt követő legközelebbi munkanapon jár le.

Finoman szólva pikáns, ahogyan a Fidesz–KDNP bánik, sőt elbánik minden gránitok gránitjával, az alaptörvénnyel. Eddig legalábbis abban a hitben élhettünk, hogy a jogi hierarchiában az alkotmány képviseli a csúcsot, hiszen egyébként mi értelme van a módosítgatásának. De hétfő óta tudhatjuk,  egy fideszes többségű parlamenti bizottság eseti állásfoglalása még az Alaptörvényt is felülírhatja.

Ezek szerint tehát Kövér házelnöknek március 18-ig volt ideje továbbküldeni a módosítást, Áder János pedig jövő hétfőig, március 25-ig morfondírozhat rajta. Bár tőle magától tudjuk, nem fog, döntése már megszületett.

Zádori Zsolt

Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.

Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.

Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.

Másfél év megmarad

De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.

Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.

Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.

Törésben lévő gyakorlat

Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.

Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.

Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.

Magukról meg rólunk

Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.

A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.

Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”

A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.

Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.

Zádori Zsolt

A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.

A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.

Szövetségbe forrt

A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.

Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.

A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.

Ami késik, nem múlik

A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.

Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.

Csömör

A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.

Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.

A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.

De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.

Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.

Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.

 Zádori Zsolt