A világ egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Ez a feledékeny állam Magyarország.

[caption id="attachment_931" align="aligncenter" width="558" caption="Újabb magyar menekülők érkeznek a traiskircheni táborba 1956 utolsó napjaiban"][/caption]

- Csomagolj Erzsi, mindennek vége - hadarta rekedten a hálószoba ajtaját feltépve. Erzsi félálomban leintette: - Ne kiabálj, alszanak a gyerekek. Hol a fenében voltál? Fél öt. Egész éjjel le se hunytam a szemem, azt se tudtam, élsz-e még.

- Mindennek vége, a ruszkik megindultak Pest felé, mindnyájunkat felkötnek - mondta még mindig zihálva.

- A szovjetek? Visszajönnek a ruszkik? - hitetlenkedett az asszony egy pillanatig. - Tudtam, annyira tudtam, ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Mihez kezdünk most?

- Odakinn teljes a felfordulás, nincs vesztegetnivaló időnk. Ha maradunk, nekünk kaput. A gyerekek miatt muszáj mennünk. A Béláék már éjszaka elindultak Ausztriába, most még nyitva a határ. A Béla unokatestvére minket is el tud vinni teherautóval Sopronig, aztán majd meglátjuk.

- Laci, te mindig túldramatizálod a dolgokat. Ebben mindenki benne volt, csak nem nyírhatják ki a fél országot - replikázott Erzsi karikás szemét törölgetve.

- A ruszkikkal visszajön az ÁVÓ meg minden, meglátod. Nekem annyi. És nem csak nekem, Erzsi, fogd már föl, azok után, amiket az újságban írtál, csak nem képzeled, hogy az elvtársak megbocsátanak?! Én nem bírom ki még egyszer a börtönt, te meg még az első hetet se élnéd túl a dutyiban a széplelkű idealizmusoddal. Itt már sosem lesz se demokrácia, se fejlődés.

- A mamust akkor sem hagyhatjuk itt, nem bírná ki, ha mind elmennénk. Ki fogja gondját viselni? Meg a lakás, az otthonunk, a munkám… Németül se tudok, mihez kezdünk mi külföldön egy fillér nélkül?

- Még mindig nem érted. Ha maradunk, akkor vagy kinyírnak, vagy bezárnak. És ha csoda történne és megúsznánk, én akkor sem akarok egy poshadt diktatúrában élni. Elég volt a háború, a nyilasok, a nyomor, a komcsik… nem bírom tovább… a gyerekeim többet érdemelnek…

Laci ekkor olyat tett, amit a sokévnyi küszködés alatt még soha: elsírta magát. Erzsi ekkor értette meg, hogy nincs tovább. Az eddigi életüknek vége. Laci olyan megtört és kimerült volt kopott bőrkabátjában, koszos szemüvegével, romba dőlt álmaival, hogy Erzsi alig ismert rá. Amikor egy kicsit összeszedte magát, Laci így szólt:

- A mamus is jön velünk. Vagy ha nem akar, majd utánunk jön valahogy, valamikor, nem tudom. A Gézáék majd támogatják addig. Átszaladok hozzá és beszélek vele, te addig keltsd föl a gyerekeket és csomagoljatok. Hozd a nagyanyádtól örökölt nyakláncot is, szükségünk lehet rá.

Laci elrohant, mire Erzsi még mindig szédelegve lerángatott két ósdi bőröndöt a hálószobaszekrény tetejéről. Kinyitotta a szekrény ajtaját és percekig csak bámult rá, majd hirtelen elkezdte kirángatni a ruhákat, miközben hangos zokogásban tört ki.

Két órával később egy középkorú pár és két kisgyereke állt a pesti belváros egyik ütött-kopott házának udvarán a szemerkélő esőben, hogy még egy utolsó pillantást vessenek eddigi életük gangos világára. A kislány szakadt fülű mackóját szorongatta tiszta erőből, a fiúcska csak a szemét törölgette. Egy fél óra múlva már egy teherautó platóján nyomorogtak útban az új élet felé. Elindultak hát.

***

 1956 őszén – pontosan ötvenhat évvel ezelőtt – sok ezer magyar otthonban játszódott le hasonló jelenet. A forradalmat követő megtorlástól, a diktatúra visszatérésétől való félelem ’56 utolsó heteiben több mint kétszázezer magyar állampolgárt késztetett a menekülésre, otthona, vagyona, szerettei hátrahagyására. Sokan az életüket mentették vagy a várható bebörtönzés, kínzás, bántalmazás elől menekültek. Olyanok is sokan voltak, akiket talán nem fenyegetett ilyen közvetlen veszély, de nem akartak többé olyan országban élni, ahol a legalapvetőbb emberi jogaiktól is megfosztják őket, ahol nem a képesség és az érdem, hanem politikai „megbízhatóság” az előrejutás egyetlen útja, ahol nyomor és elnyomás van, és még a barátaiban sem bízhat az ember. Olyan világról álmodtak, ahol a kapucsengő hangja kedves barát vagy rokon érkezését jelzi, nem pedig rettegni kell tőle.

Hetek alatt egy megyeszékhelynyi város lakossága lépte át a nyugati határt, ami a második világháború után a világ első tömeges méretű menekültválságát idézte elő. A kommunista diktatúra ellen a lábukkal szavazók sokszínű csoportot alkottak: voltak köztük orvosok, mérnökök, művészek, élsportolók, falusi gazdálkodók, gyári munkások, tanítók, börtönből szabadultak, idősek és fiatalok, férfiak és nők, vallásosak, konzervatívak, szabadelvűek és csalódott kommunisták egyaránt. A világ akkor példát mutatott együttérzésből és szolidaritásból. Ausztria beengedte a magyar menekülteket, és lehetőségeihez képest nagyvonalúan gondoskodott elhelyezésükről, ellátásukról. A háború után épp hogy talpra álló kis ország azonban képtelen lett volna tartósan ellátni kétszázezer menekültet, így néhány napon belül megkezdődött a történelem egyik legnagyobb menekült-áttelepítési akciója. A világ harminchét országa vállalta, hogy befogad magyar menekülteket, a legnagyobb számban az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Franciaország, Svájc, Ausztrália és az Egyesült Királyság.

Mintegy százezer menekült áttelepítésére már az első tíz hétben sor került, és az ötvenes évek végére pedig egyetlen magyar menekült sem maradt menekülttáborban. Az „ötvenhatosok” a néhány évvel korábban született genfi egyezmény alapján menedékjogot, valamint azzal számos jogosultságot és támogatást kaptak. Nagy részük sikeresen beilleszkedett a befogadó országok társadalmába, ami lehetetlen lett volna a nemzetközi közösség, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság és a civil szervezetek hathatós segítsége nélkül.

A mai menekültek jellemzően nem Budapestet, Varsót vagy Berlint kénytelenek hátuk mögött hagyni. Korunk Erzsijei és Lacijai Afganisztánból, Szomáliából, Iránból, Szíriából menekülnek, pontosan ugyanolyan okok miatt, mint történetünk hősei: ők sem jószántukból, kalandot keresve hagyják el a világot, ahol felnőttek, amit szeretnek és ismernek. Azért teszik, mert mentik az életüket, testi épségüket, családjukat, szabadságukat az elnyomás, az üldöztetés és háború elől. Számukra a demokratikus, biztonságos Európa ugyanúgy a remélt Kánaán, mint az ötvenhatos menekülteknek volt a „Nyugat”. Rájuk azonban nem szolidaritás, befogadás és gyors beilleszkedés vár. Ha Erzsi és Laci afgán alteregói a mai Magyarországon kérnek menedéket, nagy eséllyel kerülnek nyitott táborok helyett hosszú hónapokra fogdára, ahol az embertelen bánásmód és megalázás sem kizárt, s a társadalom nagy része pedig szabadulásuk után is nem kívánatos idegenként tekint rájuk. A menedékjogi eljárás során rendre megkérdőjelezik, hogy vajon igazat mondanak-e, és néhány kisebb ellentmondás vagy pontatlanság a történetükben könnyen a menekült státuszukba kerülhet. Nagy esélyük van arra, hogy nevetséges indokokkal visszatoloncolják őket a nem biztonságos és védelmet lényegében senkinek sem nyújtó Szerbiába, ahonnan ki tudja, hova küldik őket tovább.

Pedig hozzánk nagyon kevés mai Erzsi és Laci vetődik el: általában egy év alatt az egykori néhány hetes magyar menekülthullám csupán egy század része. Évi egy-kétezer menedékkérő még erős túlzással sem mondható soknak, különösen tudva, hogy például Pakisztánban, Iránban és Kenyában több millió menekült él évek óta, vagy hogy Törökország a szíriai polgárháború kitörése óta százötvenezer szír menekültet fogadott be. Ennek ellenére a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Az ENSZ és számos civil szervezet álláspontja szerint a magyar menekültügyi rendszer több sebből vérzik és távolról sem biztosítja az oltalomkeresőknek az őket megillető védelmet. Egyre több nyugat-európai bíróság deklarálja, hogy Magyarország nem biztonságos a menedékkérők számára és a magyar menekültügyi rendszert egyre többször ültetik az Unió szégyenpadjára.

Az ötvenhatos forradalom évfordulóján különösen van tehát mit szégyellnünk. Noha akad számos pozitív történelmi példa (ilyen volt a Hitler csapatai elől menekülő lengyelek, a görög polgárháború vagy a délszláv konfliktusok miatt elűzöttek befogadása), a jelenlegi magyar menekültügyi gyakorlat a legtöbb európai országgal összehasonlítva szűkkeblű és értelmetlenül szigorú.

A magyar történelem számtalanszor igazolta, hogy a szerencse forgandó. Az üldözöttek befogadása olyan erkölcsi és jogi kötelezettség, ami hol az egyik, hol a másik országnak, csoportnak, egyénnek segít, és a szerepek bizony változhatnak. Remélhetőleg Magyarországnak nem kell újra menekült-kibocsátó országgá válnia ahhoz, hogy ezt megint megértse.

El Duende