Ma 45 éves a Helsinki Záróokmány, amely lökést adott az emberi jogok kelet-európai Helsinki-mozgalmának az elindulásához. A nemzetközi dokumentumot nevezhetjük egyesületünk „névadójának” is. Ahogyan – nagyobb joggal – az ellenzéki Moszkvai Helsinki Csoportot is annak tartjuk, amely akkor szállt szembe a szovjet pártállammal, amikor az még ereje teljében volt. Ők jöttek rá először: az egyezmény, „ha számon kérik, megváltoztathatja Európát”.
Akiknek Helsinki mást is jelent, mint Finnország fővárosát, azok is leginkább a „három kosárra” emlékeznek. A majdani záróokmány témaköreit az előzetes tárgyalások résztvevői csoportokba rendezték: az első „kosár” tartalmazta a biztonság kérdéseiről, a második a gazdasági, kereskedelmi és környezetvédelmi együttműködésről szóló megállapodásokat, a harmadikba sorolták a „humanitárius és egyéb területekkel” kapcsolatos elveket.
A dokumentum bevezetése tíz alapelvet sorol fel. Ezek között a harmadik a határok sérthetetlenségének, a negyedik az államok területi integritásának az elve. A hatodik a belügyekbe való beavatkozás tilalma, a nyolcadik a népek önrendelkezési joga. Az utóbbi kettő közé ékelődik a nevezetes hetedik alapelv, amely az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását írja elő, beleértve a gondolat, a meggyőződés, a vallás és a hit szabadságát.
A szovjet vezetés először hatalmas külpolitikai sikerként értékelte az egyezményt, és a nyugati vezetők is szkeptikusak voltak. Egyedül tán egy maroknyi szovjet értelmiségi érezte meg a lehetőséget és fogta fel a megállapodás jelentőségét. Szergej Kovaljov, az emberi jogok nagyszerű orosz harcosa úgy emlékezett egyikükre (talán saját magára), hogy a záróokmányra lemondóan legyintő társainak azt mondta: „A nagy vörös cápa bekapta a csalétket, most már a Nyugaton múlik, mikor húzzák meg a zsinórt.”
A történteket idézi fel Kőszeg Ferencnek, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökének írása.
