A Moszkvai Helsinki Csoport 40 éve is a szabadság elrablói ellen harcolt, ahogyan ma is azt teszi. Brezsnyev kommunista diktatúrája és Putyin illiberális rezsimje egyaránt a nép ellenségének kiáltja ki ezeket a nagyszerű nőket és férfiakat, akik mindig példát mutattak kelet-európai sorstársaiknak hozzáértésből és bátorságból. 
A második világháborút Európában a Helsinki Záróokmány aláírása zárta le véglegesen, az utána kialakult status quót pedig ugyanez a nemzetközi egyezmény rögzítette. A szovjet vezetés mindezt óriási sikernek tekintette a hidegháborús vetélkedésben. A legtöbben úgy gondolták, joggal. De nem így néhány szovjet értelmiségi. Ők a dokumentum szövegének sajtómegjelenése után (ne felejtsük, akkoriban szinte titkosnak számítottak az ilyesfajta egyezmények) fejükbe vették, számon kérik országuk vezetőin azokat az emberi jogokat, amelyek biztosítására kötelezettséget vállaltak Helsinkiben.
A dolog váratlanságára jellemző, hogy erre még Nyugaton sem számítottak, és a szovjet jogvédők tevékenysége csak letartóztatásuk után kapott valódi publicitást meg támogatást. A kezdeményezés jelentőségét pedig az mutatta, amekkora dühvel reagált rá a pártállam. A társaság tagjaira 1982-ig összesen 60 év börtön és 40 év száműzetést szabtak ki. Különösen veszélyesnek tartották őket, mivel a Moszkvai Helsinki Csoport (MHCS) tagjai – szemben a korábbiakkal – nyíltan, névvel vállalták jogvédői szerepüket, amelyet a tételes jog keretei között végeztek. Emellett kezdetektől fogva törekedtek a jogsértések teljes körű és objektív dokumentálására, számos közlemény és tiltakozás mellett hat év alatt 195 jelentést készítettek különféle emberi jogi visszaélésekről. Ráadásul nem tekintették „belügynek” a szabadságjogok eltiprását, kapcsolatokat építették ki kelet-európai ellenzékiekkel és a sajtón keresztül a nyugati közvéleménnyel.
Az akkor 51 éves moszkvai fizikus, Jurij Orlov vezetésével megalakult csoportosulás éppen 40 éve, 1976. május 12-én jelentette be céljait. A sajtókonferenciát ugyan Andrej Szaharov akadémikus, a szovjet hidrogénbomba atyja hívta össze, aki egy évvel korábban kapott Nobel-békedíjat, de ő maga – bár céljaikkal egyetértett és élete végéig támogatta a csoportot – nem lett tagja a szervezetnek. Felesége, Jelena Bonner viszont a 11 alapítóhoz tartozott.
Ők a következők voltak:
Ljudmila Alekszejeva (1927). Történész végzettségű, eredetileg szerkesztőként dolgozott egy állami könyvkiadónál, később illegális, szamizdat kiadványokat gondozott. 1977-ben emigrálásra kényszerítették az MHCS-nál vállalt szerepe miatt. Az emigrációban is aktív maradt, a Szabadság Rádiónál, a SZER orosz változatánál dolgozott. 1989 hazatért és csatlakozott az újraindított Helsinki csoporthoz. Ő vezeti a szervezetet 1996 óta.
Mihail Bernstam / Michael S. Bernstam (1943). Közgazdász, demográfus. Az MHCS megalakulása után két hónappal hagyta el a Szovjetuniót, kezdetben Szolzsenyicin munkatársa volt Vermontban, azóta a Hoover Intézet kutatója.
Jelena Bonner (1923–2011). A sztálini tisztogatások alatt kitelepítik családját. A háború alatt nővérként dolgozik, kétszer is megsebesül. Gyerekorvosként diplomázik, orvos lesz. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulást nem tudja elfogadni, fokozatosan jut el a rendszerellenességig, akárcsak második férje, Szaharov. Amikor a világhírű fizikust száműzik, mert tiltakozik az afganisztáni bevonulás ellen, számára egyes egyedül Bonner jelenti a kapcsolatot a külvilággal. Az asszony Moszkva és a zárt város Gorkij között pendlizik, az üzeneteket, híreket hozza-viszi, férje írásait szállítja. A hatóságok 1984-ben veszik őrizetbe Bonnert, és őt is száműzik Gorkijba. Csak a házaspár éhségsztrájkja kényszeríti ki, hogy az asszonyt szívműtétre kiengedjék Amerikába. 1986 végén térhettek vissza Moszkvába. A Szovjetuniós összeomlása után elítélte az orosz hadsereg csecsenföldi népirtását, valamint az egyik első és leghangosabb bírálója lett Putyin rezsimjének. 
Alekszander Ginzburg (1936–2002). Író. Több szamizdat irodalmi és közéleti kiadvány szerzője és szerkesztője. Dokumentálja például a zárt ajtók mögött folyó Szinyavszkij–Danyiel-írópert. (A gyorsírói jegyzőkönyv egyik másolatát sikerül megszereznie.) Az MHCS-nál a különféle (például a krimi tatárok vagy a pünkösdiek üldözéséről, a „másként gondolkodók” pszichiátriai kényszerkezeléséről szóló) monitorjelentések és eset-összefoglalók szerkesztésével és szamizdatban történő terjesztésével foglakozik. 8 év börtönbe ítélik, majd 1979-ben a fogságból három másik politikai rabbal együtt Nyugatra távozhat, mert kicserélik őket két szovjet kémre.
Petro/Pjotr Grigorenko (1907–1987). Katonának tanult, és dandártábornoki rangot ért el a II. világháború során. Hadtudományokból kandidált. 1961-től már nyíltan kritizálja a hruscsovi rendszert és a kiváltságos pártelitet. A ’60-as években többször pszichiátriai kényszerkezelésnek (pl. elektrosokk) vetik alá. Ugyan tanszékvezetői állásától megfosztották, de mint világháborús, többszörösen kitüntetett veteránt és nyugdíjazott főtisztet továbbra sem tudták teljesen ellehetetleníteni. A csehszlovákiai bevonulás tiltakozása miatt újabb öt éven át kényszer-gyógykezelték, valójában elképesztő körülmények között fogva tartott és megkínzott lelkiismereti fogoly volt. Ő volt az is, aki nyilvánosan meg merte kérdőjelezni a Szovjetunió a német invázió előtti szerepét a II. világháborúban. 1977-ben utazhatott ki végre valóban gyógykezeltetni magát Amerikába. Szovjet állampolgárságát elvették tőle, az amerikait viszont rögtön megkapta.
Alekszander Korcsak (1922). Polgári foglalkozása asztrofizikus, kutatóként is igen sikeres. A tudósokat, elsősorban a biológus Szergej Kovaljovot sújtó megtorlások miatt csatlakozott az emberi jogi mozgalomhoz.
Malva Landa (1918). Geológus. A Hétköznapi Események Krónikájánál kezdte szamizdatos tevékenységét a hatvanas évek végén. Részese és szervezője volt számos ellenzéki és jogvédő akciónak és szerveződésnek. A KGB felgyújtotta szobáját, majd a bíróság őt ítélte el gondatlanságért, két év száműzetés következett, de ott is anyagot gyűjtött az állam önkényéről. 1979-ben nyomozni kezdett annak a három örménynek az ügyében, akiket a moszkvai metró felrobbantásával vádoltak, mire államellenes tevékenység miatt öt év száműzetésre ítélték. 1995-től újra Moszkvában élt, de tavaly 97 évesen (!) kivándorolt Izraelbe.
Anatolij Marcsenko (1938–1986). Olajfúróként dolgozott, politikai értelemben hamar radikalizálódott. 20 éves korától kezdve politikai fogolyként számtalanszor került börtönbe, internáló táborba. Rövid élete során 20 évig volt fogva tartva, eközben szenvedélyesen dokumentálta, hogy a Gulág Sztálin után is létezik. 1980-ben újra börtönbe került az „örök fogoly”, immáron részben az MHCS-ben vitt szerepe miatt. A vád: szovjetellenes agitáció. Az ítélet: 15 év börtön. Sorsszerűnek tekinthető, hogy börtönkórházban halt meg, és az is, hogy éppen a halála miatt fellángoló nemzetközi felháborodás miatt döntött Gorbacsov a politikai foglyok szabadításáról.
Jurij Orlov (1924). A fizikustehetségként induló tudóst 1956-ban kidobják a pártból és munkahelyéről, mert Sztálint és Beriját nyilvánosan gyilkosoknak nevezi. Örményországban futott be tudományos karriert. 1973-ban nyílt levelet ír Brezsnyevnek a szovjet szellemi elmaradottság okairól, de nem ezért rúgták ki, hanem azért, mert megalapította az Amnesty International helyi csoportját. Ő az, aki kitalálta, hogy számon lehet kérni a Helsinkiben elfogadott emberi jogokat a pártállamon. 1977 februárjában vette először őrizetbe a szovjet állambiztonság, a KGB. Orlov rögtön meg is írja fogdaélményeit. Egy év múlva – óriási nemzetközi tiltakozást kiváltva – 7 év kényszermunkára ítélték. Elképesztően rossz fizikai állapotba került az éhségsztrájkok, a tbc és más megpróbáltatások következtében. 1984-ben szabadult Szibériából, 1986-ban pedig a Szovjetunióból. Amerikában jelentős tudományos karriert futott be.
Vitalij Rubin [Aronovics] (1923–1981). Orientalista, a kínai irodalom és filozófia szakértője. A honvédő háborúban számos kitüntetést szerez. 1972-ben izraeli kivándorlását nem engedélyezik a szovjet hatóságok. Emberi jogi alapkérdésnek találta, hogy bárki hazáját elhagyhassa és vissza is térhessen oda. Joggal. Röviddel az MHCS megalakulása után engedélyt kap a kivándorlásra, amelyet rövid vacillálás után elfogad. Autóbalesetben hunyt el Izraelben, ahol egyetemi tanár lett.
Anatolij/Nátán Saranszkij (1948). Gyerekként sakkfenoménnak számított, matematikus lett. 1973-ban nem engedélyezték izraeli kivándorláűsát, a szovjet hatóságok látókörébe került, belső száműzöttnek számított. Szaharovnak dolgozott mint fordító. Az MHCS szóvivője lett. 1977-ben kémkedés miatt vették őrizetbe, azzal vádolták, hogy Amerikának adott át államtitkokat, és 1978-ban 13 év kényszermunkára ítélték. Csak 1986-ban szabadulhatott, nemzetközi „kémcsere” keretében. Izraelben jelentős politikai karriert futott be, miniszter is volt, 2009 óta vezeti a Zsidó Ügynökséget.
***
A retorziók ellenére többen is csatlakoztak az MHCS-hoz, és a moszkvai mintájára egyre-másra alakultak Helsinki-csoportok Szovjetunió-szerte, Ukrajnában, Litvániában, Grúziában, Örményországban. Valamint példájukat követte a lengyel KOR vagy a csehszlovák Charta ’77 is.
Ezzel együtt 1982 szeptemberében az MHCS mégis kénytelen volt feloszlatni magát, mert kiderült, minden tagjára automatikusan megtorlás vár. Az utolsó bebörtönzött csoporttag a fiatal Ivan Kovaljov mérnök volt. A szervezet aztán csak 1989-ben alakulhatott ujjá, éppen abban az évben, amikor a Magyar Helsinki Bizottság is megkezdhette munkáját.
Ma Putyin rezsimje „külföldi ügynökszervezetként” tartja nyilván az MHCS-t, a nép ellenségének titulálja a szabadságjogokért bátran kiálló és az állami önkényt hivatásszerűen feltáró civil szervezetet. Mi, itt a Magyar Helsinki Bizottságnál nagyon sokat tanulunk moszkvai barátainktól – az alapítókon túl például a lenyűgöző Szergej Kovaljovtól –, és erőt merítünk kitartásukból. Mi őket tekintjük példaképnek, s nem – mint a magyar kormány – az illeberális mintaállam cárját, Putyint, a KGB-sből lett elnököt.
Boldog születésnapot, és legalább még újabb 40 évet, moszkvai barátaink! С Днем Рождения, Mосковские Друзья!
