Három éves múlt és Szíriában született. Egyidős a polgárháborúval. Shakirah családja földönfutó lett és szétszóródott. Volt három hónap, amikor apja Irakban, anyja Svédországban, a kislány Magyarországon. Múlt hét óta anya és lánya újra együtt van.
Helsinki Figyelő
A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.
[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"]
[/caption]
Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.
Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.
Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.
Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.
A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.
A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.
A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.
Gyulai Gábor
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg
Tekintélyes svájci civil szervezet szólította fel a svájci kormányt, hogy ne küldjön vissza menedékkérőket Magyarországra, mert szinte automatikusan őrizetbe veszik, rendszeresen bántalmazzák és akaratuk ellenére gyógyszerezik őket.
[caption id="attachment_712" align="aligncenter" width="560" caption="Ilyenek vagyunk"]
[/caption]
Martonyi János külügyminiszter hétfőn Bernben találkozott svájci kollégájával. Erre időzítette a Svájci Menekülteket Segítő Szervezet (OSAR) felhívását a svájci kormányhoz és menekültügyi hatóságokhoz. A menekülteket segítő svájci civileket tömörítő ernyőszervezet felszólítja Bernt, hogy állítsa le a menedékkérők Magyarországra történő visszaküldését az ún. dublini rendszeren keresztül, amelyhez az uniós országok mellett Svájc is csatlakozott. Az ír fővárosban elfogadott európai rendelet értelmében csak egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia egy menedékkérelmet. Ez az állam általában az, ahol a menedékkérő először belép az EU területére. Hiába nyújtja be másik helyen menedékkérelmét a külföldi, az előző országba vissza lehet küldeni őt.
A kritikus magyar menekültügyi helyzet és az oltalmat kérőket is sújtó idegenrendészeti fogva tartás problémái hónapok óta terítéken vannak. A svájci civilek akciója egy újabb figyelmeztetés a magyar kormányzatnak, hogy változtasson menekültügyi és idegenrendészeti gyakorlatán.
Az OSAR közleménye kiemeli: az emberi jogi szervezetek egyöntetűen állítják, hogy a visszaküldött menedékkérőket fogdába dugják, sokukat bántalmazzák, és egyes hírek szerint még erőszakkal nyugtatózzák is őket. A svájci civilek nehezményezik a magyar hatósági és bírósági gyakorlatot, amely Szerbiát biztonságos harmadik országnak tekinti, és erre alapozva érdemi vizsgálat nélkül utasítják el a balkáni országon keresztül érkezők menedékkérelmét. Csakhogy a Szerbiának átadottak könnyen visszakerülhetnek olyan országba, például Görögországba, ahol – amint azt a strasbourgi emberi jogi bíróság is idén megállapította – kínzásnak és embertelen bánásmódnak vannak kitéve.
A civil szervezeteken túl az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kritizálta a magyar menekültügyi rendszer súlyos hiányosságait. A magyar fogva tartási gyakorlat miatt számos német és osztrák bíróság is felfüggesztette már menedékkérők átadását hazánkba.
Egy kisgyermekes afgán család ügyében májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága (strasbourgi bíróság) ideiglenes intézkedésben tiltotta meg a kérelmezők átadását, mert hazánkban fogva tartás fenyegette őket.
A dublini rendszer keretében tavaly összesen 62 külföldit adtak át a svájci hatóságok Magyarországra, idén július végéig pedig további 37-et. A magyar körülmények miatt komolyan felmerül a veszélye, hogy a magyarországi átadások sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely tiltja a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot, éppúgy, ahogyan a Genfi Egyezmény 33. cikke is tiltja, hogy a menekülőket olyan helyre toloncolják, ahol életüket és szabadságukat veszély fenyegeti.
Hasonlóan más uniós tagállamokhoz egyedi esetekben a svájci közigazgatási bíróság is tiltotta már meg menekültek Magyarországra irányítását, azonban egyelőre nincsen érvényben olyan általános tilalom, amely minden menedékkérőre érvényes lenne. Az 1936 óta működő OSAR célja, hogy csak akkor kerülhessen sor a ‘dublini átadásokra’, ha Magyarország garantálja, hogy valóban tiszteletben tartja a menedékkérők emberi jogait.
Mustafa 1977-ben született Ghazniban, Afganisztán egy vidéki tartományában. Menekülési története szülei korai halálával kezdődött. Mustafa ugyanis egyke volt, ami ritkaságszámba megy Afganisztánban. Szülei halálával a család jól jövedelmező gyümölcsöseit mind ő örökölte. Az apja testvérei ezért már gyerekkorában életére törtek, hogy megszerezhessék örökségét, azonban anyai nagybátyja Kabulba vitte, hogy ott a védelmébe vegye, így élhette túl rokonai kapzsiságát.
Nagybátyja azonban nem bánt jól vele, az árvasága miatt neki járó pénzből nem költött rá, és már gyermekként dolgoznia kellett. Önálló csak akkor lett, mikor nagybátyja lányát, Malihát feleségül vette, és az immár apósává is vált nagybátyja nyomása ellenére visszaköltöztek Ghazniba. Feleségével boldogan éltek, 1999 és 2008 között egy lány és négy fiúgyermekük született. Felesége a gyermekeket nevelte, Mustafa képeket festett, a gyümölcsös és az autókereskedés bevételeiből nélkülözés nélkül megéltek.Mustafa először tévében látta, hogy Nyugaton mennyivel békésebb az élet, míg saját környezetében öldöklést, a nők elnyomását, zsarolást, korrupciót, pusztítást látott.
Miután az amerikaiak elüldözték a hatalomból a tálibokat, több nemzetközi szervezet jelent meg, hogy a szétesett társadalom tagjait a talpraállásban segítse. Falujában egy svéd szervezet kezdte el a nők oktatását, amihez házában biztosított helyet. Felesége írni, olvasni, varrni tanította a környékről odajáró nőket. Ám ez nem tarthatott sokáig, mert felütötte fejét az a szóbeszéd, miszerint a házban keresztények térítik az asszonyokat. Ez nem volt igaz. Ennek ellenére az asszonyokat többé nem engedték férjeik Mustafáék házába, és rövid idő múlva a rokonok - akik még mindig Mustafa halálát kívánták, hogy örökségét megszerezhessék - felbujtották a tálibokat, hogy öljék meg, mondván házában keresztény térítést folytat.
Egyik este rajtaütést hajtottak végre a háznál, tűzharc alakult ki, Mustafa ezt követően kényszerült menekülésre.
Először Iránig jutott, ahol dolgozni kezdett, de nem akart hosszasan ott időzni, célja mindig is Európa volt. Iránban azonban emberrablók kapták el, akik váltságdíjat követeltek rokonaitól. Egy hónapig kínozták, mire kifizették érte a váltságdíjat. Mustafának a mai napig tartó PTSD-je ezen élmények hatására alakult ki.
Magyarországig Törökországon és a Balkánon keresztül jutott el. Mustafa örült, hogy végre egy európai országba ért, és védelmet kért a magyar államtól. Magyarországon azonban először – az egyértelműen menekültstátuszra jogosító története ellenére – csak befogadottként ismerték el.
Úgy érezte, ha egy év múlva visszaküldhetik Afganisztánba, akkor inkább továbbmegy nyugat felé. Ausztriáig jutott, ahol idegösszeroppanást kapott. Egy kórházban arra ébredt, hogy emberek veszik körül, beszélni próbál, de nem jön ki hang a torkán, elvesztette a beszédkészségét. Amiatt érzett lelkiismeret-furdalása miatt, hogy még mindig nem tudta biztonságban maga után hozni családját, és reményvesztettségétől vezetve úgy döntött, hogy végez magával. Egy egész doboz altatót vett be. Ekkor még utoljára el akart menni szeretett pszichiáteréhez, hogy elbúcsúzzon tőle. A pszichiáter látta, hogy rosszul van, megkérdezte tőle, hogy mit csinált, de Mustafa nem akarta elárulni. A pszichiáter már csak az öntudatlan páciense zsebében találta meg az üres gyógyszeres dobozt. Azonnal kimosták a gyomrát, ezért maradt újra életben. Összesen háromszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni. De a menedékkérők nyílt otthonában, ahol 14 hónapos ausztriai tartózkodása alatt gyógyulhatott, páratlanul segítő közeg vette körül: mind az otthon idős vezetője, mind a szociális munkások és pszichiáterek nagyon megszerették, megbíztak benne és az otthon körül végül dolgozni is tudott.
[caption id="attachment_615" align="alignnone" width="480" caption="Fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"]
[/caption]
Amikor szép lassan összeszedte erejét, útnak indult Svédország felé. Dániáig autóval vitte el egy osztrák jóakarója, majd ott vonatra szállt. Érkezésekor maga ment be az első svéd rendőrségre, hogy menedékjogot kérjen. Innen a bevándorlási hivatalba, majd egy otthonba küldték. Az otthonban pár hónapot töltött, itt kezdett el újra szavakat kimondani, ami azt jelentette, hogy felesége és gyermekei újra hallhatták a hangját a telefonban. Ám ezek a beszélgetések sem voltak önfeledtek. Maliháékat ugyanis apja választásra kényszerítette: vagy elhagyja Európába menekült férjét, aki hátat fordított az afgán értékeknek, vagy kitagadja a családból. Maliha a férjét választotta, ezért öt gyermekükkel Kabulba kellett mennie, ahol Mustafa rokonai fogadták be őket. Maliha és az öt gyermek ettől kezdve bujkálva tudott csak élni, mert Maliha apja mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a család Mustafa után jöhessen Európába. Maliha mindeközben csak azt érzékelte, hogy férje már több éve Európában van, s ők még mindig nem tudják őt követni. Nem értette, hogy ha férje Magyarországon, Ausztriában és Svédországban is járt, miért nem tudtak még évek elteltével sem újra találkozni? Kétségbeesésében ő is az öngyilkosságra gondolt, s ezzel Mustafának sem lett könnyebb a helyzete.
Svédországban pár hónapba telt, míg a dublini rendszer magyarországi jelzése miatt közölték Mustafával, hogy vissza kell mennie Magyarországra. A dublini rendszer lényege, hogy minden egyes menedékkérelmet abban az országban lehet csak elbírálni, ahol a menedékkérő először az Európai Unió területére lépett. Mustafát feltették egy gépre, ami 2011 telén Budapesten szállt le.
Budapestről Mustafát kötegnyi orvosi leletei ellenére Nyírbátorba szállították, a legkegyetlenebb idegenrendészeti fogdára, ahol közel 1 hónapot töltött. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészei csak abból indultak ki, hogy Mustafa befogadotti elismerésének időtartama már régen lejárt, ezért irány Nyírbátor. Itt rendkívül rossz állapotban volt és rengeteg megaláztatás érte. A fogvatartott társai azonban kiálltak érte, legalább húszan írták alá azt a kérelmet, amiben Mustafa őrizetének megszüntetését követelték. A kérelemnek meglett a hatása, az immár másodszor menedékkérő Mustafát a menedékkérők nyílt befogadó állomására, Debrecenbe helyezték át. A hatalom ide is bilincsben és vezetőszíjon szállította, a befogadó állomáson élő menedékkérők azt hitték, egy bűnözőt visznek közéjük. Itt oltalmazott státust kapott.
Megint teljesen jogszabálysértő módon, hiszen ekkor már nemcsak amiatt érdemelt menekültstátuszt, mert a tálibok vádja szerint keresztény térítést folytatott, hanem ekkorra már földjeire is lecsaptak a halálát és örökségét megszerezni kívánó rokonok.
Mustafával 2011 nyarán találkoztunk először, amikor bejött az irodába és elmondta, hogy a családját szeretné idehozni Afganisztánból. Elmondtam neki, hogy ehhez oltalmazottként azt kell igazolnia, hogy van havonta elég pénze arra, hogy a hétfős családját eltartsa (ez havonta nettó kb. 300-400 ezer forint), van egy megfelelő méretű lakás, amelyben élnének, s hogy mindenkinek lenne egészségbiztosítása, ami szintén fejenként kb. 50 ezer forint évente. Az oltalmazottak családegyesítése tehát majdnem lehetetlen.
Kizárólag a menekültstátussal bírók számára egyszerűbb a családegyesítés. Akkor van esélyük a családjukat Magyarországra hozni, ha a menekültként való elismerésüktől számított hat hónapon belül családtagjaik egy magyar konzulátuson be tudják adni családegyesítési kérelmeiket.
A nyár folyamán többször beszéltünk Mustafával, de a családegyesítés reménytelennek tűnt. A kollégáim végül azt javasolták, hogy nyújtsunk be új menedékkérelmet. Az új menedékkérelemnek akkor van értelme, ha olyan új tényt tudunk igazolni, amely alapján a kérelmező menekültstátusra lesz jogosult.
2011 őszén benyújtottuk az új kérelmet, s Mustafa ügyintézője – a kérelem elbírálója – elfogadta az általunk hivatkozott új tényt, ami alapján Mustafát 2012. január végén menekültként ismerték el.
Megkezdődött a hat hónapos visszaszámlálás, ami alatt a családtagoknak intézkedniük kellett. Magyarországon a menekültek nem indíthatják meg maguk a családegyesítési eljárást. Más európai országban, ahol felismerték, hogy ez az életszerűbb, ott lehetőség van arra, hogy a menekült adhassa be a kérelmet, így a hatóság nem teszi ki a menekült családtagjait egy újabb súlyos kálváriának. Magyarországon azonban egyelőre nem ez a helyzet: egy afgán menekült családtagjainak hat hónapon belül el kell jutniuk egy külföldi magyar konzulátusra, Afganisztánban ugyanis – hasonlóan a világ legveszélyesebb országaihoz – nincs olyan magyar konzulátus, ahol a családegyesítési kérelmeket be lehetne nyújtani. A szomáliai és etióp menekültek családtagjainak Kenyába kell elmenniük, a sri lankaiaknak Indiába. És nőként – hiszen a legtöbbször a családból a férfi menekül el – olykor több gyermekkel együtt az utazás nem veszélytelen vállalkozás.
Maliha és az öt gyermek ekkor Mustafa rokonánál húzták meg magukat Kabulban. Kértük a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét, hogy szállítsák át a családtagokat Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba, a legközelebbi magyar konzulátusra. A Vöröskeresztnek azonban alaposan, minden részletre kiterjedően meg kell szerveznie egy család utaztatását, a sok egyeztetést azonban Maliháék nem tudták kivárni, mert életük Kabulban kezdett pokollá válni. Maliha apja ugyanis rájött, hogy hol bujkálnak, és megint rá akarta bírni, hogy hagyja el Mustafát, majd miután lánya újra nemet mondott, az apja életveszélyesen megfenyegette. Ezután megint otthont kellett váltaniuk, s már az utcára sem mertek kimenni.
Maliha és Mustafa kabuli rokona végül elutaztak az iszlámábádi magyar konzulátushoz. Itt átvették tőlük a kérelmet, és a hat vízumkérelem díját, összesen 360 eurót. Maliháék ezután kicsit megnyugodva, hogy teljesítették a benyújtási kötelezettséget, visszautaztak Kabulba.
Néhány nappal később azonban a konzulátusról értesítést kaptak: nem jelentek meg a konzulátus előtt, ezért meg kell jelenniük (újra) személyesen.
Mondanom se kell, teljesen értetlenül álltunk a konzulátus értesítése előtt, beadványt írtunk, melyben elküldtük Maliha útlevelének másolatát, amely igazolta, hogy azon a napon Pakisztánban járt, s felvetettük a konzulátus rosszhiszeműségét, hiszen ha átveszik a kérelmet és a 360 eurót, amiről átvételi elismervényt is adnak, akkor miért nem tudtak érdemben foglalkozni Malihával, s miért hagyták abban a hiszemben, hogy teljesítette a személyes benyújtási kötelezettségét?
Ám mivel túl nagy volt a tét, végül a kisebb ellenállás mellett döntöttünk: Maliha, Mustafa rokona kíséretében ismét megjelent az iszlámábádi magyar konzulátuson. Ezúttal minden rendben volt, s azzal térhettek vissza Kabulba, hogy utoljára látják az afgán fővárost.
A családegyesítési engedélyről a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal dönt, a konzulátus az eljárásban csak a „postás” szerepét játssza. A pozitív döntés hamarosan meg is érkezett.
Mustafának eddigre sikerült Európában élő afgán ismerőseitől apránként összegyűjtenie a pénzt a közel 3 ezer euróba kerülő hat repülőjegyre. 2012. július 14-re meg is vette a repülőjegyeket régen látott családtagjainak, melyekkel a pakisztáni Peshawar városából repülhettek Budapestre.
Azaz csak repülhettek volna. Mustafa teljesen lesújtva mesélte el másnap az irodánkban, hogy miért hiúsult meg a családja Magyarországra repülése. A peshawari reptéren, az egyedülálló afgán nő őt kiskorú gyermekkel ugyanis túl könnyű prédának bizonyult a pakisztáni határőrség korrupt emberei számára: miután megkapták a beszállókártyájukat, a hatalom emberei megállították őket, s mondvacsinált okokra hivatkozva pénzt kértek. Mire felfogták, hogy Malihának nincs pénze arra, hogy megvesztegesse őket, a gépük már felszállt. Csak azért került mindössze 43 ezer forintba a jegyek későbbi időpontra tétele, mert a légitársaság igazolta, hogy Maliháék nem önhibájukból késték le a járatot.
Az új időpontra, 2012. augusztus 2-re viszont biztosra kellett mennünk, nehogy a pakisztáni határőrök újra meghiúsítsák a család elutazását. Segítséget kértünk a magyar konzulátustól, kértük, hogy kísérjék el a családtagokat a repülőtérre. A konzulátus elutasító válaszában azt javasolta, hogy afgán állampolgárok az afgán konzulátustól kérjenek segítséget Pakisztánban felmerült problémáikra. Egy olyan ország konzulátusától segítséget kérni, ahonnan a családfő elmenekült, azonban nem tűnt jó ötletnek. A családtagokat végül az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) peshawari képviselője kísérte el a reptérre, s a hivatalos kíséret láttán a korrupt pakisztáni határőrök nem mertek keresztbe tenni: a család felszállhatott a gépre, s 2012. augusztus 2-án, több, mint négy év elteltével a család újra egyesülhetett.
[caption id="attachment_616" align="alignnone" width="480" caption="fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"]
[/caption]
Mivel Mustafának nem maradt pénze arra, hogy az egész családnak Budapesten béreljen lakást, már másnap elmentünk a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba, hogy a családtagok menedékkérelmét benyújthassuk, így ők a Debreceni Befogadó Állomáson kaphatnak szállást és ellátást, míg menedékkérelmüket elbírálja a Hivatal. Ingyen persze csak Maliha és a gyermekek, mert Mustafa már nem jogosult a térítésmentes befogadási feltételekre: ő napközben a táborban együtt lehet családjával, velük aludni pedig éjszakánként 1730 forintért tud.
Egyelőre itt tartunk.
Mustafa most azért dolgozik, hogy visszafizesse barátainak a repülőjegyekre kölcsönkért összeget. Mindeközben a gyerekek elkezdhetnek Debrecenben iskolába járni, Maliha pedig magyarul tanulni. Egy Afganisztánt jól ismerő tolmács, amikor látta a gyerekeket, azt mondta, hogy a legnagyobb dolog az, hogy ezek a gyerekek itt vannak, mert ott biztosan elkallódtak volna. A Cordelia Alapítvány pszichiáterei által leírt véleményben foglaltak is lassan megvalósulhatnak: Mustafa súlyos PTSD-je és beszédzavara a családja kimenekítésével gyógyulásnak indulhat. És ami a legfontosabb: a család végre együtt élhet, távol attól a vésztől, amit mi innen el sem tudunk képzelni.
Szerző: Teo Doro