Egyre kevesebben vagyunk

A lassan csordogáló 2011-es népszámlálási adatok tanúsítják: a magyarországi népességfogyást nem hogy megállítani, de még lassítani sem sikerült. Az elmúlt évtizedben 216 ezer fővel csökkent Magyarország lakossága, ami olyan, mintha egy Debrecen nagyságú város tűnt volna el nyomtalanul. Ha nem számolunk a be- és kivándorlókkal, a kép még sötétebb. Az ezredforduló óta érkezett mintegy 170 ezer bevándorló nélkül a népességfogyás mértéke a 400 ezerhez közelítene, ami már egész Baranya vagy Csongrád megye lakóinak eltűnésével lenne egyenlő.

Elsősorban nem a népesség létszámának csökkenése, hanem a társadalom ezzel együtt járó elöregedése ró súlyos terhet a gazdaságra és a társadalmi ellátórendszerekre. 2050-re az európai lakosság egyharmada 65 évnél idősebb (értsd nyugdíjas) lesz, amire még nem volt példa a világtörténelemben. A magyar népesség fogyásának és elöregedésének fő oka azonban nem a várható élettartam növekedése, hanem az alacsony, és – a kisebb kilengésektől eltekintve – egyre csökkenő gyermekvállalási hajlandóság. Bár az európaiak általában is később és kevesebb gyermeket vállalnak, mint korábban, a három évtizede töretlen természetes népességfogyás még az elöregedő kontinensen is hungarikumnak számít.

Már a szinten tartáshoz is jóval több gyerek kellene

A demográfusok szerint a népesség számának szinten tartásához 10 nőnek átlagosan 21-22 gyermeket kellene világra hoznia élete során. Ehhez képest ma Magyarországon 10 nőre átlagosan 13 gyermekszülés jut, ami az egyik legalacsonyabb adat az Európai Unióban (Litvániával és Portugáliával osztozunk a kétes dicsőségen). A gyermekvállalási hajlandóság számos régióbeli országban érezhető biztató növekedése annak ellenére elkerüli hazánkat, hogy a rendszerváltás óta minden kormányzat igyekszik többé-kevésbé látványos intézkedéseket hozni a népességfogyás megállítására. A valóságban azonban óriási szakadék tátong a hangzatos jelszavak (lásd például „három szoba, három gyermek, négy kerék”) és a magyarokat gyermekvállalásra ösztönző konkrét, tudományosan is megalapozott intézkedések – pontosabban azok hiánya – között.

Fotó: HVG/Túry Gergely

Pedig lenne miből tanulni: az uniós kutatások rendre kimutatják, hogy többnyire azokban az európai országokban magasabb a gyermekvállalási kedv, ahol a) fejlett intézményi ellátórendszer áll rendelkezésre már a kétévesnél fiatalabb gyermekek számára is, és b) ahol a nők nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon. Magyarul: ha bármely kormány jó eséllyel akarja a fiatalokat gyermekvállalásra ösztönözni, akkor biztosítson kellő számú ingyenes (vagy legalább megfizethető) bölcsődei és óvodai férőhelyet, és aktívan segítse a fiatal anyukák visszatérését a munka világába. A részmunkaidős és rugalmas foglalkoztatás meghonosítása, a kismamák számára nyújtott munkajogi garanciák, az apák és nagyszülők által igénybe vehető GYES/GYED népszerűsítése és a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem segíthetnek mindebben. Magyarország jelenleg fényévekre van ettől (lásd például blogunk nőnapi bejegyzését), a nőket a háztartásba visszaterelgetni szándékozó kormányzati politika csak a születésszám további csökkenéséhez vezethet.

A születésszám sem növelhető korlátlanul

A gyermekvállalási kedvet azonban olyan nehezen mérhető és befolyásolható tényezők is befolyásolják, mint például hogy milyen a fiatal generáció jövőbe vagy a családba, mint intézménybe vetett hite, „divat-e” a gyermekvállalás, vagy hogy mennyire vallásos a társadalom. Számos kutatás igazolta, hogy még a legsikeresebb gyermekvállalást ösztönző állami szabályozással is csak korlátozott hatást lehet elérni. A 10 nőre vetített korábbi példánkat alapul véve a maximális eredmény eleddig általában plusz 4 gyermek volt. Például Svédországban, a világon az egyik leghatékonyabbnak tartott bababarát politikával is 15-ről „csak” 19-re sikerült feltornászni a 10 nőre jutó gyermekszülések számát az ezredforduló óta.

Magyarországon évtizedek óta kiugróan alacsony az átlagos termékenységi mutató, a lakosság várakozásai pedig számos kutatás szerint tartósan borúlátóak, ezért a gyermekvállalást ösztönző hazai politika mozgástere nagyon szűk. Az esetleges pozitív hatások (több aktív, munkaképes korú ember) pedig egyébként is csak évtizedek múlva jelentkeznének. A demográfiai adatok ismeretében kijelenthetjük, hogy a javuló gyermekvállalási kedv önmagában nem lesz elég a népesség „önfenntartó” növekedéséhez.

Importra szorulunk

A magyar népesség fogyására és elöregedésére így az egyetlen, már rövid távon is hatásos gyógyír a bevándorlás. Magyarországon ugyanis – minden tévhittel ellentétben – a bevándorlók között jóval nagyobb számban vannak magasabb végzettséggel, szakképesítéssel és állással rendelkező, adót fizető fiatal felnőttek, mint a teljes magyar népességen belül. Ez igen lényeges szempont, hiszen hazánkban a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb korlátja a kirívóan nagyarányú inaktív, a munkaerő-piacon már meg sem jelenő, sokszor az állam anyagi támogatására szoruló népesség. Egy ésszerű és fenntartható bevándorlás-politika a nagy társadalmi ellátórendszerek (társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, egészségügyi ellátás stb.) gondjain akár néhány éves távlatban is enyhíthetne. Középtávon pedig – kiegészítve a magyarok gyermekvállalását ösztönző politikát – ez segíthetné elő a lakosság elöregedésének megállítását, és egy egészségesebb társadalmi korstruktúra kialakulását (értsd: több gyerek, több fiatal, több munkaképes korú személy).

A hiányszakmák problémájára is ez lehetne az egyetlen, rövid távon is működő megoldás. Az oktatási szerkezet átalakítása vagy más ösztönzők hatása többnyire csak jó pár év múlva érezhető (hiába lesz több államilag finanszírozott hely az informatikus- vagy orvosképzésben, öt-nyolc év is eltelik, mire a „többletgólyákból” szakember lesz). Szakképzett külföldi munkaerő célzott befogadásával azonban már egy-két éven belül is orvosolni lehetne az egyes szakmákban létező munkaerőhiányt.

Struccpolitika

Mindezek ellenére Magyarországon két évtizede nem létezik bevándorlás-politika. A külföldiek betelepüléséről és beilleszkedéséről stratégiai szinten nem folyik sem szakmai, sem szélesebb társadalmi párbeszéd. Az egymást követő kormányok – nyilván a kirívóan magas hazai idegenellenesség miatt – félnek felvállalni ezt a témát, a sajtó pedig kevés kivételtől eltekintve csak a negatív sztereotípiákat szajkózza, sokszor tovább mélyítve ezzel az amúgy is elképesztő fogalmi zűrzavart (lásd például korábbi blogbejegyzésünket). A téma magyarországi megközelítésére általában jellemző a koncepció-nélküliség, valamint a sokszor indokolatlanul eltúlzott rendészeti szemlélet (miszerint a máshonnan jött ember eleve gyanús, sőt, nem kívánatos – hacsak nem jómódú turista vagy befektető). Pedig Magyarország létérdeke lenne, hogy végre túllépjen a rendszerváltás előtti szemléletet tükröző megközelítésen, és elfogadja, hogy a bevándorlás a XXI. századi Európában bár szabályozható, de nem elkerülhető társadalmi szükségszerűség, ami egyúttal hozzájárulhat elöregedő és gazdaságilag indokolatlanul inaktív társadalmunk jólétéhez is.

Fotó: Creative Commons: by Umberto Salvagnin

A folyamat egyik előfeltétele, hogy a bevándorlással kapcsolatos, közkeletű tévhiteket eloszlassuk, és megismerjük a tényeket. Blogunk a következő hónapokban egy cikksorozattal igyekszik ezt elősegíteni.

Szerző: El Duende

A kormány új Büntető Törvénykönyvet készít. A gyűlölet-bűncselekmények szabályozása azonban – a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tervei szerint – nem változik. Pedig a módosításra szükség lenne.

Magyarországon évente ezres nagyságrendű gyűlöletből elkövetett cselekmény fordulhat elő. Romákat, zsidókat, kínaiakat, melegeket, afrikai és latin-amerikai embereket bántalmaznak származásuk, vallásuk, szexuális irányultságuk miatt. Ezek töredéke jut a hatóságok tudomására, alig párból lesz valódi ügy.

A hivatalos statisztikákban 2008-ban összesen 9, 2009-ben 12, 2010-ben 19, és 2011-ben is csak 35 eset szerepel. A majd’ 20 millió lakosú Romániában, egy év alatt 59 eljárást indítottak. Ezzel szemben a 9 milliós Svédországban közel 6 ezer ügyet regisztrálnak évente. Minden bizonnyal nem a jogi szabályozás közötti kisebb eltérések okozzák a rendkívüli különbséget. Ezt támasztja alá például a gyűlöletcsoportok nyomon követésével foglalkozó Athéna Intézet adatbázisa is, amelyben a nyilvánosságot kapott gyűlölet-bűncselekmények listáját vezetik. 2009-ben például 36 esetet tüntetnek fel, míg a hivatalos statisztikában csupán 12 ügy szerepel. A valós arányokról e számok beszédes képet rajzolnak. Egyes kutatások szerint a gyűlölet-bűncselekmények 99%-át nem jelentik az áldozatok. A jogszabályi háttér és a jogalkalmazás hiányosságai miatt az esetek nagy részében nem kerül sor a felelősségvonásra. Pedig a következetes fellépés mindannyiunk érdeke.

Gyűlölet-bűncselekmény, ha az elkövető azért (is) bántalmaz vagy kényszerít egy másik embert valaminek a megtételére vagy eltűrésére, vagy tanúsít vele szemben garázda (olyan kihívóan közösségellenes magatartást, amely félelmet, megbotránkozást kelthet), mert előítéletes vele szemben. Azaz, az meggyőződése, hogy áldozata alacsonyabb rendű, vele szemben – pusztán a védett csoporthoz való tartozása miatt – jogos a megvetés.

Persze nem minden előítéletnek látszó szándékot ítél meg azonosan a büntetőjog. Legfeljebb aljas indoknak minősül, ha valaki a hamburgert zabálókat vagy a kutyabarátokat ütlegeli rendszeresen. Gyűlölet-bűncselekmény olyan emberek sérelmére követhető el, akik személyiségük közös, lényegi vonása alapján tartoznak egy csoporthoz. A csoportalkotó tulajdonság olyan, amelyről nem lehet lemondani vagy annak megváltoztatása nem várható el az egyéntől. Ilyen például a roma származás, vagy a politikai meggyőződés.

Ha valakit felpofozok és felszakad a szemöldöke, könnyű testi sértést követek el. Még büntetőeljárás sem lesz belőle, kivéve, ha a sértett berágott és igazságot követel (ez az ún. magánindítvány). Ha kicsit megverem a roma szomszédom, mert a kukát folyton a garázsom elé húzza, begurulva lenyomok neki egyet, amitől felszakad a szemöldöke, az szintén „csak” könnyű testi sértés. Ha ő feljelent a rendőrségen, az is lehet, hogy csak egy megrovás lesz a vége. Ha viszont azért verem meg a szomszédom, mert cigány, akkor szigorú felelősségrevonás vár rám (legalábbis elvileg). Akkor is, ha még a szemöldöke sem szakadt fel.

A megítélésbeli és a büntetésbeli jelentős különbség az elkövetőnek a büntetőjog által is értékelt szándékában, motivációjában rejlik. Ha a cselekmény kiváltó oka az elkövető cigány emberekkel szembeni előítélete, akkor a bántalmazás nemcsak a szomszédomnak okoz sérelmet, hanem a cigányság egészének. Emiatt értékel szigorúbban a büntetőjog olyan cselekményeket, amelyeket az előítéletes szándék nélkül figyelmen kívül hagyna vagy enyhébben büntetne.

Vajon ezek alapján védelemre szorulnak a szélsőséges politikai eszmét vallók is? Nem! A jog nem ad különleges védelmet azoknak, akiket emberi méltóságot sértő, alkotmányellenes eszméik formálnak csoporttá. A büntetőjog az emberek testi integritását korlátok nélkül védi, a véleménynyilvánítással kapcsolatban is védelmet nyújt, de csak bizonyos keretek között. A másokat szisztematikusan megalázó, megsemmisítésüket valló eszméknek a büntetőjog nem nyújt menedéket.

Mi az oka akkor, hogy mégis ilyen kevés esetben lépnek fel a hatóságok ma Magyarországon gyűlölet-bűncselekmények miatt? A jogalkalmazók, a rendőrség, ügyészség felkészültsége korántsem tökéletes. De nem csak a jogalkalmazók, hanem a jogi szabályozás hibái is problémákat okoznak a gyakorlatban. A két legfontosabb hiányosságot említjük. Egyrészt, ha a védett csoportok (tehát pl. vallási közösségek tagjai vagy a melegek) vagyontárgyait megrongálják, akkor az elkövetőt nem gyűlölet-bűncselekmény miatt, hanem a sokkal kevésbé súlyos rongálás bűncselekménye miatt üldözi a rendőrség. Ezt kevésbé szigorúan is büntetik, holott az elkövetők motivációja egyes esetekben gyűlöletből fakad. Gyöngyöspatán például a romák által lakott utcában lévő ház ablakát egy, a Véderőben „szolgáló” férfi kővel dobta be, miközben mocskolódva szidta a cigányokat. Nem kérdés, hogy cselekményét a gyűlölet motiválta. A jogi szabályozás hiányosságai folytán mégsem e tette miatt, hanem a jóval enyhébb megítélésű rongálás miatt vonták felelősségre.

Másrészt a joggyakorlatban óriási a káosz abban a tekintetben is, hogy mely csoportok jogosultak a büntetőjog fokozott védelmére. Ennek szomorú példája a miskolci ügy, ahol a Helsinki Bizottság ügyvédje is védőként jár el. A bíróság olykor a „magyarnak”, „a magyar nemzethez tartozónak”, „a magyar lakosság körébe tartozó csoportoknak” nevezett sértetteket gondolta a védett csoport tagjának. Nem is a megengedhetetlen terminológiai „sokszínűség” a leginkább égbekiáltó gond az ítélettel. Hanem az, hogy a sértettek – ahogy arra a tárgyalás folyamán fény derült – nem kaphatnak többletvédelmet, mert az autójukat megrongáló roma származású elkövetők nem a szélsőséges eszméket valló csoporthoz való tartozásuk miatt támadták meg a sértetteket, hanem – feltehetően – félelemből. Az elkövetők tettét tehát leginkább garázdaságként értékelheti majd a bíróság a megismételt eljárásban.

Annak érdekében, hogy a gyűlöletből elkövetett rongálás ne maradhasson megfelelő büntetés nélkül, és a védelemre érdemes kirekesztett csoportoknak ezt biztosítsa is az állam, a Helsinki Bizottság a büntető jogszabályok pontosítását javasolta a kormánynak. Azt kértük, hogy a gyűlölet-bűncselekményeknek egy új formáját iktassa be a jogalkotó a törvénybe, így súlyuknak megfelelően büntessék az előítéletes motivációból elkövetett rongálást. Továbbá azt követeltük, hogy a védett csoportokat sorolják fel a Btk.-ban, de legalábbis írják elő, hogy csak az lehet egy gyűlölet-bűncselekmény sértettje, aki személyisége lényegi vonását jelentő tulajdonság, pl. etnikai hovatartozása, vallása vagy lelkiismereti meggyőződése, szexuális irányultsága alapján tartozik egy védett csoporthoz. Az új Btk. beterjesztésekor kiderül, hogy a kormány elfogadja-e javaslatunkat.

szerző: Tell Vilma

Miért hallgatnak a jogvédők? Miért nem szólalnak (szólaltak) meg, akkor, amikor…? Gyakori kérdés. Politikai helyzettől és beállítottságtól függ, ki, mikor teszi fel, de a Magyar Helsinki Bizottság legtöbbször talán a 2006. őszi eseményekkel kapcsolatban szembesül vele.

Ezért van különös jelentősége annak, hogy a téma iránt egyébként igen érzékeny jobboldali sajtó elfelejtette tájékoztatni a közvéleményt: a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje, dr. Győző Gábor biztosított sértetti képviseletet annak a bántalmazott fiatalembernek, akinek az ügyével kapcsolatban március 8-án hozott – nem jogerős – ítéletet a Fővárosi Ítélőtábla. A döntés azért marasztalt el két rendőrt, mert a 2006-os őszi események során tétlenül végignézték, ahogy intézkedő kollégáik megrugdossák a Helsinki Bizottság ügyfelét. A tétlen rendőrök ellen az ügyészség nem emelt vádat, így a felelősségre vonás nagyrészt annak köszönhető, hogy nem vettük tudomásul az eljárás megszüntetését, és – az ügyész helyébe lépve – pótmagánvádlóként képviseltük a vádat.

Ez a fajta hallgatás nem új jelenség. A Magyar Nemzettel és a MNO-val szemben például 2009-ben helyreigazítási pert is nyertünk emiatt, valótlan állításaikat korrigálva közzé kellett tenniük, hogy a Helsinki Bizottság a hazai és a nemzetközi sajtóhoz és a Legfőbb Ügyészséghez fordulva hívta fel a figyelmet a 2006. őszi rendőri fellépések során történt jogsértésekre, valamint a rendőri túlkapások éppen a Helsinki Bizottság jelzései nyomán kerültek az ENSZ Kínzás Elleni Bizottságának látókörébe.

De szintén hallgat Balog Zoltán, jelenleg társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár, korábban az Országgyűlés emberi jogi bizottságának a 2006-os események feltárásában aktív szerepet játszó elnöke, aki 2010 októberében igen sarkosan kérdőjelezte meg elkötelezettségünket a túlkapások kivizsgálása iránt. Levélben kértük meg, hogy mutasson rá, milyen tényekre alapozza álláspontját. Levelünkre, amelyet 2010. november 23-án adtunk postára, immár 482 napja nem érkezett válasz. Úgy gondoljuk ezért, megérett a nyilvános közlésre.

Tisztelt Képviselő Úr!

 Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága 2010. október 20-i ülésének jegyzőkönyve szerint Ön a 2006. őszi jogsértéseket vizsgáló albizottság jelentése kapcsán a következőket mondta: „az én szubjektív megítélésem azért kicsit más volt. Azt kell mondanom, attól kezdve, hogy Kőszeg Ferenc elhagyta a Helsinki Bizottságot, attól kezdve sajnos a Helsinki Bizottság – ezt talán Gaudi-Nagy Tamás meg tudja erősíteni – elég kétes szerepet töltött be ezeknek az ügyeknek a vizsgálatában. Tehát attól kezdve inkább bagatellizálni akarta az eseményeket, és nem tartott ki következetesen úgy az álláspontja mellett, mint akár a nemzeti jogvédők, akár a Társaság a Szabadságjogokért.”

 Ha a tényeket nézzük, a Magyar Helsinki Bizottság – szemben az Ön szubjektív megítélésével – Kőszeg Ferenc 2006. december 31-i távozása után is következetesen ugyanazt az álláspontot képviselte, mint korábban: a 2006. őszi túlkapásokat szigorúan ki kell vizsgálni, a felelősöket meg kell büntetni, és ki kell küszöbölni az igazságszolgáltatás működésével és különösen a bántalmazásos ügyekben követett joggyakorlattal kapcsolatos – korábban is fennálló – rendszerszintű problémákat, amelyekre ezek az események minden korábbinál élesebben világítottak rá.

•  A Magyar Helsinki Bizottság 2006. december 31-ét megelőzően és azt követően is jelezte az illetékes nemzetközi emberi jogi szervezeteknek, hogy a rendőrség rendkívül súlyos jogsértéseket követett el 2006 őszén. 2006 novemberében az ENSZ Kínzás elleni bizottságának figyelmét hívta fel a bántalmazásokra és a rendőrök azonosítóinak hiányára, 2010 márciusában pedig az ENSZ Emberi jogi bizottságának írt anyagban számolt be részletesen az azonosítók hiányáról, a rendőri vezetők felelősségre vonásának elmaradásáról, a nyomozások rendőrségi szabotálásáról és arról, hogy az ügyészség nem használta fel minden rendelkezésre álló jogi eszközt a bántalmazók bíróság elé állítása érdekében (a vonatkozó részeket lásd a jelentés 12-14. oldalán).
• A Magyar Helsinki Bizottság vezetői, munkatársai 2006. december 31-ét megelőzően és azt követően is következetesen kifejezésre juttatták különböző fórumokon (cikkekben, konferenciákon), hogy rendkívül súlyos emberi jogi jogsértésnek tartják a 2006. szeptember-októberi túlkapásokat – nem mellékesen olyan közönségek előtt is, amelyek nem vették szívesen az ilyen bírálatot (lásd például: Kinek a szégyene 2006 ősze? Hírszerző, 2010. február 4. ).
•  A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédei 2006. december 31-ét követően is a legjobb tudásuk szerint látták el azoknak a bántalmazott ügyfeleknek a képviseletét, akik a szervezettől kértek jogi segítséget. A mindeddig egyetlen olyan ügyben például, ahol a bíróság a bántalmazó rendőrök egyikére letöltendő szabadságvesztést szabott ki, a Magyar Helsinki Bizottság képviselte a sértettet (lásd: Félholtra verték a tévészékház miatt, Index, 2008. november 27.).

Népszerű toposz a politikai jobboldalon, hogy a Magyar Helsinki Bizottság nem tett eleget (vagy semmit – kinek-kinek vérmérséklete szerint) a 2006. őszi események kapcsán. Ebben nagy szerepe van a jobboldali médiának, amely – vélhetően az SZDSZ-fiókszervezetnek gondolt Magyar Helsinki Bizottság 2006. szeptemberi fellépése okozta erős kognitív disszonancia feloldása érdekében – a 2006. október 24-i közleményünknek csak az első feléről tájékoztatta a közvéleményt (miszerint a békétlen tüntetők miatt az oszlatás elrendelésére megfelelő jogalapja volt a rendőrségnek), a másodikról (amelyben a túlkapások szigorú kivizsgálását követeltük) már nem. Ezt követően pedig nem tudósított  az első  közleményt két nappal később pontosító nyilatkozatról (Ami jogszerű és ami nem az – http://helsinki.hu/ami-jogszeru-es-ami-nem-az), és azoknak a lépéseknek a nagy részéről sem, amelyeket a Magyar Helsinki Bizottság ezt követően tett a 2006. őszi eseményekkel kapcsolatban. (Jellemző példa, hogy a Magyar Nemzet többször beszámolt az Angel Mendoza bántalmazása miatt megindult eljárásról, arról azonban, hogy ezt az ügyet dr. Fazekas Tamás a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjeként viszi, mélyen hallgatott.)

Tisztában vagyunk vele, hiába indítunk és nyerünk sajtópereket ezzel kapcsolatban (lásd:  Helyreigazítás, Magyar Nemzet, 2009. október 30.), a toposz kiirthatatlan marad, de mindeddig Önt azon kevés jobboldali közéleti személyiség egyikének gondoltuk, aki tárgyszerű ismeretekkel rendelkezik a Bizottság 2006 őszével kapcsolatos tevékenységéről, és objektíven ítéli meg azt.

Ezért volt különösen csalódást keltő az Ön fent idézett megnyilvánulása. A jegyzőkönyvből kiderül, hogy Ön szerint az Emberi jogi bizottság ülésein elmondottak támasztják alá a Magyar Helsinki Bizottság „kétes” szerepét, és azon törekvését, hogy elbagatellizálja a történteket („ezt egyébként a bizottsági jegyzőkönyvekben el lehet olvasni”).

Az Emberi jogi bizottság két alkalommal hívta meg szervezetünket a 2006-os ügyeket értékelő ülésére: 2007. október 17-én és 2008. október 20-án. Kikértük mindkét – informális tanácskozássá alakult – ülés szó szerinti jegyzőkönyvét, hogy meggyőződjünk róla: elhangzott-e a részünkről olyan, esetleg félreérthető megfogalmazás, mondat, amely a történések elbagatellizálásaként értékelhető, vagy amely „kétessé” teszi, hogy a Magyar Helsinki Bizottság a történtek teljes körű kivizsgálásában érdekelt. Nem találtunk ilyet. (Hacsak Ön nem azt értékeli így, hogy a 2008-as ülésen Kádár András Kristóf rámutatott: 2006 őszén a rendőrségnél és a büntető igazságszolgáltatásban korábban is meglévő rendszerszintű problémák törtek a felszínre minden korábbinál nagyobb volumenben és intenzitással. Ez az általunk továbbra is érvényesnek tartott vélemény azonban szintén nem eltérés a korábbi állásponttól, hiszen Kőszeg Ferenc már az Emberi jogi bizottság 2006. október 13-iki ülésén hangsúlyozta: „téved, aki azt hiszi, hogy a most napfényre került visszásságok kizárólag a kiélezett politikai helyzet következményei. A […] a bántalmazás hivatalos eljárásban […] ma is mindennapos. Csakhogy a rendőrök, rendőri vezetők nagyon szeretik letagadni az ezzel kapcsolatos tényeket. […] A rendkívüli helyzet az előzetes letartóztatás elrendelése kérdésében is csak a szokásos gyakorlatot tette nyilvánvalóvá.” – a felszólalás szerkesztett változatát lásd: Rendőrzők és rendzavarók, Élet és Irodalom, 2006. október 20.)

Ezért kérjük Önt, hogy jelölje meg azokat a tényeket, amelyek az Ön rendkívül súlyos vádját alátámasztják (ha megengedi, e tekintetben nem fogadnám el Gaudi-Nagy Tamás értékítéletét mérvadónak). Tisztelje meg azzal a szervezetünket, és különösen azokat a kollégáinkat, ügyvédeinket, akik számtalan munkaórát fordítottak az elénk kerülő 2006-os ügyek feltárására, hogy konkrétan rámutat azokra a Kőszeg Ferenc távozása utáni megnyilvánulásokra, nyilatkozatokra, amelyek az Ön – szakmai tisztességünket megkérdőjelező – kijelentését objektíve indokolják.

Budapest, 2010. november 19.

                                                                                                                                               Válaszát várva, tisztelettel:

                                                                                                                                                                                            Kőszeg Ferenc és Kádár András Kristóf

 

 

 

 

 

 

Találós kérdés: vajon melyik európai államban a legkisebb a nők aránya a parlamentben és a kormányban? Az olvasó most minden bizonnyal valamelyik balkáni vagy dél-európai országra tippel. Albánia? Moldova? Vagy talán azok a macsóskodó olaszok? Még véletlenül sem. Jelenleg ez az ország Magyarország. A nők elképesztően alacsony jelenléte a politikai döntéshozatalban ráadásul csak a leglátványosabb tünet, hazánk ugyanis a női egyenlőség biztosítása terén általában is gyengén teljesít. Nőnapi bejegyzésünkben bekukkantunk a virágcsokor mögé, és megnézzük, hogyan is állunk a női jogok terén.

Női egyenlőség: valahol Afganisztán és Svédország között?

A Helsinki Bizottsághoz évente százával forduló menedékkérő nők közül sokaknak azért kell otthonukat elhagyniuk, mert női mivoltuk miatt fenyegeti őket kínzás, embertelen bánásmód vagy rabszolgaság. Még a gyakorlott jogi segítőnek is elakad a szava, amikor azzal szembesül, hogy számos afrikai országban megcsonkítják a lányok nemi szervét, vagy hogy egyes közel-keleti országokban egy a fejkendő alól kikandikáló hajtincs is „forradalmi tett”, amiért brutális büntetés járhat. Ha az ember ilyen ügyekkel foglalkozik, könnyen eshet abba a hibába, hogy úgy gondolja, nálunk nagyjából minden rendben van a női jogok terén. Ez sajnos korántsem igaz, még akkor sem, ha a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos magyarországi problémák nyilván nem mérhetők ahhoz az elnyomáshoz és kiszolgáltatottsághoz, amivel az afgán vagy iráni nők szembesülnek nap mint nap.

A női egyenlőtlenség talán leglátványosabb tünete Magyarországon a nők világviszonylatban is kirívóan alacsony részvétele a politikai élet magasabb szintjein. A magyar országgyűlésben jelenleg a képviselők kevesebb, mint 9 százaléka nő, ezzel hazánk egész Európában sereghajtó. Az Interparlamentáris Unió toplistáján a 116. helyen álló Magyarországot nem csak az összes európai, de számtalan afrikai, ázsiai és latin-amerikai ország is megelőzi (például Angolában 32%, Irakban 25%, Bulgáriában pedig 21% a női képviselők aránya). Beszédes adat, hogy még a női jogok tekintetében nem éppen élenjáró arab világban is átlagosan több nő ül a parlamentekben, mint nálunk. Az sem kevésbé kirívó tény, hogy a jelenlegi magyar kormányban mindössze egy női miniszter van (korábban egy sem volt), vagy hogy Magyarországnak (például Pakisztánnal, Indonéziával vagy Törökországgal szemben) soha sem volt női állam- vagy kormányfője.

Felemás emancipáció

A kommunista diktatúra az ötvenes évektől kezdve tömegével terelte a nőket a munkaerőpiacra, háttérbe szorítva a „hagyományos” (apa dolgozik és eltartja a családot, anya a háztartást vezeti és gyermeket nevel) családmodellt. A hivatalosan feminista ideológia azonban nagyrészt érintetlenül hagyta a családi szerepeket, meghagyva a nőknek – immár napi 8-9 óra hivatalos munka mellé – „hagyományos” feladataik nagy részét is. Nem csoda, hogy minden kutatás szerint a dolgozó magyar nők jóval túlterheltebbek férfitársaiknál. A rendszerváltás óta egyik kormány sem tett érdemi, hatásos és látványos lépéseket a női egyenlőség megteremtése érdekében. A második Orbán-kormány Európában ultrakonzervatívnak számító család- és társadalompolitikája azonban még a korábbi állapothoz képest is jelentős visszalépést jelent ezen a téren. A „hagyományos” munkamegosztás visszatérésére viszont még így sincs érdemi lehetőség. A nők jelentős része a felmérések alapján már nem elégedne meg pusztán a háztartásbeli teendőkkel és az anyaszereppel (még akkor sem, ha ez utóbbit nagyon fontosnak tartja). Emellett tény, hogy a magyar családok túlnyomó része egyszerűen képtelen lenne egy fizetésből megélni, és ennek megváltozására – a gazdasági realitás ismeretében – belátható időn belül nincs esély. Az amerikai kertvárosi idill így még jó ideig várat magára.

Kevés magyar családban osztják  meg méltányosan a házimunkát (a kép forrása: Európa Tanács)

A nők hátrányos helyzetéért azonban igazságtalan lenne kizárólag a politikát vádolni: a média ugyanúgy ráerősít az egyenlőtlenségre. A magyar tévésorozatoktól a levespor reklámig minden azt mutatja, hogy a házimunka és a gyermeknevelés egyedül a nő feladata. Bár „nyugaton” már bevett, nálunk még mindig forradalmi lenne egy olyan reklám, amiben anyu és apu együtt tereget és ámuldozik az új mosópor folteltávolító képességén, vagy ahol egy lelkes édesapa próbálja meggyőzni a megcélzott fogyasztókat egy gyermek orrcsepp hatásosságáról.

Jogsérelem – gazdasági hátrány

A nők hátrányos megkülönböztetése jóval több, mint pusztán emberi jogi kérdés. Számos nemzetközi kutatás igazolta, hogy szoros összefüggés van a nemek közötti egyenlőség megvalósulása és gazdasági-társadalmi fejlettség között. Az egy főre jutó hazai összterméket (GDP), a tudományos eredményeket, a versenyképességet vagy a társadalmi jólétet mérő listák tetején nem véletlenül találunk olyan országokat, ahol a nők politikai, gazdasági és társadalmi lehetőségei nagyon hasonlók a férfiakéihoz (e szabály alól csak néhány olajban dúskáló törpeállam kivétel). Más szóval: ahol a nők jelentős hátrányokkal néznek szembe életük során, ott nem lesz lehetőség tehetségük, munkaerejük vagy más képességeik megfelelő kamatoztatására, aminek viszont az egész társadalom látja a kárát. Az elöregedő európai országokban a női jogok érvényesülése ráadásul a demográfiai problémákkal is összefügg. Nyilván ritkábban vállal gyermeket az a nő, akinek esélye sincs a gyermekszülés után visszatérni a munkaerőpiacra, vagy aki munkája mellett egyedül köteles megbirkózni a háztartás és a gyermeknevelés legtöbb feladatával is.

A politikai képviselet mellett Magyarország a nők gazdasági-társadalmi egyenlősége terén sem teljesít jól. A Világgazdasági Fórum adatai – melyek számos gazdasági, egészségügyi, politikai és oktatási mutatót összesítenek – látványos romlást mértek az elmúlt években: 2006 óta sikerült harminc hellyel hátracsúszni a szervezet világranglistáján. A tekintélyes Newsweek magazin tavalyi felmérése Magyarországot már csak a 112. helyre sorolta a női egyenlőség megvalósulásáról összeállított listán, messze-messze lemaradva szinte az összes európai ország mögött. Bár a magyar lányok és nők a kutatások szerint többet és jobban tanulnak, mint a férfiak, ugyanazért a munkáért még mindig akár 20-30 százalékkal kevesebb bért kapnak. A nők látványosan alulreprezentáltak a hazai gazdasági élet felsővezetői szintjén is, továbbá az Unióban nálunk az egyik legnehezebb az anyák számára gyermekszülés után újra munkába állni. A kisgyermekes szülők számára jó megoldást jelentő részmunkaidős foglalkoztatás terén is az európai mezőny végén kullogunk. A nemzetközi kutatások gyakran kiemelik továbbá a nőkkel szembeni erőszak problémáját, amivel szemben nem létezik hatékony jogi védőháló. Sovány vigasz csupán, hogy a magyar nők születéskor várható élettartama nyolc évvel meghaladja a férfiakét.

Másodrendű állampolgárságtól az Esélyegyenlőségi Minisztériumig: van más út

A nemek közötti egyenlőség leginkább a skandináv országokban valósul meg. Ennek hallatán sokan legyintenek, hogy „naná, hiszen ez náluk mindig is így volt”. Léteznek azonban olyan államok is, ahol céltudatos és tartós politikai elkötelezettséggel annak ellenére lehetett jelentősen javítani a nők helyzetén, hogy a nemek közötti egyenlőségnek nincsenek komoly történelmi gyökerei. Kiváló példa erre Spanyolország. A Franco-diktatúra a negyvenes és hetvenes évek között a nőket lényegében a konyhába száműzte, elzárva előlük az önálló pénzkereset és az egyetemi tanulmányok lehetőségét. A korabeli szabályozás előírta, hogy a nők kötelesek engedelmeskedni férfi rokonaiknak. A házas nőknek még a hetvenes években is írásbeli engedély kellett férjüktől ahhoz, hogy szerződést kössenek, bankszámlát nyissanak, vagy útlevéllel külföldre utazzanak. Tilos volt a válás, az állami vezetők és a bírók kivétel nélkül férfiak voltak. A fogamzásgátlás és akár egyszeri házasságtörés is bűncselekménynek számított (ez utóbbi ilyen szigorúan csak a nők számára persze).

Carme Chacón héthónapos terhesen lett hadügyminiszter (Fotó: Javier Soriano)

Mindez a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a demokrácia helyreállítását követően gyökeresen megváltozott. Az első lépés a nemek közötti jogi egyenlőség gyors megteremtése volt. Ezt követően, a tartós kormányzati elkötelezettség, valamint a média és a civil társadalom aktív közreműködésének köszönhetően a spanyol nők társadalmi-gazdasági helyzete egy generáció alatt hihetetlen mértékben átalakult. Ma a spanyol parlamenti képviselők 36 százaléka, a jelenlegi jobboldali-konzervatív kormány minisztereinek egyharmada, valamint a miniszterelnök-helyettes is nő. Az ország autonóm régióit irányító regionális parlamentekben a nők aránya 40 vagy akár 50 százalékot is eléri. A spanyol diszkrimináció-ellenes vagy a családon belüli erőszak büntetésére szolgáló szabályozását az egyik legerősebbnek tartják a világon. 2008-ban külön Esélyegyenlőségi Minisztériumot is létrehoztak és ugyanebben az évben egy gyermeket váró nő lett Spanyolország hadügy(!)minisztere. A Világgazdasági Fórum női egyenlőséget mérő világranglistáján az ország ma már a 12. helyen áll, megelőzve például Hollandiát és Kanadát is. Problémák persze itt is akadnak, de tény, hogy a nemek egyenlőségével és a női jogokkal kapcsolatos tudatosság áthatja a spanyolok mindennapi életét a parlamenti vitáktól a popzenén keresztül a konyhaasztalig.

Az optimista jogvédő csak remélheti, hogy lesz egyszer egy magyar kormány, amely veszi a bátorságot, hogy a spanyol útra lépjen. Mindaddig marad a tényleges egyenlőséget és megbecsülést sokszor csak helyettesítő nőnapi virágcsokor.

Szerző: El Duende

Egyre gyakrabban olvashatunk a hazánkra nehezedő „migrációs nyomásról”, a szerb-magyar határon tucatjával elfogott határsértőkről, akik pénzt és energiát nem kímélve próbálják elérni Európa boldogabbik felét. Az illegális bevándorlók, embercsempészek mellett sajnos ritkán esik szó azokról, akik életveszélyes helyzetekből, a háborúk, a jogfosztottság, vagy a nélkülözés elől menekülnek. Vajon mi történik azokkal a Magyarországra érkező külföldi gyerekekkel, akik egyedül, a szüleik nélkül vállalkoznak a veszélyes útra?

Afgán gyerekek, tizenévesek ezrei gyalogolnak végig a fél világon. Kamionokban megbújva, átfagyva és gyakran betegen várják, hogy megérkezzenek az „ígéret földjére”, Európába. Tudomásunk szerint 2012-ben, már száznál is több, családtagjaitól elszakított, jellemzően 16-18 éves kiskorú külföldi érkezett Magyarországra a világ fejlődő országaiból, legtöbben a szerb határon keresztül. Az elmúlt hét évben ezernél is több migráns gyereket fogtak el hazánkban, közülük nagyjából 830 kamasz kért menekültstátuszt. A Guardian nemrég egy szemléletes összeállítást közölt a Párizsban élő afgán gyerekek menekülésének körülményeiről. Az egyikük például hóban, fagyban gyalogolva, a horvát-szlovén hegyeket megmászva jutott el Olaszországba. A nagy hidegben elfagyott a talpa. Nehéz elképzelni azt a nyomorúságot és kilátástalanságot, ami ilyen emberfeletti teljesítményre kényszeríthet tizenéves gyerekeket.

A jogszerűtlenül hazánkban tartózkodó külföldiek visszavételéről szóló, Szerbiával kötött visszafogadási egyezmény alapján, a rendőrség tavaly is közel száz, kísérő nélküli kiskorút adott át a szerb hatóságoknak. Sajtóhírek szerint, csak a Bács-Kiskun megyei rendőrség 129 kísérő nélküli kiskorút fogott el 2011-ben. A magyar törvények nem teszik lehetővé a 18 év alattiak idegenrendészeti fogvatartását, ezért a fiatalokat a határhoz közeli kisvárosok gyermekotthonaiban szállásolják el addig, amíg döntenek további sorsukról. Mivel ezekben az otthonokban nincsenek szigorú biztonsági intézkedések, sokan megszöknek és folytatják útjukat Nyugat-Európába.

Bizakodó tekintet (Forrás: Joint Combat Camera Afghanistan, fotó: Master Sgt. Sarah Webb, ISAF Headquarters Public Affairs Office)

Vajon mi az oka annak, hogy a külföldi gyerekek – bár papíron minden érintett hatóság és intézmény az elvárt, előírt módon bánik velük – mégsem kérnek ebből a védelemből? Nem hivatkoznak a jogaikra, hiszen nem is tudják, hogy a gyerekeknek is vannak jogaik, és talán még arról sem hallottak, hogy – a társadalom legsérülékenyebb tagjaiként – különleges védelem illeti meg őket. Különösen nehéz azoknak a migráns  fiataloknak a helyzete, akik útjuk során kizsákmányolás áldozatául esnek, emberkereskedők hálójába kerülnek, vagy embertelen körülmények közé kerülnek például a görögországi Patrasban. A biztonságérzetüket az sem növeli, hogy a Magyarországra érkező kamaszok közül a hatóságok –  a Helsinki Bizottság tapasztalata szerint –  többeket pár nap alatt visszatoloncolnak Szerbiába, ahol esélyük sincs a megfelelő védelemre.

A hatóságok beszámolói szerint, a migráns gyerekek kitoloncolása során, minden szereplő a legjobb tudása szerint mindent megtesz azért, hogy a gyermek mindenek felett álló érdekei érvényesülhessenek. Ugyanakkor, évek óta fennálló probléma, hogy a jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldi gyerekek kiutasítása és kitoloncolása esetén, az eljáró hatóságok nem vizsgálják meg körültekintően, hogy mi vár a gyerekekre ott, ahová küldik őket. Pedig a törvény szerint csak akkor utasítható ki a kísérő nélküli kiskorú Magyarország területéről, ha „a származási államában, vagy más befogadó államban a család egyesítése, illetve az állami vagy egyéb intézményi gondoskodás megfelelően biztosított”.

Vajon Szerbiában biztosított a család egyesítése, vagy a megfelelő állami gondoskodás a visszaküldött afgán tinédzserek számára? Vagy ezek a gyerekek is esetleg odakerülnek, ahol felnőtt sorstársaik csöveznek? Ők is beköltöznek a Szabadka határában, a szeméttelepen, a temető szélén összeeszkábált kunyhókba? Ivóvíz és élelem nélkül meghúzzák majd magukat, amíg rájuk nem gyújtják az összebarkácsolt fekhelyeiket?  Tavaly ősszel sajnos ez is megtörtént. A hideg beálltával minimálisra csökken a túlélés esélye. Különösebb gyermekvédelmi alapismeretek nélkül is belátható, hogy a hajléktalanság, az éhezés és a fagy nem a legmegfelelőbb környezet a szüleiktől elszakadt gyermekek számára.

Menekültek a szeméttelep szélén, Szabadkán. 2011. november (fotó: Mészáros Attila).

A gyerekek, miután a fél világot átutazták, bíznak abban, hogy pár száz kilométer és néhány országhatár már nem akadályozhatja meg őket abban, hogy végül megérkezzenek a célállomásra. Oda, ahol – reményeik szerint –közelebbi, vagy távolabbi rokonaik várják őket, ahol talán értik a nyelvüket. Szerbiába, majd onnan Magyarországra érkezve, azonban gyakran nem éppen olyan fogadtatásban részesülnek, mint amilyet  elképzeltek. Legutóbb épp decemberben értesültünk arról, hogy négy afgán kamaszt elfogásukat követően többször is levetkőztették a magyar rendőrök. A tradicionális afgán szokások miatt különösen megalázó volt számukra, hogy a megalázó procedúra több tucat idegen férfi előtt történt. Ha a hatósági emberek első ránézésre nem hiszik el, hogy a menekült kiskorú, akkor őrizetbe veszik, a fogdán újabb ruházat átvizsgálás, orvosi szűrővizsgálatok következnek, és ott kerülhet sor esetleg életkor-meghatározásra is. Menekültből rabokká válnak: zárkarend, napirend, rácsok, napi egy óra a szabad levegőn.

Az idegenrendészeti őrizet nem gyerekjáték. Különösen nehéz elviselni azoknak, akik az anyanyelvükön kívül nem beszélnek más nyelveket, és ezért esélyük sincs arra, hogy megértessék a rendőrökkel, hogy ők valóban kiskorúak, nem kerülhetnének fogdába. A gyerekek sokszor nem is tudják, hogy pontosan hány évesek, mert ott, ahonnan elindultak nincs anyakönyvezés. Mondhatnánk, „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”, ha nincs nála útlevél, és nem képes se szóban, se írásban kommunikálni, akkor ne csodálkozzon azon, hogy bezárják. Azt azonban tudni lehet, hogy Afganisztánban generációk maradtak ki az iskolából, mert a tanulásnál fontosabb volt, hogy egyáltalán életben maradjanak. Már az apák sem tanulhattak, hiszen az iskolákat is rég lebombázták. Előfordul, hogy a magyar orvos egy néhány perces vizsgálat után dönt arról, hogy felnőttnek tekinti-e a gyereket, és ha igen, akkor fogdába kerül annak ellenére, hogy az idegenrendészeti törvény ezt kifejezetten tiltja. Megeshet, hogy az idegenrendészeti őrizetet szentesítő bíró észreveszi, hogy valami nem stimmel, túl fiatalok ezek a srácok, mégsem tesz semmit az ellen, hogy jogellenesen bezárják őket. Hiába próbált menedéket kérni a fent említett négy afgán fiú is, a kérelmüket nem regisztrálták, az nem jutott el a Bevándorlási Hivatalhoz, ezért pár nap múlva ismét Szerbiában találhatják magukat. Hogy is van ez?

Magyarország, a gyermek jogairól szóló 1989-es New York-i egyezmény ratifikálásával kötelezettséget vállalt arra, hogy védelmet nyújt a különösen nehéz helyzetben élő gyermekeknek. Az egyezmény világosan fogalmaz: a gyermeknek különleges segítségre és támogatásra van joga. A felelősség folyamatos hárítása határozottan ellentétes a Magyarország által is vállalt kötelezettséggel.

Jogosan tehetjük fel tehát a kérdést: vajon támogatásnak minősül-e, ha ezeket a gyerekeket újra és újra visszalökjük a semmibe, ahelyett hogy egy alapos, törvényes és jóhiszemű eljárás eredményeképpen biztonságba helyeznénk őket?

A magyar hatóságoknak elsősorban gyermekként kellene kezelnie a migráns fiatalokat, és csak másodsorban „jogellenes külföldiként” tekinteni rájuk. A helyzetük biztos és hosszú távú megoldása mind a hazájukban, mind az őket pillanatnyilag befogadó országokban kiemelt figyelmet érdemel.

Szerző: Piréz Teréz

2011 végén, amolyan karácsonyi ajándékként, két huszonéves, ateista iráni állampolgár, Sohrab és Javad menekültstátust kapott Magyarországon. 2009-ben, Iránban részt vettek egy ellenzéki tüntetésen, és ezért börtönbe kerültek. Szabadulásuk után el kellett hagyniuk a hazájukat, Magyarországra jöttek, tanulni akartak. Azt tervezték, hogy néhány év múlva hazatérnek. Ha ez ilyen egyszerű lenne… Nem az. Az iráni hatóságok távollétükben is rajtuk tartották a szemüket. Folyamatosan zaklatták az otthon maradt családtagjaikat, és mikor megtudták, hogy a fiatalemberek ellenzéki újságokban és a BBC-n is „rendszerellenes” gondolatokat hangoztattak, a két fiatalember már nem mehetett haza többé. Íme egy színes hír a sok közül, a reggeli kávé mellé ilyenből napi tizenötöt is olvashatunk. Irán messze van, nincs hozzá közünk, lapozhatunk. Ezeregyéjszaka meséi, persze.

Az Iránról szóló mai hírekben nem esik szó arról, hogy ez az ország volt az emberi civilizáció egyik bölcsője, a perzsa kultúráról sokaknak csak a szőnyeg jut az eszébe. Halljuk, olvassuk, hogy Iránt most nem kell szeretni. Atombombát gyártanak, vagy legalábbis szeretnének, nincs demokrácia, még ma is a Khomeini ajatollah által, a hetvenes évek végén gründolt siíta-muzulmán államként működtetik a vallási fanatikus terroristák. Szó esik arról is, hogy valamiféle zavaros okokból, a Jobbik szimpatizál Iránnal. Tudni lehet még, hogy az iráni ballisztikus rakéták elérik Közép-Európát, hogy a külpolitikájuk Amerika-ellenes, és hogy Amerika és az EU (vagyis mi, magyarok is) embargót hirdettek Irán ellen. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol 2012. február elején, valószínűleg a közelgő választások miatt, egyszerűen lekapcsolták az internetet.

Fotó: Creative Commons: by Faramarz

Felfoghatjuk a két átlagos iráni fiatalember történetét egyfajta mesének, amiből tanulhatunk. Több, mint háromezer kilométer távolságból is elgondolkodhatunk azon, hogy mit tenne ma egy magyar ember, ha Iránban kellene élnie. Ha nem vehetné fel azt a ruhát, ami neki tetszik, mert különben elviszi a rendőrség, ott ugyanis nem csak a gárda egyenruháját tilos viselni. Ha nem szeretheti azt, akit akar, mert ha mégis, kivégzik, hiszen Iránban nem csak az azonos neműek házassága tiltott. Ha jó eséllyel börtönbe kerülne csak azért, mert kimondja, amit gondol - hol van ehhez képest az egypárti médiahatóság? Ha nem döntheti el szabadon, hogy hisz, vagy nem hisz Istenben, és ha az államvallástól eltérő nézeteit mással is megosztja, akkor megölhetik – mert ott nem csak az Alaptörvénybe írták bele Istent. Ha a házasságtörésért nem elnéző mosolygás, celebritásnak pedig a bulvársajtó címlap-sztorija jár, hanem halálra kövezés, vagy akasztás. Iránban a tüntetések résztvevői könnyen egy vértócsában végzik. Itthon sok szó esik a "többség zsarnokságáról", pedig a kétharmad uralma össze sem hasonlítható a „Forradalom Legfőbb Vezetőjének” korlátlan hatalmával.

Iránban az egy főre jutó kivégzések száma Kínával vagy Észak-Koreával vetekszik. 2011 első félévében naponta átlagosan két emberen hajtottak végre halálos ítéletet, ami akár alkoholfogyasztásért is kiszabható. A kivégzések nem ritkán tömegesek és sokszor nyilvánosak. Emellett – az ENSZ különleges jelentéstevője szerint – évi több száz brutális kivégzés történik a börtönökben, titokban, horrorfilmbe illő, brutális kínzások mellett. A fiatalkorúakra kiszabott összes halálos ítélet mintegy kétharmadát is ott hajtották végre. A kevésbé brutális adatok sem túl rózsásak, például Iránban tartják fogva a legtöbb újságírót a világon.

Szóval, Irán nem épp egy turistaparadicsom.

Érdemes a két iráni menekült további sorsán gondolkodni? Miért érdekelné a magyarokat két iráni állampolgár helyzete, vagy Irán maga? Több ezer kilométerre van, foglalkozzon vele a Külügyminisztérium, vagy akinek nincs jobb dolga. Semmi közünk nincs ahhoz, ami ott történik, van nekünk épp elég problémánk itthon. Ne nekünk kelljen etetni még azokat is, akik nem tudtak a saját országukban változást elérni.  Aki „forradalmat akar csinálni”, vállalja a következményeket is, lehetőleg otthon, minél messzebb innen.

A legsúlyosabb emberi jogi kérdések nem válaszolhatók meg ilyen könnyen. Nem is olyan rég, egy velünk szomszédos állam derék, békés polgárai is hasonlóképpen gondolkozhattak. Aztán történelmi távlatokban mérve pillanatok alatt támadtak egymásra, és lőtték akár egykori szomszédjaikat gödörbe éveken keresztül. A délszláv háborúban egész falvakat irtottak ki, csak mert az ott lakók kicsit másként beszéltek és hittek mint a támadók. Évekig néztünk át a határon a NATO-val együtt és csak reméltük, hogy nem lőnek át. Talán mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy mindez velünk is megtörténhet. Megtörténhet, hogy  a béke, a jog és a demokrácia magasztos eszméi, ha úgy tetszik mindezek „álma”, rémálommá változik. Az emberiség közös sorsában osztozókként közünk van mindehhez – ez pedig nem puszta idealizmus, hanem a valóság.

Ha el tudjuk azt fogadni, hogy az iráni emberek sem jobbak, vagy rosszabbak nálunk és ott is pont annyi a hős, mint Magyarországon, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az ő emberi jogaik sem érnek kevesebbet. Elutasítás helyett segíthetünk embertársainknak emberi jogaik érvényesítésében, ha már ide sodorta őket a sorsuk. Akkor is, ha más nyelvet beszélünk és másban hiszünk.

Történetünk főszereplői a 2009-es választásokat követő utcai megmozdulásokban vettek részt. A tüntetéseknek – amelyeket élőben követhettünk a tévében és a Facebookon – több, mint száz halálos áldozata volt. A pontos szám gyakorlatilag megbecsülhetetlen, ennek a többszörösét is elérheti, mivel rengetegen eltűntek, a halottakat többnyire nem adták ki a családjaiknak. A letartóztatott mintegy 2500-3000 tüntetőből  még jelenleg is legalább 150-200 ember börtönben ül.

Sohrab és Javad Magyarországon kaptak új esélyt az életre. Legyünk arra büszkék, hogy segíthettünk.

(A szereplők neveit megváltoztattuk, történetüket hamarosan folytatjuk.)

 Szerző: kiskertész

Az elmúlt napokban a kettős állampolgárság intézménye ismét a figyelem középpontjába került, mivel egy szlovákiai, magyar nemzetiségű lelkészt a magyar állampolgárság felvétele miatt töröltek a szlovák lakcím-nyilvántartásból. Korábban az idén százéves Tamás Aladárné vesztette el szlovák állampolgárságát frissen szerzett magyar állampolgársága miatt.
Bejegyzésünkben a kettős állampolgárság intézményét vizsgáljuk meg jogász szemmel. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon sérti-e a nemzetközi jogot, ha egy állam tömegesen állampolgárságot ad nemzetiségi alapon, nem a területén élő embereknek, vagy ha az állampolgárság megszüntetésével bünteti egy másik állampolgárság felvételét.

Az államok maguk dönthetik el, hogy kinek adnak állampolgárságot?

Az állampolgárság az állami önrendelkezés egyik alappillére, de ma már a nemzetközi jog is számos ponton beleszól ebbe. Néhány példa erre: az állam önkényesen nem veheti el senki állampolgárságát, nem lehet megfosztani csak egy adott nemzetiségi csoportot az állampolgárságától, és biztosítani kell, hogy a férfiak és nők között ne legyen különbség az állampolgárság megszerzése vagy gyermekeikre való „átörökítése” terén. További szabályok őrködnek afölött, hogy lehetőleg senki ne válhasson hontalanná (azaz állampolgárság nélkülivé).

A kettős állampolgárság is tiltott gyümölcs?

A kettős állampolgárság történelmileg egyáltalán nem volt elfogadott. Magyarországon régóta törvényes a többes állampolgárság, de számos ország – köztük 11 EU-tagállam, például Németország, Csehország, Hollandia és Spanyolország – a mai napig nem teszi lehetővé állampolgárai számára más állampolgárság felvételét az eredeti állampolgárság elvesztése nélkül. A szlovák szabályozás tehát nem egyedülálló. Viszont tény, hogy a többes állampolgárság egyre elfogadottabb Európában: a korábban ezt elutasító EU-tagállamok mintegy harmada – például Svédország, Finnország és Belgium – döntött úgy az elmúlt évtizedben, hogy állampolgárai számára engedélyezi másik állampolgárság megszerzését. Épp a napokban döntöttek Csehországban is arról, hogy hamarosan megszüntetik a többes állampolgárság tilalmát. A tendencia jól tükrözi az európai társadalom változását. A kettős állampolgárság elutasítása értelmetlennek tűnik az integrálódó Európa országaiban, hiszen a lakosság jelentős része mindenhol „külföldi származású”, és egyre több a vegyes házasság is.

Nemzetközi jogot sért Magyarország a kedvezményes honosítás lehetővé tételével?

A válasz egyértelműen nem. A Magyarország által aláírt nemzetközi egyezmények nem tartalmaznak olyan szabályt, amely megakadályozná az állampolgárság egyszerűsített, a szokásos feltételeket figyelmen kívül hagyó megadását a magyar származású, magyar anyanyelvű, vagy magyar önazonossággal rendelkező személyeknek.

Számos európai országban – például Németországban, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban stb. – lehetséges, hogy a külföldön élő, de nyelvi/nemzeti identitásukat megőrző személyek könnyített feltételekkel, vagy szinte automatikusan állampolgárságot szerezzenek. Ez két esetben jellemző. Egyrészt Kelet- és Közép-Európában, ahol – az ismert történelmi okok miatt – a nyelvi/nemzetiségi határok többnyire nem esnek egybe az államhatárokkal. Másrészt olyan, nagyszámú migránst kibocsátó országok esetében – mint például Mexikó vagy Törökország –, amelyek tágítani szeretnék nemzeti kereteiket, és meg kívánják őrizni a külföldre vándorolt állampolgáraik és azok leszármazottainak kötődését az „anyaországhoz”.

A magyar kormány eljárása azonban a kedvezményes honosítás során nem volt problémamentes, hiszen ismerve a szlovákiai politikai helyzetet, az ellenséges reakció várható volt. Az új Alaptörvény kimondja: „Magyarország, az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve, felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését”. Ha a kormány ezt az alkotmányos elvet az állampolgárság megadásával kívánja érvényesíteni, akkor ehhez alapos diplomáciai előkészítésre lett volna szükség. Az állampolgársági törvény módosítása előtt konzultálnia kellett volna a szlovák hatóságokkal, és egyidejűleg törekedni kellett volna a nacionalista indulatok csillapítására is. Mivel ez nem történt meg, félő, hogy a két ország, pontosabban a két kormányzat között kialakult rossz viszony a szlovákiai magyarságot hozza nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetbe.

A szlovák reakció megfelel a nemzetközi jognak?

A kettős állampolgárságot a szlovák állampolgárság elvesztésével „szankcionáló” szlovák jogszabály szövege alapján nem állapítható meg az egyértelmű kötelezettségszegés. A szlovák alkotmány tiltja az állampolgárságtól való önkényes megfosztást. Esetünkben azonban nincs szó önkényességről, mert a magyar állampolgárságot megszerzők – a hatályos és kiszámítható jogszabályi rendelkezés alapján – számíthattak szlovák állampolgárságuk elvesztésére, és a döntés ellen bírósághoz fordulhatnak. A hontalanság veszélye sem fenyegeti őket, hiszen már megszerezték a magyar állampolgárságot. Jogszabályi szinten diszkriminációról sem beszélhetünk, hiszen a szlovák törvény szerint, a cseh, osztrák, vagy amerikai állampolgárságot felvevők is elvesztik a szlovák állampolgárságukat.

Szó sincs azonban arról, hogy a szlovák szabályozással minden rendben lenne. A nemzetközi jogi kötelezettségeket nem csak a jogszabály szövege, hanem annak alkalmazása is sértheti. Meg kellene vizsgálni, hogy a kettős állampolgárságot tiltó, 2011-es szlovák szabályok alapján vajon elvesztették-e a szlovák állampolgárságukat más, nem magyar állampolgárságot szerző személyek is. Ha megállapítást nyer, hogy a rendelkezést csak magyarokkal szemben alkalmazzák, az – mint diszkriminatív bánásmód – megsértené Szlovákia nemzetközi kötelezettségeit.

A szlovák kormányzat reakciója azonban e lehetőségtől eltekintve is elfogadhatatlan. Az érintett, magyar nemzetiségű emberek, frissen szerzett magyar állampolgárságuktól függetlenül is, számtalan szállal kötődnek Szlovákiához: ott születtek, egész életükben ott éltek, ott fizetnek adót, beszélnek szlovákul, sőt, nagy valószínűséggel, soha nem is éltek másik országban. Az, hogy a magyar identitásukat a magyar állampolgárság felvételével is szeretnék kifejezni, nem lehet ok a szankcióra. Különösen annak ismeretében nem, hogy Szlovákia is számos esetben adott állampolgárságot „határon túli szlovákok” számára. Ráadásul mindkét ország tagja az Európai Uniónak, és az uniós állampolgárság révén a magyar állampolgárok szabadon dolgozhatnak és lakhatnak Szlovákiában, ahogy a szlovákok is Magyarországon.

Mi lesz azokkal, akik a magyar állampolgárság felvétele miatt elvesztik szlovák állampolgárságukat?

Ők magyar és EU-állampolgárként továbbra is gyakorolhatják a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz fűződő jogaikat, a legtöbb területen a szlovák állampolgárokkal azonos bánásmód illeti meg őket. A jogaik érvényesítése azonban sok macerával jár: végig kell járniuk a szlovák hivatalokat, új igazolványokat, okmányokat kell csináltatniuk, aminek természetesen költségvonzata is van. Ráadásul nem vehetnek részt a 2012. márciusi országgyűlési választásokon, ezt ugyanis csak a saját állampolgárai számára teszi lehetővé a szlovák választójogi törvény (hasonlóan a magyarhoz).

Irány Strasbourg?

A strasbourgi bíróság az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartását felügyeli, amely nem foglalkozik az állampolgárság kérdésével. Így a jogorvoslat sikere igen kétséges. Még akkor is, ha a közelmúltban egy esetben már előfordult, hogy a magánélet tiszteletben tartásához való jog kapcsán a bíróság vizsgálta az állampolgárságtól való megfosztás jogszerűségét. Összességében nagyon kevés nemzetközi bírósági ügy foglalkozik az állampolgárság témájával, és azok sem szolgálnak semmilyen útmutatással erre a helyzetre. Ráadásul, mielőtt Strasbourghoz fordulhatnánk, az összes hazai jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteni, tehát csak a szlovák bírósági eljárás lezárulta után kerülhetne az ügy a nemzetközi fórum elé.

Mindent összevetve valószínűtlennek tűnik, hogy akár a strasbourgi bíróság, akár az EU záros határidőn belül elmarasztalná és a kettős állampolgárság elismerésére kötelezné Szlovákiát. Ez rossz hír a politikusok számára is: úgy tűnik, a kialakult helyzetet csak politikai megegyezéssel rendezhetik.

Szerző: El Duende

Múlt pénteken nyújtották be a kormányzó koalíció képviselői a 2011. december 23-i LMP-s élőlánccal kapcsolatos közkegyelmi törvény tervezetét. Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk, valóban egyenlőségjelet kell-e tenni a két akció közé, ahogy azt többen elvárnák. Például Török Gábor politikai elemző, aki blogjában kifejtette: a megmozdulások lényege közös, hisz mindkét esetben parlamenti képviselők tiltakoztak a polgári engedetlenség útjára lépve, ezért míg a politikusoktól csak-csak elmegy, hogy párthovatartozásuktól függően teljesen máshogy ítélik meg a két esetet, „de akinek nem ez a hivatása, az azért lehetne egy kicsit következetesebb”.

Nos, nekünk nem ez a hivatásunk, mégis alapvetően különbözőnek látjuk a két akciót. Minden bizonnyal azért, mert míg a politikai elemző szemszögéből mindkét esetben csak, vagy elsősorban annyi látszik, hogy parlamenti pártok az utcára, mégpedig a Parlament előtti utcára vitték a politikát, tehát kiléptek a politizálás szokásos keretéből, jogászként érzékelünk egy jelentős, bár első pillantásra talán nehezen észrevehető eltérést: az egyik esetben valóban polgári engedetlenségről van szó, a másikban viszont nem.

A polgári engedetlenség lényege, hogy az érintettek formálisan jogellenes cselekménnyel hívják fel a figyelmet arra, hogy a jogrendszer valamilyen szabálya, vagy intézményének működése nem felel meg az alapvető erkölcsi, jogi elveknek. Az engedetlenség azért „polgári”, mert akik ehhez folyamodnak, alapvetően tiszteletben tartják a jogrendet. Ebből az következik, hogy a jogszabályok tudatos megsértése csak végső eszköz lehet: olyankor használatos, ha az engedetlenkedők már minden jogszerű megoldást kipróbáltak, de nem jártak sikerrel, vagy eleve nincsenek is jogi eszközeik a problémás szabály vagy gyakorlat megtámadására, megváltoztatására. Ennek a meghatározásnak az LMP akciója megfelelt, a Fideszé azonban nem.

Fotó: HVG/Fazekas István

2007-ben a kordont a rendőrség a rendőrségi törvénynek az úgynevezett személy- és létesítménybiztosítási intézkedésre vonatkozó szabályai alapján állította fel. Ez ellen az intézkedés ellen a törvény biztosítja a panasz lehetőségét, amelyet ugyan elsőfokon a budapesti, másodfokon pedig az országos főkapitány – tehát maga a rendőrség – bírál el, azonban végső soron bíróság előtt is megtámadható. Szintén indítható személyiségi jogi per a mozgásszabadság megsértése miatt, továbbá egy, a lezárt területre szóló demonstráció bejelentése, majd a bejelentés rendőrségi elutasítása után meg lehet próbálkozni a gyülekezési törvényben szabályozott soron kívüli bírósági jogorvoslattal is.

Van tehát nem is egy jogi lehetőség a sérelmesnek tartott helyzet orvoslására. A jogtisztelő polgári engedetlenkedőnek először ezt az utat kell megpróbálnia, és csak akkor nyúlhat a hidegvágóhoz, ha nem jár sikerrel, vagy az eljárás olyannyira elhúzódik, hogy a további várakozásnak nyilvánvalóan nincs értelme. Csak ilyen előzmények után mondható ugyanis, hogy a tudatos jogsértés valóban a jogrendszer tiszteletén alapul. A Fidesz (szemben például a Helsinki Bizottság társelnökével, aki benyújtotta és – bár tagadhatatlanul hosszú idő alatt – végül sikerre vitte a Kossuth tér lezárása elleni rendőrségi panaszt) úgy esett neki a kordonnak, hogy azt megelőzően 100 napig semmit sem tett az elbontásáért, noha több jogi eszköz közül választhatott volna ennek érdekében.

Fotó: HVG/Stiller Ákos

Az LMP ezzel szemben nem egy bíróság vagy más hatóság előtt megtámadható, jogi úton orvosolható anomália ellen tiltakozott az élőlánccal, hanem a kétharmados parlamenti többség által meghonosított, az érdemi politikai vitát lehetetlenné tevő, és így az ellenzéki szerepet teljességgel kiüresítő jogalkotási gyakorlat ellen. (Ne feledjük, december 23-án ebből a szempontból szimbolikus jelentőségű események történtek az Országgyűlésben: többek között a választójogi törvény elfogadása és a házszabály azon módosítása, amelynek értelmében ülésszakonként hatszor úgy lehet törvényt hozni, hogy a frakciók mindössze 15 percet kapnak a véleményük kifejtésére.) Az Alkotmánybírósághoz fordulás feltételeinek módosításával az LMP képviselői számára lehetetlenné vált, hogy akár a tartalmukra, akár az elfogadásuk módjára hivatkozva kérjék egyes törvények megsemmisítését, így a jogrendszeren belül nem maradt számukra eszköz az annak szellemét sértő intézményi gyakorlattal szembeni fellépésre. Demonstrációjuk ezért – szemben a Fideszével – valóban a jogrendszer lényegének tiszteletén alapuló polgári engedetlenség volt. Nem szükségszerű tehát, hogy következetlen, politikailag elfogult, vagy kettős mércével mér, aki nem tesz egyenlőségjelet a kordonbontás és a karácsonyi élőlánc közé.

Szerző: Mortal Wombat

 

Bouba, a 38 éves szenegáli kereskedő, 2003 óta él hazánkban. Dr. Pohárnok Barbarával, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjével együtt küzdöttek azért, hogy ne toloncolják ki az országból, és magyar feleségével együtt nevelhessék fel két kislányukat. Sorsukról a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal döntött. Kisfilmünkből megismerhetik a család történetét.

Apa velünk marad? from Magyar Helsinki Bizottság on Vimeo.

Kíváncsiak voltunk, hogy a film elkészítése óta mi történt a családdal, megváltoztatta-e az életüket a hivatal döntése.

Bouba - aki egyre folyékonyabban beszél magyarul - elmondta, hogy annak örültek a legjobban, hogy az öt évre kapott tartózkodási engedély birtokában végre elmehettek Horvátországba egy kései nászútra a feleségével és a kislányaival. Korábban, útlevél hiányában ugyanis nem hagyhatta el az országot.

Bouba szerint kifejezetten jó, ha egy fehér és egy fekete ember összeházasodik. A család számára nem a bőr színe a fontos, hanem hogy a gyerekek mindkét szülő kultúráját megismerjék és elfogadják. A két kultúra találkozásának előnyei közé tartozik, hogy a fontosabb keresztény és muzulmán vallási ünnepeket egyaránt megtarthatják, így a karácsony és húsvét mellett, a ramadánt is együtt ünnepli a család. A kislányok értenek franciául, vannak afrikai mesekönyveik, és édesapjuk szenegáli dalokat és verseket is tanít nekik.

Bouba felesége már egyetemista korában is érdeklődött az afrikai kultúra iránt. Elmesélte, hogy bár kezdetben voltak az eltérő gyereknevelési szokások miatt nézeteltérések, ezeket sikerült tisztázni: van, amiben a magyar és van, amiben a szenegáli szokásokat követik.

Boubát - elmondása szerint - lényegében befogadták vidéki lakóhelyükön. Ha a lányaival kimegy az utcára, még ma is sokan megkérik, hogy lefényképezhessék őket, vagy legalább megtapinthassák a hajukat. Tapasztalata szerint azok fogadják el jobban a más kultúrából érkezőket, akik többet utaztak és ismerik a körülöttük lévő világot. A kislányokat sem érte eddig hátrány, nem volt negatív tapasztalatuk a bőrszínük miatt, és édesanyjuk reméli, hogy ez így is marad. Igyekeznek más, hasonló családokkal is kapcsolatot tartani, hogy a lányok is könnyebben elfogadják, hogy az emberek sokfélék.

„Szenegál gyönyörű ország” - kezdi hazájáról szóló beszámolóját Bouba, azonban gyorsan hozzáteszi, hogy számára lehetetlenné vált ott élni. A folyamatosan az elszakadásáért küzdő, déli, Casamance országrészből származik, ahol állandóak a hadsereggel folytatott, napi szintű összecsapások. A hozzá hasonló kereskedőktől rendszeresen elveszik az áruikat, és megverik, vagy egyszerűen megölik őket. Már több százan kényszerültek elmenekülni a térségből. Bouba nem gondol a visszatérésre, boldog, hogy megmenekült és Magyarországon élhet a családjával. A gyerekeknek sokszor mesél a szülőföldjéről és arról, hogyan élnek ott az emberek.

Bouba következő célja a magyar állampolgárság megszerzése, ennek érdekében folyamatosan és kitartóan fejleszti nyelvtudását. „Itt vannak a lányaim, itt van a feleségem, én már itt vagyok otthon”- zárja a beszélgetést.

„Persze, azoknak ott a börtönben mindenük megvan, háromszori étkezés, fűtés, egész nap bámulhatják a színes tévét, én meg 10-12 órát dolgozom naponta, hogy mindezeket előteremtsem.”

Ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat olvashatunk a börtönökről szóló cikkek kapcsán. Pedig sokan talán nem is sejtik, hogy a fogvatartottak milyen körülmények között töltik napjaikat. A Magyar Helsinki Bizottság több, mint tíz éve rendszeresen vizsgálja a fogvatartás körülményeit. Összességében legalább két évet töltöttünk a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben - ennyit szabhatnak ki például egy rablásért. Vizsgáljuk meg, hogy a tapasztalataink szerint egyetérthetünk-e azokkal, akik pár hónapot szívesen „üdülnének” a hazai börtönökben.

Ingyenes, fűtött szállás

A 2011. szeptemberi adatok szerint, a hazai börtönökben jelenleg 17.413 fogvatartott tölti a büntetését, miközben a férőhelyek száma 12.604, tehát az átlagos telítettség közel 140%-os. Az ”unortodox büntetőpolitikának” köszönhetően (ld. a Helsinki Bizottság munkatársának cikkét) nem valószínű, hogy ez a helyzet a közeljövőben változna. Nem ritkán az is előfordul, hogy a telítettség egyes intézményekben a 200%-ot is meghaladja, előfordul, hogy egy fogvatartott mozgástere nem éri el a három, a hozzánk érkezett panaszok szerint néha még a másfél négyzetmétert sem. Ez nem csak embertelen, de jogellenes is. Persze, nem csak mi állítjuk ezt. 2011-ben, az Emberi Jogok Európai Bírósága 12 ezer eurót ítélt meg egy fogvatartottnak, akinek 21 hónapig 2,76 m², további 21 hónapig 3,15 m², majd 9 hónapig 3,125 m² mozgástér állt a rendelkezésére, és egyik zárkájában sem volt a WC megfelelően leválasztva.

A büntetés-végrehajtási intézetek állapota nagyon eltérő: vannak új, PPP-beruházás keretében épült börtönök (pl. Szombathelyen), ahol minden zárkához elkülönített WC tartozik, de olyan is akad, ami még a XIX. század közepén épült (pl. a balassagyarmati 1842-ben, a szegedi 1854-ben, a váci 1855-ben). Láttunk már függönnyel leválasztott WC-t 14 fős zárkában, és háromszintes emeletes ágyat is.

    

Nincs megtelt tábla: Elhelyezhető (kék) és tényleges (piros) fogvatartotti létszám:

Napi háromszori étkezés

A magyar állam minden fogvatartottnak napi háromszori étkezést biztosít, ebből csak az egyik meleg. Az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsága ülésén, 2010. november 18-án, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka elmondta, hogy az egy fogvatartottra jutó közvetlen költség napi 290 forint, és ennek kb. a felét, nagyjából 150 forintot fordítanak a törvényben előírt normáknak megfelelő étkeztetésre. Ez még akkor is nagyon kevés, ha több intézetben nem külsős cégtől rendelik meg az ételt, hanem maguk készítik el, és még arra is akad példa, hogy a börtönhöz tartozó területen megtermelik a szükséges zöldséget.

Heverészés egész nap

A munkaképes fogvatartottak kötelesek dolgozni, ha van munkalehetőség. Sokak számára ez az egyetlen bevételi forrás, ebből telefonálhatnak (a kinti áraknál többnyire drágábban), ebből fedezik a postai költségeiket és vásárolhatnak a börtön területén található boltban (az árak itt is gyakran magasabbak, mint a kinti áruházakban). A havi fizetés az előző évi, törvényes minimálbér egyharmada, 2012-ben 26 ezer forint. De ennél lehet kevesebb is, ha a fogvatartott nem teljes munkaidőben dolgozik, vagy teljesítmény alapján kapja a fizetését. A bér kb. 30%-át levonják rabtartás címén.

A dolgozó fogvatartott napirendje:

Az intézetek többségében, a fogvatartottak naponta egy órát töltenek a szabad levegőn, a börtön sétaudvarán. Mivel az előzetes letartóztatottak számára még a többi fogvatartottnál is nehezebb munkát biztosítani, ők - az egyórányi szabad levegőn tartózkodást leszámítva – többnyire az egész napot a zárkájukban töltik. Heverésznek…

„Nem kellett volna bűnözni”

”Megérdemlik” - mondják. Ennek kapcsán azért megjegyeznénk, hogy a fogvatartottak harmada előzetes letartóztatásban van, vagyis jogerős ítélet nélkül tölt el hosszú hónapokat, súlyosabb bűncselekmények gyanúja esetén akár éveket is a fentiekben vázolt körülmények között.

A jogerősen elítéltek esetében is fontos hangsúlyozni, hogy az ítélet szabadság elvonására irányul és nem arra, hogy túlzsúfolt, alapos felújításra szoruló épületekben, esetenként XIX. századi körülmények között tartsák fogva őket. Elég büntetés, hogy a börtönlakóknak a szeretteiktől és a külvilágtól elzárva, szigorú napirend szerint kell élniük, havonta egyszer- kétszer találkozhatnak egy-két órára a családjukkal, és a telefonálásra fordítható idő is korlátozott.

A megfelelő körülmények kialakítására esély sincs: nem várható csökkenés a fogvatartottak számában, a szűkös költségvetésből pedig nem teremthetők meg a szükséges személyi és anyagi feltételek. Az idei költségvetésben az állam körülbelül ugyanannyit szán a büntetés-végrehajtásra (beleértve a közel 18 ezer fogvatartottak ellátását, a büntetés-végrehajtásban dolgozó, közel 8 ezer ember fizetését és az elavult infrastruktúrából adódó, magas üzemeltetési költségeket is), mint két stadion felépítésére Budapesten és Debrecenben. A kormányzat hozzáállását az is jól tükrözi, hogy a kutyatartás feltételeit megszigorították, eszerint tilos kutyát tartósan tíz négyzetméternél kisebb területen tartani. A börtönökben élő fogvatartottakra vonatkozó jogszabályok azonban nem ilyen szigorúak. A törvény úgy fogalmaz, hogy egy felnőtt férfi fogvatartott számára, „lehetőség szerint” három négyzetméter szabad mozgásteret kell biztosítani.

Szerző: Esetlegedit