Egyre kevesebben vagyunk

A lassan csordogáló 2011-es népszámlálási adatok tanúsítják: a magyarországi népességfogyást nem hogy megállítani, de még lassítani sem sikerült. Az elmúlt évtizedben 216 ezer fővel csökkent Magyarország lakossága, ami olyan, mintha egy Debrecen nagyságú város tűnt volna el nyomtalanul. Ha nem számolunk a be- és kivándorlókkal, a kép még sötétebb. Az ezredforduló óta érkezett mintegy 170 ezer bevándorló nélkül a népességfogyás mértéke a 400 ezerhez közelítene, ami már egész Baranya vagy Csongrád megye lakóinak eltűnésével lenne egyenlő.

Elsősorban nem a népesség létszámának csökkenése, hanem a társadalom ezzel együtt járó elöregedése ró súlyos terhet a gazdaságra és a társadalmi ellátórendszerekre. 2050-re az európai lakosság egyharmada 65 évnél idősebb (értsd nyugdíjas) lesz, amire még nem volt példa a világtörténelemben. A magyar népesség fogyásának és elöregedésének fő oka azonban nem a várható élettartam növekedése, hanem az alacsony, és – a kisebb kilengésektől eltekintve – egyre csökkenő gyermekvállalási hajlandóság. Bár az európaiak általában is később és kevesebb gyermeket vállalnak, mint korábban, a három évtizede töretlen természetes népességfogyás még az elöregedő kontinensen is hungarikumnak számít.

Már a szinten tartáshoz is jóval több gyerek kellene

A demográfusok szerint a népesség számának szinten tartásához 10 nőnek átlagosan 21-22 gyermeket kellene világra hoznia élete során. Ehhez képest ma Magyarországon 10 nőre átlagosan 13 gyermekszülés jut, ami az egyik legalacsonyabb adat az Európai Unióban (Litvániával és Portugáliával osztozunk a kétes dicsőségen). A gyermekvállalási hajlandóság számos régióbeli országban érezhető biztató növekedése annak ellenére elkerüli hazánkat, hogy a rendszerváltás óta minden kormányzat igyekszik többé-kevésbé látványos intézkedéseket hozni a népességfogyás megállítására. A valóságban azonban óriási szakadék tátong a hangzatos jelszavak (lásd például „három szoba, három gyermek, négy kerék”) és a magyarokat gyermekvállalásra ösztönző konkrét, tudományosan is megalapozott intézkedések – pontosabban azok hiánya – között.

Fotó: HVG/Túry Gergely

Pedig lenne miből tanulni: az uniós kutatások rendre kimutatják, hogy többnyire azokban az európai országokban magasabb a gyermekvállalási kedv, ahol a) fejlett intézményi ellátórendszer áll rendelkezésre már a kétévesnél fiatalabb gyermekek számára is, és b) ahol a nők nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon. Magyarul: ha bármely kormány jó eséllyel akarja a fiatalokat gyermekvállalásra ösztönözni, akkor biztosítson kellő számú ingyenes (vagy legalább megfizethető) bölcsődei és óvodai férőhelyet, és aktívan segítse a fiatal anyukák visszatérését a munka világába. A részmunkaidős és rugalmas foglalkoztatás meghonosítása, a kismamák számára nyújtott munkajogi garanciák, az apák és nagyszülők által igénybe vehető GYES/GYED népszerűsítése és a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem segíthetnek mindebben. Magyarország jelenleg fényévekre van ettől (lásd például blogunk nőnapi bejegyzését), a nőket a háztartásba visszaterelgetni szándékozó kormányzati politika csak a születésszám további csökkenéséhez vezethet.

A születésszám sem növelhető korlátlanul

A gyermekvállalási kedvet azonban olyan nehezen mérhető és befolyásolható tényezők is befolyásolják, mint például hogy milyen a fiatal generáció jövőbe vagy a családba, mint intézménybe vetett hite, „divat-e” a gyermekvállalás, vagy hogy mennyire vallásos a társadalom. Számos kutatás igazolta, hogy még a legsikeresebb gyermekvállalást ösztönző állami szabályozással is csak korlátozott hatást lehet elérni. A 10 nőre vetített korábbi példánkat alapul véve a maximális eredmény eleddig általában plusz 4 gyermek volt. Például Svédországban, a világon az egyik leghatékonyabbnak tartott bababarát politikával is 15-ről „csak” 19-re sikerült feltornászni a 10 nőre jutó gyermekszülések számát az ezredforduló óta.

Magyarországon évtizedek óta kiugróan alacsony az átlagos termékenységi mutató, a lakosság várakozásai pedig számos kutatás szerint tartósan borúlátóak, ezért a gyermekvállalást ösztönző hazai politika mozgástere nagyon szűk. Az esetleges pozitív hatások (több aktív, munkaképes korú ember) pedig egyébként is csak évtizedek múlva jelentkeznének. A demográfiai adatok ismeretében kijelenthetjük, hogy a javuló gyermekvállalási kedv önmagában nem lesz elég a népesség „önfenntartó” növekedéséhez.

Importra szorulunk

A magyar népesség fogyására és elöregedésére így az egyetlen, már rövid távon is hatásos gyógyír a bevándorlás. Magyarországon ugyanis – minden tévhittel ellentétben – a bevándorlók között jóval nagyobb számban vannak magasabb végzettséggel, szakképesítéssel és állással rendelkező, adót fizető fiatal felnőttek, mint a teljes magyar népességen belül. Ez igen lényeges szempont, hiszen hazánkban a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb korlátja a kirívóan nagyarányú inaktív, a munkaerő-piacon már meg sem jelenő, sokszor az állam anyagi támogatására szoruló népesség. Egy ésszerű és fenntartható bevándorlás-politika a nagy társadalmi ellátórendszerek (társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, egészségügyi ellátás stb.) gondjain akár néhány éves távlatban is enyhíthetne. Középtávon pedig – kiegészítve a magyarok gyermekvállalását ösztönző politikát – ez segíthetné elő a lakosság elöregedésének megállítását, és egy egészségesebb társadalmi korstruktúra kialakulását (értsd: több gyerek, több fiatal, több munkaképes korú személy).

A hiányszakmák problémájára is ez lehetne az egyetlen, rövid távon is működő megoldás. Az oktatási szerkezet átalakítása vagy más ösztönzők hatása többnyire csak jó pár év múlva érezhető (hiába lesz több államilag finanszírozott hely az informatikus- vagy orvosképzésben, öt-nyolc év is eltelik, mire a „többletgólyákból” szakember lesz). Szakképzett külföldi munkaerő célzott befogadásával azonban már egy-két éven belül is orvosolni lehetne az egyes szakmákban létező munkaerőhiányt.

Struccpolitika

Mindezek ellenére Magyarországon két évtizede nem létezik bevándorlás-politika. A külföldiek betelepüléséről és beilleszkedéséről stratégiai szinten nem folyik sem szakmai, sem szélesebb társadalmi párbeszéd. Az egymást követő kormányok – nyilván a kirívóan magas hazai idegenellenesség miatt – félnek felvállalni ezt a témát, a sajtó pedig kevés kivételtől eltekintve csak a negatív sztereotípiákat szajkózza, sokszor tovább mélyítve ezzel az amúgy is elképesztő fogalmi zűrzavart (lásd például korábbi blogbejegyzésünket). A téma magyarországi megközelítésére általában jellemző a koncepció-nélküliség, valamint a sokszor indokolatlanul eltúlzott rendészeti szemlélet (miszerint a máshonnan jött ember eleve gyanús, sőt, nem kívánatos – hacsak nem jómódú turista vagy befektető). Pedig Magyarország létérdeke lenne, hogy végre túllépjen a rendszerváltás előtti szemléletet tükröző megközelítésen, és elfogadja, hogy a bevándorlás a XXI. századi Európában bár szabályozható, de nem elkerülhető társadalmi szükségszerűség, ami egyúttal hozzájárulhat elöregedő és gazdaságilag indokolatlanul inaktív társadalmunk jólétéhez is.

Fotó: Creative Commons: by Umberto Salvagnin

A folyamat egyik előfeltétele, hogy a bevándorlással kapcsolatos, közkeletű tévhiteket eloszlassuk, és megismerjük a tényeket. Blogunk a következő hónapokban egy cikksorozattal igyekszik ezt elősegíteni.

Szerző: El Duende

Találós kérdés: vajon melyik európai államban a legkisebb a nők aránya a parlamentben és a kormányban? Az olvasó most minden bizonnyal valamelyik balkáni vagy dél-európai országra tippel. Albánia? Moldova? Vagy talán azok a macsóskodó olaszok? Még véletlenül sem. Jelenleg ez az ország Magyarország. A nők elképesztően alacsony jelenléte a politikai döntéshozatalban ráadásul csak a leglátványosabb tünet, hazánk ugyanis a női egyenlőség biztosítása terén általában is gyengén teljesít. Nőnapi bejegyzésünkben bekukkantunk a virágcsokor mögé, és megnézzük, hogyan is állunk a női jogok terén.

Női egyenlőség: valahol Afganisztán és Svédország között?

A Helsinki Bizottsághoz évente százával forduló menedékkérő nők közül sokaknak azért kell otthonukat elhagyniuk, mert női mivoltuk miatt fenyegeti őket kínzás, embertelen bánásmód vagy rabszolgaság. Még a gyakorlott jogi segítőnek is elakad a szava, amikor azzal szembesül, hogy számos afrikai országban megcsonkítják a lányok nemi szervét, vagy hogy egyes közel-keleti országokban egy a fejkendő alól kikandikáló hajtincs is „forradalmi tett”, amiért brutális büntetés járhat. Ha az ember ilyen ügyekkel foglalkozik, könnyen eshet abba a hibába, hogy úgy gondolja, nálunk nagyjából minden rendben van a női jogok terén. Ez sajnos korántsem igaz, még akkor sem, ha a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos magyarországi problémák nyilván nem mérhetők ahhoz az elnyomáshoz és kiszolgáltatottsághoz, amivel az afgán vagy iráni nők szembesülnek nap mint nap.

A női egyenlőtlenség talán leglátványosabb tünete Magyarországon a nők világviszonylatban is kirívóan alacsony részvétele a politikai élet magasabb szintjein. A magyar országgyűlésben jelenleg a képviselők kevesebb, mint 9 százaléka nő, ezzel hazánk egész Európában sereghajtó. Az Interparlamentáris Unió toplistáján a 116. helyen álló Magyarországot nem csak az összes európai, de számtalan afrikai, ázsiai és latin-amerikai ország is megelőzi (például Angolában 32%, Irakban 25%, Bulgáriában pedig 21% a női képviselők aránya). Beszédes adat, hogy még a női jogok tekintetében nem éppen élenjáró arab világban is átlagosan több nő ül a parlamentekben, mint nálunk. Az sem kevésbé kirívó tény, hogy a jelenlegi magyar kormányban mindössze egy női miniszter van (korábban egy sem volt), vagy hogy Magyarországnak (például Pakisztánnal, Indonéziával vagy Törökországgal szemben) soha sem volt női állam- vagy kormányfője.

Felemás emancipáció

A kommunista diktatúra az ötvenes évektől kezdve tömegével terelte a nőket a munkaerőpiacra, háttérbe szorítva a „hagyományos” (apa dolgozik és eltartja a családot, anya a háztartást vezeti és gyermeket nevel) családmodellt. A hivatalosan feminista ideológia azonban nagyrészt érintetlenül hagyta a családi szerepeket, meghagyva a nőknek – immár napi 8-9 óra hivatalos munka mellé – „hagyományos” feladataik nagy részét is. Nem csoda, hogy minden kutatás szerint a dolgozó magyar nők jóval túlterheltebbek férfitársaiknál. A rendszerváltás óta egyik kormány sem tett érdemi, hatásos és látványos lépéseket a női egyenlőség megteremtése érdekében. A második Orbán-kormány Európában ultrakonzervatívnak számító család- és társadalompolitikája azonban még a korábbi állapothoz képest is jelentős visszalépést jelent ezen a téren. A „hagyományos” munkamegosztás visszatérésére viszont még így sincs érdemi lehetőség. A nők jelentős része a felmérések alapján már nem elégedne meg pusztán a háztartásbeli teendőkkel és az anyaszereppel (még akkor sem, ha ez utóbbit nagyon fontosnak tartja). Emellett tény, hogy a magyar családok túlnyomó része egyszerűen képtelen lenne egy fizetésből megélni, és ennek megváltozására – a gazdasági realitás ismeretében – belátható időn belül nincs esély. Az amerikai kertvárosi idill így még jó ideig várat magára.

Kevés magyar családban osztják  meg méltányosan a házimunkát (a kép forrása: Európa Tanács)

A nők hátrányos helyzetéért azonban igazságtalan lenne kizárólag a politikát vádolni: a média ugyanúgy ráerősít az egyenlőtlenségre. A magyar tévésorozatoktól a levespor reklámig minden azt mutatja, hogy a házimunka és a gyermeknevelés egyedül a nő feladata. Bár „nyugaton” már bevett, nálunk még mindig forradalmi lenne egy olyan reklám, amiben anyu és apu együtt tereget és ámuldozik az új mosópor folteltávolító képességén, vagy ahol egy lelkes édesapa próbálja meggyőzni a megcélzott fogyasztókat egy gyermek orrcsepp hatásosságáról.

Jogsérelem – gazdasági hátrány

A nők hátrányos megkülönböztetése jóval több, mint pusztán emberi jogi kérdés. Számos nemzetközi kutatás igazolta, hogy szoros összefüggés van a nemek közötti egyenlőség megvalósulása és gazdasági-társadalmi fejlettség között. Az egy főre jutó hazai összterméket (GDP), a tudományos eredményeket, a versenyképességet vagy a társadalmi jólétet mérő listák tetején nem véletlenül találunk olyan országokat, ahol a nők politikai, gazdasági és társadalmi lehetőségei nagyon hasonlók a férfiakéihoz (e szabály alól csak néhány olajban dúskáló törpeállam kivétel). Más szóval: ahol a nők jelentős hátrányokkal néznek szembe életük során, ott nem lesz lehetőség tehetségük, munkaerejük vagy más képességeik megfelelő kamatoztatására, aminek viszont az egész társadalom látja a kárát. Az elöregedő európai országokban a női jogok érvényesülése ráadásul a demográfiai problémákkal is összefügg. Nyilván ritkábban vállal gyermeket az a nő, akinek esélye sincs a gyermekszülés után visszatérni a munkaerőpiacra, vagy aki munkája mellett egyedül köteles megbirkózni a háztartás és a gyermeknevelés legtöbb feladatával is.

A politikai képviselet mellett Magyarország a nők gazdasági-társadalmi egyenlősége terén sem teljesít jól. A Világgazdasági Fórum adatai – melyek számos gazdasági, egészségügyi, politikai és oktatási mutatót összesítenek – látványos romlást mértek az elmúlt években: 2006 óta sikerült harminc hellyel hátracsúszni a szervezet világranglistáján. A tekintélyes Newsweek magazin tavalyi felmérése Magyarországot már csak a 112. helyre sorolta a női egyenlőség megvalósulásáról összeállított listán, messze-messze lemaradva szinte az összes európai ország mögött. Bár a magyar lányok és nők a kutatások szerint többet és jobban tanulnak, mint a férfiak, ugyanazért a munkáért még mindig akár 20-30 százalékkal kevesebb bért kapnak. A nők látványosan alulreprezentáltak a hazai gazdasági élet felsővezetői szintjén is, továbbá az Unióban nálunk az egyik legnehezebb az anyák számára gyermekszülés után újra munkába állni. A kisgyermekes szülők számára jó megoldást jelentő részmunkaidős foglalkoztatás terén is az európai mezőny végén kullogunk. A nemzetközi kutatások gyakran kiemelik továbbá a nőkkel szembeni erőszak problémáját, amivel szemben nem létezik hatékony jogi védőháló. Sovány vigasz csupán, hogy a magyar nők születéskor várható élettartama nyolc évvel meghaladja a férfiakét.

Másodrendű állampolgárságtól az Esélyegyenlőségi Minisztériumig: van más út

A nemek közötti egyenlőség leginkább a skandináv országokban valósul meg. Ennek hallatán sokan legyintenek, hogy „naná, hiszen ez náluk mindig is így volt”. Léteznek azonban olyan államok is, ahol céltudatos és tartós politikai elkötelezettséggel annak ellenére lehetett jelentősen javítani a nők helyzetén, hogy a nemek közötti egyenlőségnek nincsenek komoly történelmi gyökerei. Kiváló példa erre Spanyolország. A Franco-diktatúra a negyvenes és hetvenes évek között a nőket lényegében a konyhába száműzte, elzárva előlük az önálló pénzkereset és az egyetemi tanulmányok lehetőségét. A korabeli szabályozás előírta, hogy a nők kötelesek engedelmeskedni férfi rokonaiknak. A házas nőknek még a hetvenes években is írásbeli engedély kellett férjüktől ahhoz, hogy szerződést kössenek, bankszámlát nyissanak, vagy útlevéllel külföldre utazzanak. Tilos volt a válás, az állami vezetők és a bírók kivétel nélkül férfiak voltak. A fogamzásgátlás és akár egyszeri házasságtörés is bűncselekménynek számított (ez utóbbi ilyen szigorúan csak a nők számára persze).

Carme Chacón héthónapos terhesen lett hadügyminiszter (Fotó: Javier Soriano)

Mindez a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a demokrácia helyreállítását követően gyökeresen megváltozott. Az első lépés a nemek közötti jogi egyenlőség gyors megteremtése volt. Ezt követően, a tartós kormányzati elkötelezettség, valamint a média és a civil társadalom aktív közreműködésének köszönhetően a spanyol nők társadalmi-gazdasági helyzete egy generáció alatt hihetetlen mértékben átalakult. Ma a spanyol parlamenti képviselők 36 százaléka, a jelenlegi jobboldali-konzervatív kormány minisztereinek egyharmada, valamint a miniszterelnök-helyettes is nő. Az ország autonóm régióit irányító regionális parlamentekben a nők aránya 40 vagy akár 50 százalékot is eléri. A spanyol diszkrimináció-ellenes vagy a családon belüli erőszak büntetésére szolgáló szabályozását az egyik legerősebbnek tartják a világon. 2008-ban külön Esélyegyenlőségi Minisztériumot is létrehoztak és ugyanebben az évben egy gyermeket váró nő lett Spanyolország hadügy(!)minisztere. A Világgazdasági Fórum női egyenlőséget mérő világranglistáján az ország ma már a 12. helyen áll, megelőzve például Hollandiát és Kanadát is. Problémák persze itt is akadnak, de tény, hogy a nemek egyenlőségével és a női jogokkal kapcsolatos tudatosság áthatja a spanyolok mindennapi életét a parlamenti vitáktól a popzenén keresztül a konyhaasztalig.

Az optimista jogvédő csak remélheti, hogy lesz egyszer egy magyar kormány, amely veszi a bátorságot, hogy a spanyol útra lépjen. Mindaddig marad a tényleges egyenlőséget és megbecsülést sokszor csak helyettesítő nőnapi virágcsokor.

Szerző: El Duende

Az elmúlt napokban a kettős állampolgárság intézménye ismét a figyelem középpontjába került, mivel egy szlovákiai, magyar nemzetiségű lelkészt a magyar állampolgárság felvétele miatt töröltek a szlovák lakcím-nyilvántartásból. Korábban az idén százéves Tamás Aladárné vesztette el szlovák állampolgárságát frissen szerzett magyar állampolgársága miatt.
Bejegyzésünkben a kettős állampolgárság intézményét vizsgáljuk meg jogász szemmel. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon sérti-e a nemzetközi jogot, ha egy állam tömegesen állampolgárságot ad nemzetiségi alapon, nem a területén élő embereknek, vagy ha az állampolgárság megszüntetésével bünteti egy másik állampolgárság felvételét.

Az államok maguk dönthetik el, hogy kinek adnak állampolgárságot?

Az állampolgárság az állami önrendelkezés egyik alappillére, de ma már a nemzetközi jog is számos ponton beleszól ebbe. Néhány példa erre: az állam önkényesen nem veheti el senki állampolgárságát, nem lehet megfosztani csak egy adott nemzetiségi csoportot az állampolgárságától, és biztosítani kell, hogy a férfiak és nők között ne legyen különbség az állampolgárság megszerzése vagy gyermekeikre való „átörökítése” terén. További szabályok őrködnek afölött, hogy lehetőleg senki ne válhasson hontalanná (azaz állampolgárság nélkülivé).

A kettős állampolgárság is tiltott gyümölcs?

A kettős állampolgárság történelmileg egyáltalán nem volt elfogadott. Magyarországon régóta törvényes a többes állampolgárság, de számos ország – köztük 11 EU-tagállam, például Németország, Csehország, Hollandia és Spanyolország – a mai napig nem teszi lehetővé állampolgárai számára más állampolgárság felvételét az eredeti állampolgárság elvesztése nélkül. A szlovák szabályozás tehát nem egyedülálló. Viszont tény, hogy a többes állampolgárság egyre elfogadottabb Európában: a korábban ezt elutasító EU-tagállamok mintegy harmada – például Svédország, Finnország és Belgium – döntött úgy az elmúlt évtizedben, hogy állampolgárai számára engedélyezi másik állampolgárság megszerzését. Épp a napokban döntöttek Csehországban is arról, hogy hamarosan megszüntetik a többes állampolgárság tilalmát. A tendencia jól tükrözi az európai társadalom változását. A kettős állampolgárság elutasítása értelmetlennek tűnik az integrálódó Európa országaiban, hiszen a lakosság jelentős része mindenhol „külföldi származású”, és egyre több a vegyes házasság is.

Nemzetközi jogot sért Magyarország a kedvezményes honosítás lehetővé tételével?

A válasz egyértelműen nem. A Magyarország által aláírt nemzetközi egyezmények nem tartalmaznak olyan szabályt, amely megakadályozná az állampolgárság egyszerűsített, a szokásos feltételeket figyelmen kívül hagyó megadását a magyar származású, magyar anyanyelvű, vagy magyar önazonossággal rendelkező személyeknek.

Számos európai országban – például Németországban, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban stb. – lehetséges, hogy a külföldön élő, de nyelvi/nemzeti identitásukat megőrző személyek könnyített feltételekkel, vagy szinte automatikusan állampolgárságot szerezzenek. Ez két esetben jellemző. Egyrészt Kelet- és Közép-Európában, ahol – az ismert történelmi okok miatt – a nyelvi/nemzetiségi határok többnyire nem esnek egybe az államhatárokkal. Másrészt olyan, nagyszámú migránst kibocsátó országok esetében – mint például Mexikó vagy Törökország –, amelyek tágítani szeretnék nemzeti kereteiket, és meg kívánják őrizni a külföldre vándorolt állampolgáraik és azok leszármazottainak kötődését az „anyaországhoz”.

A magyar kormány eljárása azonban a kedvezményes honosítás során nem volt problémamentes, hiszen ismerve a szlovákiai politikai helyzetet, az ellenséges reakció várható volt. Az új Alaptörvény kimondja: „Magyarország, az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve, felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését”. Ha a kormány ezt az alkotmányos elvet az állampolgárság megadásával kívánja érvényesíteni, akkor ehhez alapos diplomáciai előkészítésre lett volna szükség. Az állampolgársági törvény módosítása előtt konzultálnia kellett volna a szlovák hatóságokkal, és egyidejűleg törekedni kellett volna a nacionalista indulatok csillapítására is. Mivel ez nem történt meg, félő, hogy a két ország, pontosabban a két kormányzat között kialakult rossz viszony a szlovákiai magyarságot hozza nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetbe.

A szlovák reakció megfelel a nemzetközi jognak?

A kettős állampolgárságot a szlovák állampolgárság elvesztésével „szankcionáló” szlovák jogszabály szövege alapján nem állapítható meg az egyértelmű kötelezettségszegés. A szlovák alkotmány tiltja az állampolgárságtól való önkényes megfosztást. Esetünkben azonban nincs szó önkényességről, mert a magyar állampolgárságot megszerzők – a hatályos és kiszámítható jogszabályi rendelkezés alapján – számíthattak szlovák állampolgárságuk elvesztésére, és a döntés ellen bírósághoz fordulhatnak. A hontalanság veszélye sem fenyegeti őket, hiszen már megszerezték a magyar állampolgárságot. Jogszabályi szinten diszkriminációról sem beszélhetünk, hiszen a szlovák törvény szerint, a cseh, osztrák, vagy amerikai állampolgárságot felvevők is elvesztik a szlovák állampolgárságukat.

Szó sincs azonban arról, hogy a szlovák szabályozással minden rendben lenne. A nemzetközi jogi kötelezettségeket nem csak a jogszabály szövege, hanem annak alkalmazása is sértheti. Meg kellene vizsgálni, hogy a kettős állampolgárságot tiltó, 2011-es szlovák szabályok alapján vajon elvesztették-e a szlovák állampolgárságukat más, nem magyar állampolgárságot szerző személyek is. Ha megállapítást nyer, hogy a rendelkezést csak magyarokkal szemben alkalmazzák, az – mint diszkriminatív bánásmód – megsértené Szlovákia nemzetközi kötelezettségeit.

A szlovák kormányzat reakciója azonban e lehetőségtől eltekintve is elfogadhatatlan. Az érintett, magyar nemzetiségű emberek, frissen szerzett magyar állampolgárságuktól függetlenül is, számtalan szállal kötődnek Szlovákiához: ott születtek, egész életükben ott éltek, ott fizetnek adót, beszélnek szlovákul, sőt, nagy valószínűséggel, soha nem is éltek másik országban. Az, hogy a magyar identitásukat a magyar állampolgárság felvételével is szeretnék kifejezni, nem lehet ok a szankcióra. Különösen annak ismeretében nem, hogy Szlovákia is számos esetben adott állampolgárságot „határon túli szlovákok” számára. Ráadásul mindkét ország tagja az Európai Uniónak, és az uniós állampolgárság révén a magyar állampolgárok szabadon dolgozhatnak és lakhatnak Szlovákiában, ahogy a szlovákok is Magyarországon.

Mi lesz azokkal, akik a magyar állampolgárság felvétele miatt elvesztik szlovák állampolgárságukat?

Ők magyar és EU-állampolgárként továbbra is gyakorolhatják a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz fűződő jogaikat, a legtöbb területen a szlovák állampolgárokkal azonos bánásmód illeti meg őket. A jogaik érvényesítése azonban sok macerával jár: végig kell járniuk a szlovák hivatalokat, új igazolványokat, okmányokat kell csináltatniuk, aminek természetesen költségvonzata is van. Ráadásul nem vehetnek részt a 2012. márciusi országgyűlési választásokon, ezt ugyanis csak a saját állampolgárai számára teszi lehetővé a szlovák választójogi törvény (hasonlóan a magyarhoz).

Irány Strasbourg?

A strasbourgi bíróság az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartását felügyeli, amely nem foglalkozik az állampolgárság kérdésével. Így a jogorvoslat sikere igen kétséges. Még akkor is, ha a közelmúltban egy esetben már előfordult, hogy a magánélet tiszteletben tartásához való jog kapcsán a bíróság vizsgálta az állampolgárságtól való megfosztás jogszerűségét. Összességében nagyon kevés nemzetközi bírósági ügy foglalkozik az állampolgárság témájával, és azok sem szolgálnak semmilyen útmutatással erre a helyzetre. Ráadásul, mielőtt Strasbourghoz fordulhatnánk, az összes hazai jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteni, tehát csak a szlovák bírósági eljárás lezárulta után kerülhetne az ügy a nemzetközi fórum elé.

Mindent összevetve valószínűtlennek tűnik, hogy akár a strasbourgi bíróság, akár az EU záros határidőn belül elmarasztalná és a kettős állampolgárság elismerésére kötelezné Szlovákiát. Ez rossz hír a politikusok számára is: úgy tűnik, a kialakult helyzetet csak politikai megegyezéssel rendezhetik.

Szerző: El Duende

A Magyar Nemzet Online hétfői cikke szerint „százezrek kopogtatnak hazánk kapuján”, „bevándorlók tömegei”, valamint éves szinten kétszázezer menedékkérő érkezik Magyarországra. Ez ténybeli tévedés, sőt félrevezető hazugság. Az újságíró cikkét a Belügyminisztérium aznapi sajtótájékoztatójára alapozza. Az azonban rejtély, hogy a Belügyminisztérium sajtóközleményében – nagyjából helyesen – szereplő évi ezerötszáz menedékkérőt hogyan tudta a Magyar Nemzet újságírója kétszázezernek olvasni. A cikknek a bevándorlásról és a határokon nagy számban megjelenő menekültekről szóló megállapításai elképesztő ferdítéseket tartalmaznak, és lévén a minisztériumi sajtóközlemény egyértelmű számokat tartalmaz, nehéz egyszerű, jó szándékú tévedést feltételezni azok mögött.

A valóság teljesen más képet mutat. Magyarországon európai összehasonlításban nagyon kevés külföldi él, a hazánkban benyújtott menedékkérelmek száma is rendkívül alacsony. Nézzük a valós számokat:

• Magyarországon 2010 végén mintegy kétszázezer külföldi állampolgár élt, a lakosság 2%-a. Túlnyomó többségük a szomszédos országokból érkezett, nagy részük határon túli magyar (tehát maximum jogi értelemben „külföldi”). Az egyszerűsített honosítás lehetősége miatt sokan 2011-2012-ben magyar állampolgárrá váltak/válnak, így ez a kétszázezres szám is jócskán csökkenni fog.
• További mintegy kétszázezer ember magyar állampolgár, de külföldön született (többségük szintén határon túli magyar). A külföldön született népesség aránya így jelenleg körülbelül 4%, ami jócskán alulmúlja még a szomszédos, hasonló méretű és földrajzi helyzetű országokét is (Csehország 6,5%, Szlovákia 8,2%, Ausztria 15,3%).
• 2011-ben 1693 fő nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon (tehát az újságíró csupán 198 307-tel „kerekítette fel” a valós számot). Közülük negyvenhét, azaz 47 fő kapott menekültstátuszt és még mintegy száztizen a jogi védelem valamilyen más hasonló formáját. A többiek nem maradnak, nem maradhatnak Magyarországon. Évi ötven-százötven fő alapján tömegeket és áradatot vizionálni finoman szólva is hagymázas képzelgés.
• A menedéket kérők száma évek óta csökken, az elmúlt két évben az egyharmadára esett vissza.

A menekültek és bevándorlók áradatával való – minden ténybeli alapot nélkülöző – riogatás sajnos nagy múltra tekint vissza a hazai sajtóban (politikai preferenciától és médiafelülettől függetlenül). A kérdés már csak az: kinek jó ez? A magyar társadalom az EU felmérései szerint a leginkább idegenellenes Európában. A magyarok túlnyomó részének nincs közvetlen tapasztalata, találkozási felülete a bevándorlókkal és menekültekkel, és ha van is, az nem mutat túl a kínai piac-török giroszos tengelyen. A negatív hozzáállásért így bizony jelentős részben a sajtó – mint az egyetlen információforrás – a felelős.

Ez azonban senkinek se jó: a migráció elkerülhetetlen társadalmi folyamat, Magyarország sem tudja kivonni magát alóla. Sőt, a már 1981 óta tapasztalható és minden erőfeszítés ellenére megállíthatatlannak tűnő természetes népességfogyás nem is hagy nagyon más választást (legalábbis rövidtávon). Magyarországnak lehetősége lenne elkerülni a nyugati országok korábbi hibáit a migráció kezelésében, és egy megfelelően átgondolt, a gazdasági, munkaerő-piaci és emberi jogi szempontokat egyaránt figyelembe vevő bevándorlás-politikával elősegíteni az ország és a magyar társadalom fejlődését. Erre vajmi kevés kormányzati akarat látszik a rendszerváltás óta. Mindaddig pedig marad az idegenellenességre és a „másságtól” való zsigeri félelemre rájátszó olcsó demagógia.

Zárásképpen egy adalék a fenti számok értelmezéséhez: volt olyan a történelemben, amikor tényleg kétszázezer menekült érkezett egy szomszédos országba, nem egy év, hanem néhány hét alatt. Ez volt az 1956-os magyar forradalmat követő menekültáradat Ausztriában. Akkor az együttérzés, a segítőkészség és a világméretű szolidaritás volt a meghatározó. Ma afgánok, irániak, szomáliaiak menekülnek ugyanolyan okból: féltik az életüket, testi épségüket, családjukat, nem szeretnének kínzás áldozatává válni és emberhez méltó életet szeretnének élni. Számukra ma mi vagyunk a „nyugat”. Az olvasóra bízom az erkölcsi tanulság levonását.

 Szerző: El Duende

A Magyar Helsinki Bizottság letölthető kiadványai a témával kapcsolatban:

Migránsok a magyar médiában, avagy a bevándorlás és a külföldiek 2011-ben a sajtó szemével (2011)

Külföldiek Magyarországon- Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához (2011)