Korábban hírt adtunk arról, hogy a Magyar Helsinki Bizottság  jogi segítséget nyújt sok ezer rendvédelmi dolgozónak. Talán vannak, akik nem értik, hogy miért segítünk azoknak, akiknek a szolgálati nyugdíját szolgálati járandósággá alakították át, és egyúttal az ellátásuk mértékét is csökkentették. Jó okunk van erre.

A szolgálati nyugdíj megvonása közvetlenül néhány tízezer embert érint, közvetve azonban mindenkit Magyarországon. Miért? Mert mindannyian rendelkezünk szerzett jogokkal, ha erre a mindennapokban nem is gondolunk, mint ahogy arra sem, hogy-e jogoktól bármikor megfoszthatnak bennünket. 2012. január 1-jén éppen ez történt 42 ezer nyugdíjassal, korábbi rendvédelmi dolgozókkal és katonákkal. Az eset számunkra, a közvetlenül nem érintett milliók számára azt az üzenetet hordozza, hogy az állam hasonlóan bánhat velünk is: elveszíthetjük azt, amit magától értetődően a magunkénak véltünk, nem bízhatunk abban, hogy amit törvényesen szereztünk, az a miénk is maradhat.

Igazságos-e a szolgálati nyugdíj?

A volt rendvédelmisek és katonák szolgálati nyugdíjának csökkentett összegű járandóságra váltását lényegében azzal indokolják, hogy a szolgálati nyugdíj szabályozása igazságtalan volt. Gyakran hallani, hogy nincs az jól, hogy egy volt rendőr már 45 éves korától otthon ülhet nyugdíjasként, míg másoknak 62 éves korukig kell dolgozniuk. Az ő munkájuk sem volt könnyebb, mint a rendőröké, hát tessék csak szépen visszamenni dolgozni a nyugdíjkorhatár eléréséig, mint ahogy mindenki más is teszi. Arról nem is beszélve, hogy a szolgálati nyugdíjasként lábukat lógatók között olyanok is akadnak, akik egész aktív életükben fel sem álltak az irodai asztal mellől, és csak azért, mert az az asztal éppen a rendőrségen, vagy a tűzoltóságnál volt, akár 20 évvel korábban nyugdíjba mehettek. Mi ez, ha nem igazságtalanság?

Ezek súlyos érvek. Kétségtelen, hogy a szolgálati nyugdíjra vonatkozó korábbi szabályozás irritáló következményekkel is járt, különösen akkor, amikor emberek milliói képtelenek megélni a munkával szerzett jövedelmükből, százezreknek meg munkájuk sincs. Sokan ezért támogatják a rendvédelmisek és katonák nyugdíjának megvonását, mondván: ki kell köszörülni a csorbát, érvényre kell juttatni az igazságosságot!

Az igazságosság azonban „mindig részleges és szubjektív”. Azaz, koronként változó, emberenként különböző, vallástól, politikai meggyőződéstől, világnézettől függő. A társadalmi együttélés és az alapvető életviszonyaink rendezését ezért nem szolgáltathatjuk ki a részleges és szubjektív igazságosság elvének. Ha így tennénk, minden jogi rendelkezéssel szemben megfogalmazhatnánk egy olyan álláspontot, amely szerint az igazságtalannak minősül. A társadalmi együttélést és az alapvető életviszonyok biztonságát csak a jogszabályok egyértelműsége, kiszámíthatósága, előreláthatósága képes garantálni. Ezt hívjuk jogbiztonságnak, ami az Alkotmánybíróság 1992-es, sokat idézett megállapítása szerint „a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál előbbre való”. Ezért egy valódi jogállamban csak rendkívül erős okokra hivatkozással indokolható egy szerzett jog megvonása, vagy csökkentése.

A nyugdíjszabályokról határozottan kijelenthetjük, hogy csak „részlegesen és szubjektíven” igazságosak. Végeláthatatlan viták tárgya lehetne, hogy vajon egy tűzoltó, egy traumatológián dolgozó orvos, egy pszichiátrián dolgozó nővér, egy halottkém, vagy egy harminc gyerekre felügyelő óvónő munkája megterhelőbb-e. Azt is nehéz lenne eldönteni, hogy a balett-táncosok fokozott megterhelése és az a tény, hogy ötvenévesen nem szokás balettozni, elég indok-e a korkedvezményes nyugdíjra. Ráadásul, az elmúlt évtizedekben az egyes szakmákra és korosztályokra vonatkozó nyugdíjkorhatárok is számtalanszor változtak, megszámlálhatatlan kategóriát és csoportot hozva létre a nyugdíjasok között aszerint, hogy mikor született, mikor és milyen iskolába járt, mikor ment nyugdíjba, kapott-e rokkantnyugdíjat korábban stb. E téren utólag szinte lehetetlen objektíve helyes vagy igazságos elvek alapján rendet tenni. Ennek tudatában pedig, a jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelménye miatt, az esetleg részlegesen igazságtalan szabályozás is jobb, mint a több évtizedig hatályos törvények alapján szerzett jogok átalakítása egy újabb részlegesen igazságos módon.

Jogbiztonság, szerzett jogok és a nyugdíj

Azt egyszerű belátni, hogy a nyugdíj-jogosultság szerzett jog. Amikor munkát vállalunk, belépünk az állami kötelező biztosítási rendszerbe, és ennek keretében nyugdíj-járulékot fizetünk a jövedelmünk egy részéből. Cserébe az állam nyugdíjat folyósít nekünk, a törvényben meghatározott korhatár elérése és egyéb feltételek teljesülése esetén. A kötelező járulékfizetésből tehát személyes és előre meghatározott igényünk származik: legitim elvárás arra, hogy az állam úgy és azt biztosítja számunkra, ahogyan és amit a törvényben garantált.

A szolgálati nyugdíj is törvény alapján szerzett jog, függetlenül attól, hogy a volt rendőr, tűzoltó vagy katona kevesebb szolgálati idő után, vagy fiatalabb korában mehetett el nyugdíjba. Sőt, a szolgálati nyugdíj kedvezményes feltételei alapvetően nem is voltak igazságtalanok, hiszen munkájuk során a rendőrök, tűzoltók, katonák, börtönőrök jogellenes parancsot is kötelesek voltak végrehajtani, politikai jogaik egy részétől is meg voltak fosztva (sztrájk, nyilvános politikai tevékenység), valamint fokozott büntetőjogi felelősséggel is tartoztak (katonai bűncselekmények) és így tovább. Ezek olyan többletkötelezettségek, amelyek más dolgozókat nem terhelnek – éppen ezért szokásos a világban, hogy minden szolgálati jogviszonyban álló részesül valamilyen nyugdíjkedvezményben. A kedvezményük léte tehát önmagában nem igazságtalan. Azonban igazságtalan lehet a kedvezmény differenciálatlan mértéke. A tömegoszlatásban résztvevő „kommandós” biztos nagyobb kockázatot vállal, mint az irodai munkát végző rendőr, így, ami az előbbi esetén indokolt, az utóbbi esetén már nem az. De a múlt igazságtalanságai nem korrigálhatók a szerzett jogokat sértő módon, vagyis visszaható hatályú szabályozással. Az igazságtalannak tartott szabályok csak a jövőre nézve módosíthatók, mert a következmények viselése kisebb sérelemmel jár, mint a jogbiztonság felszámolása.

Persze, az előre nem látható körülmények lényeges változása esetén a szerződések módosítására is van lehetőség. Az állam például megtehetné, hogy meghatározott összeg fölött, átmenetileg minden nyugdíjat megadóztat, hiszen az mégsem járja, hogy míg milliók vállalják a gazdasági világválság és tízévnyi elhibázott gazdaságpolitika terheit, addig mások, a szerzett jogaikra hivatkozva, semmilyen áldozatot ne hozzanak. De erre csakis a következő három feltétellel kerülhetne sor:

• A nyugdíjat nem alakítják járandósággá, szociális segéllyé. A nyugdíj törvény alapján szerzett jog, s nem egy kényúr nagylelkű ajándéka – a jogcím ezért nem változhat.
• A nyugdíjak adóztatása nem lehet diszkriminatív: egy bizonyos összeghatár fölött minden nyugdíjra kell vonatkoznia, nem csak a volt rendőr, vagy tűzoltó nyugdíjára. Ha egy volt miniszter, vagy bárki más négy-öthavi minimálbérnek megfelelő nyugdíjat kaphat, akkor tőle is elvárható, hogy szükség esetén ő is vállaljon terheket.
• Mivel a nyugdíj szerzett jog, mértéke csak átmenetileg csökkenthető olyan válsághelyzetekben, amikor a közös társadalmi felelősségvállalás ezt elkerülhetetlenül szükségessé teszi.

A szerzett jog kategóriáját nem arra találták ki csavaros eszű jogászok, hogy legyen valami, ami jól hangzik, a valóságban nincs sok értelme, viszont arra jó, hogy felhasználásával igazságtalan privilégiumokat tartsanak fenn. Ha az állam semmibe veszi a szerzett jogokat, annak kézzelfogható, a jogba vetett bizalmat és az érintettek egzisztenciáját is alapjaiban érintő következményei lesznek. Ezért mindannyiunk érdeke, hogy az állam ne tekintse a szerzett jogokat bármikor megvonható állami segélynek.

Szerző: Pokerface és Satyagrahi

2011 tavaszán, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai közösen fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amiért a magánnyugdíjpénztári (manyup) tagokat megfosztották az állami nyugdíjuktól. A történet azóta számos fordulatot vett, de ebben a posztban nem ezzel foglalkozunk. Arra keressük a választ, hogy vajon elfogadható-e az azóta megváltozott, jelenleg hatályos szabályozás, miszerint, a manyup-tagok is kaphatnak állami nyugdíjat. A kormány szerint, igen.
A strasbourgi bíróság megkérdezett minket, hogy a megváltozott magyar szabályozásra tekintettel, fenntartjuk-e az eredeti kérelmünket. A válaszunk: igen, fenntartjuk, bár kicsit módosítva. Mert a nyugdíjszabályok a tavalyi, kiszerződésről szóló verzióhoz képest ugyan kevésbé, de még mindig jelentős mértékben diszkriminatívak.

Kiszámoltuk, hogy mennyi nyugdíj járna a nem diszkriminatív szabályozás esetén azoknak, akik 2010 októbere előtt, 5 vagy 10 évig voltak manyup-tagok, majd a tagdíjbefizetés felfüggesztését követően, a manyup- tagságukat fenntartva tovább dolgoznak, és így 20, 30, vagy 40 éven keresztül fizetik a nyugdíj-járulékot a TB-nek. Ezt összevetettük a 2012 januárjától hatályos új szabályozással. Íme, a számok:

*A figyelembe vehető havi bruttó átlagkereset az a jelen értékre valorizált átlagos jövedelem, amely után a járulékfizető életpályája során járulékot fizetett. Nyugdíjba menetelkor, az induló nyugdíjat, a megszerzett szolgálati évek száma és a jogszabályban meghatározott szorzó alapján, ebből az átlagjövedelemből kalkulálják.
Forrás: A számítások a jelenleg hatályos, 1997. évi. LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról 2.§ (5) és 20.§ (1) és (2) paragrafusaiban megfogalmazott szabályok alapján készültek és azokra vonatkoznak, akiknek a nyugdíja 2012. december 31–ét követően kerül megállapításra. A 2012. során nyugdíjba vonuló manyup tagokra vonatkozó szabályozás annyiból kedvezőbb, hogy esetükben a 2010.10.01. és 2011.11.30. között szerzett szolgálati időre teljes értékű TB nyugdíj jár. (A számításokat Spät Judit készítette.)

 

A hátrányos megkülönböztetés egyszerű: a manyup-tagok befizetéseit nagyságrendileg 25%-kal kisebb mértékben ismerik el azon járulékfizetőkhöz képest, akik sosem voltak manyup-tagok, vagy akik – az erős „ösztönzés” hatására – a manyup rendszerből a tiszta TB rendszerbe visszalépve, lemondtak a manyup-ban felgyűlt megtakarításaikról. Annak ellenére, hogy a manyup-tagok a pénztáruknak tagdíjat már nem utalhatnak, így, bár a jövedelmükkel arányosan ugyanannyival járulnak hozzá az állami nyugdíjkassza finanszírozásához, mint a többi járulékfizető, mégis jelentősen kisebb állami nyugdíjat fognak kapni. Ezt hívják hátrányos megkülönböztetésnek. (A diszkrimináció mértéke az utolsó oszlopban látható.)

A történet következő állomása – a működési feltételek ellehetetlenítése miatt – a nyugdíjkasszák megszűnése és vagyonuk állami kézbe kerülése lehet. Ha erre sor kerül, lesz mit mondanunk az újabb jogsértő államosításról, és jobb dolgunk nem lévén, írhatunk ismételten Strasbourgba.

A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy egyes kormányzati nyilatkozatok szerint, tervezik a fenti diszkrimináció megszüntetését. Nekünk azonban a hatályos jogszabályokból kell kiindulnunk a jogi álláspontunk megfogalmazásakor. A manyup-tagoknak pillanatnyilag azt tudjuk javasolni, hogy ne kapkodják el a maradásról, vagy a TB-be való visszatérésről szóló döntést. Hiszen – ismerve a törvényalkotás jelenlegi módját és tempóját – március 31-ig, a visszalépésre megadott határnapig, akár még meg is változhat a jelenlegi szabályozás.

 Szerző: Pokerface

Az Alkotmánybíróság szerint, a parlamenti jogalkotás elmúlt másfél évben tapasztalt rohamtempója a „megfontolt és minőségi törvényalkotást szolgáló biztosítékainak kiüresedését eredményezheti”. A kormánypárt frakcióvezetője szerint az AB értetlen, hiszen „vannak olyan helyzetek, amikor 48 óra alatt kell a kormánynak a gazdasági problémákat megoldania”, a hatékonyság érdekében szükségszerű megoldásokat kell alkalmazniuk, de a vitákat nem akarják elfojtani. Lázár János félrebeszél: a tavaly, rohamtempóban meghozott jogszabályok 99 százaléka nem gazdasági problémát orvosol, de a kormány ezekben a kérdésekben sem folytatott érdemi egyeztetést senkivel. És most nem is a kilenc nap alatt elfogadott [a]laptörvényről beszélünk.

Évek óta részt veszünk a jogszabály-tervezetek véleményezésében. Így tettünk 2011-ben is, amikor – többek között – értékeltük a büntetőjogi szabályok módosítását, az új szabálysértési kódexet és a kínzás elleni ENSZ-egyezmény fakultatív jegyzőkönyvéhez kapcsolódó magyar szabályozás tervezetét. Ugyan az utóbbi jogszabály kevésbé ismert, mégis e beszédes példán mutatjuk be, hogy a gyakorlatban hogy (nem) működik a nemzeti együttműködés rendszere, milyen a Lázár-féle többségi demokrácia, amely mindent visz. A mintázat mindhárom törvénytervezet esetében megegyezik.

A kormány 2011. október 17-én tette közzé a honlapján az ENSZ-egyezmény fakultatív jegyzőkönyvéhez kapcsolódó törvény tervezetét. A véleményezésre mindössze négy napot biztosított az előterjesztő. Összeszedtük magunkat, leültünk, tanulmányoztuk, hozzáolvastunk és megírtuk a véleményünket. Október 21-én, pénteken este 10-kor elküldtük észrevételeinket a minisztériumnak. Hétfőn, az interneten szörfölve akadtunk rá arra, hogy a kormány már pénteken – azaz a véleményezési határidő lejártának napján – benyújtotta a törvénytervezetet az Országgyűlésnek. Vajon a minisztérium mikor értékelte a beérkezett észrevételeket, a kormány mikor vitatta meg a tervezetet? Vagy lehetséges, hogy a benyújtott véleményeket el sem olvasták, és a tervezetet meg sem vitatták? A törvényjavaslatot hétfőn megtárgyalta a parlament, és még aznap, módosító indítványok nélkül megszavazta. Ennyit az egyeztetésről.

(Az eset leírása, „bizonyítékokkal” alátámasztva a képre kattintva érhető el.)

A törvénytervezetben foglaltak nyilvánvalóan nem érintenek gazdasági kérdéseket, és nem is igényelnek azonnali intézkedést. Ugyan a kínzás megelőzése vitathatatlanul elsőrendű feladat, gyors beavatkozást, hatékony eszközöket igényel, én nem tűr halasztást. Azaz tűrnie kell, hiszen a törvényt csak 2015-től kívánja hatályba léptetni a kormány.

Számon kérhetnénk az összes hasonló eljárásban a tisztességet, a véleményezésre felkért fél tiszteletét. De hagyhatjuk is a naivan feltételezett alapvető korrektséget, szakmaiságot. Ennél sokkal jobb alapunk van arra, hogy elvárjuk, követeljük az egyeztetést: ez pedig a regnáló kormányzat által alkotott, a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló törvény. A jogszabály pontosan megfogalmazott kötelezettségeket ír elő a jogalkotó számára, és még csak nem is az alapelvek szintjén. Többek között az alábbiakat:

• visszaigazolás küldése a beérkezett véleményekről a feladónak;
• megfelelő idő biztosítása a jogszabály-tervezetről szóló vélemények elkészítésére;
• és az azt megalkotók számára is, hogy érdemben értékelhessék a javaslatokat;
• a beérkezett, de el nem fogadott véleményekről szóló összefoglaló, valamint a véleményezők listájának elkészítése és közzététele.

A kormány, a társadalmi részvételről szóló törvény által előírt kötelezettségeit – a fent említett három jogszabály vonatkozásában – egyik esetben sem teljesítette. Indokolási kötelezettségét és a hatásvizsgálat elkészítésére vonatkozó feladatát is csupán formálisan látta el. Ezzel megsértette a saját maga alkotta törvény rendelkezéseit, hiszen kizárta a jogszabályok előkészítésében való érdemi társadalmi részvétel lehetőségét.

Mindezt megírtuk Navracsics Tibornak, a tervezeteket az Országgyűléshez benyújtó miniszternek, aki általános jelleggel felel a jogszabály-előkészítés szakmai színvonaláért. A miniszter válaszában kifejtette, hogy fontosnak tartja a társadalmi részvételt, és a rendelkezésére álló eszközökkel „törekszik” a törvényben foglaltak érvényesítésére. Majd a továbbiakban kitért arra, hogy a hivatkozott három tervezet közül kettő vonatkozásában miért utasította el észrevételeinket.

Üzenjük, majd mi is „törekszünk” jogi kötelezettségeink, például a büntető törvénykönyvben meghatározott tilalmak tiszteletben tartására. A kudarc esetére zsebünkben hordjuk Navracsics levelét, melynek értelmében a puszta „törekvés” elegendő válasz.

Apropó, büntető törvénykönyv. Az új törvénykönyvet a minisztérium szakmai apparátusa és négy „külsős” szakember készítette elő több hónapon keresztül. A véleményezésre azonban, a hírek szerint csupán három hét áll majd rendelkezésünkre. Vajon figyelembe fogja venni valaki az észrevételeinket?

Szerző: Tell Vilma

Egy korábbi blogbejegyzésünkben érintőlegesen már foglalkoztunk a demokrácia értelmével és jelentőségével. Érdemes kicsit tovább boncolgatni a kérdést, hiszen a jelenlegi parlamenti működésmód radikálisan eltérő irányt képvisel az eddig megszokotthoz képest. Lázár János nyíltan kiállt az általa „többséginek” nevezett demokrácia modellje mellett: „[…] 1989-1990-ben sok-sok amerikai segítséggel egy, a parlamenti erők megegyezésén alapuló konszenzuális demokrácia jött létre Magyarországon. Viszont ez nem azt jelenti, hogy évtizedek múltán is csak ilyen típusú demokrácia működhet. […]. Ma úgy gondoljuk a Fideszben, hogy a többségi demokrácia hatékonyabb, gyorsabb és tisztább felelősségi viszonyokat teremt”. Lázár értelmezésében a többségi demokrácia azt jelenti, hogy a többség mindent visz, az aktuális politikai többség pedig arra kapott felhatalmazást, hogy szabad belátása szerint, a kisebbség konszenzusa, esetleg akár véleményének meghallgatása nélkül is szabályokat alkothasson. Ezt civilizált államokban a többség zsarnokságának nevezik, és nem többségi demokráciának. Jó okkal.

Gondoljuk gyorsan végig, mit is jelent a demokrácia? Egy demokratikus társadalomban a közügyek intézésében minden felnőtt ember egyenlő feltételekkel vehet részt, mindenki választhat és egyben választható. Az emberek között ugyan sok különbség van (másban hisznek és más képességekkel áldotta meg őket az Isten, a sors, vagy a véletlen), de azok nem indokolhatják azt, hogy egy felnőtt ember véleményét a politikai vitákban és a parlamenti választásokon semmibe lehessen venni, például neme, vallása, iskolai végzettsége, származása, vagyona vagy hasonló okok miatt. Voltak korok, amikor egyes társadalmi csoportokat kirekesztettek a közéletből, ezen ma már szerencsére túl vagyunk. Az elért egyenlőségből legalább annyi következik, hogy a törvények megalkotása során mindenkinek a véleményét és érdekét egyenlő tisztelet illeti meg. A demokrácia ennek az elvnek a politikai következményeit juttatja érvényre (annak hiányában pedig nem garantálná semmi azt sem, hogy Lázár János választójoggal rendelkezzen – ezt bizonyára ő maga sem kedvelné).

Ha ez így van, akkor önellentmondás azt állítani, hogy nekünk magyaroknak van egy demokráciánk, amelyben ugyanakkor a kisebbség érdekeit semmibe veheti a megválasztott többség. Olyannyira, hogy véleményét meg sem hallgatja, vagy döntéseinél nem veszi figyelembe. Ugyanis ebben az esetben a kisebbség véleménye és érdekei semmilyen figyelmet és tiszteletet nem kaptak a többség részéről. A demokrácia nem olyan, ami négyévente egyszer működik az országgyűlési választások napján, aztán el lehet felejteni. A demokrácia a rendszeres politikai választásokon túl igényli a demokratikus vitát a jogalkotásban, és feltételezi, hogy a többség nem veszi szisztematikusan semmibe a kisebbségbe szorultakat.

Félreértés ne essék, a kisebbség nem azonos a parlamentben helyet foglaló ellenzéki képviselőkkel: abba minden, a többségi véleménytől eltérő álláspontot képviselő ember beletartozik. Ne feledjük továbbá azt sem, hogy a többségi minőség a periodikusan ismétlődő parlamenti választások alkalmával, az éppen aktuális politikai véleménymegoszlásról készített pillanatfelvételen alapul. Ezért a többség összetétele és mérete egy választási cikluson belül is változhat, és gyakran változik is.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy demokratikus viszonyok között a többség (akár kétharmados, akár csak 51%-os) nem is kaphat korlátlan felhatalmazást a kormányzásra, mert a kisebbséget is magába foglaló teljes közösségért tartozik felelősséggel. Ebből a felelősségből pedig egyértelmű kötelezettség – ha tetszik, korlát – származik: az alkotmányos és emberi jogok nem sérthetők a többség által sem. De a korlátozott hatalom intézményes keretei sem számolhatók fel, mert így a többség nem lesz abban a helyzetben, hogy igazolni tudja: döntései kiállják az alkotmányosság próbáját. Az Alkotmánybíróság hatásköre ezért nem korlátozható egy valódi demokráciában, emiatt a demokrácia és az alkotmányosság szükségszerűen együtt járnak.

A kisebbség véleményének és érdekeinek többség általi következetes negligálása esetén a helyzet a kisebbség szempontjából ugyanaz, mintha egyetlen zsarnok uralkodna felette. A kisebbségnek teljesen mindegy ugyanis, hogy egy személy vagy a többség veszi semmibe az érdekeit, mindkettőt szükségszerűen önkénynek éli meg. Nem nehéz ezért belátni, hogy a többségi demokrácia lényegileg a többség zsarnokságával egyenlő.

Szerző: Pokerface

A Magyar Nemzet Online hétfői cikke szerint „százezrek kopogtatnak hazánk kapuján”, „bevándorlók tömegei”, valamint éves szinten kétszázezer menedékkérő érkezik Magyarországra. Ez ténybeli tévedés, sőt félrevezető hazugság. Az újságíró cikkét a Belügyminisztérium aznapi sajtótájékoztatójára alapozza. Az azonban rejtély, hogy a Belügyminisztérium sajtóközleményében – nagyjából helyesen – szereplő évi ezerötszáz menedékkérőt hogyan tudta a Magyar Nemzet újságírója kétszázezernek olvasni. A cikknek a bevándorlásról és a határokon nagy számban megjelenő menekültekről szóló megállapításai elképesztő ferdítéseket tartalmaznak, és lévén a minisztériumi sajtóközlemény egyértelmű számokat tartalmaz, nehéz egyszerű, jó szándékú tévedést feltételezni azok mögött.

A valóság teljesen más képet mutat. Magyarországon európai összehasonlításban nagyon kevés külföldi él, a hazánkban benyújtott menedékkérelmek száma is rendkívül alacsony. Nézzük a valós számokat:

• Magyarországon 2010 végén mintegy kétszázezer külföldi állampolgár élt, a lakosság 2%-a. Túlnyomó többségük a szomszédos országokból érkezett, nagy részük határon túli magyar (tehát maximum jogi értelemben „külföldi”). Az egyszerűsített honosítás lehetősége miatt sokan 2011-2012-ben magyar állampolgárrá váltak/válnak, így ez a kétszázezres szám is jócskán csökkenni fog.
• További mintegy kétszázezer ember magyar állampolgár, de külföldön született (többségük szintén határon túli magyar). A külföldön született népesség aránya így jelenleg körülbelül 4%, ami jócskán alulmúlja még a szomszédos, hasonló méretű és földrajzi helyzetű országokét is (Csehország 6,5%, Szlovákia 8,2%, Ausztria 15,3%).
• 2011-ben 1693 fő nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon (tehát az újságíró csupán 198 307-tel „kerekítette fel” a valós számot). Közülük negyvenhét, azaz 47 fő kapott menekültstátuszt és még mintegy száztizen a jogi védelem valamilyen más hasonló formáját. A többiek nem maradnak, nem maradhatnak Magyarországon. Évi ötven-százötven fő alapján tömegeket és áradatot vizionálni finoman szólva is hagymázas képzelgés.
• A menedéket kérők száma évek óta csökken, az elmúlt két évben az egyharmadára esett vissza.

A menekültek és bevándorlók áradatával való – minden ténybeli alapot nélkülöző – riogatás sajnos nagy múltra tekint vissza a hazai sajtóban (politikai preferenciától és médiafelülettől függetlenül). A kérdés már csak az: kinek jó ez? A magyar társadalom az EU felmérései szerint a leginkább idegenellenes Európában. A magyarok túlnyomó részének nincs közvetlen tapasztalata, találkozási felülete a bevándorlókkal és menekültekkel, és ha van is, az nem mutat túl a kínai piac-török giroszos tengelyen. A negatív hozzáállásért így bizony jelentős részben a sajtó – mint az egyetlen információforrás – a felelős.

Ez azonban senkinek se jó: a migráció elkerülhetetlen társadalmi folyamat, Magyarország sem tudja kivonni magát alóla. Sőt, a már 1981 óta tapasztalható és minden erőfeszítés ellenére megállíthatatlannak tűnő természetes népességfogyás nem is hagy nagyon más választást (legalábbis rövidtávon). Magyarországnak lehetősége lenne elkerülni a nyugati országok korábbi hibáit a migráció kezelésében, és egy megfelelően átgondolt, a gazdasági, munkaerő-piaci és emberi jogi szempontokat egyaránt figyelembe vevő bevándorlás-politikával elősegíteni az ország és a magyar társadalom fejlődését. Erre vajmi kevés kormányzati akarat látszik a rendszerváltás óta. Mindaddig pedig marad az idegenellenességre és a „másságtól” való zsigeri félelemre rájátszó olcsó demagógia.

Zárásképpen egy adalék a fenti számok értelmezéséhez: volt olyan a történelemben, amikor tényleg kétszázezer menekült érkezett egy szomszédos országba, nem egy év, hanem néhány hét alatt. Ez volt az 1956-os magyar forradalmat követő menekültáradat Ausztriában. Akkor az együttérzés, a segítőkészség és a világméretű szolidaritás volt a meghatározó. Ma afgánok, irániak, szomáliaiak menekülnek ugyanolyan okból: féltik az életüket, testi épségüket, családjukat, nem szeretnének kínzás áldozatává válni és emberhez méltó életet szeretnének élni. Számukra ma mi vagyunk a „nyugat”. Az olvasóra bízom az erkölcsi tanulság levonását.

 Szerző: El Duende

A Magyar Helsinki Bizottság letölthető kiadványai a témával kapcsolatban:

Migránsok a magyar médiában, avagy a bevándorlás és a külföldiek 2011-ben a sajtó szemével (2011)

Külföldiek Magyarországon- Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához (2011)

 

Van ez az „Occupy” elnevezésű nemzetközi mozgalom, ami kb. arról szól, hogy foglaljuk el ezt vagy azt a területet, épületet, tiltakozásként a kapitalizmus ellen. Ezt érthette félre – nem is kicsit – a magyar kormány, amikor úgy döntött, hogy március 15-én elfoglalja Budapestet. Manapság már szinte megszoktuk, hogy a kormányzati cselekvés többnyire szembemegy a nemzetközi trendekkel, és lépései – enyhén szólva – nem éppen elegánsak. Az unortodoxia a kormány büszkén vállalt védjegye. De vajon mi jogosítja fel a kormányt arra, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc megünneplése céljából az összes szimbolikus jelentőségű, tehát a gyülekezési jog szempontjából kiemelt fontosságú közterületet kisajátítsa? Valami gond biztosan van azzal a jogi szabályozással, amely lehetővé teszi, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményében és az Alaptörvényben alapvető emberi jogként garantált gyülekezési jog gyakorlását a kormány és a vele többségében azonos politikai oldalon álló fővárosi önkormányzat egy egyszerű szerződéssel ellehetetlenítse.

A probléma öt fogalom áttekintésével vázolható röviden: gyülekezés, közterület, rendőrség, tudomásul vétel, területfoglalás. A hatályos gyülekezési törvény értelmében „a gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések tarthatók, amelyeken a résztvevők véleményüket szabadon kinyilváníthatják”. Azaz, minden rendezvény tulajdonképpen gyülekezés. Ha közterületen szeretnénk gyülekezni, akkor azt be kell jelentenünk a rendőrségnek, amit a hatóság – néhány esetet kivéve (ha a közlekedés másképp nem biztosítható, vagy a rendezvény súlyosan veszélyeztetné népképviseleti szerv, vagy bíróság zavartalan működését) – köteles tudomásul venni.

A Milla által a Szabad sajtó útjára bejelentett tüntetés nyilván nem esik tiltó ok hatálya alá, mégis az a hír, hogy a rendőrség nem vette tudomásul a bejelentést. De nem is tiltotta meg! Akkor mi történt? A megoldás kulcsa a közterület fogalmának sajátos értelmezésében található. A törvény szerint közterületnek minősül a mindenki számára korlátozás nélkül igénybe vehető terület, út, utca, tér. Vagyis, ha egy terület használata bármilyen korlátozás alá esik, megszűnik közterület lenni, oda nem lehet gyülekezést bejelenteni. Ha mégis így tennénk, a rendőrség saját hatáskörének hiányát állapítaná meg, mondván, a bejelentett hely nem közterület, ott gyülekezést nem tud tudomásul venni. Ki és hogyan érte el, hogy a Szabad sajtó útja, ami 2011. október 23-án még közterület volt, 2012-ben már nem az? Az előző kormány által alkalmazott módszer a közterület megszüntetésére a kordonépítés volt. Sokat kellett küzdenünk azért, hogy a bíróság – négy évvel később – kimondja: a kordon jogorvoslattal támadható, és a konkrét esetben a rendőrség jogellenesen zárta el a Kossuth teret a gyülekezni kívánóktól.

A Fidesz más megoldást választott a gyülekezési jog korlátozására: egyszerűen „kibérli” az összes fontos közterületet, ezzel a „bérlőnek” lesz használati joga a közterület felett, így az ideiglenesen megszűnik közterület lenni. Vagyis előáll az az abszurd helyzet, hogy a „bérleti jog” felülírja az egyik legfontosabb klasszikus alapjogot. Ugyanis olyan szabály nem létezik, amely meghatározná, hogy az esemény előtt hány hónappal, évvel korábban és mennyi időre lehet lefoglalni egy területet. A bérleti díj sem jelenthet gondot, ha a kormány foglal területet egy önkormányzatától, mert vagy az adófizetők pénzéből rendezi azt, vagy megkapja ingyen. Hiszen a kormány rendezvénye mégiscsak közérdek, amiért egy „tisztességes” önkormányzat nem kér pénzt. És a kör bezárult, nem tüntet itt már senki sem, csak a nemzet ünnepel.

Persze nem olyan egyszerű ám a képlet, mint amilyennek a magyar szabályozás alapján tűnik. Amennyiben a helyzet nem változik, és március 15-én Budapesten egyik ellenzéki mozgalom sem tüntethet, akkor a magyar államot a strasbourgi bíróság a gyülekezési jog megsértése miatt sok milliós kártérítés megfizetésére kötelezheti. Megtette ezt már korábban is, amikor 2004-ben Medgyessy Péter háza előtt tiltották meg a gyülekezést. Két hete pedig éppen a kordon-ügyben marasztalta el hazánkat a strasbourgi bíróság (láthatjuk, hogy az előző kormányok sem tartották tiszteletben az ellenzék jogait!). A bíróság várható marasztaló döntésének indokolása borítékolható: a jelenlegihez hasonló konfliktusok kialakulását, az alapjogok korlátozását a magyar jogszabályok hiányosságai idézik elő, a szükséges törvényi változtatás kialakítása pedig az állam feladata. Ráadásul a területfoglalást egy állami szerv kérésére egy másik állam szerv döntése tette lehetővé, így a jogsértés a magyar államnak mindenképpen betudható.

Összegezve: vagy lehetővé teszi a kormány, hogy a nemzeti ünnepeken a kormány politikájával elégedetlenek nyilvánosan is hangot adhassanak nemtetszésüknek, vagy kártérítést fizet a magyar állam az adófizetők pénzéből a strasbourgi bíróság döntése után. Harmadik lehetőség nincs!

 szerző: Pokerface

Blogindító bejegyzésünk azt elemzi, hogy a közelmúltban elfogadott – határainkon belül és kívül egyaránt – sokat bírált jogszabályok miért nem tekinthetőek elméleti értelemben jognak, és hogyan vezetnek a jogállamiság elvesztéséhez. Ez saját bőrünkön is megtapasztalható demokratikus deficittel jár, elég, ha a szólásszabadságot, vallásszabadságot, tulajdonjogot sértő szabályozásra vagy a jogbiztonság hiányából fakadó gazdasági következményekre gondolunk.
A jogállam elemzésén keresztül kívánjuk bemutatni a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt, emberi jogi elveken alapuló kritikai megközelítést.

Jólét = jogállam?

A kilencvenes évek elején sokan reménykedtek abban, hogy a rendszerváltás után kialakuló demokratikus jogállamban a politikai szabadság mellé automatikusan jólét és az életszínvonal szinte folyamatos emelkedése társul. Azóta eltelt húsz év és ezt az illúziónkat is elvesztettük. Az általános jólét helyett a szegénység és a nélkülözés kezd általánossá válni, a rend helyett pedig egyre nagyobb káoszt tapasztalunk. Úgy tűnik, sokan ebből arra következtetnek, hogy a jogállam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és helyette valami más kell. Mi egyértelműen a demokratikus jogállam mellett érvelünk. Nézzük meg miért!

Jogállamban a jog uralkodik

A jogállam legáltalánosabb megközelítésben olyan politikai rendszer, amelyben az emberek helyett a jog uralkodik. Ehhez nem elég, hogy „az állami parancsot” jogalkotási hatáskörrel rendelkező szerv vagy személy alkossa meg. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A jognak mint a szabályok sajátos kategóriájának, különleges jellemzői vannak (ezeket hívta Lon Fuller, 1978-ban elhunyt amerikai jogfilozófus a „jog belső erkölcsének”). Eszerint a jog olyan általános, kihirdetett, jövőre irányuló, megfogalmazásában egyértelmű, ellentmondásmentes és viszonylag tartós szabályok összessége, amelyek alkalmazása összhangban van az írott normákkal. Ha ezek a feltételek szisztematikusan nem érvényesülnek, akkor az alkotói által jognak nevezett szabályrendszer elveszti jogi jellegét. Ez a gyakorlatban a jogkövetés egyre gyakoribb elmaradásával jár.
Ha az állampolgároknak hektikusan változó vagy visszaható hatályú, esetleg tömegeket hátrányosan érintő jogszabályokhoz kell igazodniuk, nem tudnak a szabályok követésére épülő értelmes életstratégiát kialakítani. Emiatt egyre többen vonják ki magukat a jogszabályok betartása alól. Ahogy ezt megfigyelhetjük például a megtakarításukat Bécsbe menekítőknél, akik pénzüknek a kiszámíthatatlan állami döntések elől keresnek biztosnak gondolt menedéket.

Az alkotmányos jogállamban elvárjuk, hogy az állam tartsa tiszteletben és garantálja alapvető emberi jogainkat, szabad és egyenlő állampolgárként kezeljen mindannyiunkat. Mert azt gondoljuk, hogy nincs okunk engedelmeskedni egy államnak akkor, ha annak joga nem ismeri el vagy nem biztosítja alapvető jogainkat.
Ahol az egyházi törvény nem biztosítja a vallásszabadságot, ahol a tulajdon nincs biztonságban (lásd a magánnyugdíjak államosítását, a rendvédelmi dolgozók szolgálati nyugdíjának visszamenőleges megvonását), ahol a törvényhozás menete nem átlátható, ahol nincs jogbiztonság, ott még a legalapvetőbb normák betartását is csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Ezáltal a legitim hatalom illegitim kényszerhatalommá válik, amelyben az emberek nem meggyőződésből, hanem félelemből követik a jogot. A jogra pedig legitim és elfogadott kötelezettség helyett a hatalmasok parancsaként tekintenek.

A politikai kisebbség nem elnyomni való rendszerdefektus

Az újkori demokrácia a modern kor legitimációs problémáira adott válasz. Az emberek még a legalapvetőbb kérdésekben is eltérően vélekednek. A nélkülözhetetlen társadalmi együttműködéshez szükséges keretek és szabályok kidolgozására így demokratikusan választott testületek kaptak felhatalmazást. A testületek a jogalkotás során kötelesek nyilvános vitákat folytatni, hogy igazolni tudják, döntéseikkel a választókat és nem pusztán saját érdekeiket szolgálják. A viták pedig arra valók, hogy a másik, akár kisebbségben lévő fél véleménye és érvei is teret kaphassanak. E testületekben a többség és a kisebbség vitáiban is megmutatkozik, hogy a kisebbséget is tiszteletre méltó érdekek és értékek hordozóinak tekintik, s nem egyszerű rendszerdefektusnak, amelyet elnyomni kell ahelyett, hogy teret adnának neki. A demokrácia biztosítja, hogy a politikai közösség képes korrigálni a rossz döntéseket, lehetővé téve azt, hogy a kisebbségből akár többség is lehessen, a rossz döntéseket hozó politikai elit leváltásával.

Motor mellett fékek is kellenek

A jogállam demokratikus működéséhez az is szükséges, hogy ne koncentrálódjon egy kézben visszaélésre lehetőséget adó korlátlan hatalom. A politikai hatalom korlátozásának két fontos dimenziója van. Az egyik az állami hatalom határát jelentő szabadságjogokban testesül meg. A másik pedig abban, hogy az államnak saját mozgásterén belül is meg kell osztania a hatalmat az egymás működését is ellenőrző intézmények között. Ebből a szempontból a Magyar Köztársaságban az Alkotmánybíróságnak és a független bíróságoknak van kitüntetett jelentősége. Ezért ezek működésének korlátozása, jogkörének csorbítása komoly, a jogállam intézményét romboló antidemokratikus következményekkel jár.

A jogállam elveszett, a demokrácia romokban

Ha a fentieket összevetjük a mai magyar valósággal, meg kell állapítanunk, hogy hazánk ma nem jogállam. Törvényeink egy része nem teljesíti a jog leírt kritériumait. A jogalkotás rohamtempója ugyanis lehetetlenné teszi a szabályok alapos megismerését, és a visszamenőleges szabályozás is bevett alkotmányos lehetőséggé vált (pl. nyugdíjak utólagos megvonása, különadók kivetése). Emellett az állami hatalom korlátai is megszűntek.

Az alaptörvény bármikor módosítható, ha ugyanis az Alkotmánybíróság egy – a kormánynak kedves – szabályt alkotmányellenesnek talál, azt a kormány azonnal beleírathatja az alaptörvénybe, elkerülve az AB felülbírálását. De alkotmányos lehetőség immár a tulajdonjog megsértése, mint azt a magánnyugdíjak államosításakor láttuk, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog csorbítása azzal, hogy a legfőbb ügyész vagy az Országos Bírói Hivatal elnöke jelölheti ki az eljáró bíróságot. Egy további sok évszázados alapelv, a bírói döntéshez kötött fogvatartás szabálya is immár a múlté, amióta a bírósági titkárok is dönthetnek szabálysértési elzárásról, annak ellenére, hogy az AB már kétszer is kimondta, hogy a titkár nem bíró.

A hatalommegosztás elve pedig mintha feledésbe merült volna. Hogyan valósulhat meg az állami intézmények ellenőrzése akkor, ha a köztársasági elnöktől a legfőbb ügyészen át, az állami számvevőszék elnökéig és az Alkotmánybírósáig, mindenhol volt Fideszes képviselők vagy párttagok, esetleg családtagjaik ülnek?

A kétharmados törvények gyakran még indoklást sem tartalmaznak, a jogalkotás ilyen módja így eleve alkalmatlan a demokratikus legitimációra. Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője – egykori helsinkis fogdamegfigyelő – nem is titkolja, hogy a demokratikus vitát elfojtandó úri hóbortnak tartja.

Súlyos árat fizetünk a jogállam elvesztéséért és ez nem csak a forint árfolyamában jelentkezik. Elvesztettük bizonyosságunkat abban, hogy van egy határ, amit az állam semmilyen körülmények között nem léphet át.
S hogy mit nyertünk vele? Azt a fontos tapasztalatot, hogy a jogállami deficit költségvetési deficittel is együtt járhat. A rendszerváltáshoz fűzött jóléti illúziók kudarca nem a jogállam és a demokrácia miatt következett be, hiszen a nem-jogállami rendszerünk jelenleg még rosszabb gazdaságpolitikai teljesítményt nyújt. Megtanulhatjuk egy időre, hogy az alkotmányos jogállam a szabadságot tudja garantálni, és a szabadság sérülékeny dolog, azt mindannyiunknak gondozni, óvni kell.

Helsinki Figyelő - A Magyar Helsinki Bizottság emberi jogi blogja

Ami a hivatalos sajtóközleményekből kimarad…

Egyre többen vagyunk, akik egyre inkább a saját bőrünkön érezzük, hogy alapvető jogainkat megsérti a hatalom. Egyre többen vagyunk, akik szerint az emberi jogok és a jogállam értékeinek védelme nem holmi úri huncutság vagy értelmiségi allűr, hanem mindennapos, gyakorlati teendő. Hisszük, hogy ezek olyan értékek, amelyeket mindenkor, minden körülmények között védenünk kell.

Blogunk célja, hogy a jogállammal, az emberi jogokat érintő témákkal kapcsolatban közérthető, érdekes és hiteles tartalmak forrása legyen. Háttérinformációkkal, magyarázatokkal segítse mindazokat, akiket érdekelnek a jogállam helyzetével, a fogvatartottakkal, menekültekkel, az egyenlő bánásmóddal, rendészettel, valamint a büntetőjoggal kapcsolatos „helsinkis” témák.

Blogbejegyzéseinkben igyekszünk kiemelni, rendszerezni az általunk készített tanulmányokban, elemzésekben hosszasan kifejtett jogi érveket, konkrét esetek kapcsán magyarázzuk meg a politikai, emberi jogi jogsértések következményeit, valamint azt, hogy miért tartjuk a jogállamot mindenek előtt védendő értéknek. Ha jobban megértjük, hogy az emberi jogok és az alkotmányos fékek nem dogmák, nem idealista jogvédők idealista konstrukciói, hanem nagyon is súlyos emberi-társadalmi problémákra adott gyakorlati válaszok, akkor jobban felvértezve tudunk küzdeni a jogsértések ellen is.

Magyar Helsinki Bizottság
http://helsinki.hu/

Úgy értesültünk, Orbán Viktor miniszterelnök a menekültek világnapján a debreceni menekülttáborban tartott beszédet.

 

A kormányszóvivő egyelőre sem megerősíteni sem cáfolni nem tudta a szokatlan és titkos látogatást, amire a sajtó teljes kizárásával került sor. Ha valóban elhangzott a beszéd, jelentősége aligha vitatható, ezért döntöttünk sietős közléséről. A szónoklatot egyházi és állami méltóságok, valamint külföldi diplomaták mellett nagy tetszéssel fogadta a Debreceni befogadó állomáson lévő mintegy ötszáz menedékkérő és a menekültügyi őrzött befogadó központban fogva tartott közel kétszáz külföldi. A magyar kormányfő új korszakról beszélt a hazai menekültügyben. A nem ellenőrzött eredetű hangfelvétel leírt változatát itt olvashatja: 

Orbán Viktor beszéde a menekültek világnapján (2014. június 20., Debrecen):

Tisztelt Házelnök Úr! Főtiszteletű Püspök Urak! Hölgyeim és Uraim! Kedves Menekült és Menedékkérő Barátaim!

A magyar, mint köztudomású, gavallérosan vendégszerető nép. Nyilván, ezt már maguk is megtapasztalták, amint hatóságaink hozzáértő és elkötelezett szakembereivel találkoztak. Van nálunk egy dalocska, amit minden magyar gyerek az elsők között tanul meg édesanyjától, ami így szól: „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”. És itt most elnézést kérek a Török Köztársaság nagykövetétől. (Nevet.) Excellenciás Úr, még egyszer bocsánat! (Félre.) Akárhogy is, ez nálunk kikezdhetetlen erkölcsi parancs.

Nemrég emlékeztünk meg egy tragikus és felemelő napról. Június 16. az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak emléknapja. Ezen a napon 1958-ban a vérszomjas kommunista hatalom nem egyszerűen ártatlan embereket mészárolt le, hanem olyanokat gyilkolt meg, akik készek voltak életüket áldozni a magyar szabadság és függetlenség ügyéért. De olyan dolgokra is emlékeztünk ezen a napon, amik 1989-ben történtek, amikor a helyszínen százezrek, országszerte és a határokon túl pedig milliók fogadták meg, eddig és ne tovább, nem kérünk többet a hazugságokból, nem kérünk többet az embertelenségből, elég volt gyűlölködésből, eztán szeretetben, merjük kimondani, keresztényi szeretetben kívánunk élni. Új korszak kezdődött.

Mert 1989. június 16. valójában a szívek forradalma volt. Olyan nagy nemzeti felbuzdulás, amelyet soha nem feledhetünk el. Ez – ahogyan nagy tudású magyartanáraink akkoriban fogalmaztak – katartikus élmény volt. És azóta is számtalanszor gondolunk erre, ha bírálóink vagy ellenségeink valamiféle homályos európaiság nevében támadnak bennünket, és – igen, jól hallják, Hölgyeim és Uraim – meg akarják védeni tőlünk a demokráciát. Innen üzenem nekik, nem vagyunk rászorulva a kioktatásukra. Vagyunk mi olyan európaiak, mint a brüsszeli légkondicionált irodákban pöffeszkedők. Sőt, sokszor ők tanulhatnának tőlünk, ha szemforgatás közben aprócskát látásra is használnák azt, amit a Mindenható mégiscsak látószervnek teremtett.

Kedves Barátaim!

Európának ebben a huzatos szegletében hozzá kellett edződnünk, hogy sokszor megpróbálnak letéríteni bennünket a remény és a becsület útjáról. Zaklatott történelmünk, a magyarok történelme azonban nem csak próbára teszi emberségünket időről-időre, de kellő eligazítást is ad, mi a helyes, mi a jó. Első nagy királyunk, az államalapító Szent István már ezer esztendeje ezt írta szeretett fiának, Imre hercegnek: „megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”.

És lőn, legjobbjaink, a legerkölcsösebbek és legbölcsebbek így is tettek: az Árpád-házi királyaink befogadták a menekülő jászokat meg kunokat. Aztán hazát leltek itt a török elől menekülő balkáni népek, pogromtól rettegő zsidók, rabszolga cigányok, hazájukat vesztő lengyelek. A XX. század nagy embermentői között, Wallenberg és Janusz Korczak mellett kell számon tartanunk id. Antall Józsefet és – mert hát nagy szerencsénkre nem esett messze az alma a fájától – a fiát, az első szabadon választott miniszterelnököt is. Antall József 1991-ben, a délszláv háborúk kezdetén kimondta, amit minden magyar gondolt, amit mindegyikünk anyatejjel szívott magába: aki földönfutóvá lett, mert elűzték hazájából, bizton számíthat Magyarországra, a magyarok befogadják. Ez a nevezetes beszéd Mohácson hangzott el, ami nekünk, magyaroknak, mondanom se kell, különös jelentőséggel bír.

Kedves Barátaim!

Minden nagy nemzeti együttmozdulás előfordulnak kishitűek, bizonytalankodók, olykor gáncsoskodók. De még Boross Péternek is, akkori belügyminiszterünknek is az szaladt ki a száján, hogy „Magyarország megtelt”. Ebből is láthatja, akinek van szeme hozzá, hogy még a legvilágosabban gondolkodók is megtévedhetnek – és itt mondok köszönetet a hazáért tett szolgálatáért Boross miniszterelnök úrnak, köszönet érte –, hiszen azóta mindenki tudhatja, hogy ennek éppen az ellenkezője történik: nemhogy megtelne az ország, de évről évre apad. Fogy a magyar, és ezzel együtt fogy a nemzet életereje is. Ne áltassuk magunkat, a népek kegyetlen versenyében a kitűzött nagy nemzeti célok eléréséhez nem vagyunk elegen.

Kedves Barátaim! Excellenciás Úr!

Csak a gyenge ember idézgeti magamagát. Ismernek, noha az ittlévők közül talán nem mindenki (nevet), nekem sem szokásom ez. Mégis, engedjék meg, hogy felelevenítsem a beiktatási beszédemben elmondottakat: „Olyan Európát akarunk, amely belátja, hogy az a közösség, amely nem képes magát biológiailag fenntartani, eltűnésre ítéltetett. Nem akarunk bevándorlást támogató politikát, és nem akarunk kezelhetetlen feszültséget okozó bevándorló tömegeket sem, de akarjuk a gyermekvállalás támogatását, és akarjuk a népességfogyás természetes úton történő megfordítását.” Ebből többen azt az elhamarkodott következtetést vonták le, hogy körömszakadtig akadályozzuk a bevándorlást, vagy hogy nem teszünk eleget a nemzetközi, de főleg emberi kötelezettségeinknek, és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy a hozzánk forduló menekültek minél gyorsabban elhagyják Magyarországot.

Erről szó sincs. Lassan mondom, hogy mindenki megértse: hozzánk minden menekülő nyugton fordulhat, mert itt, a magyarok földjén él még a vendégbarátság elve, s ha kell, az üldözött otthonra lel. Ne felejtsük el, büszke elődeink is messze keletről jöttek, s mai tetteinkkel nem tagadhatjuk meg nyilvánvaló félázsiaiságunkat. De tudni való egyébként is, hogy mindenki jön valahonnan, és tart valahová. A gyökér meg a lomb is ugyanaz a fa.

Kedves Barátaim!

Önök most joggal mondhatnák, szép szavak helyett beszéljenek a tettek. Tudom, hogy azt szokták gondolni a miniszterelnökről, hogy a miniszterelnök vasból van. Az lehet, hogy vasból van, de fogja az idő. Az igazság az, hogy a miniszterelnök nem vasból van, hanem emberből. Márpedig az ember mégiscsak a legjobb matéria, és mi az emberek kormánya vagyunk. Meggyőződésem szerint is gyenge és erkölcstelen kormány az, amely tétlenül nézi, hogy a lelkiismeretesen eljárók, a törvényeket betartó emberek rendre rosszul járnak, míg a lelkiismeretlenek, a farizeusok, a szabályokat kijátszók pedig jól járnak és előnyt szereznek.

Új korszakra van szükség menekültügyben is.

Ezért élve a választóktól kapott példátlanul erős felhatalmazásunkkal, sürgős lépéseket teszünk a menekültügyi őrizet felszámolása érdekében. Felkérem tehát Pintér Sándor miniszter urat, hogy haladéktalanul tegyen lépéseket az arcpirítóan szégyenletes szabályok megszüntetése érdekében. Itt többet nem fordulhat elő, hogy idegenrendészeti érdekekre vagy szabályokra hivatkozva menekülőket zsuppoljanak vissza derék határőreink. Nem történhet meg, hogy bürokratikus előírások akadályozzák a külföldiek családegyesítését. Nem várhatunk tovább a városszéli tömeges menekültszállások kitagolásával. Nem tűrhetjük, hogy megszűnt a menekültek magyarnyelv-tanítása és nem jogosultak többé ingyenes egészségügyi ellátásra. Mi, magyarok egyszerűen nem ilyenek vagyunk, Brüsszel nekünk nem dirigál. Mi az európai ukáz ellenére is segíteni fogunk. Senkit nem hagyunk az út szélén, és senki nem vetünk börtönbe, mert sorsa a magyarok földjére irányította.

Kedves barátaim, magyarok, nem magyarok és a jövő magyarjai!

A menekültek világnapja legyen ezentúl a magyarok nagy ünnepe is, amikor közösen emlékezünk meg honfitársainkról, akiket idegen hatalmak vagy a nemzet árulói űztek el otthonaikból, és bujdosóink messzi idegenben találtak menedéket. De emlékezzünk meg azokról is, akiket elődeinkhez hasonlóan napjainkban űznek el otthonaikból, és most vagy a jövőben tőlünk várnak oltalmat. Legyünk erre büszkék, s nyissuk fel előttük országunk sorompóit, de legfőképpen nyissuk meg előttük szíveinket. Mert a szívek forradalma ma sem érhet véget. Mert a magyarok szívében mindig kell, hogy hely legyen az üldözötteknek. Most és mindörökké.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

 

2013. október 8. – Alapos, magas színvonalú másodfokú ítéletet hirdetett ma a Miskolci Törvényszék, amely szerint nem rasszista bűncselekményért, hanem elsősorban garázdaságért felelnek a szélsőségesek autójára támadó miskolci romák.

 

2009. március 15-én, a romák elleni sorozatgyilkosság idején, pár héttel a tatárszentgyörgyi kettősgyilkosság után, Miskolc egyes részein olyan hírek terjedtek el, hogy szélsőséges, cigányellenes személyek támadása várható. A romák félelmét megerősítette a fokozott rendőri készültség. Hajnali fél kettőkor egy főleg romák lakta településrészen (a Muszkás oldalon) a családjaik megvédésére készülődő férfiak rátámadtak egy több alkalommal arra haladó és gyanúsan lassan közlekedő autóra, az abban ülők könnyebb sérüléseket szenvedtek.

 

A mai napon a Miskolci Törvényszék megváltoztatta a megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítéletet, amely magyarellenes cselekményben találta bűnösnek az elkövetőket. A Törvényszék kimondta: nem bizonyítható, hogy a 9 vádlottat a cselekmény elkövetésében magyarellenes érzület motiválta, ezért a vádlottakat elsősorban garázdaság miatt terheli felelősség, és ennek megfelelően a kiszabott büntetéseket a korábbi jellemzően 4–5 évről 1–2 évvel enyhítette. Megállapította a bíróság, hogy nem bizonyítható, hogy a „halál a magyarokra” feliratú botot a vádlottak valamelyike készítette, és az sem, hogy a támadásnál bármelyikük használta volna. Az sem volt bizonyítható, hogy az állítólagos magyarellenes bekiabálás a vádlottak valamelyikétől származott, hiszen ismeretlen elkövetők is voltak. A jogalkalmazás szempontjából előremutató, hogy a bíróság fontosnak tartotta a cselekmény motivációjának a vádlottakra egyenként lebontott vizsgálatát.

 

A TASZ és a Magyar Helsinki Bizottság üdvözli, hogy a Törvényszék kimondta azt is, hogy a gárdista, szkinhed csoportok tagjait nem védi a gyűlölet-bűncselekmény tényállása, így közösség tagja elleni erőszak helyett garázdaság megállapításának volt helye.

 

„A mai napon született ítélet erősítheti a roma kisebbség tagjainak az igazságszolgáltatásba vetett bizalmát. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a bíróság nem mondta ki, hogy a vádlottakat cselekményükben a rasszista támadástól való félelem, és nem előítélet motiválta, tehát emiatt sem lett volna megállapítható gyűlölet-bűncselekmény” – mondta Jovánovics Eszter, a TASZ Romaprogramjának vezetője.

 

„A mai ítélet színvonalasan vezeti le a büntetőjog egyik legfontosabb elvét: minden egyes terhelt cselekménye önállóan vizsgálandó és bűnösséget csak minden kétséget kizáróan bizonyított cselekmény esetén lehet megállapítani. A Helsinki Bizottság üdvözli az ítéletet, ugyanakkor a döntésnek vannak olyan elemei – pl. egyes bizonyítékok figyelembevétele –, amelyek miatt elképzelhető, hogy az írásos ítélet ismeretében további jogorvoslatot keresünk a Kúriánál vagy akár Strasbourgban” mondta Fazekas Tamás, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje.