Idegen karalábék és retkek özönlik el édes hazánkat. Naná, hogy feketeretkek. A kínai kel meg már egyébként is bőven tenyészik.

„Falra hányt zabot hegyeznek az életidegen és idióta strasbourgi bírák.” Legalábbis a kormányoldal szeretné így láttatni. Azért szerencsére a strasbourgi döntéseknek előbb vagy utóbb mégiscsak van hatásuk.

Nem kell túlságosan komolyan venni a strasbourgi bíróság ítéletét, ha az nem tetszik a kormánytöbbségnek. Ilyesmi olvasható ki Rétvári államtitkár múlt heti nyilatkozatából. Rossz szöveg, és ismerős.

Az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága egy éve adott igazat látássérült panaszosoknak a magyar állammal szemben. Kimondta, hogy Magyarország megsértette a fogyatékos emberek jogát, mert nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a banki szolgáltatásokat a vakok is önállóan használhassák.

Előzőleg bár a panaszosok első fokon pert nyertek a legnagyobb kereskedelmi bankkal szemben, a pereskedés végül azzal a jogerős ítélettel zárult, hogy a bíróság nem kötelezte a szolgáltatót vakbarát szolgáltatás (bankautomata és online bankolási felület) bevezetésére. A panaszosok ezek után fordultak az ENSZ-bizottsághoz, mely igazat adott nekik. Mindezek ellenére a kormány az elmúlt évben semmit sem tett az ajánlások megvalósítása érdekében. A panaszosok egyike, Nyusti Szilvia elmondja, passzivitásával az állam mit üzen a fogyatékos embereknek és a társadalomnak.

Igaza van Németh Zsolt államtitkárnak, amikor úgy látja, Bolívia megsérti Tóásó Előd alapvető jogait azzal, hogy 3 éven túl előzetes letartóztatásban tartja. Ehhez képest nálunk is így járhat az, akit súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak. A kormány Bolíviában sepergetne, itthon, sajna, kevésbé takaros.

Öröm volt hallani Németh Zsoltnak a március 31-iki sajtótájékoztatóján elhangzott szavait. Szívünkből szólt. Az államtitkár bejelentette: nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva próbálják kikényszeríteni Bolíviától Tóásó Előd szabadon bocsátását. Vitathatatlanok a jogszerűség védelméért síkra szálló államtitkár kijelentései, miszerint Tóásó alapvető emberi jogait nem tartja tiszteletben Bolívia, mert ha úgy tenne, már két éve szabadon kellett volna engednie. A szabadlábon védekezés joga megilleti őt.

Valóban ezt követelik mind a bolíviai törvények (amelyek szerint 36 hónap az előzetes letartóztatás maximális időtartama), mind a nemzetközi jog szabályai – és természetesen – az államtitkár szavaival élve – az ember igazságérzete is. Az ENSZ bolíviai irodáján keresztül igyekeznek majd nyomást gyakorolni a jogsértő államra, az Európai Uniónál pedig arra törekednek, hogy a Bolíviának folyósított támogatást függessze fel, amíg Tóásót megfosztják alapvető jogaitól. (Az Európai Unió egyik tavalyi parlamenti határozatával már tisztességes eljárásra szólította fel Bolíviát, többek között Tóásó ügyében.) Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa előtt pedig már korábban felemelte a szavát a magyar kormány a magyar férfi szabadon bocsátása érdekében.

Örömteli fejlemény, hogy a kormány a személyi szabadsághoz fűződő alapjog és a büntetőeljárási garanciák védelmezőjeként lép fel a nemzetközi színpadon. A jogsértő, elhúzódó előzetes letartóztatással kapcsolatos problémák elleni kormányzati küzdelem következő lépése pedig az lehetne, hogy az igazság és jogszerűség őre tekintetét a távolból közelebbi célpont felé fordítja.

Lehetne ez a célpont történetesen a magyar büntető igazságszolgáltatás rendszere, ahol máig az előzetes letartóztatás tömeges alkalmazása az egyik legsúlyosabb rendszerszintű probléma. Az elmúlt évek statisztikái szerint a túlzsúfolt magyar börtönök lakóinak 30 százaléka előzetes letartóztatásban van. A legszigorúbb kényszerintézkedést célzó ügyészi indítványokat a bíróságok szinte automatikusan, az esetek több mint 90 százalékában hagyják jóvá. Ahogy arra a Magyar Helsinki Bizottság és a Fair Trials International korábban közös közleményben hívta fel a figyelmet, a terhelt személyes körülményei ritkán befolyásolják az előzetes letartóztatásról hozott döntést. A gyanúsított akkor is könnyen kerülhet rács mögé, ha azt a büntető igazságszolgáltatás érdekei nem teszik szükségessé, minthogy például az elkövető szorosan kötődik Magyarországhoz az eltartására szoruló hozzátartozók miatt, vagy önként adta fel magát a rendőrségen, tehát a szökés veszélye nem áll fenn, mert semmi nem mutat arra, hogy kereket oldana. Alternatív kényszerintézkedéseket (lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, távoltartás, óvadék stb.) alig alkalmaznak a töméntelen előzetes letartóztatáshoz képest.

Az elhúzódó és indokolatlanul fenntartott előzetes letartóztatás a magyar belső jog és a Magyarországra vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettségek szerint is alapjogot sértő intézkedés. Az Alaptörvény vonatkozó rendelkezései szerint bármely alapvető jog – jelen esetben a személyi szabadsághoz való jog – csak feltétlenül szükséges mértékben és az elérni kívánt céllal arányosan korlátozható. Előzetes letartóztatás esetében ennek feltétele az ügy és a terhelt speciális körülményeinek érdemi mérlegelése, valamint a hatóságok kellően gondos munkavégzése. A feltételek teljesítéséért a strasbourgi bíróságtól nem kaptunk csillagos ötöst. Sőt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos esetben (mint például az A.B., Baksza, X.Y. kontra Magyarország ügyekben) mondta ki a magyar állam felelősségét az Egyezmény 5. cikkének sérelme miatt az előzetes letartóztatás kapcsán.

Az indokolatlan alapjog-korlátozás, jelesül fogvatartás gátja lehet az előzetes fogva tartás lehetséges időtartamának maximalizálása. A magyar büntetőeljárási törvénybe 2003-ban integrált, időkorlátra vonatkozó szabály éppen ezt a célt szolgálta. Belátható, négy évnek elegendőnek kell lennie bármilyen ügyben arra, hogy megszülessen az elsőfokú ítélet. A rendelkezést azonban eltörölte a tavalyi év novemberében elfogadott módosító törvény, mely lehetővé tette a határozatlan ideig fenntartott előzetes letartóztatást a különösen súlyosan büntetendő bűncselekmények miatt folyó eljárásokban. A jogszabály-módosítás mögött nem húzódtak komoly, a büntető igazságszolgáltatás céljaira vonatkozó megfontolások. Eltúlzott reakció volt ez egy intenzív közfigyelmet élvező egyedi ügyre, az ún. „ároktői bűnbanda” két tagjának szabadulására és szökésére.

A személyi szabadsághoz fűződő alapjogi garancián esett csorba kiküszöbölésének kezdeményezését most az Alapvető Jogok Biztosától remélhetjük, akitől az Eötvös Károly Intézet és a Magyar Helsinki Bizottság közösen kérte, hogy forduljon az Alkotmánybírósághoz és kezdeményezzen alkotmányos normakontrollt. Addig is érdeklődve várjuk, mikor emelik fel szavukat a kormányzat képviselői a más országokban fogva tartottakhoz hasonlóan a határon belül előzetes letartóztatásban lévők alapjogainak védelme érdekében.

Kirs Eszter

Egy befogadó nemzet nem folytat önkényes állampolgársági eljárásokat, ezért döntéseit indokolja és bírósági kontroll alá helyezi. Egy befogadó köztársasági elnök nem zárja ki a politikai közösségből az évtizede itt élő, dolgozó, adózó, gyermeket nevelő embereket. És ehhez a kérelmezőnek nem kell feltételen díjnyertes imázsfilmet készíteni.

Szerdai hír, hogy Kostil Danila rendező nem kapta meg a magyar állampolgárságot, bár Ezüst Medvével díjazták Berlinben a Magyarországról szóló imázsfilmjét. Pedig ebben az országban nőtt fel, tanult, lett először szerelmes, itt fizet adót, a magyar törvények szerint él. Aztán kiderült, hogy nem ő, hanem fivére, Luka adta be állampolgársági kérelmét, és ő nem lett magyar állampolgár. Luka nem csak testvére, de alkotótársa is Danilának. Az egész eset különös fénytörést kap a választások előtt egy héttel, hiszen állampolgárság híján Kostil Luka nem is szavazhat, miközben ez lesz az első választás, amikor a hazánkban akár soha egy percet nem tartózkodott személyek kaptak az állampolgársággal együtt szavazati jogot is.

A probléma végtelenül bonyolult. Az, hogy kit tekintünk egy politikai közösség tagjának, vagyis állampolgárnak, az egyik legalapvetőbb politikai és egyben alkotmányjogi kérdés. Hogy miért? Mert azt mondjuk, hogy a demokratikus közösségben a közhatalom a népé, amely választott képviselői útján – és népszavazás esetén közvetlenül – gyakorolja a hatalmát. Ha valakit nem tekintünk a nép tagjának, evidens, hogy a legfontosabb demokratikus jogától és egyben a morálisan legjelentősebb közjogi státuszától fosztjuk meg: attól, hogy szavazhasson, és attól, hogy egyenlő személyként és tagként tekinthessen magára azokkal, akikkel egyébként azonos országban, azonos törvények hatálya alatt és azonos kötelezettségekkel terhelve éli életét. Ezért bár a szuverenitása alapján végső soron minden állam szabadon dönti el, hogy kit tekint állampolgárának, az önkényes állampolgársági eljárás és döntés súlyos morális, politikai és alkotmányjogi kérdéseket vet fel. Az önkényesség kizárására létrejött egy nemzetközi egyezmény, amely előírja, hogy az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos határozatokat indokolni kell és azokkal szemben biztosítani kell a jogorvoslatot. Ennek az Egyezménynek Magyarország is részes állama, de ezen két rendelkezéshez fenntartást fűzött, ami azt jelenti, hogy minket ez nem köt.

Nemzetközi összehasonlításban egyébként is nagyon nehéz nálunk állampolgárságot szerezni, ráadásul, ha elutasítják valakinek a kérelmét, akkor soha nem tudja meg, mi volt ennek az oka, és fellebbezni sincs joga. Persze indokolás hiányában nincs is értelme, mert nem tudni, mivel szemben kellene érvelnie. Ez az önkény melegágya.

A mérleg másik serpenyőjében pedig vannak azok a magyar állampolgárok, akik lehet, hogy soha nem éltek akár még a trianoni Magyarország területén sem (mert mindenki magyar állampolgárságot szerez azáltal, hogy a szülője magyar állampolgár). Ők állampolgárok és szavazhatnak. Ha lakcímmel nem rendelkeznek Magyarországon, akkor abszurd módon még könnyebben tehetik meg mindezt, mint azok, akik átmenetileg külföldön dolgoznak vagy tanulnak. Van olyan hazai ismerősöm, aki Kanadában él egy éven át, és 3400 kilométert kellene utaznia, hogy szavazhasson. A szomszédja, aki soha nem járt Magyarországon, a helyi postán feladhatja szavazatát. Na, ennek a megkülönböztetésnek a tisztességes, demokratikus voltát próbálja igazolni valaki!

Félreértés ne essék: én a liberális jogvédők között azokhoz tartozom, akik helyesnek, de legalábbis erős érvekkel védhetőnek tartják a határon túli magyarok állampolgárságát és választójogát is. A Haza és Haladás tanulmánya győzött meg arról, hogy a szabályozás – minden korábbi aggályom ellenére – nem önkényes. Hogy vannak kérdések, amelyekre adott eltérő válaszok relevánsak, azt innen értettem meg nemrég. A következményekkel arányos szavazójog számomra elfogadható elve alapján a határon túli magyarok szavazati joga ezért nem botrány, nem vállalhatatlan, hanem egy tisztességes kompromisszum versengő végső elvek, zavaros, tragikus és botrányos történelem által terhelt egyéni sorsokért viselt anyaállami felelősség nevében.

Visszatérve Kostil Luka tanulságos esetéhez: egy befogadó nemzet nem folytat önkényes állampolgársági eljárásokat, ezért a döntéseit indokolja és bírósági kontroll alá helyezi őket. Egy befogadó köztársasági elnök nem zárja ki a magyar politikai közösségből az évtizede itt élő, dolgozó, adózó, gyermeket nevelő embereket – nem kell az állampolgársághoz díjnyertes imázsfilmet sem készíteni. Ha azok állampolgárok lehetnek és szavazhatnak, akik nem is élnek Magyarországon, akkor azok is legyenek állampolgárok és szavazzanak, aki akár több mint egy évtizede valós sorsközösségben élnek velünk, ide született magyarokkal.

M. Tóth Balázs

Ha menekült vagy, vagy valamelyik Európán kívüli országból jöttél, akkor nem túl sok esélyed van arra, hogy magyar állampolgárságot kapj. Az okokat földi halandó nem tudhatja meg. Miért is? Csak, csak, csak, csak azért is csak.

̶  Keziccsókolom, azért jöttem, hogy megtudjam átment-e a kocsim a műszaki vizsgán / felvettek-e az egyetemre / megkaptam-e az építési engedélyt a telkemre.

̶  Várjon egy kicsit, mindjárt nézem. Mi volt az azonosító szám?

̶  9383743/AC/92., itt látja a papíron.

̶  Aha… egy kis türelmet. Hoppá, meg is van: a kérelmet elutasították.

̶  Micsoda?! Biztos benne? Kérem, hogy nézze meg még egyszer!

̶  Itt áll feketén-fehéren: ELUTASÍTVA.

̶  Na de mégis miért? Mi az indok?

̶  Indok, az kérem szépen nincs. Nem vagyunk kötelesek megindokolni a döntést.

̶  És most mégis mit csináljak, hol lehet fellebbezni? Itt egész biztosan valami hiba történt.

̶  Nincs fellebbezés, a döntésünk végleges, jövőre próbálkozhat újra. Higgye el, tudjuk, mit csinálunk, viszlát. Kérem a következőt!

Furcsa és nyomasztó érzés azzal szembesülni, hogy egy állami szerv úgy hoz döntést az életünket érintő lényeges kérdésekről, hogy nem árulja el, miért döntött úgy, ahogy döntött. Ha a kocsim nem megy át a műszaki vizsgán, az azért van, mert rossz benne a fék, és ezért veszélyezteti az utasokat és a többi közlekedőt. Ha nem vesznek föl az egyetemre, az azért történik, mert a nyilvánosan közölt ponthatár 412 pont, és én csak 405-öt értem el. Ha a családi házra nem kapok építési engedélyt, az azért van, mert a telek egy tájvédelmi körzetben van, ahol nem lehet ilyen magas épületet felhúzni. A fontos kérdéseknél a döntéshozó mindig köteles megindokolni, hogy miért dönt a „kérelmező” ellenében, akár általánosan (felvételi pontszám), akár egyéniesítve (építési engedély). Ráadásul, ha nem értünk egyet a döntéssel, általában fordulhatunk egy másodfokú szervhez, panasztestülethez, bírósághoz, ami megvizsgálja, hogy az illetékes szerv vajon helyesen értelmezte-e az előírásokat, amikor elutasította a kérelmünket. Jó esetben ezek a garanciák biztosítják, hogy egy hatóság ne utasíthassa el önkényesen, indokolatlanul vagy diszkriminatív alapon a kérelmünket.

Mindez másképp működik az állampolgárság esetében. Tegnap futhatott bele mindebbe a nagyközönség, amikor az Index hírt adott egy hosszú ideje nálunk élő, üzbég születésű filmkészítő állampolgársági kérelmének különös elutasításáról.

Az állampolgárság életünk egyik meghatározó tényezője, bár ezzel leginkább csak azok szembesülnek, akik tartósan külföldön élnek, vagy egyáltalán nincs állampolgárságuk (hontalanok). A Magyarországon sok éve, évtizede élő bevándorlók számára a magyar állampolgárság megszerzése egyrészt nagyon fontos gyakorlati kérdés: a magyar állampolgárok sokkal kedvezőbb státuszban vannak jogi, gazdasági vagy politikai szempontból, mint a nem magyar, különösen mint a nem uniós állampolgárok. (Nem egészen ugyanúgy néz a nyaraláskor a horvát határőr a magyar és az üzbég útlevélre…) A magyar állampolgárság megszerzése ugyanakkor nagyon fontos érzelmi, önazonosságbeli kérdés is. Aki sok éve itt él (sőt itt született), itt dolgozik és fizet adót, jól beszél magyarul, az joggal várhatja el, hogy ezt az erős jogi, gazdasági, érzelmi kötődést az állampolgársága is kifejezze. Nem véletlen, hogy a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezmények is megszabják, hogy elő kell segíteni, hogy az országban régóta élő bevándorlók, a menekültek és a hontalanok állampolgárságot szerezhessenek. (Tévedés, hogy az állampolgárságról szóló döntés kizárólag az állam akaratán múlik, ez ma már nincs így.)

Az állampolgárság megadása tehát egy lényeges, az érintett ember életének számos területére jelentős hatást gyakoroló döntés. Joggal várnánk el, hogy – a felvételi pontszámhoz vagy műszaki vizsgához hasonlóan – az illetékes hatóság indokolja, miért ad valakinek magyar állampolgárságot, és a másiknak miért nem. Ehhez képest Magyarországon a hatóság évtizedek óta nem köteles indokolni ezeket a döntéseket. A Helsinki Bizottság napi gyakorlatában számos olyan esetet lát, amikor minden szempontból megfelelőnek tűnő, Magyarországon tökéletesen beilleszkedett, büntetlen előéletű, sokszor kifejezetten jómódú bevándorlók állampolgársági kérelmét utasítják el. Ha menekült vagy, vagy valamelyik Európán kívüli (közel-keleti, afrikai) országból jöttél, akkor nem túl sok esélyed van arra, hogy magyar állampolgárságot kapj. Még akkor sem, ha naponta életeket mentő sebészorvosként dolgozol, vagy olyan vállalkozó vagy, aki húsz éve Magyarországon él és egy tucat magyar állampolgárt foglalkoztat saját cégénél. De a gyermekek sem sikeresebbek: a Magyarországon született, a magyart anyanyelvükként beszélő, már csak ide kötődő gyermekek sem feltétlenül kapják meg az őket minden bizonnyal megillető állampolgárságot. Nyilvános és részletes statisztikák a tényleges döntési gyakorlatról természetesen nincsenek.

Ezekben az esetekben a válasz a miértre annyi, hogy CSAK. Ráadásul eltérően a cikk elején felhozott példáktól (és egyébként az összes bevándorlási és menekültügyi eljárástól) itt jogorvoslati lehetőség sincs, tehát aki úgy érzi, hogy indokolatlanul utasították el akár sokadik kérelmét, az nem fordulhat független bírósághoz igazának bizonyítására. Magyarul soha, senki nem fogja tudni, hogy a döntéshozó miért döntött úgy, ahogy döntött.

Na de ki is hozza ezt a döntést? Hivatalosan a köztársasági elnök, valójában a vizsgálatot a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) folytatja le. Arról nincs semmilyen nyilvánosan elérhető adat, hogy a köztársasági elnök vajon időnként felülvizsgálja vagy megkérdőjelezi-e a BÁH előterjesztését, mindenesetre a Helsinki Bizottság sok év alatt egyetlenegy ilyen üggyel sem találkozott. Nagyon úgy tűnik, hogy valójában egy közigazgatási hatóság ügyintézője dönti el: ki válhat magyarrá és ki nem, mégpedig úgy, hogy kifelé soha, senkinek nem kell elszámolnia a döntés indokairól. Visszatérve példáinkhoz, ez éppen olyan, mintha az egyetemi felvételin nem lenne nyilvános ponthatár, és egy-egy diák felvételéről vagy elutasításáról ugyan az érintett egyetem írná alá az egyébként indokolás nélküli döntést, azt azonban valójában egy a háttérben működő másik szerv hozná, ismeretlen kritériumok alapján. Akinek pedig nem tetszik, jövőre újrázhat. (Azt persze nem fogja tudni, hogy melyik tárgyból kell jobban felkészülnie.)

A jogállam és a jól működő közigazgatás alapvető ismérvei az átláthatóság és a kiszámíthatóság. Különösen fájdalmas, ha ezek az elvek pont a nemzethez tartozás hivatalos megítélésénél nem működnek. Magyarország többszázezer magát magyarnak valló, érző embertársunk számára tette lehetővé a szinte automatikus honosítást az elmúlt években. Most itt az idő rendet tenni a házunk táján is, és végre jogszabályban biztosítani, hogy ne csak az egyetemre felvételiző vagy a műszakilag alkalmatlan kocsi tulajdonosa tudhassa meg, hogy miért „bukott el” a vizsgán, hanem a magyar állampolgárok közösségébe felvételiző jelölt is.

El Duende

Majd’ egy éve nem lép érdemben a kormány annak érdekében, hogy a látássérültek segítség nélkül bankolhassanak. Az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága tavaly áprilisban állapította meg a magyar állam egyezménysértését, és ajánlásokat tett a kormánynak. Ehhez képest az Emberi Erőforrások Minisztériuma nem intézkedett, még a panaszos látássérült emberek levelére sem válaszolt.

Az ügy 2005-ben indult, amikor Nyusti Szilvia és Takács Péter a legnagyobb hazai kereskedelmi banknál megpanaszolták, hogy látássérültként az ATM-eket csak segítséggel vehetik igénybe, miközben a szolgáltatásért ugyanannyit fizetnek, mint mások. A cég mindezt azzal magyarázta, hogy a bankautomaták vakbaráttá alakítása aránytalanul sokba kerülne, technikailag egyébként is bonyolult, ráadásul, a vakok és gyengénlátók érdekét sem szolgálná, mert a hangos változat személy- és vagyonbiztonságukat is veszélyeztetné. Valójában azonban más banki szolgáltatóknál már akkor is működött vakbarát automata, és az akadálymentesítés sem került volna ésszerűtlenül sokba. A sérült emberek pedig ma is képesek eldönteni: bankolásnál mekkora kockázatot vállalnak.

A panaszosok személyiségi joguk megsértése miatt bírósághoz fordultak, a perben a De Jure Alapítvány ügyvédje képviselte őket. Az elsőfokú ítélet 2007-ben elmarasztalta a bankot, egyben arra kötelezte őt, hogy 120 napon belül alakítsa át automatáinak jelentős részét, lássa el azokat Braille-billentyűzettel, képernyőolvasó szoftverrel és az ATM-eknél legyen fejhallgató-bemenet. Az ítélet lépcsőzetes áttérést írt elő, emellett 200–200 ezer forint kártérítést is megállapított a felpereseknek.

Másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla, majd harmadfokon a Legfelsőbb Bíróság járt el. Ők már nem látták indokoltnak az óriáscég elmarasztalását, így a két látássérült felperes 2009-ben jogerősen elveszítette a pert.

A károsultak a Magyar Helsinki Bizottsághoz fordultak, amely 2010-ben az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága elé vitte az ügyet.

Magyarország az elsők között csatlakozott 2007-ben az ENSZ Fogyatékossággal élő Személyek Jogairól szóló Egyezményéhez és az Egyezmény Fakultatív Jegyzőkönyvéhez. A Fakultatív Jegyzőkönyv értelmében független szakértőkből álló bizottság vizsgálja az Egyezmény, illetve a fogyatékos emberek jogainak érvényesülését. A világon az első egyedi eljárás ebben az ügyben indult.

Az ENSZ-bizottság tavaly áprilisi döntése kimondta, Magyarország köteles megfelelő elégtételt nyújtani a kérelmezőknek, amely fedezi a hosszú procedúra során felmerülő költségeiket és orvosolja a banki szolgáltatás hozzáférésének hiányát. Ügyfeleink tavaly nyáron felajánlották segítségüket, egyben benyújtották kárigényüket az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárságához. Meglepetésükre a tárca szó nélkül hagyta felajánlásukat és kérdéseiket, viszont a nem vagyoni kárigény jogosságának megállapításához számlákat és szerződéseket kért. A panaszosok válaszukban felhívták Fülöp Attila helyettes államtitkár figyelmét: az emberi méltóság sérelméről számla adása értelemszerűen nem lehetséges. Erre az EMMI már nem reagált, ahogyan ismétlődő telefonos megkereséseikre sem.

A döntés általános része arra kötelezte a magyar államot, hogy határozza meg a látás- és más sérülteknek nyújtott szolgáltatások minimumát. Emellett a verdikt azt is előírta, hogy az újonnan beszerzett automaták és az internetes bankolás teljes mértékben hozzáférhetőek legyenek a fogyatékossággal élőknek. Az ENSZ-bizottság – tekintettel a fogyatékos emberek speciális helyzetét figyelmen kívül hagyó jogerős hazai ítéletre – bírói továbbképzést is javasolt.

Magyarország, jelesül az EMMI fél évet kapott a válaszra, hogy beszámoljon arról, mit is tett a döntés óta. Mint az ENSZ-bizottsághoz írott januári leveléből sajnálatosan láthatjuk: gyakorlatilag semmit. Számos esetben megismétli már a bizottsági eljárás során is felhozott tényeket és érveket, de szót sem ejt arról, milyen konkrét lépései voltak annak érdekében, hogy kötelezővé váljanak a látássérültek önálló bankolását lehetővé tevő minimumkövetelmények, és elkezdődjön a sérült emberek speciális igényeire tekintetbe vevő bíróképzés.

Az ENSZ-bizottságnak nincsen hatásköre kierőszakolni ajánlásai végrehajtását.  A csatlakozó államok viszont az egyezmény aláírásával és ratifikálásával magukra vállalták a végrehajtást. A magyar állam most legalább két ponton nem tesz eleget saját vállalásának, amikor nem hajtja végre az ajánlásokat, vagyis nem állít fel akadálymentesítési minimumkövetelményeket a banki szolgáltatók számára, illetve nem kárpótolja a panaszosokat. Egykor szavát adta hangosan, most visszaveszi suttyomban. Százezer látássérült érdekét mindaddig a szíven viselte, amíg általánosságokról volt szó, most azonban, hogy valóban áldozatot kellene hoznia, elillan az eltökéltség, s marad az önfelmentő magyarázkodás meg az árulkodó csönd.

Zádori Zsolt

Nemzetünk és a polgárosodás szuperhősei 1848-ban ejtettek mély sebet a „történeti alkotmány” monstrumán. Hálásak lehetünk nekik érte. Kormányunk ma mégis újjáélesztené a jogbiztonság és jogegyenlőség előtti rendi állapotok gólemjét. Ebből nem lesz áldó imádság.

Egykor volt a magyar jognak egy ma különösnek tetsző jellemzője, hogy ugyanis a régi jogszabályok nem évültek el, és akár még akkor is hatályban maradtak, ha utóbb velük ellentétes törvényeket hoztak. A Corpus Juris Hungarici, a legfontosabb magyar törvénytár egyre csak hízott tovább megállíthatatlanul. Mindez gyakorta komoly zavart okozott a jogalkalmazásban, és például az ország alkotmányos működését állandó, nem csituló (köz)jogi viták övezték. Belátható, hogy ez a zavaros helyzet nem szolgálta a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, a konfliktusokat a jog absztrakt és formalizált világában nem sikerült rendezni, így átszivárogtak olyan helyekre, amelyeket nyers hatalmi viszonyok uraltak. A joghoz való hozzáférést számtalanszor az erőviszonyok határozták meg, és az erősebbnek „volt igaza”, a jog bunkója a gyengébbre sújtott le.

A hazai jogfejlődés az 1848-as áprilisi törvények óta egyre szűkebb teret hagyott ennek a gyakorlatnak, amely azonban bizonyos elemeiben egészen 1946. évi I. törvény, a „köztársasági kisalkotmány” elfogadásáig fennállt, s végérvényesen csak a 1949. évi XX. törvény, a „kommunista alkotmány” számolt fel. Vele együtt került sírba a „történeti alkotmány” is, amelynek jól formálható (sokszor túlzottan is képlékeny) természete tette lehetővé például a kiegyezést éppúgy, mint a Habsburgok trónfosztását. 1949 óta kartális alkotmányaink vannak: 1989-ig csak papíron volt, azóta viszont jó két évtizeden át a valóságban is. Az „elmúltnégyévben” történt egy s más, és 2014 tavaszán már nem mondhatjuk magabiztosan, hogy országunk alkotmányos jogállam.

Az egyik ilyen, hogy az Alaptörvény felélesztette a „történeti alkotmányt”. Az új, egypárti preambulum, a Nemzeti hitvallás dacosan kijelenti: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Azaz az alkotmányozó kétharmad a maga kartális alaptörvényében egyenesen azt állítja, a „történeti alkotmány” élt, él és élni fog. Ez már csak azért is érdekes, mert a kartális típusú alkotmányok utólag ritkán szokták a szokásjogra és a jogértelmezésre alapozódó történelmi alkotmánytípusokat újjáéleszteni. Nem beszélve arról, hogy a 2010-ig az alkotmányértelmezésben meghatározó szerepet játszó Alkotmánybíróság jogköreit a fideszes alkotmányozók tövig vágták vissza. Másik furcsaság, hogy az Alaptörvény R) cikke kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Nem mondja meg azonban, mégis pontosan kinek kéne így értelmezni az új alkotmány rendelkezéseit. Noha az R) cikk csak általánosságban szól az alkotmányosságról, az alkotmánybírák magukra vették a felszólítást, és bejelentkeztek az értelmező szerepre. Talán joggal, de az is lehet, hogy nem.

Magyarország úgy tűnik, ebben is „unortodox”. A legtöbb alkotmányos jogállamban a jogfejlődés ugyanis az alkotmányos szokásjogtól vezetett a kartális alkotmányig. Visszakanyarodásról az „ősibb” változathoz én nem tudok, de ha elő is fordult, az aligha jelentheti a jogállamiság erősödését. A történeti konstitúcióknak ugyanis vannak a modern és demokratikus világhoz nehezen illeszkedő vonásai: a szélsőséges relativizálhatóság és a szinkronitás, vagyis az, hogy a jog különböző történeti rétegei párhuzamosan élnek egymás mellett tovább.

A mai ünnepi napon érdemes felidézni: tisztában voltak ezzel a reformkor nagyjai is, és sokat tettek azért, hogy a visszás helyzet megváltozzék. A reformkori országgyűléseken állandó viták folytak a „sarkalatos törvények” visszavonhatóságáról. A reformpártiak ugyanis nem fogadták el azt a konzervatív nézőpontot, hogy az egykor megszületett, fontosnak ítélt jogszabályok visszavonhatatlanok, bármennyire álljanak is szembe a jelen viszonyaival és a józan ésszel. A liberálisok hadjárata, „melyet azért vívtak, hogy az élőknek joguk legyen a letűnt nemzedékek által örökül hagyott megváltoztatására”, már 1790-ben elkezdődött, hogy aztán néhány évtized szünet után az 1830-as években újra fellángoljon – tudjuk meg Kecskeméti Károly történész nagyszerű könyvéből. Igazán eredeti módon akkoriban mind a haladárok, mind a maradárok ősi törvényi passzusokkal bizonygatták saját igazukat. Az is érdekes, hogy míg a XVIII. század végén az újítás eszméje leginkább felülről, a királyi udvarból érkezett (noha a magyar jakobinus összeesküvők is magukénak érezték azt), addig a XIX. századi változat kezdetektől fogva ellenzéki gyökerű volt.

Laczkovics János az 1790-es években például a megcsontosodott nemesi privilégiumokat támadta, amelyek a XVI. században, a törökkel vívott háborúk alatt nyerték el formájukat, amikor a nemesek még valóban a vérükkel adóztak: „Félre tehát a’ ti szemtelen köz-bóldogúlást rontó, vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitekkel, privilegyium és szabadságaitokkal!”

A nemesek (az akkori politikai nemzet) többsége azonban szívósan ragaszkodott a „nyolcszorosan évszázados” alkotmányához. La Motte Károly gróf például az 1741:8 törvénycikkre hivatkozva utasította el, hogy a Lánchídon a nemestől hídpénzt szedjenek. Széchenyi a Hitelben (1830) indított támadást az „ősi”, történeti alkotmány ellen: „A’ változhatatlan ’s még kérdésre se vehető törvény philosophiája ’jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll.’ ’S igy mathematice sül ki, hogy illy törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.”

Az ifjú Kossuth 1833-ban óvott ugyan a hebehurgya törvénymódosításoktól, de ezt is írta: „komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozhatni: jó, helyes, de Webőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti?”

A reformkor liberálisainak köszönhető, hogy 1848-ban Magyarország nagyot lépet a jogegyenlőség és a jogbiztonság felé. Az áprilisi törvényeknek hála, remélhetőleg az ősiséggel vagy a jobbágysággal már nem kell vacakolni az Alkotmánybíróságnak, mert azokat 1848-ban eltörölték, és – ha jól értjük – a „történeti alkotmánnyal együtt” még nem élesztette újjá az Alaptörvény. Igaz, annak nyomán sarjad így is elég vadság és értelmetlenség.

Zádori Zsolt

A krími intervenció legalább öt ponton sérti meg az európai békét és biztonságot garantáló Helsinki Záróokmányt.

Oroszország és Ukrajna egyaránt tagja az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek, az EBESZ-nek, amely a Helsinki Záróokmány (1975) végrehajtását ellenőrzi. Ebben a dokumentum aláírói (így az Oroszországi Föderáció jogelődje is) „kinyilvánítják eltökéltségüket, hogy mindegyik résztvevő Állam az összes többivel fennálló kapcsolataiban, tekintet nélkül azok politikai, gazdasági és társadalmi rendszerére, valamint nagyságára, földrajzi helyzetére és gazdasági fejlettségi szintjére, tiszteletben tartja és alkalmazza a következő elveket, melyek mind elsőrendű fontosságúak, és kölcsönös kapcsolataikat vezérlik:

I. Szuverén egyenlőség, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartása

A résztvevő Államok tiszteletben tartják egymás szuverén egyenlőségét és sajátosságát, valamint a szuverenitásukban foglalt és általa felölelt valamennyi jogot, amelybe beletartozik többek között minden állam joga a jogi egyenlőségre, a területi épségre, a szabadságra és politikai függetlenségre. [...]

II. Tartózkodás az erőszakkal való fenyegetéstől vagy az erőszak alkalmazásától

A résztvevő Államok egymás közötti, valamint általában nemzetközi kapcsolataikban tartózkodnak más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival és e Nyilatkozattal össze nem férő bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától. Semmilyen megfontolás nem szolgálhat erőszakkal való fenyegetés vagy az erőszak ezen elvet sértő alkalmazásának alapjául. Ennek megfelelően a résztvevő Államok tartózkodnak bármely olyan cselekménytől, amely egy másik résztvevő Állam erőszakkal való fenyegetésének vagy ellene történő közvetlen vagy közvetett erőszak alkalmazásának minősül. Ugyanúgy tartózkodnak minden erőszaknyilvánítástól, amelynek célja, hogy egy másik résztvevő Államot lemondásra kényszerítsenek szuverén jogainak teljes gyakorlásáról. [...]

III. A határok sérthetetlensége

A résztvevő Államok sérthetetlennek tekintik egymás valamennyi határát, valamint minden európai állam határait, és ezért most és a jövőben tartózkodnak attól, hogy e határokra törjenek. Ennek megfelelően úgyszintén tartózkodnak minden olyan követeléstől vagy cselekménytől, amely bármely résztvevő Állam területe egy részének vagy egészének elfoglalására és bitorlására irányul.

IV. Az Államok területi épsége

A résztvevő Államok tiszteletben tartják minden egyes résztvevő Állam területi épségét. Ennek megfelelően tartózkodnak minden olyan, az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel összeegyeztethetetlen cselekménytől, amely bármely résztvevő Állam területi épsége, politikai függetlensége vagy egysége ellen irányul és különösen bármely olyan cselekménytől, amely erőszakkal való fenyegetést vagy erőszak alkalmazását jelentené. A résztvevő Államok hasonló módon tartózkodnak attól, hogy egymás területét katonai megszállás alá vonják, vagy ellene más közvetlen vagy közvetett erőszakos intézkedést tegyenek a nemzetközi jog megsértésével vagy ilyen intézkedések révén megszerezzék azt vagy az ilyen intézkedések megvalósításával fenyegetőzzenek. Semmiféle ilyen természetű megszállást vagy szerzeményt nem ismernek el törvényesnek.

V. A viták békés rendezése

A résztvevő Államok a köztük felmerülő vitákat békés eszközökkel rendezik, oly módon, hogy ne veszélyeztessék a nemzetközi békét és biztonságot és az igazságosságot.”