Egy befogadó nemzet nem folytat önkényes állampolgársági eljárásokat, ezért döntéseit indokolja és bírósági kontroll alá helyezi. Egy befogadó köztársasági elnök nem zárja ki a politikai közösségből az évtizede itt élő, dolgozó, adózó, gyermeket nevelő embereket. És ehhez a kérelmezőnek nem kell feltételen díjnyertes imázsfilmet készíteni.

Szerdai hír, hogy Kostil Danila rendező nem kapta meg a magyar állampolgárságot, bár Ezüst Medvével díjazták Berlinben a Magyarországról szóló imázsfilmjét. Pedig ebben az országban nőtt fel, tanult, lett először szerelmes, itt fizet adót, a magyar törvények szerint él. Aztán kiderült, hogy nem ő, hanem fivére, Luka adta be állampolgársági kérelmét, és ő nem lett magyar állampolgár. Luka nem csak testvére, de alkotótársa is Danilának. Az egész eset különös fénytörést kap a választások előtt egy héttel, hiszen állampolgárság híján Kostil Luka nem is szavazhat, miközben ez lesz az első választás, amikor a hazánkban akár soha egy percet nem tartózkodott személyek kaptak az állampolgársággal együtt szavazati jogot is.

A probléma végtelenül bonyolult. Az, hogy kit tekintünk egy politikai közösség tagjának, vagyis állampolgárnak, az egyik legalapvetőbb politikai és egyben alkotmányjogi kérdés. Hogy miért? Mert azt mondjuk, hogy a demokratikus közösségben a közhatalom a népé, amely választott képviselői útján – és népszavazás esetén közvetlenül – gyakorolja a hatalmát. Ha valakit nem tekintünk a nép tagjának, evidens, hogy a legfontosabb demokratikus jogától és egyben a morálisan legjelentősebb közjogi státuszától fosztjuk meg: attól, hogy szavazhasson, és attól, hogy egyenlő személyként és tagként tekinthessen magára azokkal, akikkel egyébként azonos országban, azonos törvények hatálya alatt és azonos kötelezettségekkel terhelve éli életét. Ezért bár a szuverenitása alapján végső soron minden állam szabadon dönti el, hogy kit tekint állampolgárának, az önkényes állampolgársági eljárás és döntés súlyos morális, politikai és alkotmányjogi kérdéseket vet fel. Az önkényesség kizárására létrejött egy nemzetközi egyezmény, amely előírja, hogy az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos határozatokat indokolni kell és azokkal szemben biztosítani kell a jogorvoslatot. Ennek az Egyezménynek Magyarország is részes állama, de ezen két rendelkezéshez fenntartást fűzött, ami azt jelenti, hogy minket ez nem köt.

Nemzetközi összehasonlításban egyébként is nagyon nehéz nálunk állampolgárságot szerezni, ráadásul, ha elutasítják valakinek a kérelmét, akkor soha nem tudja meg, mi volt ennek az oka, és fellebbezni sincs joga. Persze indokolás hiányában nincs is értelme, mert nem tudni, mivel szemben kellene érvelnie. Ez az önkény melegágya.

A mérleg másik serpenyőjében pedig vannak azok a magyar állampolgárok, akik lehet, hogy soha nem éltek akár még a trianoni Magyarország területén sem (mert mindenki magyar állampolgárságot szerez azáltal, hogy a szülője magyar állampolgár). Ők állampolgárok és szavazhatnak. Ha lakcímmel nem rendelkeznek Magyarországon, akkor abszurd módon még könnyebben tehetik meg mindezt, mint azok, akik átmenetileg külföldön dolgoznak vagy tanulnak. Van olyan hazai ismerősöm, aki Kanadában él egy éven át, és 3400 kilométert kellene utaznia, hogy szavazhasson. A szomszédja, aki soha nem járt Magyarországon, a helyi postán feladhatja szavazatát. Na, ennek a megkülönböztetésnek a tisztességes, demokratikus voltát próbálja igazolni valaki!

Félreértés ne essék: én a liberális jogvédők között azokhoz tartozom, akik helyesnek, de legalábbis erős érvekkel védhetőnek tartják a határon túli magyarok állampolgárságát és választójogát is. A Haza és Haladás tanulmánya győzött meg arról, hogy a szabályozás – minden korábbi aggályom ellenére – nem önkényes. Hogy vannak kérdések, amelyekre adott eltérő válaszok relevánsak, azt innen értettem meg nemrég. A következményekkel arányos szavazójog számomra elfogadható elve alapján a határon túli magyarok szavazati joga ezért nem botrány, nem vállalhatatlan, hanem egy tisztességes kompromisszum versengő végső elvek, zavaros, tragikus és botrányos történelem által terhelt egyéni sorsokért viselt anyaállami felelősség nevében.

Visszatérve Kostil Luka tanulságos esetéhez: egy befogadó nemzet nem folytat önkényes állampolgársági eljárásokat, ezért a döntéseit indokolja és bírósági kontroll alá helyezi őket. Egy befogadó köztársasági elnök nem zárja ki a magyar politikai közösségből az évtizede itt élő, dolgozó, adózó, gyermeket nevelő embereket – nem kell az állampolgársághoz díjnyertes imázsfilmet sem készíteni. Ha azok állampolgárok lehetnek és szavazhatnak, akik nem is élnek Magyarországon, akkor azok is legyenek állampolgárok és szavazzanak, aki akár több mint egy évtizede valós sorsközösségben élnek velünk, ide született magyarokkal.

M. Tóth Balázs

Ha menekült vagy, vagy valamelyik Európán kívüli országból jöttél, akkor nem túl sok esélyed van arra, hogy magyar állampolgárságot kapj. Az okokat földi halandó nem tudhatja meg. Miért is? Csak, csak, csak, csak azért is csak.

̶  Keziccsókolom, azért jöttem, hogy megtudjam átment-e a kocsim a műszaki vizsgán / felvettek-e az egyetemre / megkaptam-e az építési engedélyt a telkemre.

̶  Várjon egy kicsit, mindjárt nézem. Mi volt az azonosító szám?

̶  9383743/AC/92., itt látja a papíron.

̶  Aha… egy kis türelmet. Hoppá, meg is van: a kérelmet elutasították.

̶  Micsoda?! Biztos benne? Kérem, hogy nézze meg még egyszer!

̶  Itt áll feketén-fehéren: ELUTASÍTVA.

̶  Na de mégis miért? Mi az indok?

̶  Indok, az kérem szépen nincs. Nem vagyunk kötelesek megindokolni a döntést.

̶  És most mégis mit csináljak, hol lehet fellebbezni? Itt egész biztosan valami hiba történt.

̶  Nincs fellebbezés, a döntésünk végleges, jövőre próbálkozhat újra. Higgye el, tudjuk, mit csinálunk, viszlát. Kérem a következőt!

Furcsa és nyomasztó érzés azzal szembesülni, hogy egy állami szerv úgy hoz döntést az életünket érintő lényeges kérdésekről, hogy nem árulja el, miért döntött úgy, ahogy döntött. Ha a kocsim nem megy át a műszaki vizsgán, az azért van, mert rossz benne a fék, és ezért veszélyezteti az utasokat és a többi közlekedőt. Ha nem vesznek föl az egyetemre, az azért történik, mert a nyilvánosan közölt ponthatár 412 pont, és én csak 405-öt értem el. Ha a családi házra nem kapok építési engedélyt, az azért van, mert a telek egy tájvédelmi körzetben van, ahol nem lehet ilyen magas épületet felhúzni. A fontos kérdéseknél a döntéshozó mindig köteles megindokolni, hogy miért dönt a „kérelmező” ellenében, akár általánosan (felvételi pontszám), akár egyéniesítve (építési engedély). Ráadásul, ha nem értünk egyet a döntéssel, általában fordulhatunk egy másodfokú szervhez, panasztestülethez, bírósághoz, ami megvizsgálja, hogy az illetékes szerv vajon helyesen értelmezte-e az előírásokat, amikor elutasította a kérelmünket. Jó esetben ezek a garanciák biztosítják, hogy egy hatóság ne utasíthassa el önkényesen, indokolatlanul vagy diszkriminatív alapon a kérelmünket.

Mindez másképp működik az állampolgárság esetében. Tegnap futhatott bele mindebbe a nagyközönség, amikor az Index hírt adott egy hosszú ideje nálunk élő, üzbég születésű filmkészítő állampolgársági kérelmének különös elutasításáról.

Az állampolgárság életünk egyik meghatározó tényezője, bár ezzel leginkább csak azok szembesülnek, akik tartósan külföldön élnek, vagy egyáltalán nincs állampolgárságuk (hontalanok). A Magyarországon sok éve, évtizede élő bevándorlók számára a magyar állampolgárság megszerzése egyrészt nagyon fontos gyakorlati kérdés: a magyar állampolgárok sokkal kedvezőbb státuszban vannak jogi, gazdasági vagy politikai szempontból, mint a nem magyar, különösen mint a nem uniós állampolgárok. (Nem egészen ugyanúgy néz a nyaraláskor a horvát határőr a magyar és az üzbég útlevélre…) A magyar állampolgárság megszerzése ugyanakkor nagyon fontos érzelmi, önazonosságbeli kérdés is. Aki sok éve itt él (sőt itt született), itt dolgozik és fizet adót, jól beszél magyarul, az joggal várhatja el, hogy ezt az erős jogi, gazdasági, érzelmi kötődést az állampolgársága is kifejezze. Nem véletlen, hogy a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezmények is megszabják, hogy elő kell segíteni, hogy az országban régóta élő bevándorlók, a menekültek és a hontalanok állampolgárságot szerezhessenek. (Tévedés, hogy az állampolgárságról szóló döntés kizárólag az állam akaratán múlik, ez ma már nincs így.)

Az állampolgárság megadása tehát egy lényeges, az érintett ember életének számos területére jelentős hatást gyakoroló döntés. Joggal várnánk el, hogy – a felvételi pontszámhoz vagy műszaki vizsgához hasonlóan – az illetékes hatóság indokolja, miért ad valakinek magyar állampolgárságot, és a másiknak miért nem. Ehhez képest Magyarországon a hatóság évtizedek óta nem köteles indokolni ezeket a döntéseket. A Helsinki Bizottság napi gyakorlatában számos olyan esetet lát, amikor minden szempontból megfelelőnek tűnő, Magyarországon tökéletesen beilleszkedett, büntetlen előéletű, sokszor kifejezetten jómódú bevándorlók állampolgársági kérelmét utasítják el. Ha menekült vagy, vagy valamelyik Európán kívüli (közel-keleti, afrikai) országból jöttél, akkor nem túl sok esélyed van arra, hogy magyar állampolgárságot kapj. Még akkor sem, ha naponta életeket mentő sebészorvosként dolgozol, vagy olyan vállalkozó vagy, aki húsz éve Magyarországon él és egy tucat magyar állampolgárt foglalkoztat saját cégénél. De a gyermekek sem sikeresebbek: a Magyarországon született, a magyart anyanyelvükként beszélő, már csak ide kötődő gyermekek sem feltétlenül kapják meg az őket minden bizonnyal megillető állampolgárságot. Nyilvános és részletes statisztikák a tényleges döntési gyakorlatról természetesen nincsenek.

Ezekben az esetekben a válasz a miértre annyi, hogy CSAK. Ráadásul eltérően a cikk elején felhozott példáktól (és egyébként az összes bevándorlási és menekültügyi eljárástól) itt jogorvoslati lehetőség sincs, tehát aki úgy érzi, hogy indokolatlanul utasították el akár sokadik kérelmét, az nem fordulhat független bírósághoz igazának bizonyítására. Magyarul soha, senki nem fogja tudni, hogy a döntéshozó miért döntött úgy, ahogy döntött.

Na de ki is hozza ezt a döntést? Hivatalosan a köztársasági elnök, valójában a vizsgálatot a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) folytatja le. Arról nincs semmilyen nyilvánosan elérhető adat, hogy a köztársasági elnök vajon időnként felülvizsgálja vagy megkérdőjelezi-e a BÁH előterjesztését, mindenesetre a Helsinki Bizottság sok év alatt egyetlenegy ilyen üggyel sem találkozott. Nagyon úgy tűnik, hogy valójában egy közigazgatási hatóság ügyintézője dönti el: ki válhat magyarrá és ki nem, mégpedig úgy, hogy kifelé soha, senkinek nem kell elszámolnia a döntés indokairól. Visszatérve példáinkhoz, ez éppen olyan, mintha az egyetemi felvételin nem lenne nyilvános ponthatár, és egy-egy diák felvételéről vagy elutasításáról ugyan az érintett egyetem írná alá az egyébként indokolás nélküli döntést, azt azonban valójában egy a háttérben működő másik szerv hozná, ismeretlen kritériumok alapján. Akinek pedig nem tetszik, jövőre újrázhat. (Azt persze nem fogja tudni, hogy melyik tárgyból kell jobban felkészülnie.)

A jogállam és a jól működő közigazgatás alapvető ismérvei az átláthatóság és a kiszámíthatóság. Különösen fájdalmas, ha ezek az elvek pont a nemzethez tartozás hivatalos megítélésénél nem működnek. Magyarország többszázezer magát magyarnak valló, érző embertársunk számára tette lehetővé a szinte automatikus honosítást az elmúlt években. Most itt az idő rendet tenni a házunk táján is, és végre jogszabályban biztosítani, hogy ne csak az egyetemre felvételiző vagy a műszakilag alkalmatlan kocsi tulajdonosa tudhassa meg, hogy miért „bukott el” a vizsgán, hanem a magyar állampolgárok közösségébe felvételiző jelölt is.

El Duende

Fiatal özvegyként négy kicsi gyerekével Afganisztánból menekült el Quadery Tourpikay. 20 éve érkezett hozzánk, 12 éve magyar állampolgár, iskolatitkár Csepelen és hatósági tolmács. Megindító élettörténete igazi nőnapi ajándék mindannyiunknak.

1993-ban érkeztem ide. Az már a tálibok időszaka volt. Eredetileg tanár vagyok, perzsa irodalomból diplomáztam a kabuli egyetemen. Anyanyelvem a pastu, de éppúgy beszélem a perzsát, jól tudok angolul és egy ideje – remélem – magyarul is. Négy gyerekem van, kettő fiú és kettő lány. Mi ugyan kabuliak vagyunk, de férjemet tartalékosként behívták újra katonának, és a család ez időre az iráni határ melletti Nimruzba költözött. A legkisebb gyerek 7 hónapos volt, a legnagyobb még 8 éves se, amikor motorbalesetben meghalt a férjem. 35 éves volt. Motort szerelt, ki akarta próbálni, egy kört akart vele menni, de a fék nem működött és nekicsapódott egy fának. Szörnyethalt. A 8 éves fiunk is ott volt vele a motoron, és ő is súlyosan megsérült, kómába esett. Koponyája beszakadt, a combja szilánkosra tört.

Nimruzban gyakorlatilag nem volt orvosi ellátás, ha infúzió vagy gyógyszer kellett, Kabulból hoztak. A közlekedés rettentően nehézkes arrafelé, ha nincs jó idő, a helikopter sem tudja megközelíteni a várost. A helyi orvos mondta nekem, ha a fiam 24 órán belül nem kap rendes ellátást, meghal. Elképzelheti, mit érezhettem, amikor most veszítettem el a férjem, akinek a feje szétzúzódott a fatörzsön, nekem meg gyorsan kell intézkednem, hogy a kicsi fiamnak legalább esélye legyen az életben maradáshoz. A férjem holttestét aztán sohasem láttam, mert nem merték nekem megmutatni. Azt mondták, ne nézd meg, mert ahogy viszed magaddal a fiad, mindig arra a borzalomra fogsz gondolni, de az is lehet, hogy el se tudsz majd indulni. Szóval az utolsó vele kapcsolatos emlékemben a férjem még él.

Semmi kétség, futnom kellett. De hova? Egyik afgán városba se lehetett ilyen gyorsan eljutni, nekem ugyan nem volt útlevelem, de a legnagyobb esélyünk, akkor lehetett, ha valahogy átmegyünk Iránba. Fogadtam egy öregembert, aki ismerte a csempészútvonalakat, magamra kötöztem a pici lányomat, hordágyra fektettük a gyereket, aztán neki vágtunk. Veszélyes, kockázatos, de menni kell. A folyón gázoltunk át, határőrök reflektorai pásztázták a vidéket, ezért nagyon lassan haladtunk. Nyolc óra alatt értünk át Iránba, ahol igazán kedvesen és segítőkészen fogadtak bennünket. De a gyerek életéről letettek, azt mondták: sajnos, asszonyom, nem éli túl, mert nagyon sok vért veszített, de az is lehet, hogy évekig kómában marad. Én ezt nem tudtam elfogadni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy „fiam, ne hagyj magamra, most halt meg apukád, ott vannak a testvéreid, szükségem van rád”. Ösztönös volt, de most már értem, mennyire fontos volt neki, hogy nem engedtem el, nem adtam fel, hanem tartottam benne a lelket, és ő is élni akart. Már éppen letelt az a 24 óra, amit a namruzi orvos mondott, amikor felnyögött és megrezdült a szemhéja. Hívtam az orvost, megvizsgálta a pupilláját, de ő nem látott semmi biztatót. Aztán amikor már másodszor nyögött fel, akkor mindenki elkezdett örülni. – Csoda történt, a halott életre kelt! – kiabálták, és akár hiszi, akár nem, az orvosok összepuszilták egymást. Engem meg arról faggattak, hogy mit csináltam vele. Csak annyit tettem, hogy végig anya maradtam, és nem adtam fel, és a fiam ezt megérezte.

A köldökétől a térdéig begipszelték őt, és még egy hetet maradtunk, amíg a derék irániak elintézték, hogy már legálisan a határátkelőn keresztül hazatérhessünk. Azért siettem vissza, mert nem akartam, hogy a férjem testét kíséret nélkül vigyék Kabulba. Csakhogy még nem voltam otthon, amikor egyszer csak kisütött a nap, a helikopter le tudott szállni, és a holttestet elvitték tőlünk a szüleihez. Aztán másfél hónapig nem volt jó idő, és Namruzban rekedtünk.

Egyedül voltam a gyerekekkel. Mire visszatértem Kabulba, a férjemet már rég eltemették. Ott aztán kiderült, hogy nem csak az uram, hanem a munkám, a megélhetésem is elveszítettem. Meg a reményemet is. A tálibok bevonultak, és bezárták az iskolákat, ahol nőként egyébként sem taníthattam volna. Addig éppúgy jártunk, mint az európai nők, nadrágban, szoknyában és rövid ujjú blúzban, de a talibán idején mindez tiltva lett. A csadort még csak-csak elviseltük volna, ha élhetjük az addigi életünket, de a házból se volt szabad kilépnünk. Az utcákon fegyveresek álltak, és ha nőt láttak az utcán, hazazavarták. „A nőknek otthon a helye” – mondták. El lehet képzelni, hogy egyedül hogyan tudtam volna ellátni a gyerekeket, ha még boltba se léphetek ki. Menni kellett, nem volt mit tenni. Könyörögtem az őröknek, hogy értsék meg, nem tudok mást tenni. Volt, aki megértette, volt, aki nem. Hazamentem hát, és otthonról lestem, mikor lesz már őrségváltás, hogy kenyeret vehessek a gyerekeknek. Akkoriban már háború volt a városban, állandóan lőttek. Három-négy hónapig vegetáltunk még Kabulban. Aztán a szomszédunk házát találat érte, összedőlt és a téglakerítése is ráborult a házunk oldalára.

Ezek után világos volt, hogy el kell menekülnünk, mert életveszélyben vagyunk. Nőként és főleg özvegy anyaként semmi reményem nem volt, és nem volt a gyerekeimnek se. Nyomor, megaláztatás és halál. Egy dolgot tudtam, hogy Európába kell menni. Egy özvegyasszonynak négy kicsi gyerekkel egyébként is nehéz útra kelni, hát még a tálib Afganisztánból. De nem volt mi tenni. Nem voltunk szegények, az ingósaimat eladtam, a családi aranyakat meg magamra vettem. Ebből a szempontból még jól is jött a csador, mert alatta el lehetett rejteni az ékszereket. A papírjainkat, diplomámat, születési anyakönyvi kivonatokat és mindenféle bizonyítványokat meg a pénzemet összeraktam egy zacskóba és a derekamra kötöttem. A még szopósbaba kislányom meg elém volt kötve, és a másik három kicsi is ott lógott rajtam meg a csomagok. El lehet képzelni, milyen siralmasan néztünk ki. Akkoriban legálisan már csak Oroszország felé lehetett kijutni. Kabulból Mazari-Sariffba mentünk busszal, hogy majd az orosz konzulátuson szerzek vízumot. Ez így egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Már maga az 300 km-es buszút is másfél napig tartott, hogy a fosztogatókat és a tálib milíciákat kikerüljük. Aztán abban az idegen városban télen két hónapon át mindennap sorban álltam a konzulátus előtt, hogy vízumot kapjak. Végül egy őr megsajnált. Látta, hogy a gyerek rám van kötve és a félméteres hóban hasztalan várakozok. Elárulta, hogy nincs mese, itt bizony vesztegetni kell. 900 dollár, és lesz vízumunk, ha nem fizetek, várhatok egy éven át, akkor se jutunk hozzá. Soha nem beszéltem még előtte vele, de meggyőzött, és odaadtam a pénzt ennek az ismeretlennek. Persze, nagyon féltem, hogy átejt, és se pénz, se vízum. De másnap tényleg megkaptuk, és felszállhattunk a moszkvai vonatra. Egyértelmű volt, hogy nem akarok Moszkvában maradni, bár a nagybátyám ott élt. A következő állomásnak Magyarországot, pontosabban Mátészalkát terveztem, mert itt lakott a tanár nővérem és az állatorvos férje. Náluk megpihenhettünk volna, mielőtt nyugatabbra tovább megyünk. Aztán hosszabb ideig maradtunk, de pihenésről még évekig szó se lehetett.

Mégpedig azért nem, mert még Moszkva felé a vonaton újabb szerencsétlenség ért, ellopták az új életre félretett pénzünket. Kusetos vagonban utaztunk, én pedig, hogy kényelmesen fekhessek, a párnám alá rejtettem a pénzemet. Az egyik gyereket kikísértem pisilni, és amire visszatértem, a pénzemnek nyoma veszett. Kifigyeltek és megloptak. Szerencsére, az okmányaink nem kellettek a tolvajnak. Moszkvában a nagybátyám adott kölcsönt, hogy az egy hónapos magyar vízum megszerzése után vonatra szállhassunk.

Bár igazság szerint szerettem volna innen, Magyarországról továbbmenni, legálisan már nem tehettem, mert egyik nyugati ország sem adott vízumot, embercsempészekkel meg nem akartam a gyerekeimet kockáztatni. Féltem. De nem adtam fel. A hosszú úton minden állomásnál azt gondoltam, ha idáig eljutottam, vissza már nem fordulhatok. Más választásom nem volt, eljöttem hát az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához, és megkérvényeztem a menekültként való elismerésünket. Fellélegeztem, először a férjem halála óta, mert rögtön nagyon emberségesek és segítőkészek voltak. Státusos menekült lettem, és mint később megtudtam, az első afgán menekült nő vagyok, és talán máig az egyetlen, aki a hazámból férfi nélkül jutott idáig. Nem bántam meg, hogy itt ragadtam, mert úgy látom, hogy azt a figyelmet, ami családos özvegyként kaptam, és azt a segítséget, amit a gyerekeknek kijutott, másutt nem kaptuk volna meg. Nagyon melegszívűnek ismertem meg a magyarokat.

Az első évek rettentően nehezek voltak. Először pár hónapra a csillebérci táborba kerültünk, aztán megint pár hónap a Vöröskereszt Fonyód utcai menekülttáborába. Még nem tudtam szinte semmit magyarul, de a tábor vezetőjét, Major Istvánt – szegény már nem él – arra kértem, adjon nekem bármiféle munkát, hogy valami pénzt kereshessek. Eleinte takarítottam naponta kétszer, a gyerekeket elvittem bölcsődébe, óvodába meg iskolába, aztán nekiláttam. Másfél év után aztán ki kellett költözni a táborból, két évig még kaptunk valami lakbértámogatást, de hirtelen a megélhetés szinte teljes gondja a nyakamba szakadt. Nekem kellett fizetni a teljes rezsit meg az élelmezést, és hát egy ötfős család minden egyéb költségét. Legális munkát eleinte nem is tudtam szerezni, de évekig elvállaltam mindent, hogy valahogy az albérletben kihúzhassuk. Két-három évig egy nap két műszakot, napi 16 órát is dolgoztam, így a nagyobbik fiam, aki maga is még 10 év körüli gyerek volt, vigyázott a legtöbbet a testvéreire. Szerencsém volt, hogy mindig kitűnő szomszédaim voltak, akik sokszor kisegítettek, ha nem értem oda az iskolába: elhozták a gyerekeket és még palacsintát is sütöttek nekik. Hajszás időszak volt.

Három évre Rákoskeresztúrra költöztem, és nyolc év után végre megkaptam a magyar állampolgárságot, sikerült honosíttatnom a diplomámat, és elkezdtem legális és jó munkákat kapni. De hiába kerestem egyre tisztességesebben, albérletre ment el, amit megspórolhattam volna. Lakást kellett vennem. Kaptam 400 ezer forint vissza nem térítendő támogatást és 800 ezer kamatmentes kölcsönt az államtól, eladtam maradék aranyamat, és sikerült Csepelen venni egy 1 plusz 2 fél szobás lakást. Azóta itt élünk. Az egyik helyi iskolában vagyok iskolatitkár öt éve, mellette délutánonként még egy ügyvédnek is dolgozok. És 11 éve hatósági tolmács is vagyok.

Attól rettegtem, hogy a gyerekeknek nagyon nehéz lesz. De ők már egész korán találtak maguknak barátokat, villámgyorsan megtanultak magyarul és jól érezték magukat. Nagyon rendes felnőttek lettek, gyereknek is azok voltak. Nem is értették a szomszédok, hogy ennyi gyerek mellett mitől van nálunk ekkora csönd. Folyékonyan beszélik a pastut és a perzsát, de írni egyik nyelven sem tudnak. Ezt azért szégyellem, mert mégiscsak tanár volnék, de egyszerűen nem volt rá időm, hogy megtanítsam őket erre is. Azért, szerencsére, mindegyikük megtalálta a maga saját útját. A legkisebb, a 21 éves lányom közgazdaságtant és kommunikációt hallgat a Corvinuson, és ő elkezdett írást tanulni az anyanyelvén.

Tavaly kabuli repjegyet kaptam ajándékba a két nagyobbiktól. El lehet képzelni, milyen volt az a három hét, amikor 19 év után hazamehettem, és találkozhattam a három testvéremmel. A „magyar” nővérem már Németországban él, egy másik testvérem meg Iránban. És fiútestvéremnél most mind együtt lehettünk. Éjszakánként hallottuk a lövéseket, ami, persze, félelmetes, mégis boldogok voltunk, mert, meglehet, hogy 30–35 éve nem voltunk már így együtt. Szinte alig aludtunk, annyi mondanivalónk volt. Addig mondtuk, mondtuk egymásnak, míg ki nem fulladtunk.

Furcsa dolog ez a megérzés. Nekem azt mondták, hogy nehogy eláruljam a fiamnak, hogy mi is történt az apjával, mert ki tudja, milyen sokként érné. Így a többiek előtt is titkoltam. Eleinte szegény fiam kérdezgette, hogy hol van Apa. De aztán leszokott róla, és évekig meg sem említette, olyannyira, hogy egy idő után már engem zavart, miért nem érdeklődik. Már 16 lehetett, amikor azt javasolták, hogy most már én beszéljek vele apja haláláról. Aztán kiderült, hogy tudta jól a fiam. – Azt gondoltad, Anya, hogy hülye vagyok? Csak nem akartam bolygatni, ha te hallgatni akarsz róla – mondta kamaszkorában. Nem lehetett becsapni, csak nekem nem akart rosszat.

Zádori Zsolt