„Falra hányt zabot hegyeznek az életidegen és idióta strasbourgi bírák.” Legalábbis a kormányoldal szeretné így láttatni. Azért szerencsére a strasbourgi döntéseknek előbb vagy utóbb mégiscsak van hatásuk.

Az utóbbi években három olyan ítélet is született a strasbourgi bíróságon (az Emberi Jogok Európai Bíróságán), amely elmarasztalta Magyarországot a mostoha börtönkörülmények, ezek részeként pedig a fogvatartottaknak „biztosított” elégtelen mozgástér miatt. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat legalább 4 négyzetméternyi szabad mozgásteret tart elfogadhatónak a zárkákban, amelyhez képest a magyar jogszabályok – a fogvatartott személyi körülményeitől függően – 3–3,5 négyzetméternyit határoztak meg, ráadásul a panaszosok ennél jóval szűkösebb helyen töltötték büntetésüket. Az egyik marasztaló döntés még 2011-ben született, és a strasbourgi bírák nettó 12 ezer euró nem vagyoni kártérítést állapítottak meg a kérelmező Szél Lászlónak, és emellett 3750 euró költségtérítést kellett még fizetnie a magyar államnak.

Lépéskényszer

Bár az eddigi strasbourgi döntések nem csupán az elfogadhatatlan zárkakörülmények miatt marasztalták el Magyarországot, volt más is a rovásán, de aki nem dugta fejét homokba, láthatta: a magyar büntetés-végrehajtási gyakorlat lényegét érintő, rendszerszintű problémáról van szó. Lett volna idő javítani a helyzeten, vagy legalább nekilátni a dolognak. Ehhez képest egy teljesen értelmetlen és védhetetlen jogszabály-módosítás óta az addigi halovány garancia is eltűnt: 2011 óta a bv.-intézeteknek már csak „lehetőség szerint” kell törekedni a megfelelő lég- és mozgástér biztosítására. Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, jól mutatják a Helsinki Bizottság jelentései: a kecskeméti régi börtönben például 2013 tavaszán 271%-os, míg a pécsiben 179%-os volt a „kihasználtság”. A fogvatartotti létszám és a zsúfoltság – nem utolsósorban a kormány büntetőpolitikájának köszönhetően – folyamatosan nő. Ehhez képest a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának (BVOP) dicséretes törekvése a férőhelybővítésre csak némileg mérsékelheti a gondokat, megoldást aligha jelent.

Márpedig ha nem cselekszik az állam, hamarosan akár százmilliókat kell kifizetnie olyan személyeknek, akiknek nagytöbbsége valószínűleg bűnelkövető. Strasbourgban küszöbön áll ugyanis két olyan fontos döntés meghozatala, amelyben összesen száz fogvatartott kérelmét bírálják el. Ők az embertelen, a kínzás fogalmát kimerítő börtönkörülmények, illetve a hazai jogorvoslat lehetőségének hiánya miatt fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Ha mindegyiküknek csak 3000 euró körüli „igazságos jóvátételt” ítélnek meg, és a jogi költségeiket is ekörül állapítják meg, ez mintegy 190–200 millió körüli költséget jelent majd az államnak (nem számítva az eljárás egyéb, a kormány képviseletéből adódó terheit). Egyéb következmények is megjósolhatók: az esetleges marasztaló ítéletek nyomán a siker reményével újabb százak és ezrek fordulhatnak majd Strasbourghoz, akiket Magyarország most túlzsúfolt zárkákban tart fogva.

Utak a korrekt fogvatartáshoz

De mit is tehetne az „alperes”, az állam, hogy a strasbourgi vesszőfutást elkerülje? Elég, ha modern, az európai standardoknak megfelelő bv.-intézeteket épít nagy számban? A férőhelybővítés önmagában nem elegendő, noha a börtönépítésről, -korszerűsítésről hiba lenne lemondani, de túlságosan hosszadalmas és költséges megoldás. Vele párhuzamosan csökkenteni kellene a fogvatartottak számát, leginkább úgy, hogy a lehetőség szerint csak azok és addig kerüljenek zárt intézetbe, akiknek az elzárása tényleg szükséges. Márpedig bőven vannak lehetőségek a rendszerben. Íme, két példa. Ma minden harmadik fogvatartott előzetes letartóztatott, vagyis olyan, akinek bűnösségéről még nem született jogerős ítélet, esetükben alternatív módszerekkel lehetne kiváltani a fogvatartást (óvadék, lakhelyelhagyási tilalom, lábperec stb.). A ki nem fizetett szabálysértési bírságokat pedig csak kivételes esetben kellene elzárásra változtatni, a közérdekű munkavégzésnek nagyobb szerepet kellene kapni a gyakorlatban.

Az állam, persze, nem csak a kormányból áll. Szlovákiában és Csehországban például az államfő hirdetett amnesztiát, amelynek következtében harmadával csökkent a cseh börtönpopuláció. De a bíróságok is tehetnek az ügyben. Kaliforniában 2011-re a zsúfoltság megközelítette a 150%-ot (épp, mint most nálunk). A szövetségi bíróság úgy döntött, ha érdemben nem változik a helyzet, 2013 végén 9600 fogvatartottot kell szabadon bocsátani a bv.-intézetekben uralkodó emberetlen körülmények miatt. A döntést megtámadták, de figyelemmel az elképesztő állapotokra (lásd képeinket) a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta azt, így a kaliforniai börtönökből ezreket kellett kiengedni. Nem ez volt az első amnesztia Amerikában zsúfoltság miatt, 2009-ben például összesen 46 ezren szabadultak.

Változtatási kényszer

Rendszerszintű problémáknál a strasbourgi perek sorozatos elbukását jogszabályi változtatások nélkül nem lehet megúszni, bár valószínűleg erre expressis verbis majd nem fogja ítélet kötelezni Magyarországot, már csak azért sem, mert a bíróság bízik a döntéshozók józanságában.

A közhiedelemmel ellentétben az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek nem csak az a következményük, hogy az elmarasztalt állam zokszó nélkül kiperkálja a megítélt „igazságos jóvátételt”. Rendszerszintű problémáknál emellett maga is igyekszik az újabb elmarasztalásokat elkerülni, például úgy, hogy változtat jogsértő gyakorlatán vagy módosít a jogi normákon. Látszólag volt tehát csak igaza Rétvári Bencének, midőn arról beszélt, hogy Strasbourg nem tudja kötelezni az országot arra, hogy bármilyen jogszabályt megváltoztasson. A múltkor bővebben kifejtettük, mi a bibi az államtitkár állításával. Most inkább néhány olyan példát hoznánk, amikor jogszabály-módosításra a magyar államot igenis strasbourgi ítélet kényszerítette vagy – jó, legyen – késztette. A példákat Kádár András Kristófnak, a Helsinki Bizottság társelnökének 2012-ben a Kriminológiai Közlemények 71. számában megjelent tanulmányából kölcsönözzük.

A józanság példái

Sok helyütt, így nálunk is nagy problémát jelent a polgári peres eljárások elhúzódása. Magyarországot több esetben marasztalta már el a strasbourgi bíróság emiatt, és megállapította, hogy a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésének szabályai nem minősültek hatékony jogorvoslatnak. A polgári perrendtartásról szóló törvény 2006-os módosításakor éppen ezeket az ítéleteket vették figyelembe és építetek be garanciákat.

Látszólag kissúlyú problémának tűnhet, mégis rettentő kellemetlen az érintetteknek, hogy a hatóságok anyakönyvezési mulasztásának kínos következményeit 2009-ig a vétlen állampolgár szenvedte el. Daróczy Tiborné 50 éven át viselte asszonynevét, s csak férje, Daróczy Tibor Ipoly halála után derült ki, hogy a névviselésre nem jogosult, mert házasságkötésekor Daróczy Tibor Ipolynéként kellett volna anyakönyvezni. A magyar jogszabályok ez idő tájt nem tették lehetővé a házassági név olyan megváltoztatását, amellyel a kérelmező „visszakaphatta” volna 50 éven át viselt nevét, ezért Strasbourg (a névviselési jogot a magánélethez fűződő jog egyik aspektusának tekintve) megállapította a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jog sérelmét. Az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló törvényerejű rendelet 2009-es módosításánál lehetővé tették, hogy a vétlen állampolgárok méltányossági alapon, névváltoztatással „visszakaphassák” hosszú éveken át viselt nevüket. A törvény indokolása szinte szó szerint idézi a bíróság érvelését.

Csüllög Zsigmond elítélt két évet töltött embertelen körülmények között a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön ún. „különleges biztonságú körletén” (kbk) úgy, hogy az elhelyezésével szemben hatékony jogorvoslat nem volt számára elérhető. Azért fordult a strasbourgi bírósághoz, mert a kbk-t nem tartotta emberhez méltónak. Zárkájában nem volt természetes fény vagy elkülönített vécé, állandóan videokamerával figyelték. Egyszemélyes zárkában kellett a büntetését leülnie, és mindenhová egyedül, őrök kíséretében mehetett, látogatóival kizárólag üvegezett kabinon keresztül találkozhatott. A zárkán kívül kezét-lábát minden alkalommal megbilincselték, még az orvosi és fogorvosi vizsgálatokon is. Ráadásul a hatóságok egyszer sem közölték a szigorú fogvatartási rezsim szükségességének indokait. A kérelmező indokolás hiányában az elhelyezésével és annak meghosszabbításaival szemben nem tudott hatékony, bírói jogorvoslattal élni. Ez utóbbi körülményt a strasbourgi bíróság hangsúlyosan vette figyelembe, amikor kimondta Magyarország jogsértését. A büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló törvényerejű rendelet 2011-es parlamenti módosítása során a kormánytöbbség beiktatott egy új szakaszt, amelynek értelmében – indokolt és megfellebbezhető – határozatot kell hozni a különleges biztonságú zárkába, illetve körletre helyezés elrendeléséről és meghosszabbításáról. Egy másik új rendelkezés értelmében pedig a határozat elleni fellebbezésről azóta büntetés-végrehajtási bíró dönt, akinek a végzése szintén támadható fellebbezéssel.

Példa fogcsikorgató önbecsapásra

Utolsó példánk is az előző parlamenti ciklus idejére tehető, bár némileg teátrálisabb „megoldással” zárult, mint a Csüllög-ügy. Történt, hogy a Fratanoló kontra Magyarország perben a strasbourgi bíróság elmarasztalta Magyarországot, mivel a magyar bíróság önkényuralmi jelkép használatáért jogerősen megrovásban részesítette Fratanoló Jánost amiatt, mert nagy nyilvánosság előtt ötágú vörös csillagot viselt. A döntés után Kövér László házelnök idiótáknak nevezte a strasbourgi bírákat, mint akik nem konyítnak Magyarország zivataros XX. századi történelméhez. (Az ítéletet jegyezte egyébként az 1949-es születésű Sajó András is, akinek széleskörű jogi és történelmi ismereteit mindaddig nem volt szokás elvitatni.) A kormánypárt ráfeszült az ügyre, és kabinetnek az Országgyűlés elé benyújtott határozati javaslata megtagadta volna a döntés végrehajtását. Ami annál is meghökkentőbb volt, mert ugyanez a kormány írta alá két hónappal korábban a Brightoni Nyilatkozatot, és erősítette meg kötelezettségét, hogy joghatóságának keretein belül „mindenki számára garantálja az Egyezményben biztosított jogokat és szabadságokat”, és ennek érdekében „amikor az [Emberi Jogok Európai] Bírósága jogsértést állapít meg, […] végrehajtja a Bíróság jogerős döntését”. A harcias nyilatkozatok ellenére mégis győzött a józanész. A parlament végül olyan határozatot fogadott el, amely tudomásul vette a strasbourgi ítéletet, és az állam eleget tett kártérítési kötelezettségének. Igaz, azóta országgyűlési határozat mondja ki, „a büntető törvény módosításával nem ért egyet”, ami annál is mókásabb, mert Btk.-t utóbb mégiscsak módosították a korábban dacoskodó kormánypárti képviselők, és – közvetve éppen a strasbourgi ítélet következtében – az Alkotmánybíróság határozata nyomán a korábbinál valamelyest szűkebben és egzaktabban állapították meg a vörös csillag viselésének büntetendő magatartásait.

Vajon hasonló faramuci „megoldásra” számíthatunk majd az embertelen hazai börtönkörülmények sorozatos strasbourgi elmarasztalása miatt? A jövőbe nem látunk, de nem lennénk meglepődve.

Zádori Zsolt