Nincs új a nap alatt. Már a XIX. század végén túlzsúfoltsággal küszködtek a hazai börtönök. Az állam költséges börtönépítésekbe kezdett. Jórészt akkoriban húzták fel azokat a megyeszékhelyi börtönöket, amelyekben ma a legnagyobb a zsúfoltság. Igaz, a cellák akkor magánzárkának készültek, és ma akár 4–6 fogvatartottat helyeznek el bennük.

„Szegénynek, kitaszítottnak, megbélyegzettnek a büntetőeljárásban is rosszabb lenni, mint jómódúnak és kiváltságosnak.” Kollégánk publicisztikája a múlt heti HVG.ben jelent meg Tigrisre már nincs szükség címmel. Helyhiány miatt az írás eredeti, hosszabb változatát a hetilap nem közölhette. Így most itt adjuk közre a kéziratot, hogy azok is elolvashassák, akiknek a hetilapban publikált, értőn szerkesztett változat felkeltette az érdeklődését. Meg, persze, mások is.

2010 novemberéig fogvatartottanként legalább 3 négyzetméter mozgástér volt az előírás. A kormány nyelvi leleménye óta ez lehetőség szerint 3 négyzetméterre csökkent. Az Alkotmánybíróság szerint nincsen ez jól.

A Helsinki Bizottság a kezdetektől támadta a fogvatartás rendjét szabályozó IM rendelet 2010. októberi módosítását. Az Orbán-kormány úgy kívánta „kezelni” az egyre nagyobb börtönzsúfoltságot, hogy abszurd, gumiszabályokat állapított meg. Eszerint „a zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.”

Pocsék börtönkörülményei miatt Magyarországot többször marasztalta el a strasbourgi bíróság. Küszöbön áll több döntés is, amely újabb súlyos pénzekbe kerülhet. A HírTv száguldó riportműsora a mélybe szállt, hogy az ország bukszájáért aggódókat tájékoztassa.

„Falra hányt zabot hegyeznek az életidegen és idióta strasbourgi bírák.” Legalábbis a kormányoldal szeretné így láttatni. Azért szerencsére a strasbourgi döntéseknek előbb vagy utóbb mégiscsak van hatásuk.

Igaza van Németh Zsolt államtitkárnak, amikor úgy látja, Bolívia megsérti Tóásó Előd alapvető jogait azzal, hogy 3 éven túl előzetes letartóztatásban tartja. Ehhez képest nálunk is így járhat az, akit súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak. A kormány Bolíviában sepergetne, itthon, sajna, kevésbé takaros.

Öröm volt hallani Németh Zsoltnak a március 31-iki sajtótájékoztatóján elhangzott szavait. Szívünkből szólt. Az államtitkár bejelentette: nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva próbálják kikényszeríteni Bolíviától Tóásó Előd szabadon bocsátását. Vitathatatlanok a jogszerűség védelméért síkra szálló államtitkár kijelentései, miszerint Tóásó alapvető emberi jogait nem tartja tiszteletben Bolívia, mert ha úgy tenne, már két éve szabadon kellett volna engednie. A szabadlábon védekezés joga megilleti őt.

Valóban ezt követelik mind a bolíviai törvények (amelyek szerint 36 hónap az előzetes letartóztatás maximális időtartama), mind a nemzetközi jog szabályai – és természetesen – az államtitkár szavaival élve – az ember igazságérzete is. Az ENSZ bolíviai irodáján keresztül igyekeznek majd nyomást gyakorolni a jogsértő államra, az Európai Uniónál pedig arra törekednek, hogy a Bolíviának folyósított támogatást függessze fel, amíg Tóásót megfosztják alapvető jogaitól. (Az Európai Unió egyik tavalyi parlamenti határozatával már tisztességes eljárásra szólította fel Bolíviát, többek között Tóásó ügyében.) Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa előtt pedig már korábban felemelte a szavát a magyar kormány a magyar férfi szabadon bocsátása érdekében.

Örömteli fejlemény, hogy a kormány a személyi szabadsághoz fűződő alapjog és a büntetőeljárási garanciák védelmezőjeként lép fel a nemzetközi színpadon. A jogsértő, elhúzódó előzetes letartóztatással kapcsolatos problémák elleni kormányzati küzdelem következő lépése pedig az lehetne, hogy az igazság és jogszerűség őre tekintetét a távolból közelebbi célpont felé fordítja.

Lehetne ez a célpont történetesen a magyar büntető igazságszolgáltatás rendszere, ahol máig az előzetes letartóztatás tömeges alkalmazása az egyik legsúlyosabb rendszerszintű probléma. Az elmúlt évek statisztikái szerint a túlzsúfolt magyar börtönök lakóinak 30 százaléka előzetes letartóztatásban van. A legszigorúbb kényszerintézkedést célzó ügyészi indítványokat a bíróságok szinte automatikusan, az esetek több mint 90 százalékában hagyják jóvá. Ahogy arra a Magyar Helsinki Bizottság és a Fair Trials International korábban közös közleményben hívta fel a figyelmet, a terhelt személyes körülményei ritkán befolyásolják az előzetes letartóztatásról hozott döntést. A gyanúsított akkor is könnyen kerülhet rács mögé, ha azt a büntető igazságszolgáltatás érdekei nem teszik szükségessé, minthogy például az elkövető szorosan kötődik Magyarországhoz az eltartására szoruló hozzátartozók miatt, vagy önként adta fel magát a rendőrségen, tehát a szökés veszélye nem áll fenn, mert semmi nem mutat arra, hogy kereket oldana. Alternatív kényszerintézkedéseket (lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, távoltartás, óvadék stb.) alig alkalmaznak a töméntelen előzetes letartóztatáshoz képest.

Az elhúzódó és indokolatlanul fenntartott előzetes letartóztatás a magyar belső jog és a Magyarországra vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettségek szerint is alapjogot sértő intézkedés. Az Alaptörvény vonatkozó rendelkezései szerint bármely alapvető jog – jelen esetben a személyi szabadsághoz való jog – csak feltétlenül szükséges mértékben és az elérni kívánt céllal arányosan korlátozható. Előzetes letartóztatás esetében ennek feltétele az ügy és a terhelt speciális körülményeinek érdemi mérlegelése, valamint a hatóságok kellően gondos munkavégzése. A feltételek teljesítéséért a strasbourgi bíróságtól nem kaptunk csillagos ötöst. Sőt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos esetben (mint például az A.B., Baksza, X.Y. kontra Magyarország ügyekben) mondta ki a magyar állam felelősségét az Egyezmény 5. cikkének sérelme miatt az előzetes letartóztatás kapcsán.

Az indokolatlan alapjog-korlátozás, jelesül fogvatartás gátja lehet az előzetes fogva tartás lehetséges időtartamának maximalizálása. A magyar büntetőeljárási törvénybe 2003-ban integrált, időkorlátra vonatkozó szabály éppen ezt a célt szolgálta. Belátható, négy évnek elegendőnek kell lennie bármilyen ügyben arra, hogy megszülessen az elsőfokú ítélet. A rendelkezést azonban eltörölte a tavalyi év novemberében elfogadott módosító törvény, mely lehetővé tette a határozatlan ideig fenntartott előzetes letartóztatást a különösen súlyosan büntetendő bűncselekmények miatt folyó eljárásokban. A jogszabály-módosítás mögött nem húzódtak komoly, a büntető igazságszolgáltatás céljaira vonatkozó megfontolások. Eltúlzott reakció volt ez egy intenzív közfigyelmet élvező egyedi ügyre, az ún. „ároktői bűnbanda” két tagjának szabadulására és szökésére.

A személyi szabadsághoz fűződő alapjogi garancián esett csorba kiküszöbölésének kezdeményezését most az Alapvető Jogok Biztosától remélhetjük, akitől az Eötvös Károly Intézet és a Magyar Helsinki Bizottság közösen kérte, hogy forduljon az Alkotmánybírósághoz és kezdeményezzen alkotmányos normakontrollt. Addig is érdeklődve várjuk, mikor emelik fel szavukat a kormányzat képviselői a más országokban fogva tartottakhoz hasonlóan a határon belül előzetes letartóztatásban lévők alapjogainak védelme érdekében.

Kirs Eszter

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Mintha az ötvenes évek smasszerszlogenjét idézné fel az elítéltekkel kapcsolatos hazai közérzület. Nem volt ez mindig így, és másutt sem gondolta mindenki így. Deák Ferenc és Johnny Cash biztosan nem. 

„Népünk nem elsősorban a szabadság-, hanem inkább börtönszeretete révén foglal el kitüntetett helyet a világ népeinek nagy családjában, a börtönlakókra pedig irigykedik. A magyar ember a fegyintézeteket szerényebb kivitelű wellness-hotelekként gondolja el […] A lényeg tehát az, hogy minél több felebarátunkat szeretnénk rács mögött tudni, miközben sajnáljuk tőlük azt a sok földi jót, amiben odabent részük leend” – kesereg a múlt heti Élet és Irodalomban Váncsa István népünk állítólagos börtönimádatán.

Igaz, ami igaz, a közvélemény-kutatások már a mostani gazdasági válság előtt arról tanúskodtak, hogy országunk nagyobbik része, ha bűnözésről vagy más normaszegésről van szó, a minél keményebb megtorlást pártolja, bizonyos esetekben egyenesen vérszomjas módon. Egy 2005-ös felvétel szerint a felnőtt lakosság 63 százaléka még békeidőben is elfogadhatónak tartotta a halálbüntetést, és mindössze minden negyedik magyar mondta azt, hogy nem lehet olyan helyzet, ami az állami kivégzést igazolhatná. A lakosság fele gondolta úgy, hogy a bűncselekmények megszaporodásáért – a bűnügyi statisztikák éppenséggel akkoriban stagnálásról és csökkenésről tanúskodtak – nagyban „hibáztathatók” a bíróságok, azaz szerintük a bűnözés azért is „növekszik”, mert a bírók túl enyhe büntetéseket szabnak ki, és ezzel felbátorítják a bűnözőket. A büntetéskiszabási gyakorlatot a többség (a megkérdezettek körülbelül hattizede) enyhébbnek tartotta a kelleténél, és kevesebb, mint feleannyian (28 százalék) mondták, hogy nagyjából megfelelő.

Nagy az egyetértés tehát abban, hogy „az enyhe büntetéseknek nincsen visszatartó erejük”. Amiben van némi igazság, merthogy tényleg nincsen, éppúgy, ahogyan a kriminológia szerint a szigorú büntetések sem fogják vissza az elkövetőket. A morális gátak mellett leginkább büntetés elkerülhetetlenségétől való félelem, azaz a hatékony bűnüldözés lenne erre képes – vélik a tudósok.

A bűnt és bűnhődést, azok viszonylagosságát nem is olyan rég jobban ismerte a magyar. Testközeli, eleven tudása volt arról, hogy nem csak megveszekedett gonosztevők kerülnek börtönbe. A közeli múltban az átpolitizált sztálini büntetőpolitika számos olyan cselekményt, sőt állapotot büntetni rendelt, aminek következtében például 1952 márciusára az elítéltek száma 60, míg az internáltak száma 100 ezerre duzzadt. Ez az az időszak, amikor a börtönőrök a faliújságokon ezt olvashatták: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Meglehet, a társadalom ma is ezt várja el a büntetés-végrehajtástól. Nem tekinti elég büntetésnek a szabadságvesztést, szívesen veszi, ha amellett az elítélt minél inkább szenved. Minderre a politikusok még rá is kontráznak, és még azok is, akik talán nem a Gulagot tekintik mintának, inkább hallgatnak, nehogy a rabpártiság gyanújába keveredjenek.

Pedig a humánus büntetés-végrehajtás, a „fogházjavítás” egykor nemzeti ügynek számított, Deák Ferenc, Eötvös József, Szemere Bertalan és XIX. századi nagyjaink munkálkodtak rajta. Akkor a börtönreform támogatása számított sikknek, ma pedig az kapja a piros pontot, aki simlis ötlettel áll elő arra nézve, hogyan lehet a jogszerűség látszatát fenntartva minél több embert minél kevesebb pénzért minél kisebb helyre összezsúfolni, és hogyan lehet a rendszerből mindenféle ösztönzést kiölni, hogy a bűnözőből még véletlenül se lehessen törvénytisztelő állampolgár. Az erre való iparkodás börtöneinket reménytelenül sivár, végletesen nyomorúságos szigorított fegyházakká, illetve a haramiaakadémiákká változtatja.

A büntetés-végrehajtás gyakorlatát alapvetően a társadalmi megrendelés formálja demokratikus körülmények között. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol sokkalta több erőszakos bűncselekményt követnek el, mint nálunk, ráadásul számos államban még ma is végrehajtanak kivégzéseket. Ott gyakran szondázzák a társadalom időszerű véleményét a büntetésnemekről és a helyesnek tartott börtönviszonyokról, mert a büntetés-végrehajtás dilemmái hagyományosan a politika elsőszámú ügyei közé tartoznak. Ezek a kutatások nem mutatnak egy irányba, elég egyetlen nagy sajtónyilvánosságot kapó bűnügy, a vélemények máris 180 fokot képesek fordulni. 2010-ben például a Gallupnál a felnőtt lakosság 64 százaléka támogatta a halálbüntetést, miközben ugyanabban az évben végzett másik felmérés szerint a regisztrált szavazóknak a 61 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szíve szerint a gyilkosokra sem szabna ki halálbüntetést.

A magyarnál sok tekintetben erőszakosabb amerikai társadalom mintha fogékonyabb lenne a megtorláson túl más szempontokra is, mint a miénk. Élhető börtönviszonyok és alternatív büntetési formák mellett kiállni, kampányolni ott nem szükségszerűen jelent egyet a népszerűségvesztéssel. A közvélemény sokszor meghallja a jó szót is. Különösen, ha azt köztiszteletnek örvendő hírességek, egyenesen sztárok mondják – vagy éneklik.

Ilyen fickó volt Johnny Cash (1932–2003) is. A nehéz gyerekkor (az ötéves fiúcska kiskutyáját például azért lőtte le gyapottermesztő apja, mert a kis kedvenc ételét inkább a disznójuknak szánta), a zaklatott ifjúkor, a németországi katonai szolgálat, a fegyvermánia, a mélyen átélt zsiványkultusz, a korán jött sikerek, valamint a mértéktelen drog- és alkoholfogyasztás akár a börtönbe juttathatták volna magát Casht is, de neki szerencséje volt. Ugyan összesen hétszer is rendőrségi fogdára került, dutyiba soha nem dugták. „Ezekből a tapasztalatokból nem sokat tanultam, legfeljebb annyit […], hogy nem túl jó ötlet a cella rácsait rugdosni. Azon az estén eltört az egyik lábujjam” – írta második önéletírásában.

Már hosszú pályafutása elején ingyenes koncerteket adott különféle börtönökben, az elsőt 1957-ben a texasi Huntsville falain belül. Később három nagysikerű koncertlemezt dobott piacra, amelyeket zenekarával és énekesnő feleségével fegyintézetekben rögzített: Johnny Cash at Folsom Prison (1968), Johnny Cash at San Quentin (1969) és a Svédországban felvett På Österåker (1973). Érdekesség, hogy a művész nem csak dalait énekelte el a raboknak, hanem a számok között afféle vándorprédikátor módjára történetekkel, példázatokkal erősítette hitüket és adott nekik bátorítást a jobbá váláshoz.

Casht, aki szívesen nevezte magát Man in Blacknek, állandóan faggatták, miért hord mindig fekete ruhát. (Igazság szerint nem mindig viselt ilyet, csak sokszor.) Az ars poeticájának számító Man in Black c. számában egyebek mellett ezzel indokolta: „For the prisoner who has long paid for his crime, but is there because he’s a victim of times”. Vagyis (Szántai Zsolt fordításában): „A fegyencért, aki már rég megfizetett bűnéért, de bent ragadt, mert a kor áldozata maradt.” Tanulságos, hogy azután sem vált bosszúszomjassá, miután családját fegyveres rablótámadás érte Jamaicában, az esendő és bűnös ember iránti szánalmát haláláig megőrizte.

Míg nálunk a „kutyából nem lesz szalonna” földhözragadt tapasztalata az irányadó, addig Amerikában – talán a vallásosság nagyobb szerepe miatt – sokan vannak, akik mélyen hisznek abban, hogy az ember képes megváltozni, képes megjavulni. Valahogy ez lehetett a magyarázata a börtönalbumok elképesztő sikerének. Cash csillaga újra felívelt, olyannyira, hogy önálló tévé-show-t kapott az ABC-től. „Mindig ironikusnak találtam, hogy éppen egy börtönkoncertnek, egy olyan eseménynek, ahol olyan jól kijöttem az elítéltekkel, ahogy a rebellisek, a kívülállók, a gazfickók egyáltalán kijöhetnek egymással – szóval hogy éppen ennek köszönhetem »piacképességem« jelentős növekedését.”

Nem is érdemes azzal foglalkozni, mi történne nálunk hasonló esetben.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

Ez a kényszerzubbony nem durva vászonból, gurtniból meg acélkapcsokból készül. Ezt üstben főzik, lombikban párolják le, orvos adagolja, injekciós tűvel és pirulákban osztják ki. A gond, hogy olyanoknak is, akik nem szorulnak rá, de mert fogva tartják őket, tiltakozásukat nem hallani.