Nincs új a nap alatt. Már a XIX. század végén túlzsúfoltsággal küszködtek a hazai börtönök. Az állam költséges börtönépítésekbe kezdett. Jórészt akkoriban húzták fel azokat a megyeszékhelyi börtönöket, amelyekben ma a legnagyobb a zsúfoltság. Igaz, a cellák akkor magánzárkának készültek, és ma akár 4–6 fogvatartottat helyeznek el bennük.
Atzél Béla, a nagyenyedi fegyházigazgató 1888. június 1-jén felolvasást tartott a jogászegylet börtönügyi bizottságában. Összehasonlította fegyházaink „betegülési, halálozási és légűrtartalmi viszonyait” a nyugat-európaiakkal, és arra jutott, amire a mostani viszonyokat vizsgáló strasbourgi bíróság is két hete: komoly, rendszerszintű hiányosságok vannak, a magyar rabok a nyugatiakhoz képest sokkal rosszabb, gyakran embertelen körülmények között vannak fogva tartva. Atzél ki is mondja: a rosszabb morbiditási és mortalitási mutatók leginkább a túlzsúfoltság („túltömöttség”) számlájára írhatók, és ezen még az sem segít sokat, ha az egészségügyi ellátás megfelelő.
A szerző a kor pozitivizmusának megfelelően akkurátusan végigveszi, egy-egy elítéltre vetítve mennyi levegőnek kell jutnia, a kilégzett „szénsav légrontó hatása” hogyan érvényesül, mennyinek kéne lennie a napi „éleny [azaz oxigén] fogyasztásának”. És arra jut, fogvatartottanként legkevesebb 20 köbméternyi zárkatérfogatra lenne szükség. Ez tulajdonképpen még generózusabb is, mint amit jelenleg a strasbourgi bíróság normának tekint, az ugyanis megelégedne 4 négyzetméter mozgástérrel. Ehhez képest Atzél nagyjából 5 négyzetméter alapterületű és 4 méter magas zárkát, lehetőleg magánzárkát tartott megfelelőnek („ezen kívül jó szellőztetéssel”).
127 éve nem a mozgástér, hanem a levegőzöttség, a friss levegő megléte volt a legfontosabb szempont. Talán azért is, mert az elítéltek akkoriban nagy számban kaptak munkát, sőt kinti, mezei munkát. A mozgás tehát többségüknek biztosítva volt. Viszont a korszak legfontosabb betegségének a tüdőgümőkor, a tébécé és más légzőszervi bajok számítottak, ezek ellen gyakori szellőztetéssel védekeztek.
A lényeg azonban az, hogy fegyházigazgató szerzőnk azt is kiszámolta, mennyivel kellett volna növelni a magyar börtönök alapterületét a kielégítő börtönviszonyok érdekében. Ezek szerint 45,95% „egyénnel” volt több a hazai börtönökben, mint amekkora befogadási képességük volt. Furcsának tűnhet, de szinte százalékra ugyanekkora a túlzsúfoltság ma is a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben.
A századfordulón aztán számos korszerű, főleg magánzárkákat tartalmazó börtön épült, a túlzsúfoltság problémája azonban akkor sem oldódott meg. Ebben a műveletben nem elég ugyanis csak az osztót (a férőhelyek számát) növelni, ha az osztandó szám (a fogvatartottak száma) is ütemesen nő. Erre is rájöttek a századfordulón. Atzél kortársa, Baumgarten Izidor budapesti királyi alügyész 1890-ben arról írt, hogy vajon „alkalmas-e az elzárás nélkül való kényszermunka a rövid idejű szabadságbüntetés pótlására”. Arra jutott, hogy a behajthatatlan pénzbüntetések szabadságvesztésre való átváltoztatása nem jó út, feleslegesen terhelik meg a börtönöket a kisebb súlyú normaszegők, tartásuk költséges és eltúlzott büntetésük (a szabadságvesztés) nem célszerű, helyette inkább a közérdekű munkát („elzárás nélkül való kényszermunkát”) tartotta jónak. Már csak azért is, mert ezzel „megszűnnék ama nagy társadalmi igazságtalanság, hogy a rövid idejű szabadságbüntetések gazdasági és erkölcsi hátrányainak ép[p]en ama társadalmi osztályt teszik ki, a melynek velük szemben a legkisebb ellenálló képessége van”.
Ezt mondja a Helsinki Bizottság is: nem lesz elegendő új börtönöket építeni, ha nem változtatnak a mai ésszerűtlen büntetőpolitikán.
Zádori Zsolt
