„Szegénynek, kitaszítottnak, megbélyegzettnek a büntetőeljárásban is rosszabb lenni, mint jómódúnak és kiváltságosnak.” Kollégánk publicisztikája a múlt heti HVG.ben jelent meg Tigrisre már nincs szükség címmel. Helyhiány miatt az írás eredeti, hosszabb változatát a hetilap nem közölhette. Így most itt adjuk közre a kéziratot, hogy azok is elolvashassák, akiknek a hetilapban publikált, értőn szerkesztett változat felkeltette az érdeklődését. Meg, persze, mások is.
Róma örök
„De ki kezeskedik nekem afelől, hogy mindig gonosztevőket ítélnek a vadállatok elé dobásra vagy másféle halálbüntetésre, vajon nem jutnak erre a sorsra ártatlanok is akár a bíró bosszúja, akár a védelem gyengesége, akár a kemény vallatás következtében?” E sorokat Tertullianus, az egyik korai keresztény teológus írta le mintegy 1800 éve. A büntetőeljárást és a büntetést azóta is körüllengi valamiféle bizonytalanság. A korai egyházatya itt még azon morfondírozott, vajon mennyire helyes nagyszabású állatheccek keretében vérszomjas bestiákkal széttépetni a gyilkosokat.
A nyomozás, bizonyítás és ítélkezés módszerei azóta némileg finomodtak. A problémák azonban, amelyeket Tertullianus felvetett, továbbra is léteznek. Ezt a Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai is igazolják. Így a hatalmasságok ma is igyekeznek befolyásolni a büntetőeljárást, mondjuk, kijelölni, ki legyen az, akire a törvény teljes szigorával sújt le, és ki az, akinek normaszegése bocsánatosnak minősül. 2014-ben éppúgy igaz az is, ami 200 táján az volt: ha valakinek kirendelt védője van, sokkal rosszabbak az esélyei a tisztességes eljáráshoz, mint akinek van pénze jó ügyvédet fogadni. Ahogy a nemtelen eszközökkel kierőltetett vallomásokra is találunk elég példát. És ez a három dolog – éppúgy, mint a császárkori Rómában – nálunk is összefügg.
Szegénynek, kitaszítottnak, megbélyegzettnek a büntetőeljárásban is rosszabb lenni, mint jómódúnak és kiváltságosnak. Amíg az „életvitelszerűn közterületen élő” hajléktalannak, tüzelőt gyűjtő (lopó) munkanélkülinek és a biciklicsengő nélkül közlekedő romának is egyenes út vezet a dutyiba, addig a nyelvvizsgát vásárló minisztériumi kabinetfőnök vagy egy főbíró fia megúszhatja ejnyebejnyével. Nem azt mondom, hogy utóbbiaknak börtönbe kellene kerülni, csak azt kérdem: előbbieket ugyan milyen erkölcsi alappal zárják be, ha a fennlévők súlyosabb ügyeket is megúsznak?
A múlt hét fontos történése volt, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisített egy abszurd szabályt, amit a kormány 2010 végén vezetett be. Addig a börtönzárkákban fogvatartottanként legalább 3 négyzetméter mozgástér volt az előírás. Navracsics Tibor rendeletmódosításának nyelvi leleménye óta ez „lehetőség szerint” 3 négyzetméterre zsugorodott, és ezek szerint lehetne akár 3 négyzetcentiméter is. Ezzel a „jogi normával” kívánta kezelni a kormány a börtönzsúfoltságot, amely 140–150 százalék körül alakul. Az Alkotmánybíróság jövő márciusig adott haladékot a kormánynak az alkotmányosan helyes rendelkezés megalkotására. Már el is indult a sipítozás: lehetetlen addig több ezer férőhelyet létrehozni. Csakhogy a zsúfoltságon úgyis enyhíteni lehet, ha kevesebb ember sittelnek le. A pénzbírságot kifizetni képtelen szabálysértőket (hajléktalanokat, közlekedési előírásokat megsértőket, csokit lopó fiatalokat) például biztosan nem kéne automatikusan börtöntöltelékké tenni, csakhogy az illiberális büntetőpolitika ilyen ügyekben stemplizőkké degradálta a bírókat, nem dönthetnek hát másképp.
Azért az ügyészeknek és bíróknak is megvan a maguk sara. A legnagyobb „tartalékot” ugyanis az előzetes letartóztatottak jelentik, akik a hazai börtönnépességnek nagyjából harmadát teszik ki. A bíróságnak ugyan rendelkezésére állnak egyéb eszközök is, de csak elvétve él velük. 2013-ban egész évben mindössze 169 ügyben rendeltek el lakhelyelhagyási tilalmat, 148 alkalommal pedig házi őrizetet, 33 esetben fogadtak el óvadékot. „Biztos, ami biztos” – gondolja ügyész és bíró. És emlékezzünk csak Rezesova vagy az ároktői bűnbanda ügyére, a hegemón politikai hatalom valóban nem rest, ha igazságosztó szerepben tetszeleghet, s nem érdeklik a többi fogvatartotta is kiterjedő következmények, így például az sem, hogy bizonyos terheltek egy éve már első fokú ítélet nélkül is éppúgy korlátlan ideig előzetesben tarthatók, mint Kádár alatt. A bíróságok feltűnő óvatosságáról tanúskodik, hogy tavaly az ügyészek 6673 alkalommal indítványoztak előzetes letartóztatást, amelyet 6098 esetben, 91 százalékban el is rendeltek. Vas megyében például nem volt egyetlen ilyesféle ügyészi indítvány sem, amit a bíróság el ne fogadott volna.
Ebből a szempontból példásnak nevezhetjük a Fidesz-székház elleni támadás után őrizetbe vett fiatalok elleni eljárást, itt ugyanis az ügyészség nem indítványozta az előzetes letartóztatásukat, noha a rendőrség előterjesztéssel élt. Az viszont egyáltalán nem példás, noha gyakran előfordul, hogy indokolatlanul tartottak fogva – jelen esetben két és fél napon át – olyan büntetlen előéletű fiatalokat, akik ügyében nem rendelkeztek kellő bizonyítékkal, és akiknek az elrejtőzésétől aligha kell tartaniuk. Az ügyészség formabontó módon utólag az egyetemisták bíróság elé állítását jelölte meg az őrizet okaként. Ez már csak azért is furcsa, mert a bíró kimondta: nem voltak meg a bíróság elé állítás törvényes feltételei. Az sem indokolta semmi, hogy az egyik 19 éves gyanúsítottat először ügyvéd nélkül hallgatták ki, kirendelt védőjét éjjel 2-kor „értesítették”. Miért nem vártak reggelig, ha már úgyis őrizetben tartották? Esetleg kapva kaptak a lehetőségen? Ez már csak azért is baj lenne, mert míg Tertullianus idején tüzes vas vagy körömtépés kellett a beismerés kikényszerítéséhez, a mostani, „elpuhult” (civilizált) korunkban egy tapasztalatlan fiatalnál elég lehet a szabadságmegvonással való fenyegetés is.
A „letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró […] elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék”. És ez már nem egyházatyai szöveg, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való. Mint annyi mást, ezt is Rómában fogadták el.
Zádori Zsolt
