Idegen karalábék és retkek özönlik el édes hazánkat. Naná, hogy feketeretkek. A kínai kel meg már egyébként is bőven tenyészik.
„Zöldségeknek adták ki magukat. Hány szír fér el egy kiskőrösi Barkaszban? Számolja meg a fotón! Egy közterületi járőrszolgálatot ellátó baleseti helyszínelő buktatta le az embercsempészt, aki zöldségként tárolta a szíriaiakat” – írja a ma.hu. (De írhatná más is.) Alatta a nyilvánvalóan a rendőröktől kapott fotó (az adatvédelem és a privacy legnagyobb dicsőségére) kitakart arcú szíriai menekülőkkel, s az obligát mókás képaláírás: A zöldségrakomány.
Aztán itt egy másik híradás „egy másik érdekes esetről” a delmagyar.hu-ról: „Határt sértett, bringát lopott, eltévedt. Ásotthalom – A rendőrök karjaiba tekert a határsértő a lopott biciklivel.” Itt is Szerbián át menekülő szíriairól van szó. És itt sem maradhat el az arc eltüntetése meg az elmés képaláírás: Biztonságban. A kerékpár. A kép forrása a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság. A férfit éjféltájt állították elő Ásotthalmon, így igazán méltánylandó a rendőrségnek az a sajtóbarát intézkedése, hogy a szegedi kapitányság udvarán, immáron nappal és fotós jelenlétében ismételtették meg a jelenetet, midőn a bringát toló szíriait fülön csípték.
A legtöbb híroldal emésztetlenül adja tovább az „illegális migránsokról”, sikeres emberfogásról szóló rendőrségi közleményeket. Nem számít, hogy gyakran ugyanabba a szövegtestbe kerülnek be a valódi bűnügyi hírek betörésről, rablásról, gyilkosságról, szemérem elleni erőszakról. A szerkesztők még tán hálásak is, hogy az olyan érdektelen értesülést, minthogy „Hat határsértőt fogtak Röszkénél”, a hatóság nagy műgonddal cicomáz olvasható hírré. Szárnyalhat a sajtóosztály fantáziája, pukkanhatnak a poénpetárdák, semmi nem szab határt a nyelvi leleménynek. Kacagás közben feszül az antantszíj.
Ennek, persze megvan az ára. Ezekben a híradásokban csak a rendőrhatóság nézőpontja érvényesül, amivel nem is lenne akkora baj, ha máshol, más híradásokban, és leginkább színvonalas riportokban foglalkoznának azokkal a személyekkel, akiket megcsípnek a rendőrök. Ezekben meg akár meg is szólalhatnának, hogy elmondják, miért és mi elől menekülnek. Ilyen írások azonban mifelénk csak elvétve születnek. Menekültek, menedékkérők és általában a menekülők csak mint rendészeti probléma szolgáltatnak témát a magyar sajtónak. Arctalanok és szótlanok. A homályos pixelek és a rendőrségi közlemények takarják el emberi valójukat, másutt meg egyáltalán nem látszanak.
Bíró Judit szociológus a „cigánybűnözés” kifejezés közkeletű használata kapcsán ír az ún. „fajzatiság” jelenségéről. Már régóta közismert, hogy sokszor a nyelv uralmával gyakoroljuk igazából a hatalmat. Nyelvi értelemben elvitatni valakiktől az emberi formájukat, szavakban dehumanizálni valakiket, gyakorlati következményekkel jár, mert voltaképpen egyet jelent azzal, hogy nem embereknek, hanem alantasabb lényeknek, leginkább állatoknak tekintjük őket, így értelemszerűen nem érdemesülnek azokra a jogokra és gesztusokra, mint az emberi lények.
A történelemben számtalan példát találhatunk arra, hogyan fosztott meg az egyik embercsoport egy másikat embermivoltától. Így lettek emberekből kutyafejűek, vérszívók, élősködők, tetvek, pokolfajzatok, patkányok, trollok, ragályos betegségek vagy számok. A következmények némelykor kollektív üldözéshez, pogromokhoz és népirtáshoz vezettek. A legtöbbször idáig, persze, nem jutunk el. De az igencsak általános, hogy az „érdemteleneket” a köz megvetése sújtja, vagy általános értetlenség és érdektelenség övezi „érthetetlen, illogikus” cselekedeteiket.
Gondolhatnánk, hogy növénynek minősíteni valakiket azért mégsem akkora érzéketlenség, mint patkánynak vagy mérgespóknak. Ebben van valami. Ezzel együtt a kiirthatatlan gyomok és egzotikus növényi kultúrák régóta részét képezik az emberiség rettegéskultúrájának. Esetükben is valami vad, természeti, vegetatív veszélyezteti az emberek világát, a civilizációt. (Ebből merít a Kullancs rajzfilm egyik epizódja, amelyben a szuperhős a cezaromániás Magonc ellen küzd.)
Van az úgy, hogy a hatóság zöldségeket mond, az újságíró meg zöldségeket ír. Nem is lenne ennek különösebb jelentősége, csakhogy a szorgalmatos mezei gazda, a magyar polgár nemigen találkozik migránsokkal, hogy személyes tapasztalatai ellensúlyozni tudnák a hatósági szempontú „tájékoztatást”, s szétválaszthatná a búzát az ocsútól. Így a médiának nálunk kiemelt szerepe van a közvélekedés kialakításában, hogyan gondolunk azokra a földönfutókra, akik zöldségnek álcázzák magukat vagy cajgát kötnek el, hogy újrakezdhessék életüket.
Zádori Zsolt
