Nem kell túlságosan komolyan venni a strasbourgi bíróság ítéletét, ha az nem tetszik a kormánytöbbségnek. Ilyesmi olvasható ki Rétvári államtitkár múlt heti nyilatkozatából. Rossz szöveg, és ismerős.
Ez a kép 1988. szeptember 12-én készült. (A Fekete Doboz videofelvételéből való.) „Fidesz az emberi jogokért” – ez olvasható az angol nyelvű transzparensen. A rendszerellenzék és a környezetvédők az épülő dunai vízlépcsőrendszer ellen tüntettek. Akkoriban tagadták meg jogsértő módon a Fidesz bírósági bejegyzését. Ne felejtsük el, az ellenzékiek és a „másként gondolkodók” a hatalom önkénye ellen küzdöttek. Akkortájt különösen fontosnak tűntek az ember és polgári jogok, amelyek a valóságban és érdemben, vagyis a hatalommal szembeni konfliktusokban nem léteztek, csak papíron a népköztársaság alkotmányában. Az akkori radikális ellenzék felismerte: a legszebben megfogalmazott jogok fabatkát sem érnek garanciák és intézményes védelmi mechanizmusok nélkül, a kegyként juttatott jogok bármikor visszavonhatók vagy elmismásolhatók. Mint kívánatos célról a belső mellett a nemzetközi biztosítékokról is sokat beszéltek akkoriban. Pontosabban, nem csak beszéltek, de az ellenzék (benne a Fidesz) egyik fontos követelése volt, hogy minél hamarabb csatlakozzunk a legfontosabb emberi jogi egyezményekhez és „klubokhoz”.
Magyarország (csakúgy, mint a többi szocialista ország) 1990 előtt nem volt tagja az Európa Tanácsnak, annak a nemzetközi szervezetnek, amely a II. világháborút követően jött létre, és alapításától kezdve „rendíthetetlenül” ragaszkodik „a népek közös örökségét alkotó szellemi és erkölcsi értékekhez, amelyek az egyéni szabadság, a politikai szabadság és a jog uralma igazi forrásai, olyan elveké, amelyek minden igazi demokrácia alapjául szolgálnak”. Ennek a legismertebb (az egyszerűség kedvvért nevezzük így) „intézménye” a strasbourgi bíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt emberi jogok érvényesülése fölött őrködik. A bíróság végleges (jogerős) ítéletének végrehajtása minden tagállama számára kötelező. Több helyen van vita erről. A brit igazságügyi miniszter például csökkentené Strasbourg hatáskörét, vagy ha nem megy, az Egyesült Királyság kilépne az egyezmény hatálya alól. A jogtisztelő britek azonban nem játszadoznak annak gondolatával sem, hogy bár ezentúl majd nem tartják be a klub változatlan szabályait, mégis tagjai maradnak a díszes társaságnak.
Az Európa Tanácsnak és strasbourgi bíróságnak nincsen hadserege, nem rendelkezik súlyos fejlesztési pénzek felett, mint az Európai Unió, de eszköztelennek mégsem mondható. A strasbourgi döntések végrehajtása felett őrködik az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, amelynek az érintett kormány képviselője kötelezően jelent. A makacskodó, a bírósági döntésnek ellenálló tagállamot először diplomáciai eszközökkel próbálják észhez téríteni, ám ha nem megy, nem marad más hátra, mint a kizárás („tagságát megszűntnek” tekintik). Ez egyet jelentene a kiiratkozással a civilizált világból. A szervezet alapszabálya ugyanis világosan kimondja: „Az Európa Tanács valamennyi tagállama elismeri a jog uralmának az elvét és azt az elvet, hogy a joghatósága alá tartozó minden személy részesül az emberi jogokban és az alapvető szabadságokban.” És az aláírásával minden tagállam arra kötelezte magát, hogy „őszintén és tevékenyen együttműködik a célok megvalósításában”, amelyek között szerepel „az emberi jogok és alapvető szabadságok fenntartása és fejlesztése” is.
Múlt hétfőn a strasbourgi bíróság elmarasztalta Magyarországot, mert új egyházügyi szabályozása megsértette állampolgárai vallásszabadságát. A döntésről Rétvári Bence államtitkárt másnap a köztévé reggeli műsorában kérdezték. Igyekezett megnyugtatni a tévénézőket (nyilván, nem azokat, akiknek vallási közösségét önkényesen fosztották meg egyházi státuszától), hogy a mostani döntés még nem jogerős. Ez igaz, noha önmagában az, hogy a kormány a Nagykamarához fordul, még nem jelenti feltétlenül, hogy lesz is „másodfokú eljárás”; azt pedig végképpen nem, hogy az a döntés ellentétes lesz a mostanival. Ezt elfelejtette megemlíteni. Mint ahogy szava sem volt ahhoz a Fidesz–KDNP politikusának, amikor a műsorvezető azt a csacskaságot találta mondani a strasbourgi bíráskodásról, hogy „tehát szankciót ők nem alkalmaznak, ez a lényeg, véleményt mondhatnak”. De hát nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen előtte meg maga Rétvári fejtegette: a strasbourgi bíróság nem az Európai Unió, hanem az Európa Tanács szerve, egy „lazább eljárásrendben” dolgozik, és nem is tudja kötelezni az országot arra, hogy bármilyen jogszabályt megváltoztasson.
A szó végletesen szorosan vett értelmében valóban nem képes a nemzetközi bíróság kikényszeríteni a jogszabály módosítását. Nem tud pisztolyt szorítani senki tarkójához. De erre nincsen is szükség. Két okból sem. Egyrészt, mert ha a bíróság valamelyik jogszabályból fakadó egyezménysértést állapít is meg, többnyire nem mondja ki, hogy azon a szabályon üstöllést változtatni kell – a változtatás szükségszerűségének felismerésére a legtöbb esetben az érintett, józanul mérlegelő tagállam magától is képes. Másrészt, mert – az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatlakozva – a strasbourgi döntések végrehajtására maga Magyarország vállalt kötelezettséget.
Erre saját minisztériuma gyakorlatából Rétvári parlamenti államtitkár is tudna példát mondani. Ilyen volt az is, amikor a Csüllög kontra Magyarország ügyben hozott döntést követően az Országgyűlés 2011 novemberében törvénymódosítással tette lehetővé a különleges biztonságú zárkába vagy körletbe helyezés elleni fellebbezés lehetőségét. Bizony, a strasbourgi ítéletre hivatkozó tervezetet a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban fogalmazták.
És amögött is ennek a tárcának az áldásos közbenjárását sejtjük, hogy szemben a korábbi kardcsörgető nyilatkozatokkal és az országgyűlési hibbant határozattervezetével, 2012 júniusában végül mégis olyan szöveget fogadott el a parlament, amely tudomásul vette a vörös csillag viselésért itthon megbüntetett Fratanoló János ítéletét, és az állam eleget tett kártérítési kötelezettségének. Igaz, azóta országgyűlési határozat mondja ki, „a büntető törvény módosításával nem ért egyet”, ami annál is mókásabb, mert Btk.-t utóbb mégiscsak módosították a korábban dacoskodó kormánypárti képviselők, és – közvetve éppen a strasbourgi ítélet következtében – az Alkotmánybíróság határozata nyomán a korábbinál valamelyest szűkebben és egzaktabban állapították meg a vörös csillag viselésének büntetendő magatartásait.
Bizonyos értelemben rettentő messze vagyunk 1988-tól, amikor a Fidesz elsőrendűen fontosnak tekintette az emberi jogi garanciákat. Bizonyos értelemben pedig igen közel, miután a mostani hatalom is saját vélt érdekei szerint szemezgetne, mely jogokat kiknek engedélyezi. O tempora, o mores!
Zádori Zsolt
