Döntéseiben az Alkotmánybíróság eddig elvétve hivatkozott a „történeti alkotmányra”, noha az Alaptörvény erre külön felhívja a figyelmét. De mihez is kezdjen a töméntelen elaggott joganyaggal? Werbőczy kiugrik a sírból, megpödri bajszát, és így kiált: kollégák, itt vagyok!
Az Alaptörvény rendelkezéseit a „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban” kell értelmeznie az Alkotmánybíróságnak. A kétharmad így határozott. Nem mondta meg viszont, mit is értsünk történeti alkotmányon, és azt sem, mik tekinthetők vívmányoknak. A XIX. században (ma már ez is történelem) kétségtelenül beletartozott ebbe a Hármaskönyv, a Szent Koronában megtestesített államiságnak (úgyis mint a hatalommegosztás középkori változatának) a megfogalmazása. Bár Werbőczy István először 1517-ben kinyomtatott gyűjteménye Magyarországon sohasem emelkedett törvényerőre (Erdélyben 1691-ben igen), annak ismeretét évszázadokon át megkövetelték attól, aki a politikai nemzet tagjának számított, vagyis az egyazon szabadságú (una eademque libertas) nemestől, a nádortól egész Pató Pálig bezárólag.
Mármost miféle vívmánya lehet ennek a félévezredes jogszokásgyűjteménynek, ami ma is irányadó? Vegyük például azt, hogy a tolvajlástól, a vérfertőzésen, istenkáromláson át az útonállásig halállal szankcionált számos bűncselekményt. Bár „igény lenne rá”, de remélhetőleg nem a halálbüntetés és kínvallatás rutinszerű alkalmazására gondolt a kétharmados alkotmányozó. És tán nem is a normákban megnyilvánuló leplezetlen osztályönzés lenne a folytatni érdemes örökség, hogy például a polgár nem tanúskodhat, a jobbágy nem pereskedhet nemes ellen.
Jobb lenne talán ott kutakodni, hogy Werbőczy egységesnek tekintette nemzetét, amin akkor természetesen nem az ország összes lakosát, köztük a jobbágyok rongyos tömegeit, hanem a nemesi nemzetet értette. Az ehhez a politikai közösséghez tartozók viszont – akik vagyonuk, társadalmi pozíciójuk alapján nagyon is eltértek egymástól – egyenlőnek minősültek, törvény előtt és politikai értelemben is. (És persze abban, hogy adót nem fizettek – de ez most nem tárgya vizsgálódásunknak.) Tehát bizonyos értelemben, lényeges megszorításokkal azt mondhatjuk a Hármaskönyvben megcsillan valami a ma sokat emlegetett és kívánatosnak tartott jogegyenlőségből, még ha ez a kor viszonyainak megfelelően igen szűken értelmeződött is. Ne felejtsük el, a gyűjtemény kaotikus viszonyok idején keletkezett, a középkori magyar királyság összeomlásának előestéjén. Nyakunkon a török meg a reformáció, a Dózsa-féle felkelést pedig nemrég sikerült elfojtani, ráadásul a mágnások a királlyal meg a Werbőczy képviselte köznemességgel szemben a teljes politikai hatalom megszerzésére törekednek.
Van itt azonban még valami, ami az utókor figyelmére érdemes, és ez a feltétlen jogtisztelet. Werbőczy a véres és önző normák mellé számos, korához illő humanista patentet is átvett. Az egyik ilyen a jog uralmába vetett erős bizodalom.
A királynak címzett bevezetőjében így ír (Csiky Kálmán fordításában): „egy állam sem lehet törvények nélkül tartós életű. Mert fegyver szerzi meg a birodalmakat, de a törvények őrzik meg a szerzeményt. A törvények az államnak védfalai és alapjai; bennök foglaltatnak a jók üdve és a béke föltételei. Azt, hogy állunk, hogy járunk-kelünk, hogy végre biztonságban élünk: mind a törvények és jog oltalmának kell köszönnünk. Ha a törvények eltörültetnének, jó embereknek nem volna többé maradásuk az államban, vagy pedig a legrútabb bántalmaknak lennének kitéve.” Majd Szent Ágostont idézi: „ha az igazság eltávolíttatnék, mi egyebek lesznek az országok, mint nagy rablótanyák? A törvények védnek bennünket a veszélyektől és méltatlanságtól; távol tartják az orgyilkosokat és rakonczátlanokat; a cselvetők részéről fenyegető veszedelmeket elhárítják tőlünk; végül megőrzik számunkra a legnagyobb békét és nyúgodalmat.”
Hát, igen, ezeket a veretes mondatokat nem is lenne rossz viszontlátni egy-két színvonalas alkotmánybírósági döntésben.
Zádori Zsolt
