Nemzetünk és a polgárosodás szuperhősei 1848-ban ejtettek mély sebet a „történeti alkotmány” monstrumán. Hálásak lehetünk nekik érte. Kormányunk ma mégis újjáélesztené a jogbiztonság és jogegyenlőség előtti rendi állapotok gólemjét. Ebből nem lesz áldó imádság.

Egykor volt a magyar jognak egy ma különösnek tetsző jellemzője, hogy ugyanis a régi jogszabályok nem évültek el, és akár még akkor is hatályban maradtak, ha utóbb velük ellentétes törvényeket hoztak. A Corpus Juris Hungarici, a legfontosabb magyar törvénytár egyre csak hízott tovább megállíthatatlanul. Mindez gyakorta komoly zavart okozott a jogalkalmazásban, és például az ország alkotmányos működését állandó, nem csituló (köz)jogi viták övezték. Belátható, hogy ez a zavaros helyzet nem szolgálta a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, a konfliktusokat a jog absztrakt és formalizált világában nem sikerült rendezni, így átszivárogtak olyan helyekre, amelyeket nyers hatalmi viszonyok uraltak. A joghoz való hozzáférést számtalanszor az erőviszonyok határozták meg, és az erősebbnek „volt igaza”, a jog bunkója a gyengébbre sújtott le.

A hazai jogfejlődés az 1848-as áprilisi törvények óta egyre szűkebb teret hagyott ennek a gyakorlatnak, amely azonban bizonyos elemeiben egészen 1946. évi I. törvény, a „köztársasági kisalkotmány” elfogadásáig fennállt, s végérvényesen csak a 1949. évi XX. törvény, a „kommunista alkotmány” számolt fel. Vele együtt került sírba a „történeti alkotmány” is, amelynek jól formálható (sokszor túlzottan is képlékeny) természete tette lehetővé például a kiegyezést éppúgy, mint a Habsburgok trónfosztását. 1949 óta kartális alkotmányaink vannak: 1989-ig csak papíron volt, azóta viszont jó két évtizeden át a valóságban is. Az „elmúltnégyévben” történt egy s más, és 2014 tavaszán már nem mondhatjuk magabiztosan, hogy országunk alkotmányos jogállam.

Az egyik ilyen, hogy az Alaptörvény felélesztette a „történeti alkotmányt”. Az új, egypárti preambulum, a Nemzeti hitvallás dacosan kijelenti: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Azaz az alkotmányozó kétharmad a maga kartális alaptörvényében egyenesen azt állítja, a „történeti alkotmány” élt, él és élni fog. Ez már csak azért is érdekes, mert a kartális típusú alkotmányok utólag ritkán szokták a szokásjogra és a jogértelmezésre alapozódó történelmi alkotmánytípusokat újjáéleszteni. Nem beszélve arról, hogy a 2010-ig az alkotmányértelmezésben meghatározó szerepet játszó Alkotmánybíróság jogköreit a fideszes alkotmányozók tövig vágták vissza. Másik furcsaság, hogy az Alaptörvény R) cikke kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Nem mondja meg azonban, mégis pontosan kinek kéne így értelmezni az új alkotmány rendelkezéseit. Noha az R) cikk csak általánosságban szól az alkotmányosságról, az alkotmánybírák magukra vették a felszólítást, és bejelentkeztek az értelmező szerepre. Talán joggal, de az is lehet, hogy nem.

Magyarország úgy tűnik, ebben is „unortodox”. A legtöbb alkotmányos jogállamban a jogfejlődés ugyanis az alkotmányos szokásjogtól vezetett a kartális alkotmányig. Visszakanyarodásról az „ősibb” változathoz én nem tudok, de ha elő is fordult, az aligha jelentheti a jogállamiság erősödését. A történeti konstitúcióknak ugyanis vannak a modern és demokratikus világhoz nehezen illeszkedő vonásai: a szélsőséges relativizálhatóság és a szinkronitás, vagyis az, hogy a jog különböző történeti rétegei párhuzamosan élnek egymás mellett tovább.

A mai ünnepi napon érdemes felidézni: tisztában voltak ezzel a reformkor nagyjai is, és sokat tettek azért, hogy a visszás helyzet megváltozzék. A reformkori országgyűléseken állandó viták folytak a „sarkalatos törvények” visszavonhatóságáról. A reformpártiak ugyanis nem fogadták el azt a konzervatív nézőpontot, hogy az egykor megszületett, fontosnak ítélt jogszabályok visszavonhatatlanok, bármennyire álljanak is szembe a jelen viszonyaival és a józan ésszel. A liberálisok hadjárata, „melyet azért vívtak, hogy az élőknek joguk legyen a letűnt nemzedékek által örökül hagyott megváltoztatására”, már 1790-ben elkezdődött, hogy aztán néhány évtized szünet után az 1830-as években újra fellángoljon – tudjuk meg Kecskeméti Károly történész nagyszerű könyvéből. Igazán eredeti módon akkoriban mind a haladárok, mind a maradárok ősi törvényi passzusokkal bizonygatták saját igazukat. Az is érdekes, hogy míg a XVIII. század végén az újítás eszméje leginkább felülről, a királyi udvarból érkezett (noha a magyar jakobinus összeesküvők is magukénak érezték azt), addig a XIX. századi változat kezdetektől fogva ellenzéki gyökerű volt.

Laczkovics János az 1790-es években például a megcsontosodott nemesi privilégiumokat támadta, amelyek a XVI. században, a törökkel vívott háborúk alatt nyerték el formájukat, amikor a nemesek még valóban a vérükkel adóztak: „Félre tehát a’ ti szemtelen köz-bóldogúlást rontó, vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitekkel, privilegyium és szabadságaitokkal!”

A nemesek (az akkori politikai nemzet) többsége azonban szívósan ragaszkodott a „nyolcszorosan évszázados” alkotmányához. La Motte Károly gróf például az 1741:8 törvénycikkre hivatkozva utasította el, hogy a Lánchídon a nemestől hídpénzt szedjenek. Széchenyi a Hitelben (1830) indított támadást az „ősi”, történeti alkotmány ellen: „A’ változhatatlan ’s még kérdésre se vehető törvény philosophiája ’jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll.’ ’S igy mathematice sül ki, hogy illy törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.”

Az ifjú Kossuth 1833-ban óvott ugyan a hebehurgya törvénymódosításoktól, de ezt is írta: „komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozhatni: jó, helyes, de Webőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti?”

A reformkor liberálisainak köszönhető, hogy 1848-ban Magyarország nagyot lépet a jogegyenlőség és a jogbiztonság felé. Az áprilisi törvényeknek hála, remélhetőleg az ősiséggel vagy a jobbágysággal már nem kell vacakolni az Alkotmánybíróságnak, mert azokat 1848-ban eltörölték, és – ha jól értjük – a „történeti alkotmánnyal együtt” még nem élesztette újjá az Alaptörvény. Igaz, annak nyomán sarjad így is elég vadság és értelmetlenség.

Zádori Zsolt

Döntéseiben az Alkotmánybíróság eddig elvétve hivatkozott a „történeti alkotmányra”, noha az Alaptörvény erre külön felhívja a figyelmét. De mihez is kezdjen a töméntelen elaggott joganyaggal? Werbőczy kiugrik a sírból, megpödri bajszát, és így kiált: kollégák, itt vagyok!

Az Alaptörvény rendelkezéseit a „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban” kell értelmeznie az Alkotmánybíróságnak. A kétharmad így határozott. Nem mondta meg viszont, mit is értsünk történeti alkotmányon, és azt sem, mik tekinthetők vívmányoknak. A XIX. században (ma már ez is történelem) kétségtelenül beletartozott ebbe a Hármaskönyv, a Szent Koronában megtestesített államiságnak (úgyis mint a hatalommegosztás középkori változatának) a megfogalmazása. Bár Werbőczy István először 1517-ben kinyomtatott gyűjteménye Magyarországon sohasem emelkedett törvényerőre (Erdélyben 1691-ben igen), annak ismeretét évszázadokon át megkövetelték attól, aki a politikai nemzet tagjának számított, vagyis az egyazon szabadságú (una eademque libertas) nemestől, a nádortól egész Pató Pálig bezárólag.

Mármost miféle vívmánya lehet ennek a félévezredes jogszokásgyűjteménynek, ami ma is irányadó? Vegyük például azt, hogy a tolvajlástól, a vérfertőzésen, istenkáromláson át az útonállásig halállal szankcionált számos bűncselekményt. Bár „igény lenne rá”, de remélhetőleg nem a halálbüntetés és kínvallatás rutinszerű alkalmazására gondolt a kétharmados alkotmányozó. És tán nem is a normákban megnyilvánuló leplezetlen osztályönzés lenne a folytatni érdemes örökség, hogy például a polgár nem tanúskodhat, a jobbágy nem pereskedhet nemes ellen.

Jobb lenne talán ott kutakodni, hogy Werbőczy egységesnek tekintette nemzetét, amin akkor természetesen nem az ország összes lakosát, köztük a jobbágyok rongyos tömegeit, hanem a nemesi nemzetet értette. Az ehhez a politikai közösséghez tartozók viszont – akik vagyonuk, társadalmi pozíciójuk alapján nagyon is eltértek egymástól – egyenlőnek minősültek, törvény előtt és politikai értelemben is. (És persze abban, hogy adót nem fizettek – de ez most nem tárgya vizsgálódásunknak.) Tehát bizonyos értelemben, lényeges megszorításokkal azt mondhatjuk a Hármaskönyvben megcsillan valami a ma sokat emlegetett és kívánatosnak tartott jogegyenlőségből, még ha ez a kor viszonyainak megfelelően igen szűken értelmeződött is. Ne felejtsük el, a gyűjtemény kaotikus viszonyok idején keletkezett, a középkori magyar királyság összeomlásának előestéjén. Nyakunkon a török meg a reformáció, a Dózsa-féle felkelést pedig nemrég sikerült elfojtani, ráadásul a mágnások a királlyal meg a Werbőczy képviselte köznemességgel szemben a teljes politikai hatalom megszerzésére törekednek.

Van itt azonban még valami, ami az utókor figyelmére érdemes, és ez a feltétlen jogtisztelet. Werbőczy a véres és önző normák mellé számos, korához illő humanista patentet is átvett. Az egyik ilyen a jog uralmába vetett erős bizodalom.

A királynak címzett bevezetőjében így ír (Csiky Kálmán fordításában): „egy állam sem lehet törvények nélkül tartós életű. Mert fegyver szerzi meg a birodalmakat, de a törvények őrzik meg a szerzeményt. A törvények az államnak védfalai és alapjai; bennök foglaltatnak a jók üdve és a béke föltételei. Azt, hogy állunk, hogy járunk-kelünk, hogy végre biztonságban élünk: mind a törvények és jog oltalmának kell köszönnünk. Ha a törvények eltörültetnének, jó embereknek nem volna többé maradásuk az államban, vagy pedig a legrútabb bántalmaknak lennének kitéve.” Majd Szent Ágostont idézi: „ha az igazság eltávolíttatnék, mi egyebek lesznek az országok, mint nagy rablótanyák? A törvények védnek bennünket a veszélyektől és méltatlanságtól; távol tartják az orgyilkosokat és rakonczátlanokat; a cselvetők részéről fenyegető veszedelmeket elhárítják tőlünk; végül megőrzik számunkra a legnagyobb békét és nyúgodalmat.”

Hát, igen, ezeket a veretes mondatokat nem is lenne rossz viszontlátni egy-két színvonalas alkotmánybírósági döntésben.

Zádori Zsolt