A magyar filmnek is nagy éve volt 1989. A korábban dobozban tartott vagy csak klubvetítéseken látható alkotások moziba kerülhettek végre, és új, a változásokra reagáló filmek is születtek szép számmal. Mindenütt voltak még mozik, és közönsége is akadt a jó magyar filmnek. 1989-es sorozatunk új része. 

Fábry Sándor és Rátonyi Róbert az Álombrigád c. filmben

1989-ben harminchárom egészestés magyar mozifilmet mutattak be. Itt a lista:

Ezeket persze néhány kivétellel részben vagy egészben még 1988-ban forgatták le. De voltak, amelyek sokkal korábban készültek: 

 Magyar Nemzet, 1989. I. 26. 

Ezeknek a betiltott filmeknek a vetítéséről is 1988-ban született döntés. 1988. szeptember 29-én tették fel a kérdést az Esti Hírlapban Schiffer Pálnak, a Magyar Filmklubok Szövetsége elnökének:

– Igaz-e a hír, hogy a filmklubok szövetsége megszerezte három dobozba zárt magyar film klubforgalmazási jogát? – Valóban így van. Jövő év elején bemutatjuk Jeles András: Álombrigád, Ember Judit: Pócspetri és Mész András: Bebukottak című, eddig betiltott filmjét.

Mint a hirdetésből látható, a „klubforgalmazási jogból” rendes moziforgalmazás lett. Februárban a Magyar Filmszemlén „Filmek a polcról” című szekcióban mutatták be ezt a három betiltottat.

Pócspetri

A nyírségi falu, Pócspetri neve 1947-ben 16-szor, 1948-ban 389-szer szerepelt a magyar sajtó hatalmas adatbázisában, az Arcanumban. 1950 és 1987 között nem emlegették többször, mint az 1948-as események előtt. Négy évtizednek kellett eltelnie, hogy ez a név ismét százas nagyságrendben forduljon elő a lapokban. Az 1949 előtti kirakatperek elítéltjeit a Kádár-korszakban is bűnösökként tartották nyilván. Egész Pócspetri a bűn legsötétebb fészke volt. A faluban az egyházi iskola államosítása ellen tiltakozókra fogott fegyver fatális véletlen következtében visszafelé sült el, és azt a rendőrt ölte meg, aki a tiltakozókra ráfogta. Az egész falut kegyetlenül végigverték, a nevét a gyilkos klerikális reakció szimbólumává tették, egy embert kivégeztek, többeket hosszú börtönbüntetéssel sújtottak, hárman később a bántalmazás következményeibe haltak bele.

Pócspetri még bűnös falu volt és a per felülvizsgálata még szóba sem jöhetett, amikor Ember Judit a nyolcvanas évek legelején elment oda kibányászni az emberekből a tragikus idők emlékeit, amelyek ellentétesek voltak az akkor még megtörhetetlennek tűnő diktatúra hivatalos tudomásával. 

A Kádár-korszakban a filmek többnyire nem totálisan voltak betiltva, hanem csak úgy, hogy a moziba járó milliók, a nagyközönség ne találkozhasson velük. Szűkebb körű alkalmi vetítéseken a Pócspetrivel is találkozhattak. A Balázs Béla Stúdióban, meghívottak zárt körében a kiválasztottak valamikor a nyolcvanas évek közepén láthatták ezt a filmet is. 1988 őszén már valamivel nagyobb nyilvánosság előtt, az Egyetemi Színpadon is vetítették. Erről Székely Anna is beszámolt a Magyar Hírlapban:

„ Majdnem tele volt az Egyetemi Színpad nézőtere Ember Judit: Pócspetri című dokumentumfilmjének egyik alkalmi vetítésén. Aztán, amikor kiderült, hogy ez a film közel négyórás, és az emberi együttérzésen túl, jó adag fegyelem is kell a végignézéséhez – a szünetben sokan eltávoztak. Hiszen az 1982-ben, a Balázs Béla Stúdió keretein belül készült alkotás a maga fájó pőreségével, a Pócspetriben élő öregemberek tájszólásos, időnként alig érthető, inkább csak megérezhető jelentésű visszaemlékezéseivel – valóban testet-lelket próbáló. S a nehéz próbát – érthetően – nem mindenki állja. [...] Ül a sapkás, aszaltszilva-arcú, öregember a pajta előtt egy hokedlin és mesél. Elbeszéli csendes hangon, hogy hogyan verték fejbe, hogyan rugdosták meg százszor is, amikor 1948-ban, azon a bizonyos napon, elvágta a községházát a postával összekötő telefonvezetéket. Mesél és időnként mosolyog közben. Szemérmes parasztarcán bocsánatkérés. Igen, bocsánatot kérek, ezt tették velünk. [...] Ember Judit elképesztően egyszerű dokumentarista eszközökkel kerítette körbe ezt a ma körülbelül kétezer lelket számláló falut és nagy-nagy türelemmel csalogatta ki a még élő szemtanúkból, résztvevőkből mindazt, amit évtizedek óta féltek bevallani. [...] A rettegés évtizedeken át ott búvik a szívekben. Akkor is, amikor kivert foggal, tíz év után hazatérnek a börtönből. Akkor is, amikor talpra állnak, és megpróbálják továbbvinni az életet, mert muszáj. Akkor is, amikor téeszt alakítanak. És akkor is, amikor ott ülnek a tisztaszobában, a tarka faliszőnyegek előtt, vagy a viaszosvászonnal leterített konyhaasztalnál, és szelíden elmesélik Ember Juditnak, hogy mi is történt 1948-ban Pócspetriben. A megalázottság bélyegét ezeknek az embereknek a homlokáról és általában erről a megbélyegzett faluról még nem 'égette le' senki. Az egyik csontváztestű öregember a betegágyáról tekint riadtan felénk: 'Kérem szépen, nem lesz nekem valami bajom abból, hogy így elmesélek mindent?'” (Magyar Hírlap, 1988. október 13.)

Álombrigád

Az 1983-ban elkészült Álombrigádért Jeles András az 1989-es Filmszemlén megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat. Ebben az évben (Ember Judittal együtt) Balázs Béla-díjat is kapott, de azt nem fogadta el, nem kívánta, hogy azok részesítsék ebben a megtiszteltetésben, akik a filmjeit cenzúrázták.

Egy brigádvezető elhatározza, hogy társaival előad egy olyan „reformszemléletű” szovjet drámát, amely a munkások életének valóságos problémáit és morális dilemmáit veti fel, kicsit bátrabban, mint korábban lehetett. Ehhez meghív egy lecsúszott, alkoholista rendezőt, aki értelmiségi handabandázással szédíti a munkásokat, akik igazából a saját gondjaikba, átláthatatlan élethelyzetükbe és az engedélyezett kereteken belül értelmezhetetlen társadalmi helyzetükbe pistulnak bele. Munkások és színészek találkoznak, és a világon semmi, a másik számára értelmezhetőt nem tudnak mondani egymásnak, csak az alkoholgőz fogja őket össze.

Bebukottak

(Monory) Mész András filmje, a Bebukottak már 1985-ban elnyerte a legjobb külföldi alkotás díját a torinói dokumentumfilm-fesztiválon, és erről még hírt is adott a Magyar Nemzet, de a filmet ennek ellenére sem forgalmazhatták.

A „bebukottak” a fiatalkorúak tököli börtönének öt foglya. Az egyik az apját ölte meg, a másik leütött egy ismeretlen férfit, mert nem adott pénzt a társának, a harmadik az anyjával erőszakoskodó barátjába döfte bele a kést, a negyedik gyereket rabolt, az ötödik a nevelőtanárát szúrta le az intézetben. Iszonyúan súlyos dolgokat mondanak el ezek a fiúk az addigi életükről, az azt meghatározó társadalmi környezetről, a börtönviszonyokról, az erőszak uralmáról, a fegyelmezési módszerek személyiségpusztító hatásáról. Az egyik fiú, akiből könnyeket fakaszt a tehetetlen düh, megígéri, hogy ha kijön fölrobbantja a várost, elpusztítja a Földet. A szereplők között kölyökként ott láthatjuk Portik Tamást is, aki ma is súlyos bűnügyek miatt van fogva tartva.

2014-ben a Bebukottak egyes szereplőinek utóéletet dolgozza fel a Káin gyermekei című film. Megrázó alkotás maga is. 

Recsk 1950–1953

Az 1989-es Filmszemle fődíját a dokumentumfilm kategóriában a Recsk 1950–1953 kapta. A recski büntetőtáborról szóló filmet, a tábor egykori foglya, Böszörményi Géza forgatta feleségével, Gyarmathy Líviával. A mű Arany Szeszterciusz díjat is kapott Svájcban. 1989-ben akkora vonzása volt a tiltottak köréből kiszabaduló történelmi témáknak, hogy ez a kegyetlen, nézőpróbáló film is közel százezer nézőt vonzott. Azért is volt ez a film olyan megrázó, mert a volt foglyok mellett az egykori őrök és ávós nyomozók is megszólaltak benne. Egykori foglyuk jelenlétében igazolták egykori tetteiket.

A Film Színház Muzsika interjút közölt az alkotókkal. Böszörményi Géza: „Akik elkövették a gaztetteket, beépültek az új rendszerbe, és a kulcsfigurákat máig nem számoltatták el. A Magyarországon maradt volt internáltak nem mertek egymással beszélni sem, másodrendű állampolgárok maradtak – egészen az utóbbi évekig, amikor megalakulhatott a recski szövetség. Veszélyes emberek voltunk, mert tudtunk a bűnökről. Gyarmathy Lívia: Recskre lemenni még két éve is rendkívül kockázatos dolognak számított. A fák közé húzódva figyelték a mozgásunkat. Üzentek, hogy ne foglalkozzunk ezzel a témával.” 

Eldorádó

A játékfilm kategóriában Bereményi Géza filmje, az Eldorádó kapta a Filmszemle fődíját. Az Eldorádót hat kategóriában jelölték az év legjobb európai filmjének járó Félix-díjra, és azt a legjobb rendezés kategóriájában meg is kapta. A magyar filmtörténet nagy figuráinak egyike jelent meg ebben az 1945–1956 között játszódó filmben: Monori Sándor (Eperjes Károly) Teleki téri főmacher, őskereskedő, mindentudó pénzcsináló, aki arannyal mozgatja a maga egész világát, azzal szabadul meg mindenkitől, akitől akar, azzal köt magához mindenkit, akit akar, azzal hozza vissza a halálból fiú unokáját, akit önmaga folytatásának képzel. Csak a forradalomban fogy el a pénze hatalma, csak önmagát nem tudja az arannyal megváltani.

Az én XX. századom

Az év másik klasszikussá vált játékfilmje Enyedi Ildikó első rendezése, a minden idők 12 legjobb magyar játékfilmje közé beválasztott Az én XX. századom. A filmszemlén megkapta a legjobb rendezés díját, Cannes-ban pedig a legjobb elsőfilmesnek járó Arany Kamera Díjat. A film ott kezdődik, ahol XX. század. Az új világot ígérő, az új lehetőségek, az egymást követő nagy felfedezések szédületében élő korai huszadik században nő fel az egymástól elszakított két ikerlány, Dóra és Lili. Dórából ledér kalandor, nagy- és félvilági nő lesz, Liliből lelkes anarchista, aki tiszta szívvel hisz a bombamerényletek üdvözítő erejében. Az őket összekötő, az új technikák és új eszmék bűvöletében élő arisztokrata egyetlen nőnek, és így együtt: a tökéletes nőnek véli őket. Ez a legköltőibb magyar filmek egyike. Máthé Tibor fekete-fehér kamerája átemeli a nézőt a jelen színözönéből egy sokkal líraibb és lélekközelibb világba.

Az új földesúr

Lányi András másfél évtizedes rendezői pályája éppen három évtizede zárult le Az új földesúr című filmmel. Lányi (sajnálatosan rövid és sikerekben méltatlanul szegény) egész filmes életműve a Segesvártól az Ál-Petőfin, a Tíz év múlván és a Valaki figyel-en át az 1989-es Jókai-adaptációig azzal a forradalmisággal foglalkozik, amely egyrészt fölöttébb jogosult a diktatúrával szemben, másrészt rengeteg benne a csalás, az öncsalás, az áltatás és önáltatás. Jókai regénye, amelyben az álhősökkel zsúfolt damaszkuszi úton forgolódó Ankerschmidt lovag a régiek közé beépülni igyekvő új földesúr, a legjobb alapanyag egy Lányi-féle rendszerváltás korabeli filmhez.

Zay László írt a fimről a Magyar Nemzetben: „Ugyan mit szólna Jókai Mór, ha látná, mi több: ha méltatnia kellene Lányi András filmjét, amelyet az ő regényének, Az új földesúrnak motívumai alapján írt és rendezett Lányi? Magam kétféle magatartását tudom elképzelni a nagy mesemondónak. Az egyik. 'A patvarba is' – mondaná. '– Én nem így képzelém!' Nem tudnék vitázni vele, sőt, a nyájas olvasónak is azt tanácsolom: ha Jókai művét keresné e filmben, jobb, ha a mozi tájékára se megy. Nem lehetetlen azonban, hogy – látván a filmet – csippentene egyet szemével Jókai, s azt mondaná: 'A patvarba is! Ez ifjonc tovább gondolá, mit én akkor elképzelék!' [...] Ha pedig (kicsit is hajlandó arra, hogy a regény átdolgozásában fölfedezze a kiegyezés előtti egyezkedések kacskaringóit, a személycserékben azt, hogy emberek jellem-arculata mennyit s olykor milyen hirtelen változik, hogy egykori ellenfelekből katonásdit együtt játszó barátok válhatnak, hogy a cabinet noir a maga álhazafi zongoramestereit oly sokszor építette be gyanús emberek háza tájába, hogy folyók sodra országos tabula rasa eszköze lehetett – a film abszurdba hajló, valószerűtlenségekkel meghökkentő meséjét élvezni is fogja.” 

A dokumentátor

A Dárday István és Szalai Györgyi szerzőpáros 1989-es filmjében, A dokumentátorban sem kegyelmezett a nézőknek. Három és fél órán át dokumentálták aprólékosan a dokumentátor történetét. Ez is tipikusan rendszerváltó darab. Raffael (Dés Mihály) a főhős kettős életet él. Egyrészt mohó újgazdag, aki fölfedezi a nagy üzlet lehetőségét a szürke zónában kibontakozó videópiacban, pornó és horror filmeket másoltat és forgalmaz titokban. Másrészt pénze fedezetében a jelen és a múlt enciklopédikus dokumentálására törekszik a videó segítségével.

Gyertyán Ervin ezt írja a Népszavában: „egy új Faust szellemi nyughatatlanságával igyekszik a videóval nyerhető tudás mélyére hatolni. Egy videolexikon vagy még inkább videoenciklopédia megteremtésén fáradozik. Címszavak alá gyűjti a nagy történelmi események és személyiségek filmre, videóra rögzített képanyagából a valamilyen elv alapján összefüggő mozzanatokat. Ez az egyberendező, ez a rendteremtő munkafolyamat a mozinéző számára is érdekfeszítő szórakozás. És tanulság is egyben a történelmi folyamatok sajátos egybevethetőségéről.” 

A „történelmi folyamatok sajátos egybevethetősége” – ez a kulcs 1989 filmjeihez, amelyekben szinte mindenki a múlttal szólt a jelenről. 

Rod Menso