1989-ben elkezdtünk élni egy új életet. De még a régit is éltük egy darabig. Azt hittük, az előző élet kényszer, az új meg szabad választás. Maradjunk annyiban, nem volt tökéletesen igazunk. Ennél, mint rendesen, bonyolultabb volt a helyzet. Ezt az izgalmas átmeneti állapotot rögzítik a korszakból megmaradt privátfotóink, azok is, amelyeket kidobásra szántak. 1989-es sorozatunk új része arról tanúskodik, mit is jelentett a munka, és hogyan szórakoztunk. 

Az előző alkalommal az OSA Blinken Archívumnak a különleges fotógyűjteményéből olyan „rontott amatőrképeket” mutattunk be 1989-ből, amelyek az emberélet fordulóihoz és ünnepekhez kapcsolódtak. A mostani válogatásunk a munka és a szórakozás témáját járja körül.

(A képeken szereplő arcokat adatvédelmi okokból digitálisan felismerhetetlenné tettük.) 

Három frázis

„Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.” A munkásmozgalom „régi” vágyából, amelyet azért mégiscsak egy derék filantróp kapitalista, Robert Owen fogalmazott meg szlogenként, a munkaidő korlátozása valósult meg leginkább. Igaz, ehhez jó 100–150 év kellett Európában és Észak-Amerikában is. A szocializmus magasabb fokára hágó országok pedig még ennél is tovább mentek. És itt nem csak a fizetett szabadságra vagy szabadszombatra gondolhatunk. A teljes foglalkoztatottság, pangás és hiány nem szándékolt következménye lett a lógás, lazsálás, henyélés mint a proletár ellenállás és túlélés egyik változata. (A másik a munkahelyi lopás volt.)

Persze, itt nem afféle önfeledt henyélésre kell gondolni, amit XVI. századi németalföldi képeken látni, ahol sült galambok röpködnek be az önfeledten hortyogó parasztok száján. Ezek a „modern naplopók” munkaidő után gmk-ba, fusizni vagy a háztájiukhoz siettek, hogy önkizsákmányolás révén léphessenek ötről a hatra. A hivatalos nyolcórás munkaidő tehát sokszor egyben a pihenést és szórakozást is szolgálta. A sok-sok munkahelyi muri, kollegiális ugratás, vidám terefere is része volt a munkavállalók életének, nem csak az anyagmozgatás, a meózás vagy a pártmunka. Hamvas Béláról mesélték, hogy amikor Tiszapalkonyára száműzték, és raktárosként volt kénytelen dolgozni, a finom lelkű esztéta minden heccben benne volt, és például féltéglákat rejtett kollégái munkaköpenyének zsebébe. Amit igen viccesnek talált, és nyilvánvalóan vele derültek az olümposzi istenek is.

A képen látható három vidám fickó akár a kor kedvelt divatújságjában is helyet kaphatott volna, már ha az Ez a Divat szerkesztőinek lett volna társadalmi érdeklődése. Ruhájuk a korban jól ismert praktikus munkaruházat. A középső figura megszokottól eltérő seprűtartása és dinamizmusa még inkább rávilágít a másik két figura szokványos megjelenésére, a zsebre dugott kéz, az ellazult testtartás, az obligát staub – ők nem hiányozhattak a munkaterületről. Bizonyosan szentségtörés, de mintha a világjobbító messiást látnánk a két egykedvű latorral. A tevékeny forradalmárt két világ lustájával. Ezt lett volna a sokat emlegetett „hétköznapok forradalmisága”?

A három modell valamiféle iparcsarnokban pózol. (Tán vágóhídon?) Fehér csempék, fűtéscsövek, elszívó-doboz, lezserül széthagyott kalapács és tán hidegvágó, kacéran indázó elektromos vezeték három fázissal. Ó, korabeli munka- és érintésvédelem! – sóhajthatnánk nosztalgikusan, ha nem járnánk mai építkezéseken, ahol hasonló nonsalansszal intéződnek a dolgok. „Veszélyesen élni!” 

Hasadás

S maradva még Nietzsche életvezetési tanácsánál: ugyan lehetne-e veszélyesebben élni, minthogy – saját döntésből, nem kényszer hatására, mondhatni élvezetből – négykézlábra omolva, mint egy satrapa előtt hajlongó rabszolga, a tarkónk és lapockáink által megképezett vályúnkra helyezett görögdinnyével várni arra, hogy lesújtson ránk egy borotvaélése szamurájkard? Igen, jól látható, hogy a fehér ruhás férfi már nem akar megfelelni a régi elvárásoknak, nem akar szocialista embertípus lenni, nem úgy él, nem úgy gondolkodik, mint azt korábban megkövetelték. A nyolcvanas évek végén vagyunk. Az ő lázadása a rend és a hagyomány tisztelete. De ez nem a bolsevik rend vagy a lenini hagyomány, hanem a távolkeleti harcművészetek iránti rajongás. Elfordulás a régóta ígért szép új világtól, kivonulás a parlagi valóságból, szecesszió. Akkor már így is lehetett rendszert tagadni.

Hősünk egyébként bátor, de nincs öngyilkos hajlama. Nincsen mitől tartania, mert a kardot precíz társa markolja, aki még időben lefékezi a halálos penge suhanását. S a sós vér helyett édes dinnyelé csorog emberünk nyakába, amit nem nagy szám kimosni a dzsudogiból. 

Kaláka

A nyolcvanas években az új lakások többsége nem házgyári lakótelepeken épült, hanem önerőből, szövetkezetileg vagy megrendelésre. A lényeg, hogy az építtető fizetett, és nem kiutalással jutott lakhatáshoz.

A nagy életszínvonal- és életformaváltó politika a ’80-as évekre kifulladt. Nem volt már forrás központi lakásépítési programokra, és az igény is megcsappant a házgyári lakásokra. A kádári világképhez egyébként is inkább igazodott az önálló ház, mint a lakótelep. Házat, lakást „szerezni” azonban akkor is óriási vállalkozás volt, amihez nem volt kellő tőke és egyéb hozzávaló sem. Hitelt még csak-csak lehetett kapni, jobb munkahelyek dolgozói kölcsönt is adtak, de nagy terhet akkor sem szívesen vettek az emberek a nyakukba. A költségeket a munkaköltségek lefaragásával lehetett leginkább csökkenteni. Építőanyaggal nem lehetett spórolni, azt a Tüzéptől kellett venni, már ha a hiány közbe nem szólt. Mert bizonyos időszakokban még a cement vagy a tetőpala beszerzéséhez is csúszópénzre volt szükség.

Egy családi ház építéséhez az egész család, sőt az egész társadalmi környezet összefogására volt szükség. Mindenkinek megvolt a szerepe. Bizonyos személyek azonban felértékelődtek, így a szakipari munkát végző kőműves, ács, burkoló, szobafestő, víz- és gázszerelő rokonok és ismerősök. „Laci bácsiknak” és „Karcsi szakiknak” hajbókoltak a megrendelők, lesték étel- és italigényeiket a háziasszonyok. Ők pedig megérezhettek valamit abból, amiről annyit hallhattak, de korábban aligha tapasztaltak, hogy az államszocializmusban a munkásosztály az uralkodóosztály. Nem polgári, szimmetrikus viszony volt ez, ami megrendelő–szolgáltató kapcsolattal írható le, hanem sokszor valamiféle önkénnyel és kizsákmányolással. Persze, nem mindenki zsigerelte ki a megrendelőt, rokoni-baráti-ismerettségi viszonyok tompították a nyers egyenlőtlenséget, de voltaképpen a mester megtehette, rajta állt, meddig megy el.

Minden bizonnyal serény ácsokat láthatunk itt – a svájcisapka, munkaköpeny, a zsebből kikandikáló colostok erre utal, bár a fül mögötti ácsceruzát hiányolhatjuk. Cigiszünet lehet. Piheg a szekerce, a százasszegnek sem ütik a fejét. A serény mester azonban még ekkor sem pihen, keze a zsebénél matat. Hogy mi után, nem tudhatjuk. 

Délibáb

A tanknak, a T-34-esnek fontos szerepe volt a szovjet mintájú szocialista realista ikonográfiában. A Vöröshadsereg második világháborús győzelmei után nem csak csapatokkal hintették be Kelet-Európát, hanem tankszobrokkal és magukkal a talapzatra emelt páncélozott harcjárművekkel. Mondhatni telitalálatnak bizonyultak, az akadályokat nem ismerő, robusztus és lendületes jövőhírnökök híven adták vissza a szocializmus futurizmusát. De a rendszer ellenségei is elégedetten csettinthettek: ez az, erről beszélünk, kíméletlen gyilkológépekről. „És ha egyszer rajtam lánckerék taposna, alattam a föld is sírva beomolna.”

Nemesmedves, Székesfehérvár és Hortobágy például kapott egy-egy T-34-est. Felrakták őket egy rézsútos talapzatra, lövegük büszkén meredt a levegőégre. És hirdették a… Na, mit is hirdettek? Merthogy a hortobágyi tankobjekt, gondolhatnánk, némi joggal foglalta el helyét a délibábos rónaságon, hiszen mégiscsak itt zajlott az II. világháború egyik legnagyobb tankcsatája. Na, jó, de ennek felismerésére miért kellett 34 évet várni? 1978, azért tán közelebb van 1956-hoz, mint 1944-hez. Szóval ez a tankemlékmű akkor nem is a felszabadulást meg a náci megszállók kiverését szimbolizálja, hanem az új megszállók útjelzőkarója, és vizuális emlékeztő a meghódítottaknak, hogy tudják, mire számíthatnak, ha még egyszer hepciáskodnának?

A képen látható családot, úgy tűnik, nem foglalkoztatja ez a probléma. Utaznak. És közben a kilenclyukú meg a csárda mellé belefér még a megdermedt tank is. Három nemzedék felszabadultan pózol a mozdulatlan fenevaddal. Apu a leglazább, ő tán már a seregben közeli ismeretségbe került vele. A kisfiú is csavar egyet a szokásos helyzeten, most ő tapos a lánctalpon. Azért nagypapa óvatosabb, az ő pozíciója a legbiztonságosabb, ha mégis futni kéne. Hiába a hortobágyi harisszó meg a langymeleg, az ördög nem alszik, és van olyan, hogy történelmi tapasztalat, a zsigerekben él tovább.

 Egy messzi-messzi garnizonból

A létező szocializmus idején feltették a kérdést a lengyel kisiskolásoknak, hogy „miért szeretitek a szovjet embereket”. Mire állítólag – tán Ryszard Kapuściński anekdotája szerint – az egyik kislány azt írta: „azért szeretem a szovjet embereket, mert nem szereti őket senki”. Szovjet embereket leginkább katonaként láthattunk akkoriban. És hát tankos megszállókat tényleg kutyanehéz önzetlenül szeretni, az önző szeretetet pedig kollaborációnak nevezik, ami erkölcstelen dolog.

De sajnálni azért lehetett őket. A szovjet birodalom abban is különlegesnek mutatkozott, hogy az impérium szívében rosszabbul éltek, mint a meghódított perifériákon. A szovjet embernek rosszabb dolga volt, mint a magyarnak, lengyelnek, csehnek és szlováknak. A besorozott és évekre nyugatra vezényelt szovjet kiskatonákat civilizációs sokk fenyegette, ezért aztán parancsnokaik igyekeztek elszigetelni őket a bennszülött civil lakosságtól. Ezzel együtt ez az elzártság akár jobb is lehetett annál, amit otthon kellett hagyniuk.

Paradox helyzet, de mivel hivatalos minőségben szerepelnek a képen, ezért egyedül csak nekik láthatjuk az arcukat mostani összeállításunkban. Szóval a megszállók nem arctalanok. Egykor a „davajgitárnak” nevezett dobtáras géppisztoly helyett 1980-as években már más „hangszerrel”, AK–47-es kalasnyikovval feszítenek. Mögöttük is ott a strapabíró alapzatra helyezett tankobjekt. Mosolygó arcok a februári vagy novemberi ködben. Fiatal parancsnokuk is bizakodó. Ketten tábori lapot szorongatnak. Ezen írhatnak haza, azt legalábbis, amit a katonai cenzor engedélyez. Tán még semmit nem tudnak a készülő kivonulásról. Innen majd a Kaukázusba vagy a Baltikumba vezénylik át őket. Ott várja őket az éles bevetés.

„Kemény, mint a váll-lapom”

A magyar honvéd élete könnyebb volt, mint szovjet sorstársáé. Nem kellett országot váltani, rövidebb ideig tartott a katonáskodás, és minden militáns komolyságot nélkülözött. De, persze, akkor sem volt fenékig tejfel szolgálni, amikor a sorkatonaidőt egy évre lecsökkentették. „Operettkatonaság” – fitymálták a régiek a ’89-eseket. „Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret” – ez már Háry János idején is hazugság volt. Katonáskodni ugyanis kötelező volt annak is, akit egyáltalán nem szeretett volna ilyet. Fiatal felnőtt emberek itt szembesültek a rendszer valóságával, értelmetlenségével és rozzantságával. Nagy dózisban kapott ellenanyag, hogy beinduljon az immunrendszer. Lopni, hazudni és lógni mindenesetre mindenkit megtanítottak. Jó lesz az még civilként is.

Ez a kép valamelyik kantinban, klubszobában vagy „hemóban”, helyőrségi művelődési otthonban készülhetett. A díszítés már árulkodóan eklektikus, radikálisan eklektikus: lambéria, „csillogó fekete lemezek”, hangfalak és kisebb házi oltár tán egy helyi hősnek (Szabó Lajos, Papp József? – róluk NBII-es foci csapatokat is elneveztek) vagy tán valamelyik csekás félistennek (Dzerzsinszkij nem lehet, neki szakálla volt). Ez már a rendszer vége felé lehetett. Piszokul fellazultak a dolgok. A sietség legkisebb jele nélkül pózolnak a kamera előtt. Mégis mit kereshettek a lőfegyverek a klubban? Mire ez a nagy jókedv? A laktanyarádió nyomja a heti heavy metal magazint: „kemény, mint a váll-lapom”. Jókedvű volt a világ akkoriban, még a kaszárnyában is. 

Tengizi fóka

Ami a franciáknak az idegenlégió, legalábbis annak a Rejtő Jenő-i változata, valami olyasmi volt a nyolcvanas években a magyaroknak Tengiz. Menekülési lehetőség a nagy messzeségbe az otthoni gondok elől, kaland és nagy pénz ígérete. Sivatagban lebegő tevék, fura népek, komisz, de azért még elviselhető életkörülmények. A szovjet–magyar beruházás Kazahsztánba repített ezernyi magyart. Sok „szerencsevadásznak” aztán csalódnia kellett, de voltak, akik még rosszabbul jártak. Közölük sokan meghaltak, a rák vitte el őket.

Az olaj- és gázmezők kitermelésében a később itthon is nevet szerző Vegyépszer volt a magyar fővállalkozó. Az első képünkön szereplő pufajkán is olvasható a cégnév.

De mit csinál az usankás férfi? Merthogy nem szénhidrogént termel ki, az biztos. A telep közepén pecázna egy medencében? A megoldás már ott található az első fotón is a fodrozódó vízben, de a másikon már minden egyértelművé válik. Egy szuszogó orr. Egy fóka. Édesvízi kaszpi fóka lehet. A régi hollywoodi recept szerint a biztos filmsikerhez három dolog kellett: gyerek, kutya és egy fóka. Tengizben a legnehezebben megszerezhető ágens adva volt, és ő éveken át fáradhatatlanul szórakoztatta a tengizi magyarokat. Nem is voltak hozzá hálátlanok. Amint a magyar cégek elhagyták a kazah terepet, akkor a házi állatukat is elhozták magukkal, és a budapesti állatkertbe került.

Árpád népe, Kádár népe

Az átlagember persze még szabadnapokon sem fókával múlatta az időt. Sokan utaztak viszont. A Kádár-korszak az az időszak, amikor általánossá válik a belföldi turizmus. Olyan emberek, akik korábban még a szomszéd kisvárosba sem jutottak el, szervezetten (tsz-buszokkal, szakszervezeti társasutakon, vonatkedvezménnyel) vagy „magáncéllal” tömegesen keresték fel a hazai nevezetességeket. És nem csak a nagyvárosokat, fürdőhelyeket vagy a Balatont, de olyan helyeket is, mint Aggtelek, Szalajkavölgy, Lillafüred, Hollókő, Bugac vagy éppen Ópusztaszer, leánykori nevén Sövényháza.

Itt állt 1897 óta a millenniumi Árpád-emlékmű, amit a Kádár-korszakban bővítettek ki egy hatalmas skanzennel meg a Feszty-körképpel – mintegy ellenpontozva azt a közkeletű mai tévedést, hogy a hazai kommunista rezsim következetesen elfojtotta a nemzeti érzéseket. Valójában, hol elfojtotta, hol kihasználta azokat. A honfoglaló vezér szobrán itt például az a felirat díszeleg: hogy „a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé”. Ez szószerinti idézet az Alkotmányból [1949. évi XX. törvény 2. § (2)]. Hogy mit érzett ebből „a társadalom vezető osztálya a munkásosztály, amely a hatalmat a szövetkezetekbe tömörült parasztsággal szövetségben, az értelmiséggel és a társadalom többi dolgozó rétegével együtt” gyakorolta? Olykor csak annyit, hogy de szépen süt a nap itt Ópusztaszeren. Jó volna inni egy sört, nem igaz, Tusikám? 

Tortarendelést felveszünk 

Faluhelyen és kisvárosban a presszó vagy „cuki”, azaz cukrászda sokáig abban különbözött a kocsmától, hogy előbbiben kicsit drágább volt a kevert és kevesebb volt a csontrészeg, ráadásul még krémest is lehetett kapni. Ebből következett, hogy míg a cukiban női vendégek is előfordultak, akár még férfi kíséret nélkül is, addig a kocsmában csak néhány elszánt asszony tudta megvetni a lábát. Idővel a cuki szerepe is megváltozott.

E három kép a cukik jellegzetes, már virágjában is hervadó világát idézi fel. Egy biztos, szédítő a kínálat változatossága. Hogy a polcokon ott látni a Debrői hárslevelűt meg az Éva vermutot, a Melba kockát és Sport szeletet, a szovjet pezsgőt meg a hazait, különféle üdítőket, töményeket, hogy otthonosan fújtat a kávégép, a poharak takaros rendben, az rendben, így szoktuk meg. De hogy a torta mellett hotdogot, sült házi kolbászt és debrecenit is lehet kapni, az már-már stílustörésnek hat.

Árulkodó viszont, hogy a süteményes hűtőpult tök üres. Ez egy letisztult, végletesen funkcionális cukrászda, ahol már nincsenek felesleges sütemények, mégis lehetőség van tortát rendelni. Így ültetődött át a gyakorlatba a marxi elmélet, miszerint „mindenkinek szükségletei szerint”. Márpedig piára és debreceni párosra a nyolcvanas években nagyobb szükség volt, mint rigójancsira.

Végezetül vessük szemünket műintézmény törzsgárdájára. A személyzet kifogástalan fehér köpenyben, a női változaton hímzés. A kolléga tartása mintaszerűen egyenes. A nevezetes Szabó családban megismert Péteri Zoltán közértest idézi, legalábbis a folytatásos rádiójátékból ilyennek képzeltük őt, a belkereskedelem angyaltermészetű robotosát.

A vendégek, láthatóan törzsvendégek hozzájuk képest lomposak. A bőrkabát alól kikacsint a csíkos melegítő. Épp csak konyakra tértek be, sietnek, a nyúlszőrsapkát és kabátot sincs idejük levetni. S hogy milyen világban éltünk egykor? Felirat kéri a dohányzás mellőzését, de minden asztalon hamutál. Mit lehet ilyenkor tenni? Az egyik vendég cigizik, a felhívások közti ellentétet tán úgy oldja fel, hogy nem a hamutálba, hanem a padlóra hamuzik. Így volna stílszerű. 

Vigyázat, törékeny!

Miközben az ország egyik része 1989. március 15-én a pesti utcán tüntetett szabadságjogokért, szabad sajtóért és az orosz csapatok kivonásáért, addig egy ennél is jelentékenyebb rész kihasználva a munkaszüneti napot és családi valutakeretet, Bécsbe ment, Gorenje hűtőládát és egyéb kurrens műszaki cikkeket vásárolt. Még meg sem valósult a közszabadság vagy népszabadság, s máris mint a fogyasztás szabadsága értelmeződött. Vagy – legyünk igazságosak – akként is. Boldogok voltak az emberek Hegyeshalomnál és a Szabadság téren is.

Mint köztudomású, „a Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson”. A rendszerkritikusok sokáig a létező szocializmus kisszerűségének kritikáját olvasták ki mindebből, de utólag bebizonyosodott, a zwickaui mérnökök megéreztek valamit az emberi lét sebezhetőségéből – és ez rendszerfüggetlen felimerés volt.

Ez a kép nagy valószínűséggel nem azon a nevezetes napon készült, de plasztikusan idézi meg a nyugati portyázások, kalandozások korát a nyolcvanas évekből. A sárga bogár a lehető leggazdaságosabb helykihasználással csodálatra készteti a mai nézőt is – a farára pókozott bőrönddel és tetején dobozzal, amely tán egy sikeres bevásárlás trófeáját rejti, de az is lehet, hogy csak praktikus tárolója a nyaraláshoz feltétlenül szükséges családi limlomoknak. És ne felejtsük, legalább négyen utaztak még a szűk utastérben. Talán apa a fotós. A gyerekekben és szüleikben pedig ott munkálkodik a remény: idővel minden jobb lesz. De ahogy az anya gipszelt keze is bizonyítja és a doboz német felirata is figyelmeztet, az ember sokat kibír, de nem bír ki mindent, törékeny jószág, vigyázni kell rá. A változás lehetőség, de egyben veszély is.

Zádori Zsolt