Elbaltázott fotókból is rekonstruálható 1989 kollektív vizuális emlékezete. A néhai Főfotó Vállalatnál előhívatott és kiselejtezett amatőr fotókat Forgács Péter vezetésével a Népművelési Intézetben kezdték el szisztematikusan gyűjteni és rendszerezni még a nyolcvanas években. Ma a gyűjtemény a nagyszerű Blinken OSA Archivumban kutatható. Nem túlzás, hogy csak a digitális korban nyerhették el születésük idején nem is sejtett értelmüket, kelhettek életre ezek a valaha szemétkukába szánt vizuális hulladékok. Ma éppúgy rajonghatunk értük, mint az egykori szemétdombokon feltárt antik cserépdarabokért. 1989-es sorozatunk új része közülük szemezget, méghozzá az emberélet fordulóihoz és az ünnepekhez kapcsolódó fotográfiákból

„Csak a jó?” – kérdezte a fotóamatőrt a fotólabor munkatársa. Ez a számtalanszor elhangzó mondat a Kádár-korszak köznyelvén azt jelentette, hogy előhívásra leadott filmen szereplő képek közül csak a laboráns által jónak minősített filmkockáról készüljön-e nagyítás, papírkép. És a legtöbbször a válasz az volt. „Igen, csak a jó.” Merthogy – és ez tán a digitális korban furán hangzik – a fotózás költségeinek nagyobbik felét nem a fényképezőgép megvásárlása adta (Szmenát, Zenitet vagy Practicát aránylag olcsón lehetett venni, különösen használtan), hanem a filmtekercsek és az előhívás ára.

A „megfotózott” filmet fotólaborba kellett vinni, ahol előhívták és a képeket lenagyították. Ez szakmunka volt, kellett hozzá komoly technikai háttér meg hozzáértés. Az 1980-as évek végén már géppel automatizálva ment a lenagyítás is, nagy, szétvágandó tekercsekben álltak a képek, és csak azokat kellett kifizetni, amik „jók” voltak. A rosszak mentek a szemétbe. Így lehetett spórolni.

Hogy a laboráns mi alapján tekintett egy képet jónak vagy rossznak, az már nem mindig írható le egzakt kategóriákkal. Nyilván a „fényt kapott” tök fekete kocka az az volt, ahogyan az volt az is, amikor egy kockára két felvétel készült. Az életlen vagy véletlenül ellőtt képek is kukában végezték. De a laboráns – éppen a megrendelő érdekében – sokszor ott is selejtezett, ahol az eseményfotóról lemaradtak a fejek, bemozdultak az alakok vagy idióta képet vágott a gyerek. A legendák szerint az állami vagy szövetkezeti fényképészetek cenzúráztak is, azaz politikai vagy erkölcsrendészeti alapon válogattak. A ’80-as évek végén ez már nemigen lehetett gyakorlat. De így is az elkattintott képek jelentős része, akár a 20–40%-a is ment a selejtbe.

A selejtes fotók aztán a maguk felszikrázó bumfordiságával, félszeg telitalálataival és akaratlan zsenialitásával sok mindent megőriztek a korból, amelyben születtek. Az ún. „rontott fotókon” tárul fel előttünk 1989 letűnt világa.

Az OSA Blinken Archivumban (CEU) található egy igen különös gyűjtemény. Forgács Péter médiaművész – Bán András segítségével – még az egykori szépemlékű Népművelési Intézetben kezdte el gyűjteni, rendszerezni ezeket a képeket az 1980-as években.

Ez az anyag került át aztán az OSA Blinken Archivumba, a legjobb helyre, ahova kerülhetett. A professzionális tároláson túl az a szerencse is érte, hogy az egyik legjobb magyar fotóművész, az eredeti látásmódú Szilágyi Lenke kezébe jutott, aki bő válogatást készített belőle. Mi – Forgács Péter és az OSA Blinken Archivum jóvoltából – ebből szemezgettünk tovább, és most megosztjuk veletek két részletben. A mai kollekció az emberélet fordulóihoz és az akkori ünnepekhez kapcsolódnak.

(A képeken szereplő arcokat adatvédelmi okokból digitálisan felismerhetetlenné tettük.) 

Gyermek tigrissel

„Tigris! Tigris! éjszakánk / Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimmetriád?” – tette fel a költői kérdést William Blake (Szabó Lőrinc fordításában). És hát nem más kezét kell ebben látni, mint magáét a Teremtőét, „aki a Bárányt, azt csinált”. A kép centrumában látható tigrisbőr, persze nem valódi, nem az Úristen teremtette vagy az anyatermészet, hanem gépek szőtték műszálból, a hazai (?) szocialista könnyűipar terméke. (Jegyezzük meg, tán érdekes ma is, hogy a Kádár-korszak kormányaiban sokáig az egyetlen női miniszter a könnyűipart felügyelő Keserű Jánosné volt. Leánykori nevét sohasem hallottuk, de decens kiskosztümjeit nehéz volna elfelejteni.)

A szobabelső nem ismeretlen. Láttunk ilyet sokat. Albérlet tán. Tágasság és szűkösség egyszerre van jelen. Gigantposzter alpesi patakja bukdácsol a köveken. Az összetolt heverők testközeli szülői jelenlétről árulkodnak. De ott a rácsos kiságy is, hanyagul odavetett pléddel. Szinte érezzük a babaillatot és kotlósmeleget.

A tigrises ágytakaró mérsékelten puha, mérsékelten kellemes, helyette ropog, sztatizál, mozdulatlanul is dolgozik, áramot termel. Nem véletlen, hogy rajta új élet serénykedik, feszegeti határait. Tigris rajta Báránnyal. A vadállaton élni vágyó ember triumfál. Öklét rágja, nyálzik, fogzik a kis csimota, cumija tán már nyugati, az olasz Chicco gyártotta, rugdalózóját azonban még a Hódiköt. 1989-et írunk. Azt se igen tudhatjuk névadó ünnepségen fogadta magához új fiát a népköztársaság, azaz a pártállam, vagy keresztelőn örvendezett neki a lélekben nemrég tán megerősödött gyülekezet.

Adjunk nevet a gyereknek

A névadó ünnepélyt, persze, nem volt muszáj elsietni. Először is magyarázzuk el, mi is az a névadó. A gyerek már a szülészeten megkapta nevét, ám azt illő volt ünnepélyesen megerősíteni. Ez egy a létező szocializmus által kitalált állami (tanácsi) rítus, amelynek a keresztelést, az egyik vallási alapon történő közösségi befogadási ceremóniát kellett volna kiváltania. Nem mondhatjuk, hogy ne ért volna el értkelhető sikereket ebben.

Szemben a keresztelővel itt általában több gyereket ünnepeltek. Nemhiába, a retrográd individualizmust itt is fel kellett váltania a forradalmi kollektivizmusnak. A szertartás a tanácsházán vagy a házasságkötőben zajlott, a ceremóniamester az anyakönyvvezető volt. A ceremónia lényeges része volt egy kultúrműsor is, amit kisdobosok (alsó tagozatos protoúttörők adtak elő), és a befogadást azt tette teljessé, hogy a nagyon kisgyerekre kisdobos nyakkendőt terítettek, a nagyobbaknak meg a nyakába kötötték. Mindezt szertartásos emelkedettséggel, mint Wagner Parsifaljának fenséges nagypénteki jelentében.

A képen talán nem is névadóünnepély, hanem annak a próbája látható, egy pszeudorítus imitációja. Sárospatakon mindent megtettek a tökéletes látszatért, a faragott bölcsőben játék sírós baba fekszik pocakján a nyakkendővel. A gyermekek Grál-lovagokat idéző feszült bevonulását az anyakönyvvezető biztató tekintettel felügyeli. Az úrasztalát idéző asztalon Kádár-címeres stóla kalocsai motívumokkal ékítve, mikrofon és megfejhetetlen célú és anyagú edényzetek. Az egyik kislány kezében rejtélyes fehér színű zománcos lábos. Mi fog itt történni? Itt az influenzaszezon, és az ünneplő gyülekezet tán kamillát fog inhalálni?

S hogy honnan is sejthető, hogy a kép az államszocializmus kimúlása idején készült? Árulkodó a gyerekek nyakravalója, amelyet diszkréten már nemzeti szín szalag díszít. 

Egy gyerek három rokon nővel

Hogy miért kellett sietni a keresztelővel, szemben a névadóval? Ennek a vallásos hitben és a csecsemőhalandóságban lelhetjük meg az okát. Az államszocializmus előtti évszázadokban azért kellett minél gyorsabban keresztelni, mert a kereszteletlen gyereknek esélye sem volt belépni a mennyországba, maradt neki a pokol, mert a nemzés és a születés szentségtelen dolog, ha nincs megtisztulás. A kis ártatlan a bűnös pogányok sorsára jutott, mert balszerencséjére nem részesülhetett a keresztség szentségéből. Márpedig a XX. század közepéig egy újszülöttnek nagy esélye volt a gyors halálra. És a kereszteletlen kisgyereket könnyen a temetőárokba hantolták el, mint a gyilkosokat, hitetleneket és ismeretlen utazókat.

A Kádár-korszakot joggal lehet bírálni, sőt gyűlölni, de a csecsemőhalandóság jelentősen csökkent. Mesterségesen, állami eszközökkel sikerült drasztikusan csökkenteni a vallásos érzületet is, amely még azután sem nőtt jelentősen, hogy mostanában pedig mesterségesen pumpálná fel azt az állam. A magyar az egyik legkevésbé vallásos társadalom. Az emberek a nyolcvanas években azonban nem csak Istenben, de a Pártban sem hittek már – bár, hogy mennyire és mennyien hittek korábban, az is nehéz kérdés. Sokan hittek viszont magukban, és jobb életre vágytak, amiért tenni is készek voltak.

A csecsemőhalandóság csökkenésén túl voltak más civilizációs vívmányok is, amelyeket érdemes figyelembe venni, ha valaki meg akarja érteni, utólag miért van ma akkora nimbusza annak az életnek és tán az államszocialista (egyébként gazdaságilag bizonyítottan életképtelen) rendszernek is. Erről a képről leolvasható néhány: a nők helyzete sokat javult a korábbi szigorúan patriarchális viszonyokhoz képest; a gyes megadta a lehetőséget, hogy az anya a munka és a korai gyermeknevelés közt választhasson; létrejött egy állami szociális-egészségügyi-oktatási intézményrendszer védőnői hálózattal, gyerekorvossal, bölcsődével, óvodával; a falusiak (lásd „téeszparasztság”) is nyugdíjhoz és egészségügyi ellátáshoz jutott; hosszabb ideig és könnyebben éltek az emberek, mint korábban. Az urbanizáció, modernizáció és automobilizáció előnyeiből (és hátrányaiból) milliók részesültek.

Találgassunk picit. Valószínűleg a gyerekkocsit tologató három nő egy családhoz tartozik. Középen a lány (aki most már anya), mellette az anyja és, mondjuk, a nagyanyja. Meglehet, mindegyikük falusi születésű. Utóbbi kettőnek húsz évvel korábban kendő lett volna a fején, feketébe öltözött volna, és nem fodrász rakta volna be a haját, nem járt volna fogorvoshoz és szakszervezeti üdülőbe vagy szanatóriumba. Nem lehetett volna rúzs az ajkukon, és nem sétálgathattak volna az utcán. Az öregasszonyokból, a nénikből idős nők, majd idős hölgyek lesznek, aztán meg hölgyek.

Ott rugdalózik a kis utód is. Szépen süt a nap. Egy lakótelepen vagyunk, amelyet már kevesen hittek tündérligetnek, de azért volt nála rosszabb is. Békésen száradnak a ruhák az erkélyen, néhol virág virít az ablakban, és van hol parkolni a Zápor Jóskának, a cápakopoltyús Zaporozsecnek is. Lehetett hát itt élni. Hova tűnt akkor a többi gyerek? Hát ők nem születtek meg. 1980 óta kevesebben jöttek erre a magyar világra, mint ahányan meghaltak. Hiába nőtt az átlagéletkor a népesség el kezdett csökkenni, és azóta is folyamatosan csökken. 

Óvodából iskolába

A XIX. századi első kisdedóvókat nemesek és tehetős polgárok lányainak nyitották. Az iskola előtti oktató-nevelő intézménybe sokáig nem jártak tömegek. Az államszocialista rendszer azonban kezébe vette a dolgot. A nők bérmunkába állításával különösen nagy szükség lett ezekre a gyermekmegőrző intézményekre, a szocialista embertípus kinevelésére pedig itt is mód nyílott. Az indoktrinációt nem lehet elég korán elkezdeni. Az óvodásoknak, pontosítsunk, az egykori óvodásoknak kellett volna újemberként viselkedni. Nemigen tették. És ezt a nagyszerű óvónőknek és dadusoknak köszönhetjük, akik többnyire gyerekekként tekintettek az óvodásokra, nem pedig formálandó embergyurmaként. Köszönjük, Teri néni, Manci néni és Jucika néni! 

Úttörőcsapat, vigyázz! Zászlónak tisztelegj!

Diktatúrák, autokráciák, illiberális rendszerek imádják a feszesen kivitelezett, katonás tömegrendezvényeket, férfias sportünnepeket, szpartakiádokat, sorokozós ünnepélyeket. Ilyesféle ceremóniákból kijutott a nyolcvanas évek gyerekeinek is. Az általános iskolai ünnepélyeknek, évnyitóknak és évzáróknak megvolt a maguk politikai stichje, igaz, jobb helyeken vagy enervált iskolaigazgatóknál, idővel egyre kevesebb. Ahogyan a pártállam magasabb szintjein nem vált el egymástól a párt („a politika”) és az állam („a szakma”), vagyis ahogyan nem lehetett szétválasztani az állam erőszakos, elnyomó, uralmi funkcióját a szolgáltatótól, úgy az iskolában sem.

A véget nem érő szavalatokkal, igazgatói beszédekkel, iskolai kórussal, jutalommaratonnal, Himnusszal és Szózattal, sok helyen az Internacionáléval, olykor még a szovjet himnusszal is elnyújtott, kedélytelen kinti ünnepélyek felértek egy túlélési versennyel. A koranyári és koraőszi ceremóniákon a verőfényben úgy hullottak el a gyerekek, mint a legyek. Külön vöröskeresztes rohamcsapatok szedegették össze a sportpályák fűvére vagy iskolaudvarok betonjára ájult nebulókat. Tulajdonképpen ők jártak jobban, ők szabadultak hamarabb, vizet, teát kaptak, leülhettek, sőt lefeküdhettek, míg a többieknek tovább kellett szenvedni. A szédülés felért egy narkotikus élménnyel, de nem volt rossz utóhatása.

Olykor az erősek is próbálkoztak eljátszani az ájulást. A rutinos tanárok azonban azonnal szemvizsgálatot tartottak, és a szimulánst visszazavarták. Kevés helyzete van az életnek, amikor a gyengék és vesztesek a győztesek. Ez olyan volt. Pici kompenzáció. 

Szocialista realista esküvők

Van olyan fantaszta elképzelés, hogy az esküvőnek életünk legszebb napjának kellene lenni. Erre vajmi kevés esélye van az ifjú párnak vagy az ún. „örömapáknak és örömanyáknak”. Tán már akkor inkább egy-két szerencsés vendégeknek. A túlzott várakozás mindenképpen vesztes hozzáállás. Az esküvőt az állítólagos főszereplőknek egyszerűen túl kell élni. Minden más nem várt pozitívumot pedig bónusznak kell tekinteni. A szirupos leányregényekben ez volna a két szerelmes szív apoteózisa, az első emberpár egyesülésének újraélése (na, jól meg is jártuk velük). Valójában az esküvő inkább gazdasági és közösségerősítő esemény. Ezek a képek is ezt bizonyítják.

Vannak, persze, tovább élő szokáselemek. Ragaszkodás a hejehujázó falusi lagzi látszatához minden körülmények között – legyen az körfolyosós belvárosi bérház vagy épülő félben lévő ház. És van is ebben valami megható – a boldogság akarása átlépve a korlátokon. A színészet is elvezethet a boldog katarzishoz, miért is ne örülhetne egy házasuló emberpár is.

De vannak, akik nem tudnak vagy akarnak szerepet játszani. Az anyakönyvvezető hivatal előtt álló pár szerénysége megkapó. Ahogy őszinte kép a menyasszonypénzt számoló menyecskéjéé is.

Temetés kukoricatörés idején

„Sárgul már a kukoricaszár, / vadvirágos, madárdalos a határ, / Szép galambom, kicsi tubicám, / patyolatos jegykendővel várj énrám” – mondja a nóta. Csakhogy az aratás, betakarítás, és különösen ősszel a kukoricáé, legalább annyira kapcsolódik az élet ünnepléséhez, mint a véghez, a halálhoz.

Ez a kép egy temető határán készült. A gyászoló gyülekezet temet, mennek ki a sírhoz, és elhaladnak a tengeritábla mellett. Egyikük, minden bizonnyal célszerű parasztember, önkéntelenül nem a kamerába néz vagy maga elé mered, hanem a termést gusztálja. Tán azon spekulál, mikor kéne leszedni, merthogy már elég sárga a szára.

Tisztesen megjelenő embereket látunk. Tudják, hol a helyük, miért jöttek. Nem kegyeletsértésnek szánjuk, de jó rájuk nézni. Gondozott gyepen lépkednek, virágok a hantokon, a közkút előtt zománcos kanna, még nem lopta el senki, és nem váltotta fel az öblítős flakon. A rendszerváltás után kevés ilyen falusi kép készülhetett. Jó, hogy megmaradt nekünk, tanúskodik 1989-ről ez a „rontott kép” is.

Zádori Zsolt