A szakkollégiumok talán pár ezer egyetemistát értek el az 1980-as években. A mozgalomnak mégis nagy jelentősége volt és még nagyobb lett. Egyrészt az államszocialista diktatúrán belül a szabadság és fontosság mámorító élményét adta meg a résztvevőknek. Másrészt részben ebből a gárdából nevelődött ki az új politikai elit. A rendszert azonban nem a szakkollégiumok döntötték meg. A történetben lesznek ma is sokat hallott nevek, Chikán Attila, Stumpf István, Orbán Viktor vagy éppen Soros György. A gombamód szaporodó szakkollégiumok közül szinte csak a „Rajkot” és a „Bibót” emlegetjük. Nyilván ez leegyszerűsítés, de ha a jelentőségüket nézzük, megfelel a történeti igazságnak. 1989-es sorozatunk hatodik darabja.

 Marabu rajza

Az 1980-as évek végére még mindig csak az érintett korosztályok egytizede járhatott egyetemre és főiskolára. Igaz, ők gyakorlatilag teljes számban kaptak diplomát. Bekerülni nehéz volt, viszont elvégezni többnyire nem. Lakájosan rohadt rendszer volt, komolyabb elvárások és lehetőségek nélkül. Viszont tényleg egyre kellemesebb helyekké váltak a felsőoktatási intézmények, nőtt a tanszabadság, és még szociális meg tanulmányi ösztöndíjat is fizettek a diákoknak. 

Arccal a harc felé

Kukorelli István, az ELTE ÁJK frissen kinevezett oktatási dékánhelyettese így háborgott az Egyetemi Lapoknak 1988. szeptember 7-én „az oktatás és hallgató kapcsolatban jó lenne elérni, hogy ne a gyengébb láncszemek találkozzanak. Vagyis az oktatók alacsony színvonalú órája és a hallgatók félelmetesen nagy igénytelensége. A mai magyar társadalom sajnos ennek kedvez, mert direkt politizálásra ösztönöz, és ráadásul felkészültség nélkül. Különösen áll ez a szakkollégiumra, ahol inkább a szakmai jelleg tutorrendszeren keresztüli erősítésére kellene súlyt fektetni. Lukács György népi kollégiumokhoz intézett gondolatával: ki kellene adni a jelszót, »Arccal az egyetem felé!« Mert az egyetem lehetővé teszi, hogy az ember megteremtse az értelmiségivé válás alapjait, és ez a lehetőség nem tér vissza.”

Mint látható a hallgatói körében igen népszerű és fiatal Kukorelli a szakkollégiumot találta meg, mint ami „direkten politizál”, s ez rossz dolog, mert felkészületlenül teszi és árt vele a tanulásnak.

A szakkollégiumok egyik nyári tábora

A létező szocializmusban előszeretettel ostorozta azért alattvalóit, hogy nem eléggé politikusak, hogy hol is van a „szükséges” társadalmi–közéleti érzékenységük. Ennél csak azt torolták meg jobban, ha az állampolgár komolyan vette a „hétköznapok forradalmiságát”, és politizálni merészelt, méghozzá autonóm módon. Ebbe a vonulatba illeszthető ez a háborgás is. Igaz, amikor Kukorelli az interjút adta, akkor már megalakult a Fidesz, és az állampárt nyílt és veszélyes kihívásnak tekintette.

Mondjuk, azzal nehezen lehetne vitatkozni, hogy a Fidesz a szakkollégiumi mozgalomból, elsősorban a jogász hallgatók „Bibó” és a közgazdászok „Rajk koleszából” nőtt ki. Hiszen, 1988. március 30-án szakkollégisták azért jöttek össze a „Bibó” Ménesi út 12. alatti épületébe, hogy megfogalmazzák a követeléseiket az állampárt „felé”. A radikálisok azonban ezzel nem elégedtek meg, és 37-en egy új ifjúsági szervezet, a Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség megalapítását deklarálták. Áprilisban aztán államellenes szervezkedés gyanújával beidézték őket (még olyanokat is, akik nem is írták alá a csatlakozást). De ez már tényleg a Fidesz története, kanyarodjunk vissza a szakkollégiumokhoz. 

„Én nem akartam Fideszt alapítani”

„Az én fogalmaim szerint ma két, viszonylagos függetlenséggel, tehát az egyetemi testen belül önszervező autonómiával rendelkező, szervezetileg, intézményileg és helyiségileg elkülönülő szakkollégium van. Az egyik a Rajk László, amely 1971-ben alakult, a másik a mienk, a Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium” – nyilatkozta a Mozgó Világnak 1987 decemberében Stumpf István, a budapesti ELTE jogász szakkollégium, a későbbi „Bibó” igazgatója. Igaza is volt, meg nem is.

A „bibósok” és „rajkosok” joggal lehettek büszkék megharcolt autonómiájukra, de az egyáltalán nem volt határtalan, és bár 1985-től a határ egyre tágult, befolyásos támogatók és szerencsés körülmények nélkül aligha tágult volna ilyen gyorsan. A magas polcra jutott egykori népi kollégisták és a párt reformértelmisége is kellett a szabadság rezervátumához. Az is igaz viszont, hogy a kollégisták – főleg a becsvágyó „bibósok” – ezzel egyre kevésbé elégedtek meg, kezdett elegük lenni a kompromisszumokból, az országnak volt mondanivalójuk.

Schmidt Péter, aki akkoriban a jogi kar dékánja volt, 1993-ban így emlékezett vissza a 10 évvel korábbi indulásra: „annyi kétségtelen, hogy amikor én a szakkollégiumot támogattam – tudva, hogy itt egy másképp gondolkodó fiatalság van –, akkor én nem arra gondoltam, hogy egy pártot fognak alapítani [jelesül a Fideszt]. Én egy, vállalom ezt a szót, reformkommunista voltam, aki úgy gondolkodott, hogy egy rendszer struktúrájának megtartása mellett kell változtatásokat létrehozni. Az egy más kérdés, hogy ezek a fiatalok túlszaladtak rajtam. […] A kollégiumban volt egy radikális szárny, amelyik az ellenzékiség pozícióját akarta felvenni, és volt egy reformkommunista, amely próbált a rendszer keretében maradni. De hát én nem akarok abban a színben feltűnni, hogy én vagyok a Fidesz megalapításának állami része. Én nem akartam Fideszt alapítani, de a történelmi körülmények ezt hozták.” (168 Óra, 1993. szeptember 28.)

Tagadhatatlanul sokáig fontos körülménynek számított az is, hogy Stumpf veje volt a MSZMP KB-titkár és belügyminiszter Horváth Istvánnak. 

A MISZOT alapítói 1988. november 27-én: Nagy Imre, Gyurcsány Ferenc és Stumpf Isván

Angolnabőrben

Az első szakkollégium, amely csak egyéves pártközponti morfondírozás után, 1974-ben vehette fel a Rajk László nevet, a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen indult meg. Szerencsés csillagzat alatt. Merthogy a ’68-as gazdasági reform egyik legfontosabb támogatójának, az „új káderek” kinevelőjének szánták a „Közgázt”. 1970-ben Szabó Kálmán volt a rektor, aki egykor Györffy-kollégista és a Petőfi Kör tagja volt. Ő a gazdasági reform megtorpanása után is támogatta a „Rajkot”, ahogyan utódja Berend T. Iván is. Chikán Attila, aki a kezdetektől igazgatta a szakkollégiumot így idézte fel paradox helyzetüket: „mi a KISZ-szel szemben alakultunk meg, de azt mindannyian tudjuk, hogy ez nem történhetett volna meg a hatalom bizonyos fokú engedékenysége nélkül”.

Az 1980-as évtized szakkollégiumi mozgalmának állandó, újra és újra feltett kérdése volt, hogy „mennyire politizáljanak a kollégiumok, megelégedjenek-e a szakkollégisták a tanulással, kutatással, valamint a közösségi élménnyel (bulizással, focizással stb.), vagy szóljanak bele közéleti kérdésekbe”. Ki így, ki úgy felelt rá, és gyakran előfordult, hogy akár ugyanaz a személy, hol így, hol úgy válaszolt rá. A bizonytalanságot az 1980-as évtized bizonytalanságai szülték, nem pedig valamiféle taktikai rafinéria. Ezzel együtt kellett ez az angolnasíkosság, hogy ne találjon rajtuk fogást a hatalom.

A Magyar Ifjúság hetilap egyik oldala 1988-ból

Egy példa. A debreceni bölcsész szakkollégium is a ’80-as évek végén szerveződött. A dilemma ugyanaz volt, mint másutt: mennyi legyen a demokráciadeficitet kompenzáló politika, mennyi az egyetemi lyukakat kitömő tudóskodás? Broszman György, a politizálás mellett kardoskodó Jászi Oszkár Kör (JOK) egyik vezetője így idézte fel a történteket 1991-ben:

„Igen, emlékszem, hogy amikor lejött Miszlivetz Ferenc, hogy megnézze, mi készül itt, elmenekült a szakkollégium üléséről. Utána eljött a JOK-hoz, sokan odacsődültek a kollégiumból is (mindig nyitottak voltunk), és ott kijelentette, hogy a szakkollégium nem kap egy vasat sem. Mi, Sarankó Mártival egész éjjel győzködtük, hogy adjon pénzt, mert a szakkollégiumé a jövő. Ne féljen, majd mi belülről jobbá tesszük. Igazi KISZ-es, MSZMP-s elképzelés volt. Két év múlva, miután a kollégium egyértelműen megbukott, mi egy tervezettel próbálkoztunk náluk. A 70-es évek kultúrájának vizsgálata a neoavantgárdtól a Mézga-családig. Az évfolyamtársainkból álló direktórium csak minket utasított el, mást senkit. Egyébként ez a tervezet a Magyar Tudományért című alapítványtól támogatást nyert.” 

Szaporodtak, sokasodtak

A mozgalom története folytonos nekirugaszkodásak, nagyot akarások és visszahanyatlások története. Az 1985-ös szarvasi szakkollégiumi találkozó után tán nem volt olyan összejövetel, ahol valakik ne vetették volna fel, hogy most már kevés, hogy egymással vitatkozunk, többet akarunk és többre vagyunk hivatva: alapítsunk politikai szervezetet, amely akár a hatalommal is egyezkedhet.

A nyolcvanas éve végén már egyáltalán nem csak a „Bibó” és a „Rajk” volt a pályán. A Közgázon például két másik szakkollégium is működött, a buzgón Marx-olvasó Társadalomelméleti Kollégium és a Széchenyi. De Műegyetemen is több öntevékeny csoport volt, és a vidéki egyetemeken is beindult a mozgás. Először Pécsen már a ’70-es évek végén, aztán jött Szombathely, Szeged, Debrecen… Ez Soros György nagylelkű támogatásnak is köszönhető volt. Az MTA Soros Alapítvány mecénásaként az 1980-as évek közepén tett budapesti látogatása meggyőzte arról, hogy a szakkollégiumi fiatalokban van elé spiritusz. Pénzzel, eszközzel (fénymásolókkal), nyugati ösztöndíjakkal és tanácsadókkal (ilyen volt Miszlivetz Ferenc) támogatta a mozgalmat és a diákokat. A „Bibónak” például előtte 800–900 ezres volt az éves költségvetése, Sorosék ehhez évi 300–400 pótlólagos forrást biztosítottak.

Hízott és nyilvánvalóan hígult is a mozgalom, de a prímet a „Bibó” és „Rajk” vitte. Bár igyekeztek elhessegetni az elitizmus gyanúját, ez nemigen sikerült. „A kollégiumban mindig nagyon ügyeltünk arra, a Nékosz példája miatt egyébként, nehogy valamifajta kiválasztottsággal párosuljon az, hogy mi vidékről jövünk, az, hogy mi többségünkben első vagy esetleg második generációs értelmiségiek vagyunk. Erre a tanáraink nagyon vigyáztak, és ezért sokkal inkább liberális, mint nékoszos szellem uralkodott a kollégiumban, liberalizmus vagy szabadelvű gondolkodás, de szociális elkötelezettség, nem pedig szociális kiválasztottság, ami nagyon fontos. A Bibó kollégium és a Rajk kollégium is valahogy a 80-as években úgy működött, mintha valaki előre megmondta volna, hogy a 90-es évek elejére Magyarországon demokrácia lesz, olyanfajta gondolkodásmódok, olyanfajta viselkedésmódok, a demokrácia játékszabályainak elsajátítása volt a jellemző, amit ma úgy használunk, mint iskolától kapott készséget. Ebből a szempontból tehát föl voltunk készítve arra, hogy mi más világban fogunk majd élni 1990 után, mint éltünk előtte” – emlékezett a régi szép időkre Orbán Viktor 1993-ban.

A legendaépítés és heroizálás hamar elkezdődött. Stumpf István, aki kandidátusi értekezését (leegyszerűsítve) a Fideszből írta, egyenesen odáig ment, hogy a szakkollégiumi mozgalomból kisarjadt párt „elsőként és generációs oldalról törte át a magyar társadalom politikai szervezkedése elé állított pártállami korlátokat”.

Szalai Erzsébet szociológus kiigazította ezt az üdvtörténeti megközelítést: „Megítélésem szerint a helyzet ennél jóval bonyolultabb volt, és a fenti mondat nagyfokú elfogultságról tanúskodik. Ugyanis a Fidesz létrejöttét ugyanezen év [1988.] március 15-én megelőzte a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megszületése, melynek alapító dokumentuma elsőként fogalmazta meg a többpártrendszer követelését. Orbán Viktor a kezdetektől jelen volt az előkészítő megbeszéléseken. Mint résztvevő, megfigyelő – az SZKH egyik alapítója – úgy láttam, hogy Orbán viszonya ambivalens volt a szervezethez. Egyfelől politikailag ő volt az egyik legradikálisabb szereplő, másfelől félt attól, hogy őt és a mögötte állókat »az idősebb, tekintélyesebb ellenzékiek« bekebelezik. […] A Fidesz megalapítása részben az ebből a helyzetből való kimenekülés, az önálló arculat védelme stratégiájának is tekinthető.” (Kritika, 1999/9.) 

Szerepkörváltás

A szovjet típusú magyarországi egypártrendszert tehát nem a szakkollégisták döntötték meg. De fontos szerepet játszottak a rendszerváltásban, és abban, ami utána következett. Paradox helyzet, de a rendszerváltás nagy évében, 1989-re az élet már megoldotta a létező szocializmus öszvér kreatúráinak, a szakkollégiumoknak az örök dilemmáját, miszerint politika vagy inkább tudomány és kisközösségi önművelés. A mozgalomban elsősorban a politikai cselekvés lehetőségét látók a változások nyomán új formákra találtak, és kiszakadtak a szakkollégiumi világból. A többiek, a maradók és az utódok pedig kutathattak, tanulhattak, önszerveződhettek szabadon. Ma a hírek szerint 136 szakkollégium működik az országban, de az elnevezésükön túl nem sok mindenben hasonlítanak a 30, különösen a 32 évvel ezelőtti elődeikre. De nem is kell.

Chikán Attila 2017-ben így látta a szerepkör megváltozását: „A rendszerváltással volt egyébként egy vízválasztó, nagymértékben megváltoztatta a Bibót és a Rajkot is. Utóbbi közössége kialakította azt a policyt, hogy befejezik az intézményi szintű politizálást. Ez az elhatározás sokkal inkább volt felszabadító, mint destruktív, mert lehetőséget adott az egyéni politizálásra.”