Még ha valaki kérte volna, akkor sem maradnak itt a szovjet csapatok. A kelet-európai csatlósállamokban állomásozó mintegy egymilliós kontingens és az itt felhalmozott nukleáris fegyverzet fenntartása óriási pénzbe került. Márpedig a rendszerváltások és összeomlás idején abból volt a legkevesebb a fegyverkezési és technológiai versenybe végzetesen kimerült birodalomnak. 1989 sorozatunk új része.

Cicciolina (szül. Staller Ilona) békegalambbal búcsúzott a kivonulóktól

1944 szeptemberétől 1991 júniusáig tartózkodtak „ideiglenesen” szovjet csapatok Magyarországon. Negyvenhét évig. A kivonulási folyamat döntő éve 1989 volt. Ennek az évnek az elején már egyértelmű volt, hogy a teljes kivonulásnak van realitása, és az év végére lényegében eldőlt, hogy ez hamarosan meg is történik.

Nagy Imre és társai újratemetéséről írott blogposztunkból kiderült, hogy a demokratikus ellenzék szervezetei 1988 májusától, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának fellépésétől kezdve sokszor, nyíltan és határozottan követelték a szovjet csapatok teljes kivonását, és ebben a tekintetben Orbán Viktor több mint egy évvel később, az újratemetésen elhangzott beszédének semmilyen úttörő szerepe nem volt. Arról azonban ott nem esett szó, hogy a hatalom oldalán is lehetségesnek és kívánatosnak minősítették a szovjet csapatok teljes kivonását Magyarország területéről már 1988 őszén!

Kép: História

A Brezsnyev-doktrínát a Szovjetunió 1988 folyamán adta fel. Ennek a doktrínának a lényege az volt, hogy a Szovjetuniónak katonai erővel vagy azzal való fenyegetéssel meg kell akadályoznia a szovjet tömbből való kiugrást, ha ennek a veszélye fennáll. Ez az alapelv azonban 1980–1981-ben sem működött már, mert a szovjetek nem akartak a felbolyduló Lengyelországba a saját hadseregükkel „rendet tenni”, hálásak voltak hát Jaruzelskiéknak, hogy ezt „helyben oldották meg”. Ne felejtsük el, ez időben a szovjetek már igencsak belebonyolódtak az afganisztáni kalandba, és Andropov, a KGB akkori első embere cinikusan, de reálisan jegyezte meg, hogy „Afganisztánnal egy időre kimerítettük az intervenciós kvótánkat”.

Miután a Szovjetuniónak 1988-ban nem állt már szándékában semmilyen magyarországi fejleményt katonai erővel visszafordítani, és a magyar állampárt sem remélhette tőlük hatalmának védelmét, a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatása politikailag okafogyottá vált, és a katonai okok is elfogytak, miután 1988 őszére a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy a katonai kiadásokat drasztikusan le kell csökkenteni, ha el akarják kerülni a gazdaság összeomlását és az életviszonyok drámai leromlását.

Korábban a szovjet csapatok kivonása csupán távoli, elvi lehetőségként merült fel: majd egyszer, egy boldogabb korban, amikor a kölcsönös katonai fenyegetés megszűnik, nem állomásoznak sehol Európában idegen (például amerikai) csapatok.

Esztrádműsor katonai fellépőkkel. Dalolva szép az élet. Fotó: Fortepan - MHSZ

1988 második felében azonban ez a lehetőség már a közeljövő realitásaként, a Bécsben folyó haderő-csökkentési tárgyalások kívánatos eredményeként merült fel. Így beszélt róla Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter is (Népszabadság, 1988. szeptember 29.). Horn Gyula külügyi államtitkár már azzal nyugtatta a pártlap olvasóit, hogy akkor sem kell növelni feltétlenül a haderőnket és a hadi kiadásainkat, ha majd valamennyi szovjet csapatot kivonják az országból. (Népszabadság, 1988. december 10.) Még a Párt ifjúsági szervezetének, a KISZ-nek az új programtervezetében is szerepelt „a hazánkban állomásozó szovjet csapatok kivonásának fontossága”. (Magyar Nemzet, 1988. november 12.)

December elején Gorbacsov az ENSZ közgyűlésén bejelentette, hogy egyoldalúan kivon 50 ezer katonát és 5 ezer harckocsit Magyarország, Lengyelország és az NDK területéről. A pártvezetés szócsövének tekinthető Vajda Péter a részleges magyarországi csapatkivonást már úgy kommentálta a Népszabadságban (1988. december 8.), hogy „úgy változik meg az egyelőre [kiemelés tőlem, R. M.] kivonásra nem kerülő szovjet csapatok struktúrája, hogy ne maradhasson kétely, mindenki bizonyos lehessen: nemcsak szándék nincs a támadásra, hanem képesség sem, alkalmasság sem.”

A veszprémi várban. Fotó: Fortepan

1989 legelején egy kevésbé szem előtt lévő orgánumban, az Élet és Tudományban (1989. január 6.) egy háttérben álló káder, Szentesi György mérnökezredes, a Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa már egészen egyértelmű kérdésre egészen egyértelmű választ adott:

„– Politikusaink több ízben kijelentették: Magyarországnak érdeke fűződik ahhoz, hogy hazánk területéről kivonják a szovjet csapatokat. Valójában miféle érdekünk fűződik ehhez, s remélhető-e, hogy a teljes csapatkivonás belátható időn belül megtörténik?

– Hazánk az európai leszerelésben van érdekelve, mert ennek eredményeként tovább enyhülhet a légkör, s mert ennek részeként egyebek között hazánk területéről kivonhatók a szovjet csapatok, és csökkenthető hadseregünknek a létszáma és fegyverzete – végső soron honvédelmi kiadásainknak az összege – is. A szovjet csapatok kivonása nekünk közvetlen anyagi haszonnal nem jár, ők minden szolgáltatásunknak megfizetik az árát. Az igazi haszon a politika oldalán mutatkozik meg, mert – ezt kár volna tagadnunk, hiszen ez a világon mindenütt így van – az idegen csapatok jelenléte az emberben valamiféle korlátozott függetlenségnek az érzetét keltik.”

Január közepén a szovjet honvédelmi miniszter-helyettes, Vitalij Sabanov az osztrák tévében azt nyilatkozta, hogy „a csapatok teljes kivonásával kapcsolatban még nem született döntés, ezt a kérdést majd akkor vizsgálják meg, ha befejeződött a részleges kivonás”. (Ország-Világ, 1989. május 3.)

Hazafelé a Sió-csatorna hídján. Fotó: Fortepan - Bakó Jenő

Németh Miklós akkori magyar kormányfő állítása szerint ő már március 2–3-i moszkvai tárgyalásai idején megállapodott szóban és titokban Mihail Gorbacsovval a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonásáról, és ezt csak azért nem hozták nyilvánosságra, hogy ne gyengítsék a szovjet tárgyalási pozíciót a haderőcsökkentési tárgyalásokon. Erre vonatkozó dokumentumok nincsenek, de lehetséges, hogy valóban így volt. Az azonban bizonyos, hogy május 16-án az MSZMP Politikai Bizottsága már arról tanácskozott az MSZMP Politikai Bizottsága arról tanácskozott, hogy a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének soron következő ülésén előterjesztik a Magyarországon állomásozó szovjet haderő kivonásának az ügyét.

A Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka, Matvej Burlakov vezérezredes így foglalta össze az ENSZ-ben bejelentett részleges csapatkivonás adatait: „A kivonás után a déli hadseregcsoport létszáma több mint tízezer fővel csökken: mintegy 2400 tiszttel és zászlóssal, és csaknem 8000 altiszttel és katonával. További 1800 katonacsalád, tehát körülbelül 4000 ember is elhagyja Magyarország területét. Kivonnak 450 harckocsit, 200 löveget és aknavetőt és 3000 gépkocsit.” A Magyarországon tartózkodó szovjet katonák létszáma valamivel hatvanezer fölött volt. Ez csökkent le 1990 elejére ötvenezer alá.

Horn Gyula külügyi államtitkár április végén tartott sajtóértekezletén „kijelentette: a szovjet csapatok teljes kivonása Magyarországról nagymértékben függ a 23-ak bécsi tárgyalásainak eredményeitől. Szerinte az osztrák fővárosban már az idén vagy jövő év első felében létrejöhet a megállapodás, s akkor a kilencvenes évek első felében sor kerülhetne valamennyi szovjet katona távozására.” (Ország-Világ, 1989. május 3.)

Mindezek után sikerült Orbán Viktornak feltűnést keltenie azzal, hogy olyan kormány megválasztását szorgalmazta, amely majd tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról...

1989-ben rendszeresen tárgyaltak magyar és szovjet vezetők a csapatkivonásokról. Az ENSZ-ben bejelentett kivonás áprilisban megkezdődött. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára március végén további csapatok kivonásáról állapodott meg Gorbacsovval. Ezt júliusban, Nyers Rezső és Grósz Károly moszkvai tárgyalásain megerősítették, és további létszámcsökkentésben is megegyeztek.

Egy dologról nem beszélt akkoriban senki. A túlnyomó többség persze azért, mert nem is tudott róla: 1989 őszén vitték ki Magyarországról a Nagyvázsony környéki mozgó rakétabázison tárolt atomtölteteket, amelyeket 1963 óta tartottak ott. Ezekkel negyedszázadon keresztül éltünk együtt tudtunkon kívül. A több száz hirosimai méretű bombával egyenértékű nukleáris arzenált háború esetén a Magyar Néphadsereg is felhasználta volna.

Október 14-én már hivatalosan és nyíltan is felmerült a teljes csapatkivonás gondolata Moszkvában. Georgij Sahnazarov, Gorbacsov bizalmas munkatársa úgy fogalmazott, hogy az összes katonát vissza kell hívni Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról, mert „az ezekben az országokban állomásozó egységek katonai jelentősége jelen körülmények között csekély. [...] Lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgáltak, ami mostanra tárgytalanná vált.” S hozzátette, hogy az új lengyel és magyar kormány hamarosan úgyis követelni fogja a csapatok kivonását, és jó lenne azt megelőzni, hogy méltóságteljesen és ne „ellenségeink gúnykacaja kíséretében” vonuljanak ki.

Ekkor Lengyelországban már valóban új kormány működött, de Magyarországon a régi még beelőzhette az újat. Az utolsó pártállami Országgyűlés honvédelmi és külügyi bizottsága 1989 decemberében nyilván azért szuttyongatta az utolsó pártállami kormányt, az pedig azért hagyta magát szuttyongatni, hogy ne a szabadon választott új és demokratikus kormány dicsősége legyen a szovjet csapatok kivonatásának dicsősége. Németh Miklós 1990 első napjaiban kezdeményezte is a megállapodást a teljes kivonásról, és 1990. január 9-én meg is állapodtak erről. Az elvi megállapodást két hónapos intenzív tárgyalások után követte a gyakorlati, amelyet március 10-én írt alá a két külügyminiszter, Horn Gyula és Eduard Sevarnadze. 1990. március 12. és 1991. június 16. között megtörtént a kivonulás. A civil alkalmazottakkal és családtagokkal együtt több mint százezer fő hagyta el az országot. Százezer vasúti vagont vettek igénybe és pakoltak át széles nyomtávú síneken közlekedő vagonokra, és a MÁV cirka egymilliárd akkori forint bevételre tett szert.

1991. június 16-án délután utolsó katonaként Viktor Silov altábornagy, a szovjet déli hadseregcsoport parancsnoka a záhony-csapi átkelőhelyen gépkocsijával elhagyta az országot. Aztán másnap visszajött, hogy a nyitva maradt anyagi kérdésekről tárgyaljon.

Az első szabadon választott kormányra már csak a piszkos anyagiak rendezése maradt. Ezt aztán el is rendezték úgy, hogy a kölcsönös kártérítési igényeket hosszú, jóval a teljes kivonulás után lezáródó civakodás után egyenlőnek tekintették, amivel alighanem a szovjet fél járt jobban.

A külpolitikai sikerélményekben szegény Antall József erőtlen kísérleteket tett arra, hogy a kivonulást a kormánya sikerének állítsa be. Azt állította, hogy a kivonulás egyáltalán nem volt bizonyos, az oroszok még két hónappal a vége előtt is azzal fenyegetőztek, hogy nem mennek ki, ha nem állapodunk meg a kártérítésről, az emberek még egy hónappal a kivonulás befejezése előtt sem hitték el, hogy az oroszok tényleg kimennek, a Varsói Szerződés (VSZ) katonai szervezetéből való kiválást is az ő kormánya kezdeményezte...

Ehhez képest a szovjet tárgyaló küldöttség vezetője, Burlakov tábornok csak egyszer vetette föl, hogy akár le is állíthatják a csapatkivonásokat, de ez még 1990 nyarán történt, és hamarosan vissza is szívta a dolgot. Két hónappal – pláne egy hónappal – a kivonulás befejezése előtt már csak a szovjet haderő kicsiny töredéke volt az országban.

„Ez a három dolog: a VSZ feloszlatása, a KGST megszüntetése és a szovjet csapatok kivonása három olyan történelmi eredmény, amiért, úgy érzem, érdemes volt élni” – nyilatkozta Antall József. Pedig igencsak valószínű, hogy mindhárom dolog ugyanúgy megtörtént volna nélküle is. A VSZ feloszlatása éppen az aktuális ellenzéki liberális pártok, az SZDSZ és a Fidesz programjában szerepelt, az Antall vezette párt programjában éppenséggel az olvasható, hogy „a jelenben a magyar külpolitika önállósága a Varsói Szerződésnek mint politikai realitásnak az elismerése mellett is növelhető”. (Minderről l. Révész Sándor: Antall József távolról. 125–126.o.)

A szovjet csapatok kivonulásában igazából senkinek semmilyen különös érdeme nincs. A szovjetek nem azért mentek ki, mert kiküldtük vagy egyenesen elzavartuk volna, ők akartak kimenni, és már semmi okuk nem volt rá, hogy itt maradjanak. 

Rod Menso