A Berlini fal leomlása volt a kelet-európai rendszerváltások, Európa újraegyesülésének és a csodák évének a dicsőséges csúcspontja. 3 nappal a 30. évforduló előtt mi mással is foglalkozhatna 1989-es sorozatunk új része, mint ezzel a földindulással.

A Berlini falnak nem a létezése volt különleges 1961 és 1989 között, hanem a nem létezése 1949 és 1961 között. Az 1949-ben Németország szovjet megszállási övezetéből alakult Német Demokratikus Köztársaság (NDK) volt az egyetlen pártállam a szovjet blokkban, amelyben huzamos ideig szabad átjárás volt a két világrendszer között. Ezt az átjárást a győztes nagyhatalmak Berlin státuszáról kötött megállapodása biztosította. Csakhogy szovjet típusú pártállamot nyitott határok mellett működtetni lehetetlen. Még akkor is, ha ez a határ egy exklávét, Nyugat-Berlint határolja.

A Berlini fal nem különbözött a szovjet blokkot a külvilágtól elszigetelő vasfüggöny többi szakaszától, például a Magyarország és Ausztria közötti határzártól – a funkciójára nézve. Más tekintetben persze igen. A világ kettéosztásának, a nyugati és keleti világrendszer közötti hidegháborúnak a szimbóluma volt. Gyökeresen megváltoztatta Európa egyik legjelentősebb metropolisának mindennapi életét. Milliók ütköztek bele, milliók éltek a közvetlen közelében nap mint nap, s ebből kifolyólag a világ egyik legjobban és legkegyetlenebbül őrzött s leginkább szem előtt lévő határává kellett válnia.

A Berlini falat nem Berlinben törték át, hanem Magyarországon. Amikor 1989. február 28-án az MSZMP PB elhatározta a műszaki határzár lebontását Magyarország nyugati határán, a Berlini fal sorsát is eldöntötték. A határzárat május–június folyamán lebontották. Az NDK nyugatra igyekvő polgárai rögvest ellepték Magyarországot. Megkezdődtek a határátlépési kísérletek, lezajlott a tömeges határátlépésre lehetőséget és példát adó Páneurópai Piknik. A kelet-német menekültek kényszerhelyzetbe hozták a maga átmentésén fáradozó állampártot. Szeptember 11-én megnyílt a határ. Ettől kezdve a Berlini fal már nem akadályt jelentett, hanem csak kerülőt. Amikor Csehszlovákia is megnyitotta a nyugati határait, ez a kerülőút is alaposan lerövidült, és a fal végképp tarthatatlanná vált.

Walter Ulbricht

A Berlini fal „még ötven vagy akár száz esztendő múlva is állni fog, ha nem szűnnek meg azok az okok, amelyek fölépítését annak idején szükségessé tették” – jelentette ki Erich Honecker, a német állampárt első embere 1989 januárjában. „Meg fogom érni a Berlini fal lebontását” – jelentette ki George Bush, az Egyesült Államok akkor 65 éves elnöke 1989 szeptemberének elején. Két hónappal később belevágták a csákányt a Berlint Berlintől elválasztó falba, Bush pedig 29 évvel élte túl ezt a történelmi eseményt.

A Szovjetunió a világháború után megpróbálta elérni, hogy a nyugati nagyhatalmak adják fel berlini megszállási zónáikat. Ebből a célból vették blokád alá Berlin nyugati megszállási övezeteit 1948–49-ben. A blokád kudarcot vallott, de az 1949-ben megalakított NDK is. Az NSZK egyre vonzóbbá, az NDK egyre taszítóbbá vált. Bő évtized alatt, 1949 és 1960 között a lakosság 15%-a, 2,6 millió ember költözött át az NSZK-ba.

1961-ben az év első szűk kétharmadában, a berlini határ augusztus 13-i lezárásáig már 207 ezer állampolgár emigrált Berlinen keresztül. Ha a határok nyitva maradtak volna, ez a szám az év végére már megközelítette vagy meghaladta volna az 1953-as csúcsot, amikor a berlini felkelés leverése duzzasztotta fel a menekültáradatot 331 390 főre. Az 1960-as, a magyarországinál is gyorsabb és brutálisabb szövetkezetesítési kampány után nagyon sokan hagyták el az országot, akiket addig oda kötött a földjük. 

Conrad Schumann 19 évesen a szabadságot választotta és dezertált

A határ lezárása előtti napokban már naponta 1500–1900 menekültet regisztráltak Nyugat-Berlinben. Ekkor már hónapok óta arról szólt az NDK-ban mindenki számára elérhető nyugat-német média, hogy a kelet-német vezetők a határ lezárására készülnek. Az emberek arról suttogtak, hogy hatalmas mennyiségű szögesdrótot szállítottak a fővárosba, és jelentősen megnövelték a városban és környékén állomásozó katonai egységek számát. Walter Ulbrichtot, az NDK akkori diktátorát szembesítette egy nyugat-német újságíró ezekkel a híresztelésekkel, s ő 1961. június 15-én, a határ lezárása előtt két hónappal kijelentette: „Senkinek sincs szándékában falat építeni.” Ebből is tudhatták, akik tudni akarták, hogy ideje lelépni.

Az NDK számára a határ lezárása fájdalmas veszteséget jelentett, mert 63 ezer kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, és az ő fizetésük volt az ország egyik legfontosabb valutaforrása. Őket sokféleképpen megsarcolták. Például nyugat-német márkában fizettették meg velük a lakbért, mégpedig az irreális árfolyamból kifolyólag négyszeres értékben. (Kelet-Berlinbe kb. tízezren jártak át dolgozni Nyugat-Berlinből.) Másrészt viszont a fiatal és szakképzett munkaerő gyors eláramlása a krónikus munkaerőhiánnyal küszködő „tervgazdaságban” gazdasági (és persze demográfiai) katasztrófával fenyegetett.

20 évvel később

A Varsói Szerződés tagállamainak 1961. augusztus 3–5-én megtartott moszkvai konferenciáján Ulbricht megszerezte Moszkva támogatását a Berlini fal megépítéséhez. A tagállamok kormányai közös közleményt adtak ki, amelyben a berlini határ lezárását kezdeményezték: „A világon sehol sincs még egy olyan hely, ahol idegen államok annyi kém- és bujtogató központot koncentráltak, s ahol oly büntetlenül működhetnek, mint Nyugat- Berlinben. Ezek a központok különböző diverziós ténykedésre ügynököket küldenek a Német Demokratikus Köztársaságba, kémeket toboroznak és ellenséges elemekkel összejátszva, szabotázscselekményeket szerveznek és nyugtalanságot szítanak az NDK-ban. A Szövetségi Köztársaság uralkodó körei és a NATO-országok kémszervezetei a Német Demokratikus Köztársaság gazdasági életének aláaknázására használják fel a nyugatnémet határon fennálló közlekedési állapotot. A Szövetségi Köztársaság kormányszervei és konszernjei rászedéssel, korrupcióval és zsarolással arra bujtogatják az NDK lakosságának bizonyos ingadozó rétegeit, hogy Nyugat-Németországba menjenek át. E rászedett embereket bekényszerítik a Bundeswehrbe, illetve a különböző országok kémszervezetei toborozzák össze, majd ismét az NDK-ba küldik. [...]

A Varsói Szerződés tagállamainak kormányai azzal a javaslattal fordulnak az NDK népi kamarájához, kormányához és a Német Demokratikus Köztársaság minden dolgozójához, léptessenek életbe olyan rendelkezést, amellyel a nyugat-berlini határon megbízhatóan elzárják a szocialista tábor országai ellen irányuló felforgató tevékenység útját, és biztosítsanak megfelelő őrséget és hatékony ellenőrzést Nyugat-Berlin egész területe körül, beleértve a demokratikus Berlinnel való határát is. A Varsói Szerződés tagállamainak kormányai természetesen megértik, hogy ezek az óvintézkedések bizonyos kellemetlenséget okoznak a lakosságnak, de figyelembe véve az előállt helyzetet, mindez végső soron kizárólag a nyugati hatalmak és mindenekelőtt a Szövetségi Köztársaság kormánya magatartásának következménye. A nyugat-berlini határ nyitva tartása eddig abban a reményben történt, hogy a nyugati hatalmak nem fognak visszaélni a Német Demokratikus Köztársaság kormányának jóakaratával. Ők azonban figyelmen kívül hagyva a német nép és Berlin lakosságának érdekeit, a nyugat-berlini határnál fennálló szabályzatot alattomos felforgató tevékenység céljaira használták ki. A jelenlegi természetellenes helyzetnek a nyugatberlini határ megerősített őrzésével és ellenőrzésével véget kell vetni.”

Tűz parancsra: gyilkosság a falnál

Az NDK népi kamarájának közleménye mindehhez még hozzáfűzte, hogy „az Adenauer-kormány tervszerű előkészületeket tesz a Német Demokratikus Köztársaság ellen indítandó polgárháborúra. A Német Demokratikus Köztársaság Nyugat-Németországba látogató állampolgárainak fokozott terrorista üldöztetésben van részük.”

Amikor a Varsói Szerződéshez tartozó országok kormányainak fent idézett közös nyilatkozata a szovjet blokk sajtójában, így a magyarban is 1961. augusztus 15-én nyilvánosságra került, a berlini határ már le volt zárva.

Augusztus 13-ra virradó éjszaka a kelet-német fegyveres erők 15 ezer katonája lezárta a határt. A határ mentén, az NDK területén szögesdróttekercseket húztak ki, árkot ástak, fonatos drótkerítést építettek. A 80 átkelőhelyből 68-at megszüntettek. Elvágták a két városrész között közlekedő gyorsvasút és metró vonalait, csak a friedrichstrassei állomást hagyták meg határállomásnak. Augusztus 15-én megjelentek az építőmunkások, és fegyveres felügyelet mellett elkezdték építeni a falat.

J. F. Kennedy elnököt W. Brandt polgármester és K. Adenauer kancellár fogadta Nyugat-Berlinben (1963)

Azelőtt egy átlagos napon kb. félmillió ember közlekedett Kelet- és Nyugat-Berlin között. Elképzelni is nehéz, mekkora sokkot okozott a határ lezárása. A fal rengeteg embert fosztott meg a munkahelyétől, rokonok, családtagok tömegét zárta el egymástól. A közszolgáltatások leromlottak, a kommunális hulladék elhelyezése sokáig megoldatlan maradt, ami súlyos környezeti problémákhoz vezetett. Az elektromos hálózatot szétvágták, s Nyugat-Berlinben egy időre bizonytalanná vált az áramellátás. A későbbiekben sokan elköltöztek Nyugat-Berlinből a város elszigeteltsége miatt.

Gorbacsov és Honecker közösen ünnepelte az NDK 40 éves fennállását 1989. október 6-án

A fal fennállásának 28 éve alatt 268 menekülési kísérletet regisztráltak. Ezek közül 125 végződött halállal. 62 áldozatot lelőttek. Nyolc határőrt a menekülők lőttek le. Voltak, akik az első napokban úgy haltak meg, hogy a Bernauer Strassén, ahol a kapuk Kelet-Berlinre az ablakok a ház túloldalán Nyugat-Berlinre néztek, megpróbáltak összekötött lepedőkön lemászni vagy ledobott párnákra, paplanokra leugrani. Az áldozatok között nyugat-berliniek is voltak, akiket akkor lőttek le, amikor megpróbáltak segíteni a menekülőknek.

A határon szigorú tűzparancs volt érvényben. A határőröknek figyelmeztetés nélkül lőniük kellett a menekülőkre. Az NDK-ban az emigrálás kísérletét is szigorúan büntették. Tízezrek kerültek börtönben emiatt.

A falnál leadott halálos lövések ügyében a fal lebontása utáni másfél évtizedben közel száz embert állítottak bíróság elé. 35 vádlottat felmentettek, 44-en felfüggesztett börtönbüntetést kaptak, 11-en kerültek ténylegesen börtönbe. Erich Honecker perét a vádlott májrákja miatt megszakították, Willi Stoph egykori miniszterelnök pere is egészségi okokból maradt félbe. Egon Kernz, a kelet-német állampárt utolsó vezetője, aki a fal megnyitása idején vezette a pártot, több mint két évig ült börtönben. Kevésbé ismert pártvezetők, illetve a határőrség parancsnoka kapott hosszabb, 6–7 éves börtönbüntetést.

Sikeres szökés falbontással 1962-ből

A fal történetéhez a csodálatos menekülések története is hozzátartozik. A 24.hu a fal pusztulásának 25. évfordulóját a tíz legcsodásabb menekülés leírásával ünnepelte. Conrad Schumann 19 éves sorkatona egy óvatlan pillanatban átugrott az akkor még alacsony szögesdróton, és ezt a pillanatot elkapta egy fotós. Egy mozdonyvezető fölfedezett egy vágányt, amelyet elfelejtettek fölszedni, és ott vágtatott át nyugatra a szögesdrótot átszakítva a mozdonnyal, rajta családjával és barátaival. Voltak, akik szovjet tiszti egyenruhában autóztak át egy átkelőhelyen, ahol csak odaintettek a határőröknek, akik készségesen felnyitották a sorompót. Az egyik menekülő nyílhoz erősített kábelt lőtt át a túloldalra egy magas ház tetejéről, amelyet a túloldalon élő párja a kocsijához erősített, ő pedig, mint egy drótkötélpályán, átrepült a fal felett. Egy artista egy használaton kívüli villanyvezetéken kötéltáncolt át Nyugat-Berlinbe. Idősebb menekülők alagutat ástak, és azon keresztül sétáltak át a fal alatt…

Hosszabb ideig tartott, míg a fal (többek között önkéntesek, fiatalok társadalmi munkájával) elkészült, s még hosszabb ideig, míg a határsáv valamennyi eleme kiépült. A magyar sajtó a határ lezárása után még hónapokig nem beszélt falról. A lezárt határt nálunk csak 1962 elejétől emlegették falként. Az építményt az NDK-ban Antifasiszta Védőfalnak, Nyugaton Berlini falnak nevezték. A kelet-német elnevezés azt a hivatalos álláspontot tükrözte, hogy Nyugat-Németország neofasiszta állam, a Harmadik Birodalom folytatása. A magyar állampárt dokumentumaiban is neofasiszta államként beszélnek az NSZK-ról (számos ilyen dokumentumot olvashatunk Kovács András nemrég megjelent A Kádár-rendszer és a zsidók című könyvében), de a magyar nyilvánosságban ezt azért nemigen hangsúlyozták, és a falat is nyugatiasan Berlini falnak nevezték. Míg a Berlini falra 584, az Antifasiszta Védőfal kifejezésre mindössze hét találatot ad az Arcanum a pártállami idők magyar sajtójából, és az a hét találat is kelet-német forrásokból származó szövegekhez vezet. A Neues Deutschland vezércikkéből vett idézethez, egy „berlini sportlevélhez”, az NDK-követség katonai attaséjának cikkéhez, a Pajtás NDK-ról szóló rejtvénypályázatához stb. 

Tüntetés Lipcsében 1989. október 30-án

1989 januárjában, a Helsinki Értekezlet bécsi utóértekezletén az amerikai, az angol és a nyugat-német külügyminiszter (George Shultz, Geoffrey Howe, Hans-Dietrich Genscher) kórusban szorgalmazták „a hidegháború relikviájának”, az „embertelen” Berlini falnak a lebontását. A szovjet álláspont (amelyet akkor Eduard Sevarnadze külügyminiszter, később Gorbacsov is) képviselt, az volt, hogy ez az NDK belügye, minden országnak joga van eldöntenie, miként védi meg a határait. A Berlini fal nem lehet az enyhülésnek, a közös Európa-ház kiépítésének az akadálya. A szovjet vezetők mindenesetre jelezték, hogy rajtuk nem múlik. Alekszander Jakovlev, az SZKP KB titkára kijelentette, hogy „a Berlini fal nem a miénk, nem mi építettük”.

Ezekre a megnyilatkozásokra érkezett Honeckertől az a válasz, hogy a fal még ötven-száz év múlva is fennállhat, ha a viszonyok Nyugaton nem változnak meg alapvetően. Mert: „a szocialista német államnak kötelessége megvédenie állampolgárait a nyugati kábítószer-élvezet förtelmeitől, gazdaságát pedig a kifosztástól”.

A kifosztásra azt hozta fel példaként, hogy Nyugat-Berlinben a bankok hét kelet-német márkát kérnek egy nyugat-német márkáért. (Ezek szerint Magyarország is kifosztotta az NDK-t, hiszen nálunk is kb. hétszerannyiba került egy nyugat-német márka, mint egy kelet-német. Valójában az NSZK támogatta az NDK-ben élő „nemzetrészt” azzal, hogy a két ország közötti kereskedelemben elfogadta az NDK által megállapított hivatalos – és irreális árfolyamot.)

A kelet-német tévé beszámol az új utazási szabályokról

A magyarországi sajtó minden álláspontot közvetített, és egyiket sem kommentálta. De az Élet és Tudomány már 1989. március 3-án nagy cikket közöl a Berlini fal történetéről, amely nyugati lapban is megállta volna a helyét.

Júniusban Gorbacsov kifejezte reményét, hogy hamarosan megszűnnek azok az okok, amelyek a „műtárgy” megépítését indokolttá tették.

Augusztusban a berlini határ lezárásának 28. évfordulóján az Izvesztyija részletesen ismerteti a kelet-német állampárt központi lapjának, a Neues Deutschlandnak a vezércikkét: „A központi pártlap illuzórikusnak és kudarcra ítéltnek nevezi a fal eltüntetésére irányuló nyugati törekvéseket és kifejti: Keletnek és Nyugatnak egyaránt érdekében állt, hogy rend legyen azon az érzékeny határon, amelyen a két világrendszer néz farkasszemet egymással koncentrált katonai erejével.” Érzékelhető volt az eltérés a szovjet pártlapok és a Gorbacsov-párti szovjet vezetők fogalmazásmódja között.

A vasfüggöny magyarországi szakaszának lebontása és kivált a magyar határ megnyitása után a Nyugatra tartó kelet-német állampolgárok előtt már csak utóvédharcot folytattak a fal védelmezői. Ekkor már a szovjet illetékes, az SZKP KB nemzetközi osztályának vezetője, Valentyin Falin is egyértelműbben nyilatkozott: „Mindkét oldalon jól tennék, ha alaposan utánagondolnának, mi tette szükségessé annak idején e korszerűtlen építmény létrehozását. Akkor a gyakorlati megoldásokat is megtalálnánk.”

Október 18-án lemondott Erich Honecker. Egon Krenzet választották meg a Német Szocialista Egységpárt főtitkárának. Október 30-án háromszázezer fő részvételével hatalmas tüntetésen követelték Lipcsében a fal lebontását és az NSZEP vezető szerepének megszüntetését. Ezen a napon jelent meg a magyar miniszterelnök nyilatkozata a Die Welt-ben. A magyar vezetők csak ekkor nyilvánítottak véleményt a falról (az ellenzéki pártok természetesen már sokkal korábban). Németh ezt nyilatkozta: „Ami a Berlini falat illeti, ennek megépítése annak idején nem volt helyes, ma még kevésbé az. A közös Európa-házban nem lehetnek lezárt falak és ajtók, szögesdrótok. Ilyen megoldásokkal nem lehet megállítani a történelem kerekét, nem lehet fékezni a népek szabadságvágyát. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor a Berlini fal ügye napirendre kerül.”

Schabowski nevezetes sajtótájékoztatóján nem találja a papírját

Pár nappal később már el is jött ez az idő.

Miután már Csehszlovákia is átengedte a kelet-német állampolgárokat Nyugatra, az utazási korlátozások az NDK-ben végképp fenntarthatatlanokká váltak. November elsején Egon Krenz sajtótájékoztatón jelentette be, hogy „valamennyi NDK-állampolgár joga útlevelet kapni és a világ bármely államába elutazni. Arra, hogy ebben a helyzetben mi szükség van a Berlini falra, azt válaszolta, hogy a fal nem egyszerűen határ, hanem két társadalmi rendszert, két katonai tömböt választ el. A két német állam újraegyesítése nincs napirenden — húzta alá.” És még azt is hozzátette, „hogy az NDK-nak annak idején óriási anyagi veszteségei származtak abból, hogy a két német állam között a határ sokáig szinte teljesen nyitott volt”.

Ezt az immáron nyilvánvalóan tarthatatlan álláspontot egy hétig tartották. Közben november 4-én Gorbacsov Berlinbe érkezett, és gyors változásokat szorgalmazott.

November 9-én az NSZEP PB a külföldre utazást felszabadító törvényekről tárgyalt és döntött. Az ülés utáni sajtótájékoztatón Günter Schabowski (aki majd hét év börtönbüntetést kap a falnál elkövetett gyilkosságok miatt, s annak a felét le is üli) elveszti a sillabuszát, amelyre fölírták neki, hogy mikor lép életbe az utazási szabadság, ezért az erre vonatkozó kérdésre zavartan azt felelte, hogy hát ismeretei szerint azonnal. Ezt a nyilatkozatot a televízió egyenesben közvetítette, és rögvest hatalmas tömegek indultak meg a fal felé, főleg Keletről persze, de Nyugatról is. A határőrök zavarban voltak, nem tudták, mi a teendő. Végül 23 órakor az egyik határátkelőhelyen megszüntették az ellenőrzést, felnyitották a sorompót – és egymásba áradt a két városrész népe!

A következő napokban kelet- és nyugat-berliniek csákányokkal vonultak a falhoz, és hozzáláttak a bontásához. Még eltartott egy ideig, amíg a hatóságok eldöntötték, miként és milyen ütemben bontják le a határzárat. Egy ideig még létezett a határ, hiszen a két Németország csak 11 hónappal később egyesült. Még újjá is építették itt-ott a polgárok által spontánul lerombolt falrészeket, de ennek már nem volt jelentősége. November 9-e után a fal mint elválasztó, akadályozó tényező nem létezett többé.

Zentai Péter tudósította a 168 óra hallgatóit telefonon a szabad Berlin első napjairól: „Kelet-Berlinben igazi a káosz. Olyan káosz, amelybe valami fantasztikus fegyelem is vegyül... ma Kelet-Berlinben megbénult az élet. Nincsen telefon, nincs taxi, nincs tömegközlekedés. Mindenki megy a saját feje után, ugyanis nem mennek be az emberek dolgozni. Mindenki megy Nyugat-Berlinbe ezen a hétvégén. Nyugat-berliniek vannak most furcsa módon Kelet-Berlinben. Mintha kicserélődött volna a lakosság. Ami pedig a 'fegyelmezett káosz' kifejezést illeti, arra azt tudom mondani, hogy 3–4 kilométeres sorok kígyóznak a különböző átkelőhelyeknél, és ezek az emberek fantasztikus módon tűrik ezt a külső szemlélő számára megalázó helyzetet. Mindenki vár a sorára és vállalja ezt a 3–4 órát. Utána vállalja azt a 2–3 órát, amit a bankoknál vagy éppenséggel egy olyan postahivatal előtt kell eltölteni, mint ahonnan most beszélek. Ugyanis itt is fölveheti minden keletnémet azt a 100 márkát, amely a nyugatnémet, illetőleg a nyugat-berlini szenátustól ajándékba jár.

[...] drámai jeleneteknek voltunk szemtanúi. Családok most találkoznak először. Éppen fél órával ezelőtt beszéltünk egy olyan nagyapával, aki először látta az unokáját. Az üzlettulajdonosoknak óriási forgalmuk van, ugyanakkor az utca embere, akinek itt Nyugat-Berlinben is rosszul megy, fél attól, hogy ezek a keletnémetek elfoglalják majd a munkahelyeket. [...] a Brandenburgi kapu környékén az éjszaka drámai jelenetek játszódtak le: nyugat-berliniek és közéjük vegyült kelet-berliniek elkezdték csákányokkal ütni-verni a falat, sőt szemtanúja voltam éjfél körül annak, hogy a brandenburgi kapu nyugati oldalán ezrével sértették meg az NDK felségterületét, ugráltak le a falakról, jóllehet tízszer, hússzor elhangzott hangosbeszélőn a figyelmeztetés az NDK-hatóságok részéről, hogy álljanak meg, Nyugat-Berlin polgárai, nyugalom, minden rendeződik, nyugalom! Ennek ellenére leugráltak és kórusban üvöltözte körülbelül tízezer ember, hogy Le a fallal, le a fallal!”  
 
Rod Menso