Végre lehetőség lesz nem csak az általános iskolai, hanem a magasabb szintű tanulmányokat folytató rabok ösztöndíjazására is, ha a büntetés-végrehajtási kódex mostani változatát fogadják el. Keletkezhetnek viszont új problémák.

A fogva tartott fiatalkorúak túlnyomó része jár iskolába. Az iskolaköteles korúaknál ez nem csak lehetőség, hanem kötelesség is. Nem kell nagyon megfeszülni, hogy a börtönök rábírják a fiatalkorúakat legalább az iskolába járásra, az ugyanis némi változatosságot hoz a rabélet egyhangúságába, a jelenleg havi 10 333 Ft-os ösztöndíj pedig újabb ösztönzést jelent, ráadásul enyhíti a fiatalkorúakat különösen sújtó börtönszegénységet. (Országosan most évi mintegy 15 milliót költ az állam mintegy 1400 fogvatartott ösztöndíjára.)

Felmerült, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) a közeljövőben átalakítja az ösztöndíjrendszert, és a nivelláló szisztémában nagy szerepet vagy legalábbis szerepet kapna az iskolai eredmény. A Magyar Helsinki Bizottság nem támogatja a drasztikus átalakítást.

A civil életben, iskolákban természetesen ösztönzőleg hathat a diák teljesítményének premizálása, de meglátásunk szerint a börtönben minden olyan intézkedés, ami fokozza a fiatalok között egyébként is meglévő egyenlőtlenségeket, veszélyes helyzetet teremt, és az átrendezés „közösségi költsége” nagyobb lesz, mint a nivellálás hozadéka. Egy érdemjegyekre épülő ösztöndíjrendszert látszólag problémamentesen be lehetne vezetni, mondjuk úgy, hogy a mostani keret 10%-ából képeznék a premizálás bázisát, de a fiatalkorúak között megjelenő – „normál”, tehát a „szabad életben” indokolható – egyenlőtlenség a börtönökben súlyos következményekkel járhat. A különbségtétel rab és rab, fiatalkorú és fiatalkorú között, bármennyire is igazságosnak tűnik első látásra, nem érné meg. Bezárva, börtönben a kintiekhez képest a kicsinyke különbségek is óriásira növekednek és végzetes jelentőséggel bírnak.

Szervezetünk sokkal jobb iránynak tartotta inkább azt, ha az eddigi ösztöndíjrendszert kiterjesztenék a 8 osztály felett járó diákokra is. Visszatetszőnek és károsnak találtuk, hogy míg a rendes ütemben haladó diák semmi pénzt nem kap, addig a többszörös bukó meg hozzájut a támogatáshoz. „Az egyik 15 éves, aki 6. osztályba jár, ösztöndíjat kap, míg kortársa, aki a többséggel haladt együtt, most, hogy kilencedikes, nem kap semmit. Úgy lenne helyes, ha mindkettőjük tanulását támogatnák” – javasoltuk a BVOP-nak a szirmabesenyői intézetről írott jelentésünkben.

Csóti András megbízott országos parancsnok első levelében nem értett velünk egyet, mondván, az ösztöndíjrendszer valóban problematikus, de más okból, mint azt mi gondoljuk. Szerinte az alanyi jogon járó juttatás azzal az eredménnyel jár, hogy a nem teljesítő tanuló ugyanúgy megkapja az ösztöndíjat, mint aki törekvő és jól tanul, így a motiváció nem a tudásvágy és teljesítés lesz az oktatásban való részvétel mellett, hanem a börtönszükséglet forrásának megteremtése. Pedig arra kell törekedni, vélekedett Csóti, hogy a tanulók felismerjék az oktatás morális értékét, és ne a pénz legyen az elsődlegeses motiváló tényező, hanem a tudásvágy.

Válaszunkban egyetértettünk azzal, hogy a büntetés-végrehajtás egyik fő feladata a fogvatartottak reintegrációjának elősegítése, amelyben kiemelt szerepet kap az iskolai oktatás. Viszont továbbra is úgy láttuk, az egységes ösztöndíjazást felváltó differenciálás a céllal éppenséggel ellentétes hatást vált ki: visszafogja a tanulási kedvet, feszültséget szít a fiatalkorú elítéltek között, vagyis végeredményben akadályozza a fogvatartottak későbbi reintegrációját. Kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy minden egyes iskolapadban töltött hónap még azoknak az életkilátásait is javítja, akik egyébként bukdácsolnak vagy nem érdekli őket a tanulás. Az általános iskolai végzettség az egyik legfontosabb választóvonal a munkaerőpiacon is, aki nem rendelkezik vele, gyakorlatilag minden esélyét elveszíti a tartós, legális és jövedelmező munkának, végeredményben a „társadalmi tagságnak”, és ez a nemkívánatos helyzet nagy eséllyel tereli őt a devianciák, köztük a bűnözés világa felé.

A tanulók közötti pénzbeli differenciális a börtönön belül nagy valószínűséggel azzal a nem szándékolt következménnyel járna, hogy az ösztöndíjból kevéssé vagy egyáltalán nem részesülők még kevesebb figyelmet fordítanak a tanulásra vagy akár abba is hagyják tanulmányaikat. Az ösztönzés módja inkább a jutalmazás (nevelői dicséret) lehetne, amely esetenként elősegítheti a feltételes szabadlábra helyezést is. Túlzott az az elvárás, hogy a diákok tudásvágyból vagy morális elkötelezettségből tanuljanak eztán. Ez a börtön világán kívül is igen ritka. Reálisabb, ha a büntetés-végrehatás elérhetőbb célokat fogalmaz meg. Voltaképpen lényegében mindegy is, milyen motívumok bírnak rá valakit a tanulásra, csak tanuljon.

Nagy örömünkre újabb levelében Csóti vezérőrnagy már arról számolt be, hogy a jövőbeni szakmai elképzelések szerint kiterjesztik az ösztöndíjban részesülő fogvatartottak körét a gimnáziumi, szakközépiskolai, szakiskolai oktatásban, szakképzésben vagy továbbképzésben, továbbá a felsőoktatásban résztvevőkre is.

A készülő és társadalmi egyeztetésre bocsátott büntetés-végrehajtási kódex tervezete szerint a szakközépiskolai, szakiskolai oktatásban, illetve a szakképzésben vagy továbbképzésben részt vevő elítéltet a képzés ideje alatt az alapmunkadíj egynegyedének megfelelő pénzbeli térítés, azaz ösztöndíj illeti majd meg. (A tervezet egyelőre nem tisztázza, mennyi is lesz az alapmunkadíj, de bízzunk benne, hogy az egynegyede nem lesz kevesebb, mint a mostani 10 333 Ft-os ösztöndíj.) Parancsnoki engedéllyel ösztöndíjat kaphat az egyetemista, főiskolás is. A börtön oktatási-képzési megállapodást köt az elítélttel, és ha az a megkezdett képzéseken önhibájából nem vesz részt, illetve indokolatlanul megszakítja, akkor a rab a felmerült költségek teljes vagy részleges megtérítésére kötelezhető. Ez helyesnek látszik.

Nem világos viszont, milyen következménye lehet majd annak, ha a tervezet egy másik pontját is elfogadja a parlament. Eszerint mégis differenciálnának tanuló és tanuló között, mégpedig „az elítélt tanulmányi eredményétől, szorgalmától és magatartásától függően”. A kiegészítő ösztöndíj elbírálását és a kiegészítő ösztöndíj mértékét rendelet szabályozza majd. Erről még semmit sem tudunk.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

Hoppál Péter pártszóvivő szíves figyelmébe: A Helsinki Bizottság a mindenkori kormány kritikusa. Nem befolyásolják pártpolitikai megfontolások. Jogi kritikáink visszaigazolódtak, jobb lett volna hát időben meghallani azokat. Magyarok jogainak védelme miért volna magyarellenes cselekedet?

A Heti Válasz 2013. augusztus 15-i számában Soros, nyiss nekem tért… címmel megjelent írásában Bódis András lényegében tényként kezeli, hogy Magyarországgal szemben létezik nemzetközi összeesküvés, amelynek hátterében Soros György áll, s amelynek keretében – a hetilap alcíme szerint – „Amerikából fizetik a baloldal civiljeit”. A cikk főszövegében nem esik szó a Magyar Helsinki Bizottságról, de a Soroshoz köthető szervezetek támogatottjait felsoroló táblázatban szerepel a bizottság is, amelynek politikai tevékenységeként a cikk írója Kőszeg Ferenc alapító elnök egykori SZDSZ-es tevékenysége mellett azt jelöli meg, hogy „rendre támogatja a kormányellenes tüntetéseket”.

A Helsinki Bizottságot érintően szinte szóról-szóra ugyanezzel a szöveggel – még a civil szót is ugyanúgy idézőjellel használva – jelent meg augusztus 16-án Pilhál Tamás Soros félmilliárdjából épül a „civil” baloldal című cikke a Magyar Nemzet nyomtatott kiadásában. Majd Hoppál Péter, a Fidesz pártszóvivője emelte a tétet, és 2013. augusztus 17-én megtartott sajtótájékoztatóján a sejtető félmondatokon túllépve egyenesen azt közölte: a Soroshoz köthető szervezetek által támogatott szervezetek „álcivilek”, „fizetett statiszták”, „dollármilliókért kitartott szervezetek”, amelyeknek „mindössze […] annyi feladatuk van cserébe az amerikai pénzekért, hogy minden fronton támadják […] a magyar kormányt, támadják a Fideszt, és támadják Magyarország miniszterelnökét”. Azon újságírói felvetésre, miszerint az általa megnevezett szervezetek – köztük a Helsinki Bizottság – a korábbi kormányokat is kritizálták, Hoppál Péter a következő választ adta: „a kérdés, hogy akkoriban kaptak-e ilyen tetemes amerikai támogatásokat, erről nem szól a cikk, úgyhogy erről nem tudunk. Ma kapnak külföldi jelentős támogatásokat, és a külföldi megrendelést teljesítik, és Magyarországot a külföld előtt lejáratják.”

Hoppál Péter jól látja. Pontosan ez az egyik fontos kérdés, amelyet fel kellett volna tennie, mielőtt nekilát besározni a civil szervezeteket. De itt legalább őszinte választ adott: nem tudja. Saját bevallása szerint is anélkül állította tehát, hogy ezek a szervezetek – közöttük a Helsinki Bizottság – pénzért eladták önmagukat és a hazát, hogy utánajárt volna, milyen kormánykritikus tevékenységet folytattak az előző kormányzati ciklusok alatt, és e korábbi időszakokban kaptak-e támogatást a Soros Györgyhöz köthető donoroktól.

Pedig sem neki, sem a Heti Válasz és a Magyar Nemzet újságíróinak nem lett volna túl nehéz megtalálni ezeket az információkat. A honlapunkon ugyanis nem csak a tevékenységünk dokumentumai találhatók meg, hanem a közhasznúsági jelentéseink is, amelyek valamennyi forrásunkat feltüntetik, mégpedig a finanszírozó nevének és az adományozott összegnek a fillérre pontos megjelölésével. Nagy valószínűséggel a Heti Válasz „tényfeltáró” újságírója is ebből a forrásból dolgozott. Arról, hogy miért nem volt benne (sem) annyi erkölcsi és intellektuális igényesség, hogy a korábbi évek vonatkozásában is ellenőrizze a Soroshoz köthető támogatásaink mértékét, inkább nem bocsátkozunk találkozásokba.

Inkább – elvégezve helyettük és Hoppál szóvivő helyett a munkát – ismertetjük a tényeket.

1) A Helsinki Bizottság két évtizede a mindenkori kormány kritikusa

Mindenekelőtt hadd emlékeztessük Hoppál Pétert és a „tényfeltáró” újságírókat: a jogvédelemnek bevett eszköze a nemzetközi figyelem felhívása azokra az anomáliákra, amelyeket a hazai keretek között nem lehet orvosolni. Ezzel ellenzéki korában a Fidesz is élt – például az Európai Néppárt európai parlamenti frakciója által a 2006. őszi eseményekről szervezett meghallgatás alkalmával. De úgy tűnik, Hoppál Péter szerint az, hogy a nemzetközi szervezetekhez címzett kormánybírálat legitim jogvédelmi eszköz vagy pedig az ország „lejáratása”, kizárólag annak függvénye, hogy éppen számára kedves párt van-e hatalmon. Ráadásul amennyiben akár ő, akár az érintett újságírók vették volna maguknak a fáradságot, és megnézik a honlapunkon, hogy vajon például 2002 és 2010 között írtunk-e nemzetközi szervezeteknek jelentéseket a magyarországi emberi jogi helyzetről, – számukra valószínűleg – meglepő felfedezést tehettek volna.

a)      2005-ben, amikor a Soros Györgyhöz köthető szervezetek 33 millió forinttal (összköltségvetésünk 20%-ával) támogatták szervezetünket, az Európa Tanács Kínzás megelőzésére létrehozott bizottságának (CPT) írtunk igen kritikus jelentést.

b)      2006-ban („Soros-támogatás”: 42,8 millió forint, az összköltségvetés 24%-a) az ENSZ Kínzás elleni bizottságát tájékoztattuk a kínzás elleni egyezmény magyarországi érvényesülésének hiányosságairól, egyebek mellett a 2006. őszi rendőri túlkapásokról.

c)       2008-ban („Soros-támogatás”: 39,5 millió forint, 28%) az Európa Tanács Rasszizmus és intolerancia ellenes bizottságához nyújtottunk be árnyékjelentést a magyarországi helyzetről.

d)      2009-ben („Soros-támogatás”: 40,4 millió forint, 24%) ismét a CPT-t tájékoztattuk a kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmóddal kapcsolatos magyarországi fejleményekről, többek között a 2006 őszével összefüggésben indult eljárásokat érintő kifogásainkról.

e)      Végül 2010 márciusában („Soros-támogatás”: 63 millió forint, 33%) az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának nyújtottunk be elemzést a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának végrehajtásáról (szintén kitérve a 2006. őszi jogsértések fejleményeire).

Ilyen irányú tevékenységünk tehát messze nem új keletű, és semmilyen módon nem függ attól, hogy MSZP-nek, vagy Fidesznek hívják a kormánypártot. A jogvédő szervezetek tevékenységének lényege ugyanis az egyénnek az állammal szembeni védelme, a túlterjeszkedésre természeténél fogva hajlamos közhatalomnak a civil kontrollja. Ilyen értelemben tehát a Helsinki Bizottság mint jogvédő szervezet nem Horn Gyula, Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc „ellenfele” a pártpolitikai térben, hanem a mindenkori hatalom kritikusa. Nem véletlen, hogy az előző kormányzati ciklusban, Balog Zoltán elnöksége idején az országgyűlés emberi jogi bizottságának üléseire állandó meghívásuk volt azoknak a szervezeteknek, amelyeket Hoppál Péter és a két cikk pellengérre szeretne állítani. Csakhogy akkoriban „Soros-támogatottságunk” nem adott okot gyanúra. Talán az sem véletlen, hogy az állandó meghívás érvényét vesztette, amint a jelenlegi ciklus elején az emberi jogi bizottság elnöke kormánypárti képviselő lett.

2) A Helsinki Bizottság kritikáit nem befolyásolják pártpolitikai megfontolások

Ha nem lenne olyan szomorú, tulajdonképpen mulatságosnak is tarthatnánk, hogy a Helsinki Bizottság „politikai tevékenysége” címszó alatt mind a Heti Válasz, mind a Magyar Nemzet hivatkozik rá, hogy alapító elnökünk, Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselő volt.

Egyrészt azért komikus ez, mert Kőszeg Ferenc az 1998-as választásokon – éppen az 1994-ben újjáéledt Helsinki Bizottságban betöltött szerepére tekintettel – már nem indult (azaz több mint 15 éve nem képviselő), ráadásul közel hét éve, 2006 decemberében visszavonult a szervezet vezetésétől. Másrészt azért, mert az SZDSZ-es múlt valahogy nem jelentett problémát akkor, amikor Kőszeg Ferenc felemelte a szavát a 2006-os rendőri túlkapások miatt, vagy amikor a Fidesz aktuális elképzeléseivel egyező irányban érvelt a Független Rendészeti Panasztestület felállításának szükségessége mellett.

A cikkek szerint a Helsinki Bizottság „politikai tevékenységének” másik eleme, hogy a szervezet rendszeres támogatója a kormányellenes tüntetéseknek. A valóság ezzel szemben az, hogy a bizottság a jelenlegi kormányciklusban egyetlen tüntetést támogatott (rendszerességről tehát biztosan nem beszélhetünk), az viszont nem a kormány ellen, hanem az Alaptörvény negyedik módosításával szemben szerveződött. Ezt a jogszabályt olyannyira súlyos támadásnak véltük az alkotmányosság ellen (például azért, mert a kereskedelmi médiumokban folytatott választási kampányok korlátozásának a köztársasági elnök által kifogásolt és az Alkotmánybíróság által megsemmisített lehetőségét tuszkolta vissza az Alaptörvénybe, egyszerűen semmibe véve két független – hazai! – intézmény megállapításait), hogy úgy döntöttünk: a tüntetésektől való addigi intézményes távolmaradásunkat feladva, kivételesen szervezetként is részt veszünk a hangsúlyozottan civil – pártoktól független – megmozduláson.

Ha ezt bárki kormányellenes demonstrációnak tekinti, ám legyen, de azt, hogy a Helsinki Bizottság ettől a „baloldal civiljévé” válna, kikérjük magunknak. A bizottság nem bal- vagy jobboldali, nem szolgálja az ellenzéki pártok vagy bárki más politikáját. Az alkotmányos berendezkedés átalakításának kérdéseivel nem pártpolitikai szempontból foglalkozunk, tehát álláspontunkat nem aszerint alakítjuk ki, hogy éppen ki van hatalmon és ki ellenzékben. Nem érdekel bennünket, hogy tevékenységünkkel melyik politikai erőnek kedvezünk vagy okozunk kellemetlenséget.

A támogatás, a pénzadomány feltételéül nem fogadunk és soha nem is fogadtunk el pártpolitikai elvárásokat. A Soros Györgyhöz köthető szervezetek és más finanszírozóink sem támasztottak ilyeneket soha. Sem akkor, amikor a 2006-os rendőri túlkapások áldozatainak képviseletét elvállaltuk és végigvittük, sem 2007-ben, amikor a Kossuth téri kordonnal kapcsolatos rendőrségi panaszeljárást megindítottuk, de akkor sem, amikor a jelenlegi kormánypártoknak a fékek és ellensúlyok rendszerét súlyosan kikezdő intézkedéseivel szemben léptünk fel.

Egy összefüggés persze bizonyosan fennáll: minél többször sérti meg a jogállamiság, a demokrácia és az alapvető jogok követelményeit egy kormány, annál több a jogvédő szervezetek dolga. Az intenzív jogvédői aktivitás a jogállam siralmas állapotából következik, nem pedig abból, hogy a jogvédőket lefizette a „spekuláns pénztőke”.

3) A politikainak minősített kritikánkat maradéktalanul visszaigazolták a nemzetközi jogi fórumok

A rágalomhadjárat megindítóit egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy a jogvédő szervezetek nem pártállás alapján bírálták a kormánytöbbség tevékenységét, hanem tisztán jogi érveket hoztak fel, legtöbbször azon nemzetközi egyezmények rendelkezéseire hivatkozva, amelyeket Magyarország aláírt és magára nézve kötelezőnek ismert el. Azt pedig bírálóink végképp elmulasztották megemlíteni, hogy a kritikáinkat – amelyeket sokszor a TASZ-szal és az EKINT-tel közösen fogalmaztunk meg – a magyar Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Európa Tanács Velencei Bizottsága és az ENSZ Különmegbízottja rendre visszaigazolta. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy bírálataink alkotmány- és nemzetközi jogilag megalapozott állítások, nem pedig alantas politikai rágalmak voltak.

4) A Helsinki Bizottság biztosított lehetőséget a kormányzatnak a nemzetközi kritika elkerülésére

Szintén nem lényegtelen, hogy a legtöbbször kritikai észrevételeinkkel elsőként a kormánytöbbséghez fordultunk, és csak azután vittük az ügyeket nemzetközi színtérre, hogy a felvetéseink süket fülekre találtak. Jól példázza ezt a bírósági ügyáthelyezések esete. A Helsinki Bizottság – a TASZ-szal és az EKINT-tel közösen – már 2011 decemberében, a Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezéseiről szóló törvényjavaslat vitája során elektronikus levélben jelezte valamennyi kormánypárti képviselőnek (köztük Hoppál Péternek is), hogy ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményének a tisztességes eljárás elvét kimondó rendelkezéseivel az a megoldás, hogy az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke a törvényben meghatározottól eltérő bíróságot jelölhet ki valamely ügy tárgyalására. Kértük a képviselőket, hogy fontolják meg a lehetséges következményeket – strasbourgi elmarasztalások, jelentős ügyek újratárgyalása stb. – és ne szavazzák meg az erre vonatkozó módosító javaslatot. Kérésünket a több mint 260 kormánypárti képviselőből senki sem méltatta válaszra, a javaslatot az Országgyűlés nagy többséggel fogadta el.

Ezt követően jeleztük aggályainkat a megfelelő nemzetközi szervezeteknek, amelyek azokat maradéktalanul osztották is. Az ügyáthelyezést a vonatkozó nemzetközi normákba ütközőnek találta az Európa Tanács Velencei Bizottsága és az Európai Bizottság is, az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig már kommunikált egy panaszt, amelyet ügyáthelyezés miatt nyújtott be a magyar állammal szemben egy büntetőeljárás terheltje.

A nemzetközi bírálatok hatására a kormány javaslatot tett az Alapörvény ötödik módosítása körében arra, hogy a normaszövegből kikerüljön az OBH elnök ügyáthelyezési joga. Onnan, hogy 2011 végén jeleztük a rendelkezés aggályos voltát, két évbe és több nemzetközi pofonba került eljutni eddig. Ha a kormánypártok hajlandók lettek volna meghallgatni a konstruktív kritikát, nem lett volna szükség minderre. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: kit is terhel akkor a felelősség a nemzetközi bírálatokért, ki okoz – Hoppál Péter szavaival élve – „iszonyatos károkat” az országnak?

5) A magyar emberek jogainak védelme miért lenne magyarellenes cselekedet?

Fellépésünket Hoppál Péter „Magyarország elleni intenzív és hazug hadjáratnak” nevezte. Hangsúlyozzuk, hogy ennek az országnak a polgárai mindazok is, akiknek a jogait a kormánytöbbség általunk kritizált és adott esetben jogi úton megtámadott intézkedései sértették. Magyar polgárok az indokolás nélkül elküldött kormány- és köztisztviselők, a szolgálati nyugdíjuktól visszamenőleges hatállyal megfosztott rendvédelmi dolgozók, a kényszernyugdíjazott bírák, a gyülekezési jogukban indokolatlanul korlátozott demonstrálók és így tovább. Érdekeik képviseletét az ország elleni támadásnak minősíteni torz nemzetfelfogásról tanúskodik.

6) A civil szféra hazai támogatásának rendszere nyilvánvalóan elégtelen

Az, hogy a magyar civil szféra gyakorlatilag nem létezhetne – de bizonyosan nem végezhetne érdemi munkát – külföldi források nélkül, a rendszerváltás óta regnáló kormányok közös szégyene. Elfogadhatatlan, hogy nem alakították még mindig ki a civil szervezetek politikától független és méltányos támogatását.

A Helsinki Bizottság a jogvédő tevékenységével nem tartja alapvetően összeférhetetlennek költségvetési források elfogadását olyan esetekben, amikor az állam átlátható módon, tényleges és ellenőrzött munkavégzéshez nyújt finanszírozást. Szervezetünk így részesült költségvetési támogatásban, így kapott pénzt a Nemzeti Civil Alaptól, menekültügyi programjához pedig 2007-től 2012-ig hozzájárult a magyar kormány. Ezek a források azonban a kormányváltást követően fokozatosan elapadtak, pályázataink egyre-másra sikertelennek bizonyultak, olyan esetekben is, amikor több éve, kiemelkedő eredményekkel végzett tevékenységünk folytatásához kértünk finanszírozást.

Eközben rendre röppennek fel híradások olyan szervezetek jelentős állami támogatásáról, amelyek érdemi tevékenységének nincs nyoma, a kormánytöbbséghez fűződő jó viszonyuknak viszont annál inkább. A magunk részéről inkább ezt tartjuk gyanúsnak, és javasoljuk, hogy Hoppál Péter inkább ezeknek a pénzeknek járjon utána, hiszen a magyar adófizetők forintjainak elpazarolásáról van szó.

7) Putyin elégedetten csettint

A bírálók függetlenségének kétségbe vonása persze nem új jelenség. A külföldről fizetett belső ellenség toposza régről ismerős: a kommunista diktatúrák is ilyen vádaskodással próbálták lejáratni az emberi jogok védelmezőit.

Ilyen alapon ítélték például hét év kényszermunkára Jurij Orlovot és száműzték hazájából Ludmilla Alekszejevát, a Moszkvai Helsinki Csoport két alapítóját abban az időben, amikor a KGB-hez belépett egy szépreményű fiatalember, bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Ő mostanság – vélhetően nem függetlenül az ott szerzett tapasztalataitól – pontosan ugyanezzel a váddal támadja a külföldi finanszírozásban is részesülő oroszországi jogvédőket, akiket egy 2012 júliusában elfogadott jogszabály arra kötelez, hogy „idegen ügynökként” vetessék magukat nyilvántartásba.

Akik megteszik, a működésüket gyakorlatilag ellehetetlenítő adminisztratív terheket vesznek a nyakukba, akik nem regisztrálnak, azok hatósági zaklatásnak, szabálysértési bírságnak és végső esetben büntetőeljárásnak teszik ki magukat.

A Human Rights Watch beszámolója szerint Putyin kijelentette, több mint 650 oroszországi civilszervezet részesül nagy összegű külföldi támogatásban, és az orosz társadalomnak „joga van tudni, ki kapja ezt a pénzt, és milyen célokra”. Ha arra gondolunk, mennyire rímel ez Hoppál Péter szavaira, miszerint „az amerikai pénzekből kitartott civil álszervezetek […] sok kérdéssel még adósak maradtak, nem érkezett válasz, hogy ők hogy is tevékenykednek, hogy is dolgoznak”, új, aggasztó értelmet nyer a „keleti nyitás” gondolata.

Kádár András Kristóf

Van, amiben utolértük Amerikát. Már mi, magyarok is leginkább politikai hovatartozás alapján ítélünk meg bírósági döntéseket. Pedig mást, jobbat is eltanulhatnánk. Az Amerikát lázban tartó Trayvon Martin-ügy és tanulságai.

2012. február 26-án a floridai Sanford városában a huszonkilenc éves George Zimmerman a jogszerűen nála lévő fegyveréből leadott egyetlen lövéssel megölte a tizenhét éves, fekete, büntetlen előéletű, fegyvertelen Trayvon Martint. Zimmermant az eset után őrizetbe sem vették, mert önvédelemre hivatkozott, majd alig egy hónapja, 2013. július 13-án ezen az alapon fel is mentette őt az esküdtszék az emberölés vádja alól. Az ügy rengeteg, nem csak a büntetőjogászok számára érdekes tanulsággal szolgál egy olyan országból, ahol évszázados küzdelmet folytatnak a rasszizmus ellen.

A halálos kimenetelű incidens háttere, hogy Sanford Retreat at Twin Lakes nevű „lakótelepén” az eseményt megelőző évben nyolc betörésre, kilenc lopásra, egy fegyveres lövöldözésre és számos betörési kísérletre került sor, aminek következtében a környéken a lakosság közbiztonságérzete jelentősen romlott. 2012. február 26-án a helyi polgárőrség (neighbourhood watch) által a megszaporodott bűnesetek miatt megszervezett felügyeleti program vezetőjének választott Zimmerman egy fiatal, fekete fiút vett észre, aki kapucnis felsőjében a szakadó eső ellenére sétálgatott a házak körül. Azonnal telefonált a rendőrségnek 19.09 perckor, hogy szerinte egy rosszban sántikáló férfi van a környéken, hozzátéve, hogy „ezek a seggfejek mindig megússzák”. A rendőrség kérte, hogy ne kövesse a gyanús személyt, mert a járőr már útban van. A telefonbeszélgetés 19.15 perckor ért véget. Ezalatt Martin is telefonált egyik lány ismerősének, az ő vallomása szerint Martin azt mondta neki, hogy valaki követi, majd azt hallotta, hogy Martin kérdezi: „Miért követ?”. Erre a válasz egy kérdés volt: „Mit csinálsz itt?” Ezt követően pedig elnémult a telefon. A tanú Martint hallotta utoljára kiabálni, hogy „Szállj le rólam, szállj le rólam!”. Ellentmondásos vallomások szólnak arról, hogy ki támadott meg kit, mindenesetre Zimmerman orra betört és a feje tetején vérző sérülés volt, állítása szerint az áldozat megtámadta, és rajta ülve ököllel ütötte és a fejét a betonjárda szélébe verte. Több tanú is hallott segítségért kiáltozást, hogy kitől származtak ezek, arra vonatkozóan ellentmondásos vallomások érkeztek. 19.16-kor dördült el egy lövés, a későbbi orvosszakértői vélemény alapján pár centire adták le Martin testétől. 19.17-kor kiérkezett a rendőrség, de már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Mivel őrizetbe sem vették Zimmermant, és úgy nézett ki, vádat sem emelnek ellene, a Change.org-on petíciót indított egy ismeretlen fehér férfi az elkövető letartóztatásáért, amit az internet történetében a legtöbb, 2,2 millió ember írt alá. 2012-ben egy ideig a Trayvon Martin-ügy volt a legtöbbet tárgyalt téma a médiában – akkor többet foglalkoztak vele, mint az elnöki kampánnyal. Mivel az áldozat kapucnis felsőben volt, számos városban kapucnis tüntetéseket tartottak, a Miami Heat teljes kosárcsapata ilyen ruhában tett képet magáról közzé a twitteren (lásd a fenti képen), és maga Obama elnök mondott beszédet az ügy kapcsán, amiben úgy fogalmazott, hogy az áldozat lehetett volna a fia vagy éppen a harmincöt évvel ezelőtti önmaga is. Az igazságszolgáltatás teljesítményét a beszédében egy szóval nem minősítette, viszont a felhorgadó indulatok lecsendesítésére kiadott közleménye így szólt: „Tudom, hogy ez az ügy heves indulatokat korbácsolt föl, és azt is tudom, hogy az ítéletet követően a szenvedélyek még magasabbra fognak csapni. Viszont mi jogtisztelő nemzet vagyunk, a bíróság pedig döntött.”

Az eset kapcsán talán a két legtöbbet vitatott aspektus az önvédelem szabályozása és a lehetséges rasszista aspektus volt. A rendőrség eljárását kritizálók azt mondják, hogy ha megfordítjuk az esetet és egy tizenhét éves fehér fiú lenne az áldozat, az elkövető pedig egy fekete férfi, akkor elképzelhetetlen az őrizetbe vétel elmaradása és a későbbi felmentés. A jogos védelem kapcsán pedig az merült fel, hogy a konfliktus elkerülésére és a jogellenes támadás előli kitérésre való kötelezettséget be kellene vezetni, a konkrét esetben ugyanis azért lehetett felmenteni az elkövetőt, mert nem kellett bizonyítania, hogy nem ő okozta a konfliktust és azt sem, hogy lett-e volna módja kitérni előle.

Az eset több tanulsággal szolgál nekünk, magyaroknak is. Ha a romagyilkosságokat nézzük, tippem szerint bármelyik reality show jelentéktelen szereplőjével többet foglalkozott a média, mint a hat halálos áldozatot követelő rasszista sorozatgyilkossággal. Nem emlékszem széleskörű felháborodásra, a közjogi méltóságok határozott megnyilvánulására, Sólyom László is csak a hatodik halálos áldozat után szólalt meg. Ahhoz lehet, hogy kell pár évszázad, hogy roma elnökünk legyen, de addig legalább a közjogi méltóságaink felnőhetnének és a legalapvetőbb emberi jogi problémákat érzékelhetnék.

És abban is biztos vagyok, hogy a tárgyalt ügy kapcsán felhozott kritika nálunk is érvényes. Devecserben jobboldali tüntetők tucatja téglával dobálta meg helyi roma lakosok házát, és a rendőrség nem oszlatta fel a gyülekezést, mert azt békésnek tartotta. Egyetértett ezzel a belügyminiszter és az ügyészség is. El tudjuk azt képzelni, hogy több tucat roma téglával dobálja meg bármelyi faluban a „rendes” magyar ember házát, és a jelenlévő rendőrök nem csinálnak semmit, majd ezt mindenki jogszerűnek ítéli meg? És lehetségesnek gondoljuk-e, hogy a rendőrség ugyanúgy elsunnyogta volna az intézkedést csoportos erőszak ügyében, mint tette azt a BudapestPride után, ha az elkövetők romák lettek volna és az áldozatok a többségi társadalom tagjai?

Van ugyanakkor az ügynek a jogos védelem kapcsán is aktualitása, amelynek szabályain a július 1-jén hatályba lépett új Büntetőtörvénykönyv (Btk.) lényegesen enyhített. Egyszerűen fogalmazva, míg korábban a jogtalan támadásra mindig csak arányos védekezés volt a jogszerű válasz, ma vannak esetek, amikor az élet kioltása minden további nélkül jogszerű. Ilyen, ha a személy elleni támadást éjjel vagy pedig csoportosan követik el. Vagyis ha éjjel egy 15 éves gyerek megüt engem, akkor annak elvághatom a nyakát. És ha Vitalij Klicskót három gyerek támadja meg, akkor mindhármat megölheti, büntetlenül. Ha éjjel behatol valaki a lakásomba, akkor gondolkodás nélkül szintén megölhetem, mert ilyen szabály is van már. Sőt, ha valaki a jogtalan támadás miatt megijed vagy felindul, akkor az nem büntethető akkor sem, ha a védekezés az elhárításhoz szükséges mértékét túllépi. Korábban a menthető felindulás a büntetés korlátlan enyhítését tette lehetővé, ma a megtámadott ijedtsége mindenféle erőszakos ellencsapásra büntetlenséget biztosít. Ennek a szabályozásnak a következményei beláthatatlanok – a Borsod megyei rendőrségnek azért kellett már tavaly lakossági fórumokat tartania, hogy elmagyarázza: a menekülő tolvaj hátába nem lehet baltát vágni.

Az esetről olvasva jogászként még számos érdekességgel találkozhat az ember. Például mi, mezei halandók minden további nélkül online meghallgathatjuk a 911-es számra az üggyel kapcsolatban érkezett hívásokat, köztük Zimmerman kb. öt perces hívását a gyilkosság előtt két perccel, tanúk telefonhívásait, tanúkihallgatásokról felvételeket. Olvashatjuk harvardi professzorok szakmai vitáját az ügy egyes jogi aspektusairól, és arra is fény derül, hogy Amerikában is politikai állásponttól függ, hogy az emberek egyetértenek-e a felmentéssel vagy sem. Az előbbiek példa nélküliek egy magyar büntetőeljárás kapcsán, az utóbbi vonatkozásban azonban már tiszta Amerika a hazánk.

M. Tóth Balázs

„Túl súlyos – túlságosan enyhe.” A bírósági ítélet megítélése erősen függ bírálója nézőpontjától. Hogyne lenne így a rasszista sorozatgyilkosság múlt héten megszületett verdiktje esetében.

A Budapest Környéki Törvényszék a lehető legsúlyosabb büntetést, tényleges életfogytiglani szabadságvesztést szabott ki cigányok ellen elkövetett rasszista sorozatgyilkosság vádlottjaira, Kiss Árpádra, Kiss Istvánra és Pető Zsoltra. Ha fellebbezésük eredménytelen lesz, mindhárman életük végéig börtönben maradnak, mert az első fokú bíróság még a lehetőségét is kizárta annak, hogy idővel szigorú feltételek mellett esetleg feltételesen szabadábra helyezzék őket. A negyedrendű vádlottnak, a közvetlenül nem gyilkoló, a bűnbandához később csatlakozó, bűntársai fuvarozásában és a felderítésben segédkező Csontos Istvánnak pedig – ez idő szerint legalábbis úgy áll – 13 évet kell fegyházban töltenie, és ez alatt feltételesen sem helyezhető szabadlábra.

Mérték

Egyik vádlott ítélete sem jogerős még, ráadásul ez ideig a döntés írásos változata sem ismeretes, mégis elkezdődött a verdikt nyilvános megvitatása: igazságos vagy igazságtalan volt-e, a bíróság mindenben kellő körültekintéssel járt-e el? Ilyen súlyú ügynél (a rasszista gyilkosságsorozat hat ember halálát követelte, többeket megnyomorított és a magyarországi cigány közösségeket másfél éven át tartotta rettegésben) ez természetes és helyes, hiszen az efféle viták képesek megvilágítani, a közvélemény számára felfoghatóvá tenni az ítélet észjárását, valamint végeredményben segítenek tudatosítani e fertelmes bűncselekmények valódi jelentőségét. Szintén természetes, de már kevésbé üdvös, hogy nem csak őszinte felháborodás vagy naiv értetlenség övezi a nagy figyelmet kapó verdikteket, hanem sokszor „aljas indokból vagy nyereségvágyból” magyarázzak őket félre. Politikusok és szélsőséges csoportok ilyenre kifejezett hajlamot mutatnak, nem volt ez másképpen most se.

Még azok közül is, akik egyébként elfogadják, hogy a büntetőper során a bíróság többé-kevésbé helyesen rekonstruálta a vádlottak szerepét a gyilkosságokban, mint „szokatlant” és „igazságtalant” két oldalról is bírálják a Miszori László vezette tanács által megállapított büntetések mértékét. Az áldozatokkal együttérzők némely csoportja kevesli a negyedrendű vádlott 13 éves szabadságvesztését. A vádlottak „bajtársai” meg a többi romagyűlölő rasszista pedig sokallja a három életfogytiglani szabadságvesztést, mondván, ha cigányok lennének az elkövetők, biztosan sokkal kevesebbet kapnának.

Differencia

Csontos büntetését keveslő kritikusok valójában elvitatják a modern jogállami igazságszolgáltatásnak azt a képességet, hogy képes differenciálni, különbséget tenni a bűnösség súlyát illetően, és hogy ez a képessége valójában az ítélkezés igazságosságát szolgálja. A jogászoknak ma már nem kell különösebben magyarázni (a közvélemény még nagyon is rászorul), mennyire helyes az, ha nem minősül azonos súlyúnak egy autó ellopása, illetve a három halálos áldozattal járó fegyveres bankrablásban való közvetlen részvétel; és még akkor sem, ha az erőszakos bűncselekményt a lopott autóval követik el, és a kocsitolvaj is tudván tudja, mire kell az elkötött gépjármű, sőt egyenesen ő a bankrablók sofőrje.

A hagyományos (történeti) igazságszolgáltatási formáknak kevés érzékük volt a különbségtételre, sokszor kollektívan, a részvétel súlyától függetlenül büntetették a vádlottakat, és a viszonyítás alapja a legsúlyosabb bűn, illetve büntetés volt. E logika szerint (és így gondolkodnak a Csontos ítéletét keveslők is) miután bebizonyosodott, hogy az első-, másod- és harmadrendű vádlott bűnös hatszorosan minősülő emberölésben és egyéb bűncselekményekben, a bűnsegédként nekik szekundáló Csontost is a legsúlyosabb büntetéssel kellett volna sújtani. Az elégedetlenkedők azonban figyelmen kívül hagynak számos lényeges körülményt, amit a bíróság jó okkal figyelembe vett. Három bűntársával szemben Csontos nem vett részt a teljes bűncselekmény-sorozatban, hanem a két utolsó gyilkosságnál működött közre részben sofőrként, részben felderítőként. Részvételének tárgyi súlya tehát jóval elmarad társaié mögött. Fontos különbség az is, hogy ő elismerte a bűncselekményeket, és vallomásaival segítette a büntetőeljárást, míg három egykori cimborája konokul tagad. Hosszabb határozott idejű szabadságvesztést esetleg így is kiszabhatott volna Miszori László bíró tanácsa, de nagyot hibázott volna, pontosabban hivatása elemi szabályai ellen vétett volna, ha a lényeges különbségeket figyelmen kívül hagyva életfogytiglanra ítéli Csontos István is. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett tettel, a bűnelkövető társadalmi veszélyességével, és több elkövető esetén arányosnak kell lennie a bűncselekményben betöltött szerepük szerint is.

Összevetés

Ami már most a három tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész) kiszabását illeti, a Magyar Helsinki Bizottság a bevezetése óta élesen bírálja a tész-t mint embertelen és értelmetlen büntetést. Azért küzdünk, hogy a bírók ne szabhassák ki. (Álláspontunkról bővebben itt olvashat.) A Büntető Törvénykönyvben mindenesetre jelenleg a tész a legsúlyosabb büntetés, és Miszoriék a mostani ítéletükben azt a logikát érvényesítették, hogy hol máshol alkalmazandó a legsúlyosabb szankció, mint éppen jelen esetben, egy több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, aljas indokból, részben 14. életévét be nem töltött személyek sérelmére, bűnszervezetben elkövetett gyilkosságsorozat ítéletében.

Mi tehát a Helsinki Bizottságnál nem örülünk a bíróság tész-es ítéletének, de azt a bírálatot komolytalannak, sőt velejéig hazugnak tartjuk, hogy hasonló esetben a cigányok enyhébb büntetést kaptak volna. Ugyan jó ideje nem készült megbízható empirikus kutatás a többségi és kisebbségi vádlottakat sújtó ítéletek különbségeiről, de azt csak eszementek vagy bajkeverők állítják, hogy a romák a többségiekhez képest előnyt élveznének a bíróság előtt. Ha így lenne, az jogszociológiai kuriózumnak számítana. Rasszjegyekkel, szociálisan és kulturálisan megkülönböztethető, az élet minden területén hátrányban lévő, tömegesen elutasított, vagyis megvetett kisebbségek ugyanis „nem szoktak” éppen az ellenük indított büntetőeljárás során különös védettséget élvezni.

Mindig nehéz különféle büntetőeljárásokat, ítéleteket összehasonlítani, az elkövetők etnikai származását a kívülállók többnyire egyébként sem ismerik. De a 2006-os olaszliszkai lincselés nyomán, amelynek halálos áldozata a többséghez tartozott, az elkövetők pedig kivétel nélkül cigányok voltak, a 2009-ben született jogerős ítéletben a nyolc vádlott közül hárman is életfogytiglani szabadságvesztést kaptak, amit 30 év múlva lehet felülvizsgálni, addig tehát ők biztosan fegyházban maradnak (és nagy az esélye annak, hogy utána is). A tész ez esetben jó okkal maradt el, hiszen a rasszista gyilkosságsorozathoz képest jóval kevesebb minősítő körülmény nyomott a latban. Egy halálos áldozat volt, aki felnőtt volt, hiányzott a kiterveltség, az aljas indok, és bűnszervezet sem volt. Vitán felül áll mindkét bűncselekmény (az olaszliszkai és a rasszista sorozatgyilkosság) bestialitása, mégis a különbségek észleléséhez nem szükséges a valóságtól elrugaszkodó, éteri jogérzék. A különös kegyetlenséggel elkövetett olaszliszkai gyilkosság perének tanácsvezető bírája egyik tanulmányában maga is a tész „kivételes jellegéről” értekezik. (2011-ben ő még „10–12” tész-es elítélésről tudott, azóta elszaporodtak az ilyen verdiktek.)

A közelmúlt óriási felháborodást kiváltó ügyei azt bizonyítják, hogy a roma származás semmiképpen nem mentesít a tész alól. Első fokon idén ezt a büntetést szabták ki Bándy Kata rendőrségi pszichológus meggyilkolásával vádolt férfira és a 11 éves Szita Bence egyik cigány származású gyilkosára. (Egyik ügyben sem született még jogerős ítélet.)

Számtan

A „cigányok kivételezettségéről” fantáziálók másik rögeszméje, hogy Magyarországon a gyilkosok mind a romák közül kerülnek ki. Ha mindkét feltételezés igaz lenne, akkor kirívóan kevés szigorú (hosszúidős vagy életfogytiglani) büntetés születne emberölés miatt induló perekben. Ez azonban a legkevésbé sincs így.

Hazánkban a 2000-es években nagyjából 130–200 emberölést követnek el évente. Az ezekben indított bűnperek ítéleteiről nem találtunk statisztikát. Készült viszont tanulmány a Debreceni Ítélőtábla (DÍ) büntetéskiszabási gyakorlatáról, amely a szerző szerint megfelel az országosnak. Balla Lajos bíró (ő ítélkezett másodfokon az olaszliszkai ügyben) a 2005 és 2010 közötti emberölési ítéleteket dolgozta fel. A vizsgálatból kimaradtak azok az ügyek, amelyeknél a halmazati szabályokat kellett alkalmazni, amelyek kísérleti szakban megrekedtek, illetve amelyeknél a Btk. korlátlan enyhítésre ad lehetőséget. Balla bíró tehát a befejezett (bár nem mindig halálos következményű) emberölések alap-, valamint minősített eseteit vizsgálta.

Első mintájába 46 büntetőügy és 52 vádlott került, akiket emberölés alapesete miatt ítéltek el (büntetési tétele 5–15 év). A vádlottak 79 százaléka (41 fő) legalább 10 éves szabadságvesztést kapott és 8 évnél senki sem kapott kevesebbet. Vagyis miközben az ún. „középmértékes szabály” a vizsgált időszakban még nem volt hatályban, a bírói gyakorlat mégis a büntetéseket már akkor a büntetési tételkeret középmértékéből kiindulva határozta meg.

A másik mintába az emberölés minősített esetei kerültek (ilyen ügynek számít az olaszliszkai gyilkosság és a rasszista gyilkosságsorozat is). 80 ilyen perben 109 terheltet ítélt el a DÍ. Bár a minősített eseteknél a büntetési tétel a vizsgált időszakban megváltozott, 2009. augusztus 9. óta a korábbi 10–15 éves szabadságvesztés 10–20 évre nőtt, ez még az ítélkezési gyakorlatot csak elvétve befolyásolhatta. (A büntető bíráskodásnál az elkövetés alatt hatályos meg az azóta hatályba lépett rendelkezéseket kell összevetni és a kedvezőbbet kell alkalmazni.)

A 109 terheltből 64-nél egyetlen minősítő körülményt talált a bíróság. Sokakat meglephet, hogy a büntetések nagyobb szóródást mutatnak, mint az emberelölés alapeseteinél, és minden negyedik kirótt szabadságvesztés 10 év alatti, 1 esetben még kirívóan enyhe, felfüggesztett szabadságvesztést is kiszabott a DÍ. Ennek leginkább az az oka, hogy 9 olyan szülő nő is található az almintában, aki közvetlenül a szülés után megpróbálta megölni gyerekét. A Btk. és ítélkezési gyakorlat is elismeri a „szüléssel járó különleges állapotot”, amelyet a bíró súlyozott enyhítő körülményként értékelhet. Így aztán esetükben az ítéletek a 2 év felfüggesztettől a 6 év letöltendőig szóródnak (jellemzően 4 és 6 év köztiek).

A „maradék” 55 fő egyszeresen minősülő emberölés miatt elítélt közül 7-en (13%) vannak, olyanok, akik 10 évnél kevesebbet kaptak (legtöbbjük első bűntényes fiatalkorú, bűnsegéd, vagy a cselekménye távoli kísérletnek minősült), 45-en (82%) 10–20 év között kaptak, a legtöbben, 11-en 13 évet, 10-en 12 évet és 7-en 15 évet. 3 személyre életfogytiglanit szabtak ki, amit legkorábban 30, 35 és 40 év múlva lehet felülvizsgálni.

A többszörösen minősülő emberölések elkövetőinél (45 fő) értelemszerűen súlyosabb büntetéseket találunk. 7 életfogytost (16%) – közülük 1 tész-es, míg 6-ukat legkorábban 30 év múlva lehet feltételes kedvezménnyel szabadítani –, 25 fő kapott 14–20 éves szabadságvesztést, míg 7-en 10 év alattit (az indokok hasonlóak, mint az egyszeresen minősülő terhelteknél).

Mint látható, a magyar bíróság egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a gyilkosokkal – sem a cigányokkal, sem a többségiekkel. Miszori László tanácsának büntetéskiszabása pedig csak annyiban tér el az Európában a legszigorúbbak közé tartozó hazai gyakorlattól, amennyire a rasszista gyilkosságsorozat kirí a többi gyilkosság közül. Vagy még annyira sem.

Zádori Zsolt

Egy strasbourgi döntés nyomán némelyek azt vizionálják, hogy életfogytiglanra ítélt vérnősző gyilkosok szabadulnak el, és nekünk, védteleneknek annyi. Ettől nem kell félni. Szimplán csak megjelenhet az az antropológiai felfogás, hogy az ember képes a változásra – nyilván, nem mindenki.

 

A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2013. július 9-én hozott ítéletében megerősítette: sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha valakit az elítéléskor örökre, véglegesen kizárnak a szabadon bocsátás lehetőségéből. A döntés nagy nyilvánosságot kapott itthon is, de több médium, félreértelmezte és oly módon tálalta, amely indokolatlan aggodalmat és felháborodást keltett az olvasókban. A rémhírekkel szemben valójában mi is történt?

Mit mondott ki pontosan a strasbourgi bíróság?

A strasbourgi bíróság nem azt mondta ki, hogy a három érintett elítéltet, Vintert, Bambert és Moore-t szabadon kellene bocsátani – de még csak azt sem, hogy egyszer majd mindenképpen szabadon kell őket engedni. Az ítélet lényege ezzel szemben az, hogy minden fogvatartott, így az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy időről időre megvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Ha erre nincs lehetőség, az sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely kimondja: „Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

A strasbourgi bíróság nem először foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Korábbi ítéleteiből az következik, hogy önmagában az nem ellentétes az Egyezménnyel, ha valaki örök életére börtönben marad, de a fogvatartási idő csökkentésének a gyakorlatban és jogilag is (de facto és de jure) lehetségesnek kell lennie, vagyis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek is elvi lehetőséget kell biztosítani a szabadulásra. Ezt erősített meg most a Vinter-ügyben hozott ítélet is.

Eszerint az egyes államok maguk dönthetik el, mikor kerüljön sor a felülvizsgálatra, de az EJEB szerint a nemzetközi gyakorlat abba az irányba mutat, hogy először legkésőbb 25 év fogvatartás után kell a szabadon bocsátás lehetőségét megvizsgálni, ha pedig a hatóságok a fogavatartás fenntartása mellett döntenek, akkor a későbbiekben a felülvizsgálatra rendszeresen sort kell keríteni. Amennyiben a felülvizsgálat lehetőségét egy állam nem biztosítja, akkor megsérti az Egyezmény (fentebb idézett) 3. cikkét. Az EJEB kimondta továbbá a következőket: „Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak joga van arra, hogy a büntetése kezdetén tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a szabadságra bocsátásának lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett – értve ez alatt azt is, hogy mikor – kerül majd sor a felülvizsgálatra vagy kérheti azt.”

Az angol szabályozás nem felelt meg a fenti követelményeknek (nem biztosította automatikusan a felülvizsgálat lehetőségét), amivel az Egyesült Királyság megsértette az Egyezményt. A strasbourgi bíróság ezzel együtt elegendő jóvátételnek tartotta az egyezménysértés megállapítását, és a szokásokkal ellentétben nem ítélt meg kártérítést a kérelmezőknek.

Az EJEB tehát nem a továbbra is veszélyesnek minősülő, kegyetlen bűnözők tömegét akarja a társadalomra szabadítani, csupán azt mondja ki, hogy mindenkit megillet a szabadulás reménye, és az, hogy pontosan tudja, mikor van először mód arra, hogy további fogvatartásának indokoltságát megvizsgálják.

Miért fontos számunkra a Vinter-ügyben hozott döntés? Mert hazánkban is eldönthetik valakiről már az elítélés pillanatában, hogy haláláig börtönben kell maradnia.

Mi az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mi a baj vele?

Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a magyar szabályok szerint a bíró két dolgot tehet: 1) meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját; vagy 2) kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Utóbbira egyébként csak meghatározott bűncselekmények esetében van mód, viszont például az erőszakos többszörös visszaesőknél kötelező ezt a megoldást választani.

Az 1) esetben az ítéletben meghatározott idő (de legkorábban 25 év) eltelte után egy bíró a büntetés-végrehajtási intézet véleménye, valamint az eredeti ügy iratainak alapján, az elítélt személyes meghallgatását követően dönt arról, hogy az elítélt feltételesen szabadulhat-e, vagy továbbra is fegyházban kell maradnia. Vagyis – ha a bíró úgy dönt – az 1) pont alá tartozó elítélt is maradhat élete végégig büntetés-végrehajtási intézetben!

A 2) eset a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész), amelynek kiszabása esetén a bíró már az elítéléskor végleg megfosztja az elítéltet a szabadulás lehetőségétől, ezzel végérvényesen kirekesztve őt a társadalomból – és örökre eldönti, hogy az elítélt soha nem lesz alkalmas arra, hogy visszatérjen a társadalomba. Ez az eset, vagyis a tész az, ami a Vinter-ügyben hozott döntés alapján egyezménysértő, és amin az európai államoknak (annak a kevésnek, amelyeknél egyáltalán léteznek ilyen szabályok) változtatniuk kell.

A tész intézménye 1999 óta szerepelt a korábbi Büntető Törvénykönyvben (Btk.), és ott van a 2013. július 1. óta hatályos új kódexben is. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának 2012. novemberi tájékoztatása szerint akkor 25 tészes töltötte büntetését a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben (többségük a Szegedi Fegyházi és Börtönben, a „Csillagban”) – valamennyien férfiak, köztük 3 nem jogerősen elítélt.

A tész intézményével kapcsolatban többféle kifogás is megfogalmazható, lássunk ezek közül néhányat.

1. A rehabilitáció lehetőségének kizárása sérti az emberi méltósághoz való jogot; a szabadulásra való bármely remény hiányában az elítélt a büntetés végrehajtásának tárgyává degradálódik, így a tész az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik. 2. A társadalom védelmére a tész intézménye nélkül is lehetőség van: a társadalomra való veszélyességet ugyanis a feltételes szabadságra bocsátáskor a bíróság minden esetben vizsgálja, és 30 év múltán is dönthet úgy, hogy a szabadságvesztést fent kell tartani. 3. A tész a büntetés-végrehajtásra is rendkívüli terhet ró: olyan rabok szakszerű őrzése, akiknek már nincs vesztenivalójuk és gyakorlatilag semmivel sem motiválhatók, nehéz, veszélyes és egyben rendkívül költséges feladat.

Ráadásul a tész nemcsak a strasbourgi bíróság esetjogával ellentétes: az Európa Tanácsnak az egyik ajánlása [Rec (2003) 22 számú ajánlás 4.a. pontja] kimondja, hogy a jogszabályoknak minden fogvatartott számára – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is – elérhetővé kell tenniük a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottsága (a CPT) pedig a Magyarországról szóló 2007-es jelentésében is leszögezte: „semmilyen ésszerű indok nem támasztja alá azt az állítást, hogy minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott élete végéig veszélyt jelent a társadalomra”.

A kérdéssel foglalkozott a német alkotmánybíróság is, amely szintén arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben az elítélt személyiségének változására tekintet nélkül a szabadulásra való minden reményét feladni kényszerül, az emberi méltóság lényege csorbul.

Nem csupán tőlünk nyugatra csodálkoznak rá a tészre: egy tavaly novemberi konferencián grúz és örmény jogvédők hallgatták elhűlve a magyar helyzetet bemutató kollégánkat. Ezekben az országokban ugyanis nincs ilyen kegyetlen büntetés.

De vajon mit gondol erről a magyar alkotmánybíróság?

A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, és kérte a testületet, mondja ki az akkor hatályban levő Btk. tészes szabályainak alkotmányellenességét, és semmisítse meg azokat. Az ügyet – több másik indítvány alapján is – 2010 februárjában napirendre tűzték, és a TASZ-nak megküldött 2011. júliusi tájékoztatás szerint összesen tizenegy alkalommal vitatkoztak róla az alkotmánybírák. Határozat az ügyben azonban rejtélyes módon végül nem született – az eljárást pedig az új alkotmánybírósági törvény alapján 2012-ben megszüntették. A TASZ kíváncsi volt rá, mire jutottak a vita során az alkotmánybírák, így közérdekű adatkérés keretében kérték az Ab-tól az ülésekről készült emlékeztetők nyilvánosságra hozatalát. Az adatigénylést az Ab elutasította, ami ellen hiába élt a TASZ keresettel, a Fővárosi Törvényszék nagyobb részben az Ab-nak adott igazat 2012. márciusi ítéletében – a vita állása tehát titok maradt.

Mit gondol a tészről a kormánytöbbség?

A tész bekerült az Alaptörvény szövegébe is, melynek IV. cikk (2) bekezdése kimondja: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” Így az Ab már ha akarná sem ítélhetné alkotmányellenesnek a tészt, hiszen arra maga az Alaptörvény ad lehetőséget.

Sőt, a tész ügye annyira fontosnak bizonyult a kétharmadnak, hogy megjelent az új alkotmányról folytatott Nemzeti Konzultációban is, amelynek 11. kérdése így szólt: „Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya tegye lehetővé a bíróságok számára a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében. Ön mit gondol?” Akkor felhívtuk a figyelmet arra, hogy ahogyan a halálbüntetés kérdése, úgy a tész sem vezethető be „többségi rokonszenv” alapján.

Az alkotmányozók is érezhették, hogy e súlyos büntetés beemelése az Alaptörvény szövegébe „nem problémátlan”. Erre utal legalábbis az, hogy amikor 2011 márciusában a magyar alkotmányozásról tartott brüsszeli meghallgatás alkalmából a kormány eljuttatta az EP-képviselőkhöz az Alaptörvény tervezetének angol fordítását, akkor az angol szövegből egyszerűen kimaradt a tész alkalmazásának lehetősége.

Ennek az embertelen büntetésnek az „alkotmányos megtámogatását” a Velencei Bizottság sem díjazta, és véleményében úgy fogalmazott, hogy amennyiben az Alaptörvény IV. cikkét aszerint értelmezik, hogy az lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkentésének de facto és de jure kizárását, akkor az Alaptörvény sérti az európai emberi jogi sztenderdeket.

Nos, a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. azt mutatja, hogy a Velencei Bizottság udvarias figyelmeztetése nem hatotta meg a kormánytöbbséget.

Magyar ügy Strasbourgban

Hamarosan azonban strasbourgi bíróság is értékelni fogja a magyar helyzetet. Az egyik tészre ítélt magyar fogvatartott ugyanis kérelemmel fordult az EJEB-hez, az kívánja elérni, hogy a bíróság mondja ki: a hazai gyakorlat sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az eljárásba a Magyar Helsinki Bizottság is bekapcsolódott a kérelmező oldalán.

A magyar kormány azzal érvel, hogy a köztársasági elnöki kegyelem lehetősége azt jelenti: a tészre ítéltek büntetése mind de jure, mind de facto csökkenthető. Azonban az elnöki kegyelem aligha tekinthető a Vinter-ügyben hozott döntés által megkívánt felülvizsgálati mechanizmusnak, hiszen a kegyelem az államfő egyéni mérlegelésén múlik; a kegyelem megtagadása esetén nincs indokolási kötelezettség, illetve a kegyelemért folyamodóknak semmilyen információ nem áll rendelkezésükre arról, hogy a döntésnél milyen szempontokat vesznek majd figyelembe, mikor „érdemes” először (vagy érdemes-e egyáltalán) kegyelmei kérelemmel élni stb. A köztársasági elnöki kegyelmi gyakorlat ráadásul teljesen átláthatatlan, ugyanis nemcsak maguk a döntések, de a vonatkozó részletes statisztikai adatok sem érhetőek el. (Utóbbiakat hiába kértük ki a Köztársasági Elnöki Hivataltól, az adatok kiadását megtagadták, és a hivatalnak 2013. július 3-i döntésében a Kúria is igazat adott.) A hozzáférhető összesített adatok azonban azt mutatják, hogy a tészeseknek nincs sok okuk a bizakodásra: a sikeres kegyelmi kérelmek aránya az összes döntéshez viszonyítva éves szinten 0,57% és 3,38% között mozog – ebben persze a tészeseknél sokkal kevésbé súlyos bűncselekményeket elkövetők is benne foglaltatnak. Csak egy példa a kiszámíthatatlanságra: egy hatgyermekes, 162 178 Ft értékben elkövetett áramlopás miatt letöltendő szabadságvesztés-büntetésre ítélt sajókazai roma férfi 2009-ben nem kapott kegyelmet Sólyom Lászlótól, míg a több százmilliós váltókkal elkövetett csalás miatt elítélt Jakubinyi Róbert 1999-ben Göncz Árpádtól igen.

Mindezek miatt a kegyelem lehetősége nem jelent valódi reményt a szabadulásra, a köztársasági elnöki kegyelem nem minősül előre meghatározott időpontban bekövetkező, megismerhető szempontok szerint zajló „felülvizsgálatnak” – vagyis a magyar szabályozás láthatóan nem felel meg a strasbourgi bíróság által meghatározott követelményeknek.

A döntést halogató Alkotmánybíróság, titkolózó Köztársasági Elnöki Hivatal, populista kormány, nemzetközi egyezményt sértő jogszabályi környezet. Ezen a vigasztalan hazai összképen változtathat a strasbourgi ítélet. Továbbra sem kell azonban tartani attól, hogy a börtönből kiszabaduló zombik serege támad majd a társadalomra. Ezentúl is börtönben marad, akinek ott a helye, de esélyt kap az, aki valóban megbánta és megbűnhődte saját korábbi bestiális bűneit, aki megváltozott, aki más ember lett.

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

Kormánytisztviselőkre és családjaikra akar leselkedni az állam. Akkor is, ha semmi gyanúja sincs rájuk. Az Alkotmánybíróság szerint mindez valószínűleg Alaptörvény-ellenes. Mégis a kormány továbbra is ragaszkodik hozzá.

„A magyar parlament nemrég olyan Nemzetbiztonsági Törvényt fogadott el, amely lehetővé teszi a kormány belső köre számára, hogy olyan emberek után kémkedjen, akik fontos köztisztségeket töltenek be. A törvény értelmében sok kormánytisztviselőnek »egyet kell értenie« abban, hogy a lehető legtolakodóbb módon megfigyeljék (lehallgassák a telefonját, »poloskákat« helyezzenek el a lakásában, olvassák az emailjeit), évente legfeljebb két teljes hónapon át, csak nem fogja tudni, melyik az a két hónap, amelyben megfigyelés alatt áll. Talán azt fogják képzelni, hogy folyamatosan megfigyelés alatt állnak. Talán ez a cél. Több mint 20 évvel azután, hogy Magyarország elhagyta a George Orwell 1984 című regényében ábrázolt világot, visszatért a megfigyelő állam.”

Ezeket a mondatokat egy hónapja írta Kim Lane Scheppele, a Princeton egyetem professzora, aki a magyar helyzetet kiválóan ismeri. A kormánykritikus szöveg Paul Krugman népszerű blogján jelent meg a New York Times portálján. Külön kínos lehetett a kormánypártnak a bírálat, mert üdvtörténetében fontos szerepe van annak az eszményítő, de reális elemekből megalkotott képnek a maroknyi a szabadság ügyéért elkötelezett ifjúról, akik merészen szembeszálltak a pártállami önkénnyel, a Nagytestvér orwelli világával, ahol az állambiztonság kandi tekintete hálószobáikat sem kímélte és az 1984 is tiltott olvasmánynak számított.

A kétharmad reakcója nem hozott újat, merthogy dacreakció volt. Mint korábban annyiszor, júniusban sem maradhatott el a kioktatás és a befeketítés. 1) Scheppele nem tudja miről beszél (hiszen eleve külföldi), szó sincs arról, hogy az államnak bármilyen sanda szándékai volnának; 2) egyébként is ott vannak az alkotmányos garanciák (ah, maga az Alaptörvény, mely gránit [mélységi magmás metamorf kőzet] alapon nyugszik!), amelyek minden józan (tehát szükségképpen nem kormánykritikus) embert meg kell nyugtassanak; 3) egyébként is csak technikai jellegű változtatások történtek, mégpedig azzal a céllal, hogy az eddig szabadon ügyeskedő gazemberek (ez esetben a példaként emlegetett Vizoviczky-ügy korrupcióval gyanúsított rendőri vezetői) ezentúl rettegjenek a lebukástól; 4) az se véletlen, hogy Amerikából támadják az új szabályokat, Scheppele sepregessen inkább a saját háza táján, mert hát nekik meg ott van az NSA-botrány. Az a rossz, aki rosszra gondol.

A kommunikáció ez esetben a kormánypárt másodvonalára volt bízva, elvégre maga a törvénymódosítás még az ellenzéki sajtó és a jogvédők ingerküszöbét is alig érte el. Kocsis Máté pártszóvivő (úgyis mint aki a módosításokat jegyezte) és hozzá képest jogilag patkoltabb Gulyás Gergely szakpolitikus tették is dolgukat, előbbi vehemensen, utóbbi kissé enerváltan védelmezte a kétharmad becsületét és minősítgette ennek-annak a bírálatokat.

Ehhez képest az Alkotmánybíróság hétfőn felfüggesztette a törvény azon rendelkezéseinek hatályba lépését, amelyek alapján a nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső személy folyamatosan titkosszolgálati kontroll alatt állna. Ennek során vele szemben évente kétszer 30 napig titkos információgyűjtést lehetne folytatni – még akkor is, ha arra semmiféle gyanú nem adna okot.

Tehát az érintett szabályok megsemmisítését és addig is felfüggesztésüket kezdeményező ombudsman meg a kormánypárti tagokkal akkurátusan kibélelt AB is inkább osztja a kotnyeles Scheppele aggodalmait, mint a fideszesek magabiztos álláspontját. Az alkotmánybírák keddi sajtóközleményükben feltűnően egyértelműen fogalmaztak a felfüggesztés okát illetően: „Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált rendelkezések a magánélet sérthetetlenségének jogát súlyosan korlátozzák. A korlátozás módja, folyamatossága és folyamatos jellege alapján pedig valószínűsíthető, hogy az új törvényi rendelkezések Alaptörvény-ellenesek. Alkalmazásuk az érintett személyeknek súlyos és helyrehozhatatlan hátrányt okozhatna, mivel a hatálybalépést követően folyamatos nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt állnának.”

Mit tesz erre Magyarország kormánya? Nagy levegőt vesz (hallgat egy kicsit és gondolkodik), majd kifejezi őszinte sajnálatát, hogy jószándékuk és a (most már belátják, megalapozott) kritikák ellenére alkotmányellenes normákat vert át a parlamenten. Egyben megígéri, hogy ilyet többet nem tesz.

Nem, Magyarország kormánya inkább más tesz. Ismételten kibiztosítja Kocsis Mátét, aki sajtótájékoztatóján a kétely legkisebb jele nélkül még aznap világgá kürtöli, hogy „szándékainktól nem térünk el”, merthogy szerinte az Ab sem a törvény szellemét kifogásolta. A törvények szelleme… Aligha mondhatta volna szebben, kislovag.

Zádori Zsolt

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Mintha az ötvenes évek smasszerszlogenjét idézné fel az elítéltekkel kapcsolatos hazai közérzület. Nem volt ez mindig így, és másutt sem gondolta mindenki így. Deák Ferenc és Johnny Cash biztosan nem. 

„Népünk nem elsősorban a szabadság-, hanem inkább börtönszeretete révén foglal el kitüntetett helyet a világ népeinek nagy családjában, a börtönlakókra pedig irigykedik. A magyar ember a fegyintézeteket szerényebb kivitelű wellness-hotelekként gondolja el […] A lényeg tehát az, hogy minél több felebarátunkat szeretnénk rács mögött tudni, miközben sajnáljuk tőlük azt a sok földi jót, amiben odabent részük leend” – kesereg a múlt heti Élet és Irodalomban Váncsa István népünk állítólagos börtönimádatán.

Igaz, ami igaz, a közvélemény-kutatások már a mostani gazdasági válság előtt arról tanúskodtak, hogy országunk nagyobbik része, ha bűnözésről vagy más normaszegésről van szó, a minél keményebb megtorlást pártolja, bizonyos esetekben egyenesen vérszomjas módon. Egy 2005-ös felvétel szerint a felnőtt lakosság 63 százaléka még békeidőben is elfogadhatónak tartotta a halálbüntetést, és mindössze minden negyedik magyar mondta azt, hogy nem lehet olyan helyzet, ami az állami kivégzést igazolhatná. A lakosság fele gondolta úgy, hogy a bűncselekmények megszaporodásáért – a bűnügyi statisztikák éppenséggel akkoriban stagnálásról és csökkenésről tanúskodtak – nagyban „hibáztathatók” a bíróságok, azaz szerintük a bűnözés azért is „növekszik”, mert a bírók túl enyhe büntetéseket szabnak ki, és ezzel felbátorítják a bűnözőket. A büntetéskiszabási gyakorlatot a többség (a megkérdezettek körülbelül hattizede) enyhébbnek tartotta a kelleténél, és kevesebb, mint feleannyian (28 százalék) mondták, hogy nagyjából megfelelő.

Nagy az egyetértés tehát abban, hogy „az enyhe büntetéseknek nincsen visszatartó erejük”. Amiben van némi igazság, merthogy tényleg nincsen, éppúgy, ahogyan a kriminológia szerint a szigorú büntetések sem fogják vissza az elkövetőket. A morális gátak mellett leginkább büntetés elkerülhetetlenségétől való félelem, azaz a hatékony bűnüldözés lenne erre képes – vélik a tudósok.

A bűnt és bűnhődést, azok viszonylagosságát nem is olyan rég jobban ismerte a magyar. Testközeli, eleven tudása volt arról, hogy nem csak megveszekedett gonosztevők kerülnek börtönbe. A közeli múltban az átpolitizált sztálini büntetőpolitika számos olyan cselekményt, sőt állapotot büntetni rendelt, aminek következtében például 1952 márciusára az elítéltek száma 60, míg az internáltak száma 100 ezerre duzzadt. Ez az az időszak, amikor a börtönőrök a faliújságokon ezt olvashatták: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Meglehet, a társadalom ma is ezt várja el a büntetés-végrehajtástól. Nem tekinti elég büntetésnek a szabadságvesztést, szívesen veszi, ha amellett az elítélt minél inkább szenved. Minderre a politikusok még rá is kontráznak, és még azok is, akik talán nem a Gulagot tekintik mintának, inkább hallgatnak, nehogy a rabpártiság gyanújába keveredjenek.

Pedig a humánus büntetés-végrehajtás, a „fogházjavítás” egykor nemzeti ügynek számított, Deák Ferenc, Eötvös József, Szemere Bertalan és XIX. századi nagyjaink munkálkodtak rajta. Akkor a börtönreform támogatása számított sikknek, ma pedig az kapja a piros pontot, aki simlis ötlettel áll elő arra nézve, hogyan lehet a jogszerűség látszatát fenntartva minél több embert minél kevesebb pénzért minél kisebb helyre összezsúfolni, és hogyan lehet a rendszerből mindenféle ösztönzést kiölni, hogy a bűnözőből még véletlenül se lehessen törvénytisztelő állampolgár. Az erre való iparkodás börtöneinket reménytelenül sivár, végletesen nyomorúságos szigorított fegyházakká, illetve a haramiaakadémiákká változtatja.

A büntetés-végrehajtás gyakorlatát alapvetően a társadalmi megrendelés formálja demokratikus körülmények között. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol sokkalta több erőszakos bűncselekményt követnek el, mint nálunk, ráadásul számos államban még ma is végrehajtanak kivégzéseket. Ott gyakran szondázzák a társadalom időszerű véleményét a büntetésnemekről és a helyesnek tartott börtönviszonyokról, mert a büntetés-végrehajtás dilemmái hagyományosan a politika elsőszámú ügyei közé tartoznak. Ezek a kutatások nem mutatnak egy irányba, elég egyetlen nagy sajtónyilvánosságot kapó bűnügy, a vélemények máris 180 fokot képesek fordulni. 2010-ben például a Gallupnál a felnőtt lakosság 64 százaléka támogatta a halálbüntetést, miközben ugyanabban az évben végzett másik felmérés szerint a regisztrált szavazóknak a 61 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szíve szerint a gyilkosokra sem szabna ki halálbüntetést.

A magyarnál sok tekintetben erőszakosabb amerikai társadalom mintha fogékonyabb lenne a megtorláson túl más szempontokra is, mint a miénk. Élhető börtönviszonyok és alternatív büntetési formák mellett kiállni, kampányolni ott nem szükségszerűen jelent egyet a népszerűségvesztéssel. A közvélemény sokszor meghallja a jó szót is. Különösen, ha azt köztiszteletnek örvendő hírességek, egyenesen sztárok mondják – vagy éneklik.

Ilyen fickó volt Johnny Cash (1932–2003) is. A nehéz gyerekkor (az ötéves fiúcska kiskutyáját például azért lőtte le gyapottermesztő apja, mert a kis kedvenc ételét inkább a disznójuknak szánta), a zaklatott ifjúkor, a németországi katonai szolgálat, a fegyvermánia, a mélyen átélt zsiványkultusz, a korán jött sikerek, valamint a mértéktelen drog- és alkoholfogyasztás akár a börtönbe juttathatták volna magát Casht is, de neki szerencséje volt. Ugyan összesen hétszer is rendőrségi fogdára került, dutyiba soha nem dugták. „Ezekből a tapasztalatokból nem sokat tanultam, legfeljebb annyit […], hogy nem túl jó ötlet a cella rácsait rugdosni. Azon az estén eltört az egyik lábujjam” – írta második önéletírásában.

Már hosszú pályafutása elején ingyenes koncerteket adott különféle börtönökben, az elsőt 1957-ben a texasi Huntsville falain belül. Később három nagysikerű koncertlemezt dobott piacra, amelyeket zenekarával és énekesnő feleségével fegyintézetekben rögzített: Johnny Cash at Folsom Prison (1968), Johnny Cash at San Quentin (1969) és a Svédországban felvett På Österåker (1973). Érdekesség, hogy a művész nem csak dalait énekelte el a raboknak, hanem a számok között afféle vándorprédikátor módjára történetekkel, példázatokkal erősítette hitüket és adott nekik bátorítást a jobbá váláshoz.

Casht, aki szívesen nevezte magát Man in Blacknek, állandóan faggatták, miért hord mindig fekete ruhát. (Igazság szerint nem mindig viselt ilyet, csak sokszor.) Az ars poeticájának számító Man in Black c. számában egyebek mellett ezzel indokolta: „For the prisoner who has long paid for his crime, but is there because he’s a victim of times”. Vagyis (Szántai Zsolt fordításában): „A fegyencért, aki már rég megfizetett bűnéért, de bent ragadt, mert a kor áldozata maradt.” Tanulságos, hogy azután sem vált bosszúszomjassá, miután családját fegyveres rablótámadás érte Jamaicában, az esendő és bűnös ember iránti szánalmát haláláig megőrizte.

Míg nálunk a „kutyából nem lesz szalonna” földhözragadt tapasztalata az irányadó, addig Amerikában – talán a vallásosság nagyobb szerepe miatt – sokan vannak, akik mélyen hisznek abban, hogy az ember képes megváltozni, képes megjavulni. Valahogy ez lehetett a magyarázata a börtönalbumok elképesztő sikerének. Cash csillaga újra felívelt, olyannyira, hogy önálló tévé-show-t kapott az ABC-től. „Mindig ironikusnak találtam, hogy éppen egy börtönkoncertnek, egy olyan eseménynek, ahol olyan jól kijöttem az elítéltekkel, ahogy a rebellisek, a kívülállók, a gazfickók egyáltalán kijöhetnek egymással – szóval hogy éppen ennek köszönhetem »piacképességem« jelentős növekedését.”

Nem is érdemes azzal foglalkozni, mi történne nálunk hasonló esetben.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

Ez a kényszerzubbony nem durva vászonból, gurtniból meg acélkapcsokból készül. Ezt üstben főzik, lombikban párolják le, orvos adagolja, injekciós tűvel és pirulákban osztják ki. A gond, hogy olyanoknak is, akik nem szorulnak rá, de mert fogva tartják őket, tiltakozásukat nem hallani.

Igazságtalan, abszurd és alkotmányellenes rendelkezéseket alkalmaznak a büntetéskiszabásnál. A Btk. elvonja a bíró szabad mérlegelési jogát egyes bűnhalmazban elkövetett bűncselekményeknél és némely erőszakos többszörös visszaesőknél. A bíró náluk csak életfogytig tartó szabadságvesztést állapíthat meg.

Múlt héten ítélték 11 év börtönre H. Bélát, mert erőszakkal elvette egy idős nő 600 forintját, illetve egy másik nőtől szintén erőszakkal elragadta 2000 forint értékű paplanját. A hajléktalan férfi a bíróság elsőfokú, nem jogerős ítélete szerint két rendbeli rablást követett el, s mivel kétszeres visszaesőnek minősül (korábban szintén rablásokért 3, illetve 4 év szabadságvesztéssel sújtották), most az ún. „három csapás szabályt” (three strikes) kellett vele szemben alkalmazni. Eszerint a különféle erőszakos személy elleni bűncselekményeknél (ilyen a rablás is) a harmadszori elkövetés után a büntetési tételek felső határa megduplázódik. H. Béla esetében a 2-től 8 évig tartó szabadságvesztés lehetősége 2–16 évre nőtt, és Zumbok Gabriella bíró úgy ítélte meg, inkább a felső, mint az alsó határhoz közelebb állapítja meg a büntetés mértékét, lévén a súlyosító körülmények erősebbek az enyhítőknél. (A sajtótudósításokat olvasva mindez aránytalan szankciónak tűnik – különösen az enyhébben szankcionált gyerekgyilkossági ügyekkel összevetve.)

A „három csapás” kétségtelenül szigorú rendelkezés és gyakorlati megfontolásokból kifogásolható, de mégsem mondható egyértelműen alkotmánysértőnek, mert bár bizonyos mértékben korlátozza a bíró mérlegelési jogát, de mégsem vonja el teljesen azt. Nem úgy, mint az új Büntető Törvénykönyv (Btk.) két rendelkezése, amely tartalmát tekintve már az előzőben is ott volt, és bizonyos körülmények együttállása mellett kötelezővé teszi a bírónak az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. Hogy is mondta Kabos Gyula „Kovács Verának” a Meseautóban? – Érettségije van? Akkor biztosan tud stemplizni. Egy a párna, egy a részvény; egy lehellet, egy a részvény.

A 81. § (4) kimondja: „Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.” A 90. § (2) pedig úgy rendelkezik, hogy „az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.”

Ez így persze elég bikkfanyelven szól. Lássunk inkább egy példát előbb az első „halmazati” helyzetre, amelyre kiterjed a „három csapás”. A bíró tehát nem mérlegelhet, ugyanúgy életfogytig tartó szabadságvesztést köteles kiszabni egy testi sértést és hivatalos személy elleni erőszakot alaki halmazatban megvalósító és emellett egy különösen nagy értékre elkövetett rablás kísérlete miatt felelősségre vont, büntetlen előéletű fiatal felnőtt esetében, mint a két rendbeli minősített emberölést és egy rablást elkövető személy esetében. Ugyanis az 51 millió forintra rablást megkísérlő fiatalember, ha menekülés közben megüti az őt üldöző rendőrt és ezzel testi sértést követ el, a szabály szerint éppúgy kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélendő (cselekményei rendre: különösen nagy értékre elkövetett rablás, testi sértés és hivatalos személy elleni erőszak), mint a két banki alkalmazott életét kioltó bankrabló. A két ügy közötti különbségre a szabály érzéketlen. Sőt, a több emberen elkövetett emberölés bűntettét elkövető személy cselekménye (mivel itt a több sértett miatt nem halmazat jön létre, hanem az emberölés minősített esete) enyhébben ítélendő meg, mint a tetten ért, az intézkedő rendőrnek 8 napon túl gyógyuló testi sértést okozó bankrabló.

A büntetés kiszabásánál történő egyéniesítés megszüntetése megakadályozza, hogy a büntetéseket ezentúl a tett súlyához mérve arányosan állapítsák meg. Az életfogytig tartó szabadságvesztés automatikus és kötelező kiszabása pedig összemossa egymással az eltérő tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőit.

A jogalkotó nem számol azzal sem, hogy az erőszakos bűnelkövető még inkább érdekelve lesz, hogy bűntettének ne maradjanak tanúi. Bankrablási példánknál maradva: ha a tettes a szemtanúk mindegyikét megöli, kisebb kockázatot vállal, mintha élve hagyná őket és ügye bíróság elé kerülne. Bizonyos körülmények együttállása mellett visszaesőknél és halmazatban ugyanis mindegyik tényállás életfogytig tartó szabadságvesztéshez vezet, viszont ha nincsenek tanúk, a bankrabló talán elkerülheti a felelősségre vonást. A móri vérengzés Biblia-fekete árnya már ennyire megfakult volna?

A Magyar Helsinki Bizottság álláspontja szerint a két Btk.-rendelkezés több ponton is ellentétes az Alaptörvénnyel, mivel nem jogállami megoldás, sérti az emberi méltóságot, valamint diszkriminatív, mert a magyar büntetőjog legsúlyosabb szankciója pusztán attól függ, hogy a három erőszakos bűncselekményt hány eljárásban bírálják el. Azaz ugyanazon elkövető ugyanazon bűncselekményeiért más-más büntetést kaphatna attól függően, hogy azokat külön-külön bírálják el, majd összbüntetésbe foglalják, vagy pedig halmazatban, és a Btk. 90. § (1) bekezdése alapján döntenek róla. Éppen ezért a Helsinki Bizottság az ombudsmanhoz fordul, hogy Szabó Máté az Alkotmánybíróságnál indítványozza e két Btk.-rendelkezés megsemmisítését.

zzs

Indoklás nélkül visszavonták a Jobbik összes szakértőjének és munkatársának parlamenti belépőjét. A jogtipró akció mögött Kövér László állhat, de a szabályozás alapján Such György főigazgató felelőssége is felmerül.

Jobbikos parlamenti képviselők hivatali visszaélés miatt feljelentést tettek ismeretlen tettes ellen, mert továbbra sem léphetnek be az asszisztenseik és szakértőik az Országházba és a Képviselői Irodaházba. Sneider Tamás képviselő szerint „akármilyen magas rangú közhivatalnok” rendelte is el a belépők letiltását, nem lett volna joga ahhoz, hogy ellehetetlenítse olyan emberek munkavégzését, akik „semmiért nem vonhatók felelősségre”.

A szélsőjobbos képviselőnek most igaza van. Akárki döntött is a jobbikos képviselők segéderejének teljes és meghatározatlan idejű kitiltásáról, jogot sértett és Házszabályba ütköző módon, önkényesen akadályozza, hogy az országgyűlési képviselők eleget tegyenek kötelezettségüknek, miszerint kezdeményezően vesznek részt a parlament munkájában és elősegítik annak eredményes munkáját. A hírek szerint Kövér László házelnök áll a jobbikos parlamenti hátország kollektív büntetése mögött. Ha így van, akkor ő az egyik felelőse a jogsértésnek. De még egyszerűbb dolga lesz a nyomozóknak, ha a másik felelős személyét akarják megállapítani. A nyilvánosság számára elérhető normák alapján úgy tűnik, hogy az nemigen lehet más, mint Such György, aki az Országgyűlés Hivatalának főigazgatójaként a parlamenti beléptetés felelőse, s mint ilyennek közvetlen és megkerülhetetlen szerepe van abban, melyik szakértő vagy asszisztens mehet be az Országházba és a Képviselői Irodaházba.

Káosz

Mi is történt? Múlt pénteken a földörvény végszavazása idején kétségtelenül elképesztő dolgok estek meg. A „magyar föld kiárusítását” vadul ellenző Jobbik – élve a házszabályban biztosított lehetőséggel – névszerinti szavazást kezdeményezett, s bár ehhez elegendő egyetlen frakció indítványa és Latorcai János el is rendelte, később a káoszban erre mégsem került sor. A jobbikos képviselők ugyanis megszállták az elnöki emelvényt, és futballhuligánokat megszégyenítő módon skandálni kezdték, hogy „hazaárulók, hazaárulók”. Vona Gábor azt is közölte, hogy „a szavazás mára véget ért”. Latorcai még nagyobb zavarba jött, és elhagyta az elnöki pulpitust. Később a szónoki emelvényre tért vissza, és a gombnyomogató kormánypártiak végül megszavazták az új törvényt.

Több mint valószínű, hogy a jogszabály elfogadása két házelnöki hiba miatt sem volt szabályos. A Jobbik kérésére ugyanis attól függetlenül is meg kellett volna történnie a névszerinti szavazásnak, hogy a botrányosan viselkedő képviselőket a plénum kizárta a voksolásból. Ráadásul miután Latorcai nagy zavarában (ami emberileg érthető) elhagyta az elnöki pulpitust, a Házszabály értelmében az ülés félbeszakadt („megszakadt”), és folytatni, tehát szavazni is csak akkor lehetett volna, ha a levezető elnök az ülést újból összehívja. Ezt nem tette meg, tehát a szavazás eredménye semmis, vagyis annak kellene lennie.

Fegyelem

A förtelmesen viselkedő jobbikosok fegyelmijének jogosságát ezzel együtt nem lehet elvitatni. Kollektív és erőszakos fellépésükkel kirívóan hágták át a tanácskozási rendre és a szavazásra vonatkozó szabályokat. S mivel „közvetlen fizikai erőszakkal fenyegettek”, arányosnak tetszik, hogy kizárták őket a szavazásból, és a Házszabály biztosította legnagyobb pénzbüntetést szabták ki rájuk, vagyis megvonták tőlük egyhavi tiszteletdíjukat. A „nyilvános”, a Házszabálynak megfelelő fegyelmi mellett azonban életbe léptettek velük szemben egy bújtatott fegyelmi büntetést, amelyet nem ismer semmilyen norma, ráadásul nemcsak a fegyelmi vétséget elkövetőket sújtja, hanem munkatársaikat is. Jogállamban senkit nem lehet önkényesen büntetni, és az ártatlanokat sújtó kollektív büntetés is tilos. Ráadásul mindez úgy történt, hogy erről semmilyen nyilvános döntés nem született, tehát nem támadható meg, nem vitatható, indoka, hatálya és időtartama az érintettek előtt ismeretlen maradt.

A Házszabály világosan rögzíti: „a képviselő joga és kötelessége, hogy kezdeményezően részt vegyen az Országgyűlés munkájában, elősegítse annak eredményes működését”. Könnyen belátható, hogy szakértők és asszisztensek nélkül erre sokkal kisebb az esély, mint velük. A parlamenti képviselők fegyelmi büntetési formái között a munkatársak belépésének letiltása pedig nem szerepel. Lehet szó pénzbírságról, szó megvonásáról vagy határozott idejű kizárásról, másról azonban nem.

Magatartás

A Házszabály szerint a házelnök meghatározza az Országház, az Országgyűlés Irodaháza, valamint az Országgyűlés Hivatalának elhelyezésére szolgáló épületek területére történő belépés és az ott-tartózkodás rendjét. De a házelnök nem állapíthat meg olyan rendelkezést, amely az Országgyűlés ülésének nyilvánosságát, a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit kizárná. Az Országgyűlés épületeibe belépők és ott tartózkodók kötelesek ezeket a rendelkezéseket tiszteletben tartani.

Most vasárnapig még az 5/2004. házelnöki rendelkezés szabályozza a belépés és az ott-tartózkodás szabályait, de a július 1-jétől hatályba lépő, Kövér László szignálta 9/2013. rendelkezés is ugyanazt mondja ki. Eszerint a házelnöknek nincsen teendője az országgyűlési képviselők szakértőinek vagy vendégeinek beléptetésénél. Az igénylő képviselő, képviselőcsoportjának frakcióvezetője vagy hivatalvezetője kéri a parlamenti belépőt az Országgyűlés Hivatalától, amit az bürokratikus eljárás keretében engedélyez. Ennek „kiérdemléséhez” a házelnöki rendelkezés a képviselő munkatársának nem ír elő semmiféle rendkívüli magatartási feltételt, különösen pedig azt nem, hogy megbízójának méltóságteljesen kell viselkedni az ülésteremben, különben ugrik a belépő.

– Felesleges provokálni a parlamenti többséget, ezzel nem lehet eredményt elérni – kommentálta a múlt pénteki parlamenti ülést Orbán Viktor. Sok mindent érthettünk akkor még a talányos megfogalmazáson. Most már inkább sejthető, mire gondolhatott pontosan: a „nyugodt erőfitogtatás” mellett a sunyi megtorlásra. Csakhogy ezzel nem csak jogi, hanem politikai hibát is vétett a kormánytöbbség. (Tudjuk, az előbbinél sokkal jobban izgatja az utóbbi.) Azzal ugyanis, hogy az önkényeskedést választotta, lehetőséget kínált az extrémista, velejéig romlott Jobbiknak a mártírkodáshoz és megdicsőüléshez.

Zádori Zsolt