Helsinki Figyelő


Az ácsi polgármester vélhetőleg roma származása miatti igazoltatása nettó rasszizmusnak tűnik, ami amúgy – Kovács Zoltán államtitkár minapi európai parlamenti felszólalása szerint – itthon általában csökkenő tendenciát mutat. Sokan csak legyintenek az egész esetre, nem értve, mi baja lehet az embernek azzal, hogy igazoltatják. Vajon ugyanezt gondolnák, ha két roma rendőr „levillogná” őket az útról és azt mondaná, hogy „Jó napot kívánok! Magyarigazoltatás. Láttuk, hogy maga magyar sofőr, szóval kérem a forgalmit, személyit”?

igazoltatas.jpg

tovább

A Helsinki Bizottság hat jeles írót arra kért föl, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének a civil szervezet számára különösen becses cikkeire írjanak verset, novellát, irodalmi szöveget. Ezeket a 25 éves egyesület születésnapi ünnepségén adták elő Keszég László rendezésében. Közreműködött: az Amoeba zenekar, Rezes Judit, Keresztény Tamás, Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Kata.

katica3.jpg

Közreadjuk az írásműveket; először Erdős Virág versét, amit a 14. cikk inspirált a megkülönböztetés tilalmáról:

tovább

A kormány törvényes lehetőséget biztosítana a cigány gyerekek iskolai elkülönítésére. Szemforgató érvelése megegyezik azzal a XIX. század végi okoskodással, amellyel az amerikai feketék szegregációját igazolták.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által benyújtott törvényjavaslat alapján az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 11. § (1) bekezdés első fordulata a következőképpen fog módosulni: „Nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására, illetve tárgyilagos értékelésen alapulóan szükséges társadalmi felzárkózásának elősegítésére irányul.” [Kiemelés tőlünk.]

A törvény szövegét olvasva első látásra semmi kivetnivalót nem találunk a megfogalmazásban, hiszen a cél, az esélyegyenlőség felszámolása és a társadalmi felzárkóztatás nemes. A más elbánást lehetővé tevő rendelkezésnek tárgyilagos értékelésen kell alapulnia, így a visszaélésszerű jogalkalmazás, jogértelmezés látszólag kizárható. A bekezdés ráadásul az úgynevezett „előnyben részesítésre” vonatkozó rendelkezésen belül kapott helyet, amely a hátrányos helyzetű csoportok – a köznyelvben használatos kifejezéssel élve – „pozitív diszkriminációját” megvalósító, integrációjukat elősegítő intézkedéseket alapozza meg, ami „kifejezetten” szemforgató az alábbiakban vázolt lehetséges következmények fényében.

Merthogy a „kifejezetten megjelölt társadalmi” csoport kitétel és a „társadalmi felzárkóztatás” varázsszó hallatán gyanakvás foghat el bennünket, különös tekintettel néhány kormányzati megnyilvánulásra. Sokatmondóak például Kovács Zoltán társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár nyilatkozatai, aki leszögezte, hogy szerinte az elmúlt húsz év integrációs politikája ellenére is virágzik a szegregáció, ezért paradigmaváltásra van szükség. Arra következtethetünk tehát, hogy véleménye szerint teljesen új megközelítésből kell szemlélni a problémát – félő azonban, hogy ez az új megközelítés éppen az integráció ellen hatna.  Hivatalos közleménye szerint ugyanis „Olyan iskolát, amely szegregál és rosszabb minőségű oktatást nyújt a hátrányos helyzetű, köztük a roma gyermekeknek, a kormány nem támogat.” [Kiemelés tőlünk.] A szigorú nyelvtani értelmezés alapján úgy tűnik: az államtitkár szerint a csupán szegregáló, de ugyanolyan minőségű oktatást nyújtó iskolák ellen a kormányzatnak nincs kifogása.

A törvénymódosítás szövege sajnos lehetővé tesz olyan jogértelmezést is, amelynek következménye könnyen az lehet, hogy sorra nyílnak majd meg szegregált óvodák és iskolák, amelyekbe csak roma gyermekek járnak majd. Félő, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeket sokszor indokolatlanul helyezik majd felzárkóztató osztályokba, látszólag objektív kritériumok alapján – hiszen eddig sem volt ismeretlen az a gyakorlat, miszerint roma gyermekeket körültekintő vizsgálat nélkül sajátos nevelési igényű gyermekek számára fenntartott osztályokba iskoláztak be.

Sokan nem értik, mi ezzel a gond, érvelésük szerint ugyanis a szegregált oktatási intézményekben tanuló gyermekek ugyanolyan színvonalú nevelésben és oktatásban részesülnek, mint a hagyományos intézményekben tanuló diákok, csak éppen más épületben, elkülönítve, képességeik szerint osztályozva. Ettől függetlenül minden gyermek továbbra is egyenlő.

Ha nehéz is, most egy pillanatra tegyük félre azt a számos kutatás által bizonyított tapasztalati tényt, hogy bizony, a cigányosztályok, cigányiskolák és -tagiskolák közel sem biztosítottak/biztosítanak azonos színvonalat a roma nebulóknak. A valóságban rosszabb fizikai körülmények közt, gyakran összevont osztályokban, „speciális tantervek” szerint (idegen nyelv és informatika oktatását elspórolva) sokszor szakképzetlen tanárok tanítják őket. Felzárkóztatásuk nem egyéb porhintésénél, mert az ilyen osztályokba száműzött diákok képtelenek visszakapcsolódni a „normál oktatásba”. Igaz, nem is az a cél. De – még egyszer mondjuk – ezt most hagyjuk, és koncentráljunk egyelőre csak a jogi vonatkozásra.

A magyar kormány érvelése kísértetiesen hasonlít az amerikai Legfelsőbb Bíróság elkülönített, de egyenlő (separate but equal) jelszó köré épített, egyébként 1896-ból származó jogértelmezésére. A bíróság a Plessy v. Ferguson ügyben nem találta alkotmányellenesnek, hogy Louisiana államban a vasúti társaságoknak külön kocsikat kellett biztosítaniuk a fehér és a színes bőrű utasai számára. A kérelmező, Homer Plessy arra hivatkozott, hogy a bőrszín alapján történő kötelező elkülönítés rásüti a színes bőrűekre az alsóbbrendűség bélyegét, ezért sérti a jog előtti egyenlőséget garantáló 14. alkotmánykiegészítést. A bíróság azzal az indokkal söpörte le az érvet az asztalról, hogy ha van is ilyen megbélyegzés, az nem az elkülönítést előíró törvény rendelkezéseiből fakad, hanem a színes bőrűek aggatják saját magukra. Egyedül a különvéleményt megfogalmazó John Marshall Harlan bíró nem értett egyet a döntéssel és kifejtette: véleménye szerint az alkotmány színvak, éppen ezért nem tűri az állampolgárok bőrszín alapján történő osztályozását.

Csakhogy a Plessy-ügyben kialakított doktrínát az amerikai Legfelsőbb Bíróság már közel 60 éve meghaladta. A Brown v. Board of Education ügyben 1954-ben ugyanis a testület éppen a szegregált oktatás alkotmányellenességét megállapítva mondta ki, hogy az elkülönítés szükségképpen egyenlőtlenséget is jelent. A bíróság érvelésében rámutatott, hogy a pusztán bőrszín alapján történő elkülönítés akkor is sérti a színes bőrűek egyenlő oktatáshoz való jogát, ha egyébként a tárgyi feltételek és egyéb körülmények azonosak. Az alsóbbrendűség érzése ugyanis demotiválja a diákokat, éppen ezért visszaveti a szellemi fejlődésüket és tanulmányi teljesítményüket, így megfosztja őket olyan előnyöktől, amelyeket az integrált típusú iskolarendszerben élvezhetnének. A Legfelsőbb Bíróság érvelésében egyébként hivatkozott az UNESCO 1950-es A faj kérdése című nyilatkozatára is, amely egyértelmű cáfolata azon – mára már szintén meghaladott – elméleteknek, amelyek tudományos alapon kívánták igazolni a rasszizmust, és amely érdekes olvasmány lehet azok számára, akik „tárgyilagos értékelés alapján” szeretnének kizárólag meghatározott társadalmi csoportokat – kisebbségeket – érintő intézkedéseket hozni.

Az elkülönítés azonban nemcsak az alsóbbrendűség érzete miatt vezet egyenlőtlenségekhez. Hiába az elkülönített, de egyenlő jelszó hangoztatása, a gyakorlatban a fehérek számára kialakított iskolák jobb környéken épültek, képzettebb oktatókat alkalmaztak, felszereltebbek voltak, összehasonlíthatatlanul jobb infrastruktúrával rendelkeztek, mint a színes bőrűek számára fenntartottak. Ez a különbségtétel olyan prózai intézmények esetén is szembeötlő volt, mint például egy nyilvános mosdó.

A helyzet a mai Magyarországon kísértetiesen hasonló, a szegregált iskolákban tanuló diákokat közvetlen hátrányos megkülönböztetés éri, hiszen tipikusan jóval rosszabb állapotban levő épületekben alacsonyabb színvonalú oktatásban részesülnek, ahol például kevesebb az egy főre jutó számítógépek száma, kevesebb pénz jut tanulmányi kirándulásokra és egyéb rendezvényekre. Márpedig minden gyermeknek ugyanolyan minőségű oktatáshoz van joga – ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyéni képességeiket ne kellene figyelembe venni.

Talán felesleges is hangsúlyozni, hogy mennyire kártékony a romák integrációját hátráltató, a hátrányos megkülönböztetést újratermelő hozzáállás éppen az oktatás területén. Ahogyan az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokkal foglalkozó Bizottságának 13. számú, az oktatási joggal kapcsolatos átfogó kommentárja 1. cikkében kifejti: az oktatáshoz való jog emberi jog, ugyanakkor nélkülözhetetlen eszköze más emberi jogok érvényesítésének. A hátrányos helyzetű gyermekek számára ez a szegénységből és kilátástalanságból elsődlegesen kivezető út, ugyanakkor egyre inkább elismert tény, hogy az egyik legjobb állami befektetés is egyben.

Olyan jogszabályi környezet létrehozásával, amely az etnikai alapon szegregált iskolák létrehozásához, fenntartásához nyújt hathatós segítséget, a jogalkotó a szegénységből és a kilátástalanságból kivezető útra helyez behajtani tilos táblát a romák számára.

Bieber Ivóna

A legtöbb menedékkérő Magyarországról érkezik Kanadába, ám tavaly a kérelmeknek „csaknem” mindegyikét elutasították – szól a kanadai CICS oldal minapi közleménye. Ehhez képest a befejezett eljárások ötödében a kérelmezőt menekültként ismerték el.

[caption id="attachment_674" align="aligncenter" width="574" caption="Pozitív roma képek"][/caption]

A kanadai menekültügyi eljárást megszigorító, júniusban elfogadott C–31-es törvényt azzal indokolták, hogy ki kívánják szűrni a „színlelt” kérelmezőket, gátat kívánnak vetni a nagyvonalú gyakorlatot kihasználó ügyeskedésnek és csökkenteni akarják a költségeket. A nem túl jelentős, bevándorlási ügyvédi irodát maga mögött tudó  CICS mostani közleménye ezt a szándékot támasztaná alá.

Külön cikket érdemelne az is, ahogyan nemzeti hírügynökségünk, az MTI dolgozik. Hogyan, milyen forrásokra támaszkodva számol be egy olyan érzékeny témáról, mint a tömeges magyar kanadai migráció? A CICS rövidítés megtévesztő, mert éppúgy egy ügyes ügyvédi irodáé is, amelyik egy csomó domént felvásárolt, hogy szolgáltatásait promóotálja, mint a Kanadai Kormányközi Konferencia Titkárságáé. Utóbbi bár komolyabbnak hangzik, valójában egy rendezvényszervező cég, a menekültügyhöz semmi köze.  Az MTI mégis úgy vette, hogy utóbbi foglalkozott a magyar menedékkérőkkel, pedig dehogyis. Miért is tette volna? Egy nappal a vasárnap kiadott híre után ugyanígy sikerült egy jelentéktelen québeci bevándorlóellenes oldalt kanadai médiaügynökségnek titulálni, amely a romák bűnözéséről adott hírt. De most nem az állami hírszolgáltatás minősége a témánk.

Senki nem vitathatja, valóban aggasztó, hogy 2011-ben mintegy 4450 magyar állampolgár kért menedéket Kanadában, többen, mint bármelyik más  ország állampolgárai. A statisztikák szerint a kérelmek túlnyomó többsége el sem jutott érdemi döntésig vagy még az év végén is folyamatban volt. A számokból kiolvasható, hogy sokan ismeretlen helyre távoznak a menekültügyi eljárás alatt, és több kérelmet mint megalapozatlant utasít el a kanadai hatóság.

A CICS minapi közleményéből azonban nem derül ki, mert nagyvonalúan elsiklik felette, hogy 2011-ben bár 738 kérelmet elutasítottak, 165-en mégis megkapták a menekült státuszt. Vagyis egyértelműen látszik, hogy a kérelmezők jelentős részének, 18 százalékának üldözéstől, súlyos emberi jogi sérelmektől való félelmét Kanada megalapozottnak találta. És ez nem kevés.

Összehasonlítva a tavalyi hazai adatokkal: 1693 Magyarországon benyújtott kérelem nyomán 887 esetben született érdemi döntés. 47 főt menekültként (5,3 százalék), 87-et oltalmazottként (10 százalék) és 11-etbefogadottként (1,2 százalék) ismertek el. Összesen tehát az elbírált kérelmek 16,5 százalékában biztosít a magyar állami valamilyen fokú védelmet.

Bár a kanadai ügyek tartalmáról nincs statisztikai információ, közismert, hogy a kérelmek nagy részét romák, cigányok nyújtják be. Emellett előfordulnak azonban olyan ügyek is, amikor családon belüli erőszak áldozatai keresnek és találnak menedéket az észak-amerikai országban.

A kanadai szigorítások tehát a kiskapukat zárnák be az ügyeskedők előtt – bár félő, hogy nem csak előttük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Magyarországon már minden rendben van. A sok ezernyi kérelmező közül a többséget valóban nem üldözik, „mindössze” rosszul él, vagyis „gazdasági migráns”, de éppen elegen vannak köztük olyanok is, akiknek emberi jogait az állam nem képes garantálni, olyanok, akiket szülőhazájuk nem képes megvédeni.

Itthon gyakorta kétkedés fogadja a kanadai hatóságok döntéseit, hozzáértését, különösen akkor, ha a magyar kérelmezők oltalmat kapnak. – Ugyan honnan tudják azt pont Kanadában, mi történik nálunk? – aggályoskodnak. Nem titok. Az ottani hatóságok mindeddig példaértékűen jártak el. Kanada Bevándorlási és Menekültügyi Tanácsa kutató részlege valószínűleg világszerte a legfelkészültebb és a leglelkiismeretesebb ilyen céllal működő hivatal. Nem elégszik meg azzal, hogy tájékoztatás kér a magyar hatóságoktól, számos alkalommal fordul az ügyek hátterének tisztázása érdekében civil szervezetekhez, így például a Magyar Helsinki Bizottsághoz is.  Tekintse meg, mely esetekben kérték a segítségünket, kattintson!

Július elején összesen harmincnégy év letöltendő szabadságvesztésre ítélt a bíróság kilenc embert gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt. Korábban a bíróságok nem osztották ilyen könnyen és bőkezűen az éveket.  (Munkatársunk cikke a Szuverén számára íródott, eredeti megjelenési helyén itt olvasható. [a szerk.])

A miskolci bíróság 2012. július elején fejenként átlagosan négy év körüli szabadságvesztést szabott ki azokra a vádlottakra, akik – a bíróság álláspontja szerint – a magyar emberekkel szembeni előítélettől indíttatva megtámadtak egy autót, és abban kárt és utasainak kisebb személyi sérüléseket okoztak. A helyszínen egy eldobott botot találtak „Halál a magyarokra” felirattal. Az autó megtámadásakor állítólag valaki magyarellenes kiáltást hallott. Az ítéletettel, annak jogi minősítésével kapcsolatban – mely szerint közösség tagja elleni erőszakot követtek el a vádlottak – komoly aggályok fogalmazódtak meg. Ezek alapja az, hogy az elítélt vádlottak nem a nem cigány magyarokkal szemben érzett előítéletből követték el cselekményüket, hanem azért, mert féltek. Féltek, hiszen csak néhány héttel korábban mondta azt a miskolci rendőrkapitány, hogy vannak olyan bűncselekmények, amelyek tettesei csak cigányok; csak két hét telt el a közeli tatárszentgyörgyi gyilkosság óta, ahol saját házában ölték meg apát és fiát. Féltek a miskolci romák, mert tudták, aznap este nagy a rendőri készültség a településen, gondolták, az újabb, romák elleni támadások miatt. Ha a vádlottak félelmükben támadták meg az éjjel a telepen ólálkodó gépjárművet, akkor a bíróságnak helyesen garázdaságként kellett volna minősítenie a tényállást a sokkal súlyosabb gyűlölet-bűncselekmény, avagy közösség tagja elleni erőszak tényállása helyett, amelynek megállapítása akkor lett volna indokolt, ha a támadás indítéka a romáknak a magyar nemzethez tartozó emberekkel szembeni előítélete lett volna. A miskolci cigánytelepen elkövetett cselekmény gyűlölet-bűncselekményként történő minősítése nemcsak önmagában téves, de a korábban bíróság elé került ügyek sorába sem illeszkedik.

A miskolci ügy volt az apropója annak a Magyar Helsinki Bizottság által indított kutatásnak is, amelyben az ország valamennyi bíróságán 2007 és 2011 között jogerősen befejezett olyan ügyek iratait vizsgáltuk, ahol az ügyész gyűlölet-bűncselekmény – avagy a büntető törvénykönyv (Btk.) megfogalmazása szerint közösség tagja elleni erőszak – miatt emelt vádat, vagy a bíróság e törvényhely alapján ítélte el a vádlottat. Arra kerestünk választ, hogy milyen közös jellemzőkkel bírnak a hatóságok elé kerülő ügyek, létezik-e egységes ítélkezési gyakorlat.

A hivatalos statisztikákban összesen húsz (!), az érintett ötéves időszakba tartozó, jogerősen lezárult büntetőügy szerepel. Ez elképesztően alacsony szám. A mindennapi tapasztalataink, a híradások, a nem hivatalos kimutatások (lásd például az Athena Intézet adatbázisát) és a nemzetközi összehasonlítások is nyilvánvalóvá teszik, hogy ennél nagyságrendekkel több, előítélet motiválta cselekmény fordul elő Magyarországon. Ezek egy részét minden bizonnyal a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság, a kisebbségi csoportokkal szembeni masszív kirekesztő közbeszéd miatti félelem miatt nem jelentik a sértettek vagy a szemtanúk. Sokan gondolhatják azt is, hogy egy pofon vagy az összetört kertkapu miatt nem érdemes a rendőrségre menni. Akik mégis elmennek, azoknak a feljelentését előfordul, hogy nem fogadják, ha igen, akkor helytelenül minősíthetik a tanúvallomás alapján feltárt cselekményt. A kutatás során is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyűlölet-bűncselekmények egy részét a rendőrség garázdaságként (olykor testi sértésként) minősíti. Utóbbi eseteket a gyűlölet-bűncselekménytől az elkövető szándéka, motivációja különbözteti meg: ha az elkövető azért támadja meg áldozatát, mert előítéletes vele szemben, tehát az a meggyőződése, hogy a sértett alacsonyabb rendű, jogos vele szemben a megvetés, akkor gyűlölet-bűncselekményt követ el. Ha ez a motiváció hiányzik, a támadás oka más, például a félelem, akkor helyes az enyhébb megítélésű garázdaságként minősíteni a cselekményt. Való igaz, a különbségtétel nem mindig egyszerű, ezt nyilván nem segíti az sem, hogy (a korábbi) Rendőrtiszti Főiskola kötelező tematikája szerint egyetlen percet sem tanulnak a leendő rendőrök a gyűlölet-bűncselekményekről, a szakközépiskolákban nyilván még annyit sem. Ahhoz, hogy lássuk, vajon hány esetben „minősít alul” a hatóság, s így teljes képet kaphassunk a gyűlölet-bűncselekmények és a hatósági gyakorlat „viszonyáról”, a garázdaság és testi sértés miatt indult eljárásokat is vizsgálni kellene. Ez egy jövőbeni, tágabb spektrumú kutatás tárgya lehet.

A vizsgált időszakba eső húsz ügy közül tizennyolc állt rendelkezésünkre. A három tucat ügy alapján felvázolhatjuk annak a tipikus gyűlölet-bűncselekménynek a jellemzőit, amely miatt az elkövetőket a bíróság felelősségre vonja. A tipikus ügy ez: néhány, munka nélküli, kevéssé iskolázott, az áldozatnál erősebb testalkatú vagy agresszív viselkedésű fiatal nappal az utcán megtámadja a kiválasztott áldozatot; a támadók a sértett védett csoportját szidva bántalmazzák a sértettet, nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okoznak.

Plasztikusan: A sértettet és barátnőjét ketten bántalmazták: a barátnő bátyja és annak haverja. A verekedés okát a báty fogalmazta meg: „Hogy lehet, hogy összeállsz egy cigánnyal?” A sértettet meglökték, ő elesett, a földön testszerte rugdosták, közben szidalmazták: „Büdös cigány, ha még egyszer meglátlak, elvágom a nyakad.”

Az eseteknek rendszerint vannak szemtanúi, akik bejelentést tesznek a rendőrségen, amely garázdaság vagy testi sértés miatt kezd el nyomozni. Később a hatóságok a tanúvallomások alapján feltételezve az elkövető cselekményének előítéletes szándékát megváltoztatják a minősítést, és gyűlölet-bűncselekmény miatt folytatják a nyomozást. Az ügyészség legtöbbször már közösség tagja elleni erőszak miatt emel vádat, és a bíróság is ezért ítéli el az elkövetőket: legfeljebb felfüggesztett szabadságvesztésre. Az aktákat vizsgálva olykor olyan érzése lehet az embernek, mintha a felfüggesztett szabadságvesztést a cselekmény minősítése hozná magával, és az független lenne a cselekmény konkrét körülményeitől.

Meglepő módon a legtöbb esetben a sértettet azért támadták meg, mert nem fehér bőrű: két fekete bőrű, egy félvér és egy latin-amerikai származású ember vált gyűlölet-bűncselekmény sértettjévé a hivatalos statisztika szerint. Négy esetben a kiváltó ok a sértett roma származása, háromban pedig magyar nemzeti hovatartozása volt. Két embert zsidósága miatt bántalmaztak. Az áldozatok között egy kínai család és egy francia fiatalokból álló társaság tagjai szerepelnek.

Az elkövetők a tizennyolc eset mindegyikében bántalmazták a sértettet. A cselekmények következtében az áldozatok – egy kivétellel – legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. A legsúlyosabb esetben egy pesti szórakozóhelyen négy szkinhed egy zsidó származású fiút szúrt ki magának, majd a közeli parkban súlyosan bántalmazták, ezzel maradandó sérülést okozva. A verés azért ért véget, mert három fiatal a sértett védelmére kelt, és fizikai erővel „leszedték” róla a támadókat. A fiút a négy elkövető ismerte, korábban is többször tettek gyalázkodó megjegyzéseket arra, hogy zsidó. Az elkövetők fiatalkorúak voltak.

A törvény szerint nemcsak az előítéletes indítékú fizikai bántalmazás büntetendő gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt, hanem az is, aki ugyanilyen indíttatásból valami megtevésére vagy eltűrésére kényszeríti áldozatát. A gyűlölet-bűncselekmény e formáját azonban egyetlen esetben sem látta megvalósultnak az ügyészség vagy a bíróság – például a szigetvári ügyben sem. Az elkövető és négy társa 2008-ban azzal a céllal kel útra, hogy romákat bántalmazzanak. Egy parkban az arra sétáló roma sértettre és lányára támadnak. Az anyát megütik, ő a földre esik, ahol rugdossák. A nő nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerez. A bántalmazás során annyi hangzik el: „Rúgjál még egyet!” Az egyik elkövető az anya elszaladó lánya után fut, de nem éri utol, így nem bántalmazza. Az elsőfokú bíróság garázdaság miatt ítéli el az elkövetőket, mert nem látja megalapozottnak a cselekmény és az elkövetők romaellenes, szélsőséges nézetei közötti kapcsolatot, noha az egyik hátára „csak a halott cigány a jó cigány”, „mindegyik hazudik” sorokat tartalmazó vers van tetoválva. A másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletet, de csupán egyrendbeli, közösség tagja elleni erőszak miatt vonja felelősségre az elkövetőket, noha nyilvánvaló, hogy a bántalmazott nő lányát arra kényszerítették, hogy meneküljön.

Nemcsak a kényszerítést, hanem a közösség tagja elleni erőszak kísérletét sem állapította meg egyetlen esetben sem a bíróság. Itt sem: a rendkívül terhelt családi környezetből érkező, intézetben nevelkedő tizenéves roma lányok négy másik lányt több alkalommal szidalmaznak, egyiküket ököllel arcon ütik, fenyegetőznek, eközben „magyaroznak”. A közösség tagja elleni erőszak bűntettét csak egyetlen esetben – amikor bántalmazásra is sor került – állapítja meg a bíróság, a további négy esetben annak kísérletét vagy a kényszerítést már nem.

A gyűlölet-bűncselekmény motivációjára a hatóság – úgy tűnik – kizárólag a cselekmény alatt elhangzó kifejezések alapján következtet. Nem volt olyan eset, hogy például a fiatalkorú környezettanulmánya vagy a nyomozás során feltett kérdések alapján következtetett a hatóság az előítélet-motivációra. Minden esetben – kivéve a szigetvári ügyet – a kijelentések alapján merül fel a közösség tagja elleni erőszak gyanúja. Az elkövetők rendszerint nagyon keményen szidják a kiválasztott sértett védett tulajdonságát. Például az egyik férfi szomszédját szidalmazza: „Ide [a liftbe], te zsidó, ide nem szállsz be, tirhulnotok kell innen, büdös zsidók, itt nem lakhattok.”

Egyes elkövetők büszkén vállalják pl. hungarista csoporthoz való tartozásukat és azt, hogy nem szeretik a külföldieket. Mások – különösen a védő megjelenését követően – hangoztatják, hogy például az általános iskolában is cigány barátaik voltak, sőt a család is befogadott egy roma kislányt. Előfordul, hogy tájékozatlanságát hangoztatja a terhelt, amikor azt ecseteli, hogy nem volt tudomása arról, hogy a karlendítés mit jelent, de biztos abban, hogy ezt bal kézzel tette. Így védekezik az a fiú, aki perui származású ismerősét veri meg, majd amikor leválasztják az áldozatról, az„ungarian” szót mondja, miközben a magasba lendíti – bal – kezét.

A miskolci és a 2011-ig jogerősen lezárt, közösség tagja elleni erőszak bűncselekménye miatt hozott ítéletek, illetve a döntés alapjául szolgáló cselekmények között jelentős különbségek vannak. Ezek közül kettő alapjaiban rengeti meg a miskolci ítélet jogszerűségét. A Helsinki Bizottság kutatásában vizsgált valamennyi támadásnak egyetlen oka lehetett: az előítélet. Azokban az esetekben az elkövetők és a sértettek nem álltak haragban, nem féltek a másiktól, a támadás „derült égből villámcsapásként” érte az áldozatokat. Ők valamennyi esetben olyan etnikai, nemzeti csoporthoz tartoztak, amely védelmét a törvény kifejezetetten előírja. A gyűlölet-bűncselekmény két sine qua nonja, az elkövetők előítéletes szándéka és a sértettek különleges védelmet élvező csoporthoz való tartozása a miskolci ügyben azonban nem áll meg. A miskolci romák előítéletes motivációját – a bíróság álláspontja szerint – a helyszínen talált bot és egy kiabálás támasztja alá. Mindkettő ismeretlen eredetű. Félelmük – amely a bíróság álláspontja szerint nem volt a támadásuk alapja – azonban ismert forrású, ezt mégsem vették figyelembe. Ahogy azt sem, hogy a sértettek közül legalább egy egyértelműen rasszista, antiszemita csoportokhoz kötődött. Holott a gyűlöletkeltésre vagy etnikai alapú erőszakra szerveződött csoportok és emberek védelmét a Btk. közösség tagja elleni erőszak tényállása nem szolgálhatja. Kiemelkedő a miskolci ügyben kiszabott büntetések súlyossága is. A roma asszonyt a földön rugdosó, lányát menekülésre kényszerítő egyik büntetett előéletű elkövető másfél év letöltendő börtönt kapott. A budapesti zsidó fiú máját lerúgó egyik 18 év alatti támadónak 1 év 8 hónapot kellett fiatalkorúak fogházában töltenie. Az autóban százezer forint kárt okozó, félelmükben támadó romák átlagosan négy évet lesznek a rács mögött. Ha a másodfokú ítélet nem korrigálja a súlyos, minősítésbeli hibát.

Szerző: Ivány Borbála

süti beállítások módosítása