„Sosem voltam csillagos ház lakója. Szó se róla: az akkor hatályos törvény értelmében ott lett volna a helyem.” Kőszeg Ferencnek, a Helsinki Bizottság alapító elnökének beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt.

Bayer Zsolt rasszista írását követő közéleti megnyilvánulások azt jelzik, messze még a kijózanodás. Jogvédőként mi most azt a jogi fejleményt értékeljük, hogy az ügyészség elutasította a feljelentést. Szerintünk rosszul tette.

[caption id="attachment_1351" align="aligncenter" width="560" caption="Michelangelo Buonarroti: Szent Antal megkísértése (1487–1488)"][/caption]

Bayer Zsolt rasszista publicisztikája miatt a Helsinki Bizottság nem tett feljelentést, pedig álláspontunk szerint azzal a szerző bűncselekményt követett el. Indokunk nem jogi, hanem gyakorlati természetű volt: nem akartuk, hogy az egyébként is a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy következmények nélkül írhat ilyeneket. Az ügyben az ügyészségi döntés igazolta óvatosságunkat, a hatóság meg sem indította mások feljelentése alapján a nyomozást. A nyomozóhatóság indokolása azonban messze nem meggyőző.

Zsinórmérték

Az ügyészség a feljelentés elutasításával kapcsolatos sajtóközleményében a következőkkel indokolta a döntését. Az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozatában húzta meg azt a zsinórmértéket, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve a közösség elleni izgatás bűntette elhatárolására alkalmas. Az alkotmánybírósági döntés alapján „töretlen bírói gyakorlat” alakult ki, amely az ilyen bűncselekmények jogi megítélését mára egységessé tette. Eszerint „A közösség elleni izgatás törvényi tényállásában gyűlöletre uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. A bűncselekmény (immateriális) veszélyeztető jellegéből következik, hogy a megvalósuláshoz nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. Nem elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, hogy a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából, és mások számára is érzékelhetővé válik. Nem a véleménynyilvánítás szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre ilyen magatartás, vagy tevékenység kifejtésére hív fel akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.”

Az ügyészség szerint a hatóság minden esetben eljárást indít, amelyben ezek a feltételek megvalósulnak. Példaként fel is hozza a Tomcat ügyében hozott döntést, amelyben az ügyészség vádat emelt. A hatóság szerint a „szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek meg őket” az a konkrét magatartási forma, amely a kialakult bírósági gyakorlat szerint a közösség elleni izgatás megállapításához szükséges. Az ügyészség – a közlemény szerint – korábban több ügyben megkísérelte tágítani a fenti gyakorlatot, ez azonban nem vezetett eredményre, felmentő ítéletek születtek.

Ebből az álláspontból az következik, hogy a Tomcat és a Bayer Zsolt írása között lényeges különbség mutatható ki. Míg előbbi esetben az uszító blogbejegyzés indokolta a nyomozás megindításán túl a vádemelést, majd az elsőfokú (nem jogerős) elítélést, addig Bayer hírlapi cikke annyira kevés, hogy még nyomozás megindítására sem szolgáltat elég indítékot. És a különbség a két írásban található rasszista erőszakra történő felhívás konkrétságában ragadható meg: Tomcaté konkrét, Bayer Zsolté ellenben nem. Ezzel az állítással vitatkozunk.

Konkrétan

A Tomcat írásából kiragadott idézet egyrészt megtévesztő, a teljes mondat a blogon így hangzott: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” Nem világos, ez miért konkrétabb annál, mint hogy „Nos, akkor tegyük fel a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a szigethalmi közösség gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni. Minden más esetben bátran elmondhatjuk magunkról, hogy mi már nem vagyunk emberi társadalom többé. »mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, /ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen«. Ezt kérdezi Erdős Virág. Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”

A két kiemelt felhívás konkrétsága semmiben nem tér el. Tomcat az írását a nyilvánossággal közli, vagyis bárkivel. Bayer is. Tomcat nem mondja meg, hogy hol és kit kell szétverni, ahogy Bayer sem mondja meg, hogy mit kell tenni az állatokkal, hol vannak ők és kik ők név szerint. Mindketten annyit tesznek, hogy a cigányok elleni erőszakra szólítják fel az olvasóikat, tértől, időtől, olvasótól függetlenül, az a kitétel ugyanis, amely szerint bármilyen – és lehetőség szerint azonnali – megoldás elfogadható, illetve kívánatos annak érdekében, hogy a Bayer Zsolt szerint a cigányság jelentős részét kitevő, „állatoknak” bélyegzett emberek „ne legyenek”, nyilvánvalóan magában foglalja az erőszak lehetőségét. Sőt, a cikk egészét, különösen pedig a szigethalmi közösségnek címzett felhívást figyelembe véve, nem tekinthető másnak, mint az erőszakos megoldás melletti érvelésnek.

Ügyködők

Ebből az következik, hogy vagy Tomcat sem követte el a bűncselekményt, és ebben az ügyészség és az elsőfokú bíróság is tévedett, vagy mindketten elkövették, ebben az esetben az ügyészség hibázott, amikor meg sem indította a nyomozást a Bayer-ügyben.

De álláspontunk szerint téves a bírói gyakorlat olyan ügyészségi értelmezése is, amely szerint az kell a közösség elleni izgatás megvalósulásához, hogy konkrét erőszakos magatartásra hívjon fel vele a gyűlölködő beszéd szerzője. Az ügyészségi közleményből szó szerint idézett indokolásból ez világosan látszik is. A gyűlöletbeszédnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy olyan gyűlöletet keltsen, amelytől felhergelve valaki rasszista motivációból erőszakos bűncselekményt reálisan elkövethet. Ehhez nem elkövetési magatartást kell körülírni egy beszédben, hanem „ügyesen” kell gyűlöletet kelteni. A közvetlen veszélyhez egyáltalán nem szükségszerű konkrét bűncselekményre való felhívás (ha azt elkövetik, akkor a beszéd elmondója/szerzője egyébként sem izgatás elkövetőjeként, hanem a felhívás alapján megvalósított bűncselekmény felbujtójaként tartozik büntetőjogi felelősséggel). Ha ez igaz, a gyűlöletbeszédben körülírt magatartás konkrétságának foka irreleváns.

Ez az állítás Legfelsőbb Bíróság döntésével is alátámasztható (EBH 1999.6): a „terhelt az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulója alkalmából ünnepi nagygyűlést szervezett október 23-án 15 órára Budapesten a Szabadság térre, amelyre az ünnepi beszédét már előzetesen megírta. A beszédében a politikai élet közszereplőit olyan cionista gazembereknek jellemezte, akik kifosztják az országot és akiktől feltétlenül meg kell szabadulni, akiket ki kell söpörni a hatalomból. Intézkedéseket sürgetett annak érdekében, hogy a zsidókat távolítsák el a gazdasági, a politikai és a kulturális élet vezető pozícióiból, esetleg az országból.” Az elsőfokú bíróság a terhelt bűnösségét közösség elleni izgatás bűntettében állapította meg, és ezért őt 1 évi – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság a döntést helybenhagyta, pedig az elítélt szónok még csak nem is amellett érvelt, hogy a zsidók „ne legyenek”.

Európai gyakorlat

Az ügyészség „töretlen bírósági gyakorlatra” hivatkozik, de mint láttuk, olyan nálunk nincs. Létezik viszont ilyen a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságánál. Annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye biztosítja a szólásszabadsághoz való jogot, teljesen egyértelmű a strasbourgi gyakorlat alapján, hogy a gyűlöletbeszéd nem védett magatartás, és ezzel összhangban büntetőjogilag üldözhető.

Az Erbakan v. Turkey ügyben 2006-ban hozott döntésében kimondta, hogy „minden emberi lény egyenlő méltóságú személyként való elismerése és tisztelete a demokratikus, plurális társadalmak alapját képezi. Így elvi alapon, bizonyos demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja”.

A Helsinki Bizottság több strasbourgi jogesetet ismertetett az ügyészségnek abban a panaszában, amelyet egy elutasított rendőrségi feljelentésünk miatt tettünk. Akkor Tyirityán Zsoltnak, a Betyársereg vezetőjének a Magyar Szigeten előadott rasszista uszítása ellen léptünk fel. Akkor csak részsikert értünk el, mert a nyomozás ugyan mégis megindult, de az eljárást bűncselekmény hiányában lezárták.

Bayer esetében egyelőre nyomozás sem indult, mert az ügyészség gyorsan megtagadta a nyomozást. Amennyire üdvözlendő, hogy a nyomozóhatóság a büntetőeljárási törvénynek megfelelően a feljelentést követő három napon belül döntött, annyira sajnálatos maga a döntés.

A miskolci bíróság 2012. július elején fejenként átlagosan négy év körüli szabadságvesztést szabott ki azokra a vádlottakra, akik – a bíróság álláspontja szerint – a magyar emberekkel szembeni előítélettől indíttatva megtámadtak egy autót, és abban kárt és utasainak kisebb személyi sérüléseket okoztak. A helyszínen egy eldobott botot találtak „Halál a magyarokra” felirattal. Az autó megtámadásakor állítólag valaki magyarellenes kiáltást hallott. Az ítéletettel, annak jogi minősítésével kapcsolatban – mely szerint közösség tagja elleni erőszakot követtek el a vádlottak – komoly aggályok fogalmazódtak meg. Ezek alapja az, hogy az elítélt vádlottak nem a nem cigány magyarokkal szemben érzett előítéletből követték el cselekményüket, hanem azért, mert féltek. Féltek, hiszen csak néhány héttel korábban mondta azt a miskolci rendőrkapitány, hogy vannak olyan bűncselekmények, amelyek tettesei csak cigányok; csak két hét telt el a közeli tatárszentgyörgyi gyilkosság óta, ahol saját házában ölték meg apát és fiát. Féltek a miskolci romák, mert tudták, aznap este nagy a rendőri készültség a településen, gondolták, az újabb, romák elleni támadások miatt. Ha a vádlottak félelmükben támadták meg az éjjel a telepen ólálkodó gépjárművet, akkor a bíróságnak helyesen garázdaságként kellett volna minősítenie a tényállást a sokkal súlyosabb gyűlölet-bűncselekmény, avagy közösség tagja elleni erőszak tényállása helyett, amelynek megállapítása akkor lett volna indokolt, ha a támadás indítéka a romáknak a magyar nemzethez tartozó emberekkel szembeni előítélete lett volna. A miskolci cigánytelepen elkövetett cselekmény gyűlölet-bűncselekményként történő minősítése nemcsak önmagában téves, de a korábban bíróság elé került ügyek sorába sem illeszkedik.

A miskolci ügy volt az apropója annak a Magyar Helsinki Bizottság által indított kutatásnak is, amelyben az ország valamennyi bíróságán 2007 és 2011 között jogerősen befejezett olyan ügyek iratait vizsgáltuk, ahol az ügyész gyűlölet-bűncselekmény – avagy a büntető törvénykönyv (Btk.) megfogalmazása szerint közösség tagja elleni erőszak – miatt emelt vádat, vagy a bíróság e törvényhely alapján ítélte el a vádlottat. Arra kerestünk választ, hogy milyen közös jellemzőkkel bírnak a hatóságok elé kerülő ügyek, létezik-e egységes ítélkezési gyakorlat.

A hivatalos statisztikákban összesen húsz (!), az érintett ötéves időszakba tartozó, jogerősen lezárult büntetőügy szerepel. Ez elképesztően alacsony szám. A mindennapi tapasztalataink, a híradások, a nem hivatalos kimutatások (lásd például az Athena Intézet adatbázisát) és a nemzetközi összehasonlítások is nyilvánvalóvá teszik, hogy ennél nagyságrendekkel több, előítélet motiválta cselekmény fordul elő Magyarországon. Ezek egy részét minden bizonnyal a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság, a kisebbségi csoportokkal szembeni masszív kirekesztő közbeszéd miatti félelem miatt nem jelentik a sértettek vagy a szemtanúk. Sokan gondolhatják azt is, hogy egy pofon vagy az összetört kertkapu miatt nem érdemes a rendőrségre menni. Akik mégis elmennek, azoknak a feljelentését előfordul, hogy nem fogadják, ha igen, akkor helytelenül minősíthetik a tanúvallomás alapján feltárt cselekményt. A kutatás során is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyűlölet-bűncselekmények egy részét a rendőrség garázdaságként (olykor testi sértésként) minősíti. Utóbbi eseteket a gyűlölet-bűncselekménytől az elkövető szándéka, motivációja különbözteti meg: ha az elkövető azért támadja meg áldozatát, mert előítéletes vele szemben, tehát az a meggyőződése, hogy a sértett alacsonyabb rendű, jogos vele szemben a megvetés, akkor gyűlölet-bűncselekményt követ el. Ha ez a motiváció hiányzik, a támadás oka más, például a félelem, akkor helyes az enyhébb megítélésű garázdaságként minősíteni a cselekményt. Való igaz, a különbségtétel nem mindig egyszerű, ezt nyilván nem segíti az sem, hogy (a korábbi) Rendőrtiszti Főiskola kötelező tematikája szerint egyetlen percet sem tanulnak a leendő rendőrök a gyűlölet-bűncselekményekről, a szakközépiskolákban nyilván még annyit sem. Ahhoz, hogy lássuk, vajon hány esetben „minősít alul” a hatóság, s így teljes képet kaphassunk a gyűlölet-bűncselekmények és a hatósági gyakorlat „viszonyáról”, a garázdaság és testi sértés miatt indult eljárásokat is vizsgálni kellene. Ez egy jövőbeni, tágabb spektrumú kutatás tárgya lehet.

A vizsgált időszakba eső húsz ügy közül tizennyolc állt rendelkezésünkre. A három tucat ügy alapján felvázolhatjuk annak a tipikus gyűlölet-bűncselekménynek a jellemzőit, amely miatt az elkövetőket a bíróság felelősségre vonja. A tipikus ügy ez: néhány, munka nélküli, kevéssé iskolázott, az áldozatnál erősebb testalkatú vagy agresszív viselkedésű fiatal nappal az utcán megtámadja a kiválasztott áldozatot; a támadók a sértett védett csoportját szidva bántalmazzák a sértettet, nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okoznak.

Plasztikusan: A sértettet és barátnőjét ketten bántalmazták: a barátnő bátyja és annak haverja. A verekedés okát a báty fogalmazta meg: „Hogy lehet, hogy összeállsz egy cigánnyal?” A sértettet meglökték, ő elesett, a földön testszerte rugdosták, közben szidalmazták: „Büdös cigány, ha még egyszer meglátlak, elvágom a nyakad.”

Az eseteknek rendszerint vannak szemtanúi, akik bejelentést tesznek a rendőrségen, amely garázdaság vagy testi sértés miatt kezd el nyomozni. Később a hatóságok a tanúvallomások alapján feltételezve az elkövető cselekményének előítéletes szándékát megváltoztatják a minősítést, és gyűlölet-bűncselekmény miatt folytatják a nyomozást. Az ügyészség legtöbbször már közösség tagja elleni erőszak miatt emel vádat, és a bíróság is ezért ítéli el az elkövetőket: legfeljebb felfüggesztett szabadságvesztésre. Az aktákat vizsgálva olykor olyan érzése lehet az embernek, mintha a felfüggesztett szabadságvesztést a cselekmény minősítése hozná magával, és az független lenne a cselekmény konkrét körülményeitől.

Meglepő módon a legtöbb esetben a sértettet azért támadták meg, mert nem fehér bőrű: két fekete bőrű, egy félvér és egy latin-amerikai származású ember vált gyűlölet-bűncselekmény sértettjévé a hivatalos statisztika szerint. Négy esetben a kiváltó ok a sértett roma származása, háromban pedig magyar nemzeti hovatartozása volt. Két embert zsidósága miatt bántalmaztak. Az áldozatok között egy kínai család és egy francia fiatalokból álló társaság tagjai szerepelnek.

Az elkövetők a tizennyolc eset mindegyikében bántalmazták a sértettet. A cselekmények következtében az áldozatok – egy kivétellel – legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. A legsúlyosabb esetben egy pesti szórakozóhelyen négy szkinhed egy zsidó származású fiút szúrt ki magának, majd a közeli parkban súlyosan bántalmazták, ezzel maradandó sérülést okozva. A verés azért ért véget, mert három fiatal a sértett védelmére kelt, és fizikai erővel „leszedték” róla a támadókat. A fiút a négy elkövető ismerte, korábban is többször tettek gyalázkodó megjegyzéseket arra, hogy zsidó. Az elkövetők fiatalkorúak voltak.

A törvény szerint nemcsak az előítéletes indítékú fizikai bántalmazás büntetendő gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt, hanem az is, aki ugyanilyen indíttatásból valami megtevésére vagy eltűrésére kényszeríti áldozatát. A gyűlölet-bűncselekmény e formáját azonban egyetlen esetben sem látta megvalósultnak az ügyészség vagy a bíróság – például a szigetvári ügyben sem. Az elkövető és négy társa 2008-ban azzal a céllal kel útra, hogy romákat bántalmazzanak. Egy parkban az arra sétáló roma sértettre és lányára támadnak. Az anyát megütik, ő a földre esik, ahol rugdossák. A nő nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerez. A bántalmazás során annyi hangzik el: „Rúgjál még egyet!” Az egyik elkövető az anya elszaladó lánya után fut, de nem éri utol, így nem bántalmazza. Az elsőfokú bíróság garázdaság miatt ítéli el az elkövetőket, mert nem látja megalapozottnak a cselekmény és az elkövetők romaellenes, szélsőséges nézetei közötti kapcsolatot, noha az egyik hátára „csak a halott cigány a jó cigány”, „mindegyik hazudik” sorokat tartalmazó vers van tetoválva. A másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletet, de csupán egyrendbeli, közösség tagja elleni erőszak miatt vonja felelősségre az elkövetőket, noha nyilvánvaló, hogy a bántalmazott nő lányát arra kényszerítették, hogy meneküljön.

Nemcsak a kényszerítést, hanem a közösség tagja elleni erőszak kísérletét sem állapította meg egyetlen esetben sem a bíróság. Itt sem: a rendkívül terhelt családi környezetből érkező, intézetben nevelkedő tizenéves roma lányok négy másik lányt több alkalommal szidalmaznak, egyiküket ököllel arcon ütik, fenyegetőznek, eközben „magyaroznak”. A közösség tagja elleni erőszak bűntettét csak egyetlen esetben – amikor bántalmazásra is sor került – állapítja meg a bíróság, a további négy esetben annak kísérletét vagy a kényszerítést már nem.

A gyűlölet-bűncselekmény motivációjára a hatóság – úgy tűnik – kizárólag a cselekmény alatt elhangzó kifejezések alapján következtet. Nem volt olyan eset, hogy például a fiatalkorú környezettanulmánya vagy a nyomozás során feltett kérdések alapján következtetett a hatóság az előítélet-motivációra. Minden esetben – kivéve a szigetvári ügyet – a kijelentések alapján merül fel a közösség tagja elleni erőszak gyanúja. Az elkövetők rendszerint nagyon keményen szidják a kiválasztott sértett védett tulajdonságát. Például az egyik férfi szomszédját szidalmazza: „Ide [a liftbe], te zsidó, ide nem szállsz be, tirhulnotok kell innen, büdös zsidók, itt nem lakhattok.”

Egyes elkövetők büszkén vállalják pl. hungarista csoporthoz való tartozásukat és azt, hogy nem szeretik a külföldieket. Mások – különösen a védő megjelenését követően – hangoztatják, hogy például az általános iskolában is cigány barátaik voltak, sőt a család is befogadott egy roma kislányt. Előfordul, hogy tájékozatlanságát hangoztatja a terhelt, amikor azt ecseteli, hogy nem volt tudomása arról, hogy a karlendítés mit jelent, de biztos abban, hogy ezt bal kézzel tette. Így védekezik az a fiú, aki perui származású ismerősét veri meg, majd amikor leválasztják az áldozatról, az„ungarian” szót mondja, miközben a magasba lendíti – bal – kezét.

A miskolci és a 2011-ig jogerősen lezárt, közösség tagja elleni erőszak bűncselekménye miatt hozott ítéletek, illetve a döntés alapjául szolgáló cselekmények között jelentős különbségek vannak. Ezek közül kettő alapjaiban rengeti meg a miskolci ítélet jogszerűségét. A Helsinki Bizottság kutatásában vizsgált valamennyi támadásnak egyetlen oka lehetett: az előítélet. Azokban az esetekben az elkövetők és a sértettek nem álltak haragban, nem féltek a másiktól, a támadás „derült égből villámcsapásként” érte az áldozatokat. Ők valamennyi esetben olyan etnikai, nemzeti csoporthoz tartoztak, amely védelmét a törvény kifejezetetten előírja. A gyűlölet-bűncselekmény két sine qua nonja, az elkövetők előítéletes szándéka és a sértettek különleges védelmet élvező csoporthoz való tartozása a miskolci ügyben azonban nem áll meg. A miskolci romák előítéletes motivációját – a bíróság álláspontja szerint – a helyszínen talált bot és egy kiabálás támasztja alá. Mindkettő ismeretlen eredetű. Félelmük – amely a bíróság álláspontja szerint nem volt a támadásuk alapja – azonban ismert forrású, ezt mégsem vették figyelembe. Ahogy azt sem, hogy a sértettek közül legalább egy egyértelműen rasszista, antiszemita csoportokhoz kötődött. Holott a gyűlöletkeltésre vagy etnikai alapú erőszakra szerveződött csoportok és emberek védelmét a Btk. közösség tagja elleni erőszak tényállása nem szolgálhatja. Kiemelkedő a miskolci ügyben kiszabott büntetések súlyossága is. A roma asszonyt a földön rugdosó, lányát menekülésre kényszerítő egyik büntetett előéletű elkövető másfél év letöltendő börtönt kapott. A budapesti zsidó fiú máját lerúgó egyik 18 év alatti támadónak 1 év 8 hónapot kellett fiatalkorúak fogházában töltenie. Az autóban százezer forint kárt okozó, félelmükben támadó romák átlagosan négy évet lesznek a rács mögött. Ha a másodfokú ítélet nem korrigálja a súlyos, minősítésbeli hibát.

Szerző: Ivány Borbála