Több óriáscég is megértette, miért veszélyes Bayer Zsolt sötét eszméinek akár csak közvetett támogatása is. Ők kijelentették, ezentúl nem hirdetnek a Magyar Hírlapban. Másoknak ez nehezebben megy, vagy csak az egyértelmű fogalmazás esik nehezükre.

A Bayer Zsolt uszító cikke elleni hirdetési bojkottban bő egy hónap alatt legalább öt hirdetőjét veszítette el a Magyar Hírlap. A CIB Bank, az Erste, a FedEx, a GDF Suez és az IKEA is úgy döntött – és ezt egyértelművé tette –, addig nem reklámozza magát a lapban és portálján, amíg a szerkesztőség el nem ítéli főmunkatársa cigányozó írását, valamint a Magyar Hírlap fel nem hagy rasszista, homofób és antiszemita nézetek közlésével. Ez tiszta beszéd. Rajtuk kívül más hirdetők is így-úgy jelezték, szakítanak az újsággal. Legalábbis válaszaiknak lehet ilyesféle „olvasata” is.

A felhívást jegyző 24 civil szervezet akciója – ha nem is totális, de legalább relatív – sikert aratott. Ugyan az adófizetők pénzét költő magyar állami cégeket egyelőre nem sikerült rávenni, hogy vegyék komolyan a saját „társadalmi felelősségvállalásukhoz” (CSR) kapcsolódó felajánlásaikat, ám öt multinacionális társaság példát mutatott abból, mi is lenne valójában a vállalatok etikus viselkedése. Nem köntörfalaztak, nem kerteltek, nem beszéltek mellé, hanem érthetően és határozottan megfogalmazták, nem kívánnak élni a Magyar Hírlap kínálta hirdetési lehetőséggel – és közvetve sem kívánnak támogatni uszító tartalmakat. Ez utóbbi biztosan a többi cégre is igaz, de valami miatt nem került be a válaszleveleikbe. Talán mert sok helyen még nem jutottak el a nyilvánvaló összefüggésig: ha nem ügyelnek eléggé, hogy hol jelennek meg, és szolgáltatásukat, terméküket rasszista környezetben kínálják, maguk is a rasszizmus támogatójává válnak.

A piac szereplői profitra hajtanak, üzlet-, ezen belül hirdetési politikájukat is nyilvánvalóan ez határozza meg. Ha valamitől hasznot remélnek, arra szívesebben ráállnak, mint amiről azt tartják, csökkentheti hasznukat. A nyugati világban megtanulták már, hogy a kisebbségi vásárlók és ügyfelek fontos közönség, amit kifizetődő megtartani. (Igaz, a tanulási folyamatot felgyorsította például néhány sikeres meleg- vagy afroamerikai bojkott is.) Márpedig a nagy cégeknél a legnagyobb piaci értéket képviselő brandnek, márkának kimondottan sokat árt, ha egy vállalat csak fejőstehénnek tekinti vásárlóit, de egyébként tesz rájuk vagy egyenesen megveti őket. A kisebbségi közönséggel szembeni érzéketlen viselkedés hatása átsugárzik az ügyfelek más csoportjaira, a fogyasztóvédelemnek és az emberi jogok védelmének egyre szorosabb szövetségét a piacnak is érdemes tudomásul venni.

A mostani bojkott az mutatja, nálunk is elindult valami. Lehet mondani, hogy megkésve, bizonytalanul, ellentmondásosan, de miért éppen ez ne lenne megkésett, bizonytalan és ellentmondásos. Az igazat megvallva, a bojkottot kezdeményező civil szervezetek ennél rosszabb eredményre számítottak. Az akciót ugyanis annak a személynek a gyűlöletcikke váltotta ki, aki mögött nem csak szerkesztősége, hanem maga a kormánypárt is feltakart, sőt azzal vádolta meg az írás ellen tiltakozókat, hogy fellépésükkel a bűnözést támogatják. Ebben a helyzetben (és a közállapotok általános állapotát tekintve) igenis civil kurázsi kell ahhoz – hisz valódi tétje lehet a kiállásnak –, hogy egy-egy cég félreérthetetlenül kimondja: egyrészt, Bayer cikke uszító, ami elfogadhatatlan, másrészt, szerkesztősége is kiállt mellette, ami még inkább vállalhatatlan – így ebben a helyzetben nem kívánnak többet a Magyar Hírlapban hirdetni.

Nincsen egyszerű válasz arra, hogy a „magyar alapítású” cégek mindegyike miért választotta a látszólag kényelmesebb megoldást, miért játszotta az értetlent, miért kente a felelősséget médiavásárló cégére, vagy miért nem válaszolt egyáltalán a felhívásra. A hímező-hámozó levelek után olykor jöttek a telefonok arról, hogyan is kéne érteni „valójában” a válaszokat, mit is kéne kiolvasni a sorok közül. Úgy látszik, reklámüzeneteik közérthetőségére kínosan ügyelő cégek ebben az esetben igyekeztek álláspontjukat ködbe burkolni. Csakhogy most a ködösítés egyértelműen rossz üzenet.

Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója például megejtően ír cége szponzorációs tevékenységéről és általában a rasszizmus romboló hatásáról. Viszont nem fogalmaz egyértelműen a konkrét cikkről és annak hatásáról hirdetési politikájukra. Ehelyett azon sajnálkozik, hogy „ugyanakkor sem a múltban, sem a jövőben nem tudjuk előzetesen biztosítani, hogy hirdetéseink olyan szerkesztőségi környezetben jelenjenek meg, amelyek tartalmával egyetértünk”. Mintha bizony a civilek erre kérték volna. A hirdető előzetesen természetesen nem mehet biztosra, legjobb esetben is csak valószínűségekkel kalkulálhat, de ebben a konkrét ügyben már nem kell sötétben tapogatóznia. Bayer és lapja egyértelműen és sorozatosan kimutatta foga fehérjét. Csak az nem látja, aki szemérmesen félrenéz. A hirdetőnek nem a már megjelentetett reklámjait kell „visszaszívnia”, hanem arról kell döntenie, hogy újabbak ne jelenhessenek meg, mert az ezek után a Magyar Hírlapban közölteket már szégyellnie kell.

Surányi György, a CIB Bank elnöke és Fabrizio Centrone, a cég vezérigazgatója jobban megértette a civilek kérését, válaszuk világos és egyértelmű. Ők sajnálattal tapasztalják, hogy egyesek az emberi jogokkal össze nem egyeztethető eszmék propagálására használják a médiumokat. Ilyen szelleműnek tekintik Bayer írását is, ezért a cég vezetőiként „egyhangúan” elhatárolódnak a Magyar Hírlaptól és más médiumoktól, ahol gyűlöletkeltésre alkalmas írás jelenik meg. A CIB Csoport mindaddig tartózkodni fog a Magyar Hírlapban és annak portálján való hirdetéstől, „amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt írását, és nem biztosítja mindkét kiadvány gyűlöletkeltésre alkalmas írásoktól való mentességét”.

Amikor megfogalmaztuk bojkottra felhívó levelünket, ilyen válaszokban reménykedtünk. És ötöt kaptunk is. Köszönjük.

Zádori Zsolt

Civilek arra akarják rávenni a Magyar Hírlap hirdetőit, addig ne reklámozzák terméküket a napilapban, amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt cigányozó írását. A tiltakozók célja világos: hirdetői bojkott.

[caption id="attachment_1361" align="aligncenter" width="560" caption="Kitöltetlen védegyleti jelzőcédula a reformkorból. Bojkottbiankó"][/caption]

Kopácsy hercegprímás a nagyszombati posztógyárban rendelte meg a papnövendékek ruháihoz szükséges szövetet; Zala megye elkötelezett hölgyközönsége pedig a sümegi Ramasetter kékfestőüzeméből vásárolta ruháinak anyagát.

24 civil szervezet személyre szóló levélben keresett meg 14 vállalatot és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, hogy „felelős cégként” ne hirdessen tovább a rasszista, antiszemita és homofób nézeteknek rendszeresen helyet adó Magyar Hírlapban.

Látszólag semmi nem köti össze az 1845-ből és a 2013-ból való híreket. Valójában azonban igenis van közös bennük, és ez a bojkott.

Fábri Anna történésztől is tudhatjuk: a Kossuth Lajos igazgatásával 1844. október 6-án megalakuló Országos Védegylet tagjai arra kötelezték magukat, hogy hat éven át csakis hazai mesteremberekkel dolgoztatnak, és nem vásárolnak olyan külföldi iparcikket, amelyből hazai gyártmányút is lehet kapni. Honit vásárolni, a külhonit visszautasítani! A tegnap megszólított gazdasági szereplők pedig szintén saját maguknak állítottak fel etikai szabályokat; vállalták, hogy profittermelés során is felelősen viszonyulnak társadalmi problémákhoz, támogatják az esélyegyenlőséget és az etnikai békét. Sőt, egyesek azt is leírták, hogy fellépnek a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció minden formája ellen. Az őket megkereső civil szervezetek tehát nem tesznek most egyebet, mint számon kérik a cégeken fogadkozásaikat. A reformkori védegyletiek és a mostani, a társadalmi szerepvállalás (CSR) nemes eszméjét zászlajukra tűző gazdasági társaságok egyként vállalták, hogy a magasztos cél (a hazai gyáripar megteremtése, illetve a társadalmi szolidaritás) érdekében kényelmetlenséget is elszenvedve lemondanak a közvetlen előnyről és a maximális haszonról.

Mármost kérdezhetik: nem túlzás-e az, hogy civilek kotyognak bele a napilap meg hirdetői üzleti kapcsolataiba, és bojkottra bujtogatnak? A válaszunk: nem. S hogy miért nem? Mint ismeretes, a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszédnek hazánkban csak elvétve van jogi következménye, az a sokszor megfogalmazott vágy pedig, hogy előbb-utóbb működni fog majd a társadalom immunrendszere, ami veszélyes eszméket kiveti magából, mostanság messzebb áll a megvalósulástól, mint a rendszerváltás óta bármikor. A civileknek tehát új és újabb eszközöket kell bevetniük, hogy a passzivitás veszélyeire felhívják a figyelmet. A bojkott ugyan nálunk talán formabontónak számít (noha volt több ilyen kezdeményezés már), de Nyugaton a nyomásgyakorlás és a figyelemfelhívás bevett, emellett legitim változata. Ki lehet közösíteni a kuncsaftjaival komiszul bánó sarki hentesüzletet, de egy nagy hatalmú tévécsatornát is, amelyik hamisan mutat be egy népcsoportot. A forma azonban nem minden, a bojkottnak lehetnek helytelen, sőt káros céljai is, amikor például Európában a zsidó, Kelet-Afrikában pedig az indiai boltosokat kívánták elszigetelni. A legszívesebben természetesen olyan társadalmi bojkottokra emlékezünk, amelyek idővel nemzetközi bojkottá fejlődtek, és siettették például az Afrikát kizsigerelő rabszolga-kereskedelem XIX. századi felszámolását vagy a dél-afrikai apartheid rendszer kimúlását. A rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb ilyen akciója pedig az egyik élelmiszergyártó multit kényszerítette meghátrálásra, amely kénytelen volt lemondani arról, hogy a keksztermelését Győrből külföldre telepítse át.

Ha egy társadalomban minden ideálisan működne, a civileknek akkor is próbára kellene tenni a cégeket: írott malaszt-e csupán vagy valódi tartalma van a sokat emlegetett CSR-nek? Mert hát a vállalás valódi tartalma mégiscsak konfliktushelyzetben mutatkozik meg igazán.

A bojkott nyilvánvalóan nem diadalmenet, nem csak a bojkott alá vett érdekeit sérti, de sokszor megnehezíti a közösség életét, másoktól is áldozatokat követel. A nemzeti gyáripar támogatásának szép eszméje a reformkori „külkereskedőket” hozta nehéz helyzetbe, akik az importra építették üzletüket. Megpróbáltak hát ügyeskedni, és hamis „honi” bélyegzővel jelölt árukkal megmenteni a forgalmukat. Az is igaz volt, hogy a cseh posztó eleinte jobb volt, mint a magyar, sőt olykor még olcsóbb is. Ezért volt, hogy a keresletnek ez az önkéntes korlátozása nem sokáig tartott, hamar kifulladt. Az állami vagy a nemzetközi bojkottnál van ugyan rá példa, hogy ki lehet kényszeríteni a korlátozást, de társadalmi bojkott csak akkor lehet igazán sikeres, ha maguk a bojkottálók érdekeltek a karantén fenntartásában.

Vajon a Magyar Hírlap eddigi hirdetőinek miféle érdekeltségük fűződne az üzleti kapcsolat szüneteltetéséhez? Felesleges azon merengeni, milyen gazdasági megfontolások állhattak eddig is egy olyan újságban való hirdetés mögött, amelyik tízezer alatti példányban fogy, mert bizonyosan lehettek ilyenek. (Errefelé egyébként is öldöklőbb a küzdelem a hirdetési pénzekért, mint az olvasókért.) Csakhogy egy állami ügynökségnél, vállalatnál vagy a megítélésére, jó hírnevére sokat adó (hiszen abból élő) multinál aligha lehet kérdéses, nem mindegy, hogyan tesz szert profitra, miféle felületen, milyen környezetben hirdeti termékét, szolgáltatását. Közismert, nem érdemes rossz hírű helyek redvás kirakataiban kínálni azokat, mert az óhatatlanul visszahat a portéka megítélésére. A világfaluban megvan az esélye arra, hogy bárminek gyorsan híre menjen: gyerekmunkásokat kizsákmányoló sportszergyárak, környezetszennyező vegyipari óriások vagy tömeggyilkosokkal bizniszelő bányavállalatok utóbb világszerte vagyonokat költöttek arra, hogy valamit kozmetikázzanak amortizálódott arculatukon. Ne legyenek illúzióink, nem csak a bűnbánat hajtotta őket, hanem a józan felismerés, ha továbbra is a zavarosban halásznak, piacokat veszítenek.

És azt se felejtsük el, hogy, bizony, a posztindusztriális korban már a kisebbségi vevőkör is számít. Mobiltelefont, bankot romák is használnak, ők is borotválkoznak vagy lottóznak, dőreség egy jelentős ügyfélkört azzal megsérteni, hogy az ellenük uszító, őket („jelentős részüket”) állatnak tituláló lapot akárcsak hirdetési pénzeikkel is támogassanak és reklámjaikkal hitelesítsék a kirekesztő, közveszélyes és hazug tartalmakat.

2009-ben Gyurcsány Ferenc állami intézmények előfizetési és hirdetési bojkottját hirdette meg a Magyar Hírlap ellen. Az akkori miniszterelnöki reakciót is egy Bayer-szöveg váltotta ki. Ennyiben azonos az akkori és a mai helyzet. De csak ennyiben. Bármilyen szándék vezette is Gyurcsány döntését, mivel egy ellenzéki lap ellen irányult, szükségszerűen tűnt pártpolitikai természetűnek, hiszen a kormány meg akart büntetni egy sajtóterméket, és a hírlap áldozati szerepbe kerülhetett. A körülmények azóta megváltoztak. Bayer ma már egy kormánypárti lap főmunkatársa, és a kormány vezető pártja egyenesen úgy foglalt állást, hogy a gyilkosokat védi, aki támadja a cigányozó írást. És az sem elhanyagolható különbség, hogy míg 2009-ben a végrehajtói hatalom vezetője lépett fel az újsággal szemben, addig most a civil világ protestál.

Mindez, persze, semmiben sem könnyít a hirdető cégek dolgán. Mérlegelniük kell. A mérleg egyik serpenyőjében ott van az uszító Bayer és lapja, amely a hatalom védelmét élvezi, a másikban pedig ott van a civileknek a kérése a hirdetések szüneteltetéséről. Utóbbi kevésnek tűnik. Önmagában az is volna, ha nem nyomna annyit a latban, hogy egy nemzetközi óriásvállalatnak manapság aligha lehet más választása, minthogy etikus lesz – vagy legalább annak látszik.

Zádori Zsolt

Bayer Zsolt rasszista írását követő közéleti megnyilvánulások azt jelzik, messze még a kijózanodás. Jogvédőként mi most azt a jogi fejleményt értékeljük, hogy az ügyészség elutasította a feljelentést. Szerintünk rosszul tette.

[caption id="attachment_1351" align="aligncenter" width="560" caption="Michelangelo Buonarroti: Szent Antal megkísértése (1487–1488)"][/caption]

Bayer Zsolt rasszista publicisztikája miatt a Helsinki Bizottság nem tett feljelentést, pedig álláspontunk szerint azzal a szerző bűncselekményt követett el. Indokunk nem jogi, hanem gyakorlati természetű volt: nem akartuk, hogy az egyébként is a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy következmények nélkül írhat ilyeneket. Az ügyben az ügyészségi döntés igazolta óvatosságunkat, a hatóság meg sem indította mások feljelentése alapján a nyomozást. A nyomozóhatóság indokolása azonban messze nem meggyőző.

Zsinórmérték

Az ügyészség a feljelentés elutasításával kapcsolatos sajtóközleményében a következőkkel indokolta a döntését. Az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozatában húzta meg azt a zsinórmértéket, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve a közösség elleni izgatás bűntette elhatárolására alkalmas. Az alkotmánybírósági döntés alapján „töretlen bírói gyakorlat” alakult ki, amely az ilyen bűncselekmények jogi megítélését mára egységessé tette. Eszerint „A közösség elleni izgatás törvényi tényállásában gyűlöletre uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. A bűncselekmény (immateriális) veszélyeztető jellegéből következik, hogy a megvalósuláshoz nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. Nem elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, hogy a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából, és mások számára is érzékelhetővé válik. Nem a véleménynyilvánítás szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre ilyen magatartás, vagy tevékenység kifejtésére hív fel akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.”

Az ügyészség szerint a hatóság minden esetben eljárást indít, amelyben ezek a feltételek megvalósulnak. Példaként fel is hozza a Tomcat ügyében hozott döntést, amelyben az ügyészség vádat emelt. A hatóság szerint a „szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek meg őket” az a konkrét magatartási forma, amely a kialakult bírósági gyakorlat szerint a közösség elleni izgatás megállapításához szükséges. Az ügyészség – a közlemény szerint – korábban több ügyben megkísérelte tágítani a fenti gyakorlatot, ez azonban nem vezetett eredményre, felmentő ítéletek születtek.

Ebből az álláspontból az következik, hogy a Tomcat és a Bayer Zsolt írása között lényeges különbség mutatható ki. Míg előbbi esetben az uszító blogbejegyzés indokolta a nyomozás megindításán túl a vádemelést, majd az elsőfokú (nem jogerős) elítélést, addig Bayer hírlapi cikke annyira kevés, hogy még nyomozás megindítására sem szolgáltat elég indítékot. És a különbség a két írásban található rasszista erőszakra történő felhívás konkrétságában ragadható meg: Tomcaté konkrét, Bayer Zsolté ellenben nem. Ezzel az állítással vitatkozunk.

Konkrétan

A Tomcat írásából kiragadott idézet egyrészt megtévesztő, a teljes mondat a blogon így hangzott: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” Nem világos, ez miért konkrétabb annál, mint hogy „Nos, akkor tegyük fel a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a szigethalmi közösség gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni. Minden más esetben bátran elmondhatjuk magunkról, hogy mi már nem vagyunk emberi társadalom többé. »mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, /ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen«. Ezt kérdezi Erdős Virág. Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”

A két kiemelt felhívás konkrétsága semmiben nem tér el. Tomcat az írását a nyilvánossággal közli, vagyis bárkivel. Bayer is. Tomcat nem mondja meg, hogy hol és kit kell szétverni, ahogy Bayer sem mondja meg, hogy mit kell tenni az állatokkal, hol vannak ők és kik ők név szerint. Mindketten annyit tesznek, hogy a cigányok elleni erőszakra szólítják fel az olvasóikat, tértől, időtől, olvasótól függetlenül, az a kitétel ugyanis, amely szerint bármilyen – és lehetőség szerint azonnali – megoldás elfogadható, illetve kívánatos annak érdekében, hogy a Bayer Zsolt szerint a cigányság jelentős részét kitevő, „állatoknak” bélyegzett emberek „ne legyenek”, nyilvánvalóan magában foglalja az erőszak lehetőségét. Sőt, a cikk egészét, különösen pedig a szigethalmi közösségnek címzett felhívást figyelembe véve, nem tekinthető másnak, mint az erőszakos megoldás melletti érvelésnek.

Ügyködők

Ebből az következik, hogy vagy Tomcat sem követte el a bűncselekményt, és ebben az ügyészség és az elsőfokú bíróság is tévedett, vagy mindketten elkövették, ebben az esetben az ügyészség hibázott, amikor meg sem indította a nyomozást a Bayer-ügyben.

De álláspontunk szerint téves a bírói gyakorlat olyan ügyészségi értelmezése is, amely szerint az kell a közösség elleni izgatás megvalósulásához, hogy konkrét erőszakos magatartásra hívjon fel vele a gyűlölködő beszéd szerzője. Az ügyészségi közleményből szó szerint idézett indokolásból ez világosan látszik is. A gyűlöletbeszédnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy olyan gyűlöletet keltsen, amelytől felhergelve valaki rasszista motivációból erőszakos bűncselekményt reálisan elkövethet. Ehhez nem elkövetési magatartást kell körülírni egy beszédben, hanem „ügyesen” kell gyűlöletet kelteni. A közvetlen veszélyhez egyáltalán nem szükségszerű konkrét bűncselekményre való felhívás (ha azt elkövetik, akkor a beszéd elmondója/szerzője egyébként sem izgatás elkövetőjeként, hanem a felhívás alapján megvalósított bűncselekmény felbujtójaként tartozik büntetőjogi felelősséggel). Ha ez igaz, a gyűlöletbeszédben körülírt magatartás konkrétságának foka irreleváns.

Ez az állítás Legfelsőbb Bíróság döntésével is alátámasztható (EBH 1999.6): a „terhelt az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulója alkalmából ünnepi nagygyűlést szervezett október 23-án 15 órára Budapesten a Szabadság térre, amelyre az ünnepi beszédét már előzetesen megírta. A beszédében a politikai élet közszereplőit olyan cionista gazembereknek jellemezte, akik kifosztják az országot és akiktől feltétlenül meg kell szabadulni, akiket ki kell söpörni a hatalomból. Intézkedéseket sürgetett annak érdekében, hogy a zsidókat távolítsák el a gazdasági, a politikai és a kulturális élet vezető pozícióiból, esetleg az országból.” Az elsőfokú bíróság a terhelt bűnösségét közösség elleni izgatás bűntettében állapította meg, és ezért őt 1 évi – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság a döntést helybenhagyta, pedig az elítélt szónok még csak nem is amellett érvelt, hogy a zsidók „ne legyenek”.

Európai gyakorlat

Az ügyészség „töretlen bírósági gyakorlatra” hivatkozik, de mint láttuk, olyan nálunk nincs. Létezik viszont ilyen a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságánál. Annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye biztosítja a szólásszabadsághoz való jogot, teljesen egyértelmű a strasbourgi gyakorlat alapján, hogy a gyűlöletbeszéd nem védett magatartás, és ezzel összhangban büntetőjogilag üldözhető.

Az Erbakan v. Turkey ügyben 2006-ban hozott döntésében kimondta, hogy „minden emberi lény egyenlő méltóságú személyként való elismerése és tisztelete a demokratikus, plurális társadalmak alapját képezi. Így elvi alapon, bizonyos demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja”.

A Helsinki Bizottság több strasbourgi jogesetet ismertetett az ügyészségnek abban a panaszában, amelyet egy elutasított rendőrségi feljelentésünk miatt tettünk. Akkor Tyirityán Zsoltnak, a Betyársereg vezetőjének a Magyar Szigeten előadott rasszista uszítása ellen léptünk fel. Akkor csak részsikert értünk el, mert a nyomozás ugyan mégis megindult, de az eljárást bűncselekmény hiányában lezárták.

Bayer esetében egyelőre nyomozás sem indult, mert az ügyészség gyorsan megtagadta a nyomozást. Amennyire üdvözlendő, hogy a nyomozóhatóság a büntetőeljárási törvénynek megfelelően a feljelentést követő három napon belül döntött, annyira sajnálatos maga a döntés.

Jogi úton fel lehet-e lépni Bayer Zsoltnak vagy bárki másnak a cigányellenes uszítása, izgatása ellen? A hazai gyakorlat azt mutatja, hogy nem. A reménytelen helyzetben némi reményt adhat egy másik újnáci ellen folyó per.

[caption id="attachment_1271" align="aligncenter" width="560" caption="Jean-Michel Basquiat: Halállovas (1988). Szőrin üli"][/caption]

Bayer Zsolt gyűlöletkeltő és hazug cikket írt a cigányokról. Ezen a tényen, a szerző bestialitásán és szövege brutalitásán az az izzadságos magyarázkodás sem segít, amit ma közölt tőle a Magyar Hírlap. A publicista azzal kíván menekülni a pácból, hogy elbagatellizálná mondandójának lényegét, miszerint cikkét szándékosan írta túl, és dehogy akar ő cigányokat bántani vagy legyilkoltatni, csak arra vágyott, hogy „ne lehessen tovább hajókázni a politikai korrektség és a semmittevés langyos és büdös tavacskáján”. Széles Gábor laptulajdonosnak és Stefka István főszerkesztőnek a politikai vádaskodáson túl pedig csak annyi a mondanivalója, hogy a lap főmunkatársának írása publicisztika, márpedig „a vélemény szabad”.

Nem világos, miért változna meg egy ártó cselekmény megítélése attól, hogy az imposztor később zavartan kijelenti, azt valójában polgárpukkasztásnak vagy meghökkentésnek szánta. Fogadkozzon bármennyire, a sértettnek az csak pofon marad.

Jelen esetben Bayer megsértette a magyar nemzet részét képező hazai cigányságot, amikor azt állította: a romák jelentős része „nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen.” Merthogy „a cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik”. De még ennél is tovább ment. „Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” – zárja iszonyú mondandóját. És most azzal védekezik, mint annyi más rajtakapott, de berezelt szájhős, hogy idézzék őt pontosan, ne a szövegösszefüggésekből kiemelve. Pedig az írás mondandója mindenki számára világos. Cikke első részében a romák „jelentős részét” azonosítja az állatokkal, mégpedig mindjárt olyanokkal, amelyek emberekkel való együttélésre alkalmatlanok, tehát nem kedves és hasznos kutyákkal, macskákkal, lovakkal, hanem kártevőkkel, élősködőkkel, majd a cikk végén már csak azért fohászkodik, hogy ezek az állatok ne legyenek, ezt kell megoldani azonnal és bárhogyan.

Kígyók és csótányok

A szövegértelmezés nem könnyű dolog, még egy egyszerűnek látszó szövegnek is sok-sok olvasata lehetséges. De a végletekig nem lehet szétrelativizálni a szót és a szöveget, a kontextus ismerete ugyanis a legtöbbször világossá teszi a jelentést. A „végső megoldás” mást jelent egy válóperes ügyvéd, mint egy náci szájából. Az 1994-es ruandai népirtás idején az Ezer Domb Földjének Rádiója Simon Bikindi énekét harsogta, amiben a hutu sztár a „gyűlölt hutukról” dalolt. Mindenki jól tudta, a gyilkoló hutuk és a menekülő tutszik is, hogy „szereplíráról” van szó: Bikindi dala arról szólt, mit gondolhatnak szerinte a tutszi törzsbeliek a hutukról, ami meghozta utóbbiak harci kedvét, végletekig fokozta vérszomját. Ugyanebben a rádióban legtöbbször nem beszéltek direkten a tutszik kiirtásáról, hanem a „magas fák kivágására” vagy „a munka” elvégzésére buzdították a hallgatóságot. És mint annyi más népirtásnál, itt sem nevezték néven a gyűlölt kisebbséget, hanem emberi mivoltuktól megfosztva állatoknak, kígyóknak és csótányoknak titulálták őket, akiket nem bűn, sőt Istennek tetsző eltaposni. Mindenki tudta, mindez mit jelent. 800 ezer halott és több millió földönfutó óta mi is tudhatjuk.

Bikindi és rádiós kollégái közvetlenül nem vettek részt a vérengzésben, bozótvágó pangáik senki életét nem oltották ki, de uszítókként hozzájárultak a polgárháborús hisztéria kialakításához és fenntartásához. Az ENSZ nemzetközi törvényszéke bűnösnek találta őket. A bűnbánó, az utolsó szó jogán dalra fakadó, a szeretetről és békességről hozsannázó Bikindi 15 évet kapott.

Gaz és szenny

Nálunk nincsen polgárháború, nincsen népirtás, Európában élünk. Mégsem mondhatjuk, hogy a társadalom védve van a gyűlöletbeszéd jelentette veszélyektől. Saját múltunk és a délszláv háborúk is arra intenek, hogy ne vegyük félvállról a problémát.

De mi akkor a teendő, ha két olyan különösen fontos és védendő emberi jog ütközik egymással, mint a szólásszabadság és az emberi méltóság? A polgárok egyik csoportját gyalázó, sőt őket létükben fenyegető nagy nyilvánosság előtt képviselt véleményt is megilleti-e védelem, vagy éppen ellenkezőleg nincsen-e sürgős tennivalója vele szemben az államnak? Efféle kérdések is megfogalmazhatók Bayer Zsoltnak a minap megjelent gyűlöletcikke nyomán.

– Aki ilyet ír, az gazfickó, az az újság meg, amelyik ezt közli, az szennylap – nyilatkozta Majtényi László, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke. Ám azonnal hozzátette: jogállamban a gazfickókat is megilleti a szólásszabadság és mindenféle újság megjelenhet. Mármost milyen következményei lehetnek mégis az efféle förtelmes, közösségellenes gondolatoknak a megfogalmazójukra nézve? Hogy az a párt, amelyiknek alapítója, egyben civil védelmezője, józanságra inti-e majd őt, nem tisztünk latolgatni – bár már eddig is számtalanszor megtehette volna az ötös számú tagkönyv tulajdonosával, s ha meg is történt, látszatja, sajnos, nem volt. A mai cikke alapján Bayer feltámadó felelősségérzésére is aligha apellálhatunk. Minket „»jogvédő« gazemberként” nyilvánvalóan a jogi következmények érdekelnek leginkább. Végül is egy visszaeső szellemi kútmérgező esetében ésszerűnek tűnik felvetni, ha már a környezete nem akadályozza meg őt, szankcionálható-e kárhozatos tevékenysége jogilag, nehogy mások is kedvet kapjanak a gyűlöletkeltésre, csőcselékszervezésre.

Polgárjogi úton

Az egyik lehetőség elsősorban az olyan helyeken dívik, ahol a szólásszabadság kiemelt védelmet élvez és a szélsőséges vélemények közlése gyakorlatilag semmilyen büntetőjogi korlátba nem ütközik. Ott a sértetteknek módjában áll személyiségi jog megsértése miatt a gatyát is leperelni az ellenük uszító és róluk valótlanságokat állító alperesről. Ehhez az kell, hogy a bíróságok elismerjék, hogy az adott közösség tagjára „átsugárzik” az általánosságban megfogalmazott rágalom.

Nálunk egyelőre nincs így. A bíróságok eddig úgy értelmezték a Polgári Törvénykönyv hatályos szabályait, hogy a bizonyíthatóan roma, zsidó vagy meleg felperesek sem jogosultak kártérítésre a közösségüket gyalázó szövegek miatt. A jövőben ez megváltozhat, ha az új Ptk.-t elfogadják, egy kormánypárti módosító ugyanis így szól: „Az egyén személyiségét meghatározó közösséget érő jogsérelem esetén a közösség bármely tagja jogosult személyiségi jogot érvényesíteni, feltéve, hogy a jogsérelem alkalmas arra, hogy a közösség tagjaiban megalapozottan fenyegetettség érzését keltse.” Mondani sem kell, hogy ez áttörést jelentene a mai siralmas gyakorlathoz képest. Igazság szerint a fordultra már évekkel ezelőtt sor kerülhetett volna, ha Sólyom László köztársági elnök nem küldi meg előzetes normakontrollra a baloldali többség által elfogadott rendelkezést vagy legalább a „sürgősséggel eljáró” Alkotmánybíróság 2008 novembere óta talál némi időt a megvitatására.

Büntetőjogi úton

Számos erős demokráciában, annak ellenére, hogy fontos értéknek számít a szólásszabadság, a büntetőjog mégis szankcionálja a gyűlöletbeszédet. Többnyire történelmi tapasztalatok és elővigyázatosság késztette a törvényalkotókat arra, hogy közbűnténynek tekintsék az emberi méltóságot súlyosan sértő, gyűlöletkeltő vélemények hangoztatását és terjesztését.

A gyűlöletbeszédet, a gyűlöletre uszítást a magyar Btk. 269. §-a közösség elleni izgatásnak nevezi, és 1999 óta úgy rendelkezik, hogy aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Bár a rendelkezés hatályos és uszító szövegek is szép számmal születnek, efféle bűncselekmény tárgyalásáról nem kapunk hírt. A Legfelsőbb Bíróság elvi büntető határozatai kimondják, hogy a fenyegetettségnek nyilvánvalónak és közvetlennek kell lenni ahhoz, hogy az uszító vélemény büntethető legyen. Ezt valóban mindaddig rettentő nehéz megítélni, amíg maga az uszítás célt nem ér és a csoportot fizikai támadás nem éri. Mindezzel együtt feltűnő, hogy például 2011-ben összesen 30 izgatás miatt tett feljelentés egyikében sem emeltek vádat, és 2012 első félévében is ugyanez az „eredmény” született mind a 25 feljelentés nyomán.

Mint ismeretes, az ügyészség megszüntette a nyomozást Tyirityán Zsoltnak a 2011-es Magyar Szigeten elmondott beszéde miatt is. A Betyársereg vezetője a gerilla-hadviselésről értkezett és színes bőr láttán a gépkarabély elsütő billentyűjének elhúzására buzdított. Mindez az ügyészség szerint olyannyira „abszurd fikción alapul”, hogy nem kell komolyan venni. Ugyanúgy, ahogy a fajvédő „csapongó előadásának” más súlyos kijelentéseit sem.

A kockázat el van vetve

Való igaz, valamivel könnyebb a felelősség megállapítása, ha az abszurd fikció valóra válik és a támadás bekövetkezik – csakhogy akkor már más, súlyosabb bűncselekményről, közösség tagja elleni erőszakról (Btk. 174/B §) szól a fáma, ahol a demagógot majd mint felbujtót lehet megbüntetni. Nagy kérdés, mégis minek van egy olyan Btk.-rendelkezés, amely praktikusan és potenciálisan egy súlyosabb elkövetést előzne meg, de nem lehet alkalmazni.

Ki lehet tehát mondani, ma Magyarországon az uszító gyakorlatilag nem vállal jogi kockázatot. – Minek már finomkodni, miért csak gyakorlatilag? – kérdezhetik. Ennek az az oka, hogy a Helsinki Bizottság gyakorlatában akad egyetlen olyan izgatási ügy, ami eljutott vádemelésig. Polgár Tamás, a Tomcat néven ismeretes blogger 2009. június 16-án egyebek mellett arról írt, hogy „olyan légkört kell teremteni Magyarországon, ami a cigányok számára elviselhetetlen. El kell őket nyomni, ki kell szorítani a közéletből, a kultúrából, és mindenféle etnikai jellegű megnyilvánulásukat kíméletlenül elfojtani. Meg kell roppantani a gerincüket. […] Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.”

És hát rendhagyó módon a Helsinki Bizottság és más szervezetek (CFCF, NEKI, TASZ) feljelentése alapján Polgár ellen vádat emeltek. Tárgyalás szerdán, azaz holnap reggel fél 9-kor a PKKB-n (296. tárgyaló). Joggal kérdezhetik, akkor meg miért nem jelenti fel a Helsinki Bizottság Bayert? Nem titok, hosszasan vitatkoztunk róla, míg végül a lelombozó statisztikák meg a rossz tendencia (Tomcat ügye még 2009-es, Tyirityáné 2011-es) miatt úgy döntöttünk, hogy nem fordulunk ügyészséghez. Nem akarjuk, hogy az egyébként is a szólásszabadság és a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy ilyesmiket írhat következmények nélkül. Ha a jog nem segít, a megvetés és bojkott még mindig megmarad.

Zádori Zsolt