Az Alkotmánybíróság (AB) nem talált alkotmányossági problémát abban, hogy Erményi Lajost lapátra tette az Országgyűlés. Támogatta ezt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László, aki képviselőként egykor a törvényt is megszavazta.

[caption id="attachment_1608" align="aligncenter" width="560" caption="Giuseppe Cades: Salamon ítélete"][/caption]

Erményit hat évre 2015. november 15-ig a köztársasági elnök nevezte ki a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elnökhelyettesének. Csakhogy megbízatását a Fidesz–KDNP által elfogadott bírósági törvény 2012. január 1-jei hatállyal megszüntette. Ezt találta most az AB szűk többsége (8 bíró 7 ellenében) alkotmányosan igazolhatónak, legalábbis nem alkotmánysértőnek. Pedig 2004-ben hasonló ügyben alkotmányellenesnek minősült – részben eltérő indokolással – a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete hivatalban lévő elnöke és elnökhelyettesei, a Magyar Energiahivatal elnöke és elnökhelyettesei, valamint a Gazdasági Versenyhivatal elnökei és elnökhelyettesei megbízatásának idő előtti megszüntetése. Ezek mind a kormány alá rendelt szervek vezetői, tehát elvileg kisebb védettséget élveznek.

Az alkotmánybírák akkori, 7/2004. (III. 24.) AB határozata azt is kimondta, hogy „az Alkotmányban nevesített tisztségviselők (pl. köztársasági elnök, alkotmánybírák, Állami Számvevőszék elnöke, Legfelsőbb Bíróság elnöke, legfőbb ügyész) ciklusokon átívelő megbízatási időtartama a demokratikus jogállam működésének olyan biztosítéka, amely az ügyek folyamatos vitelének folyamatosságához fűződő érdeken túlmutat.” Röviden: a független államhatalmi ágakban az Alkotmány szerint fontos pozíciót betöltő személyek – ilyen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese is – státusza a kormány alá rendelt, fentebb felsorolt szervek vezetőihez képest fokozott alkotmányossági védelemben részesül. Ez a magasabb érdek a laikus számára is felfogható, és mivel a negyedik alaptörvény-módosítás még nem lépett hatályba, ezek a sztenderdek ma még kötelezőek.

Ezekhez képest az AB minapi döntése szerint az LB korábbi elnökhelyettesének eltávolítása mégis alkotmányos volt. A bírósági szervezetrendszert ugyanis oly mértékben alakították át, ami az új vezetőkkel szemben olyasféle, korábban nem volt követelményeket támaszt, amelyeket a korábbi bírósági vezetők megválasztása során az Országgyűlés nem tudott érvényesíteni. A határozat ezen részének részletes elemzése nélkül is megegyezhetünk abban, emberpróbáló vállalkozás lehet elfogadhatóan érvelni amellett, hogy a mai elnökhelyetteseknek merőben új kvalitásokkal kellene rendelkezniük, hiszen most is ítélkezniük és a bírósági igazgatásban kell részt venniük, ráadásul éppúgy a joggyakorlat egységességének biztosítása érdekében gyakorolják hatásköreiket, mint az „átmenet zavaros évtizedeiben”.

A független hatalmi ág egyik vezetői pozícióban lévő szereplőjének elmozdítását jogállami szempontból tehát mi továbbra is aggályosnak tartjuk. De halk megjegyzésünk lenne a döntés körülményeivel, a szavazással kapcsolatban is. Ahhoz már hozzá kellett szoknunk, hogy az egyedül a Fidesz–KDNP által kiválasztott alkotmánybírák többnyire külön kohorszot alkotnak. (A mostani 8–7-es szavazatarányú határozat megszületésénél is kulcsszerepet játszott Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla, Szalay Péter, Szívós Mária és Salamon László. Hozzájuk csatlakozott Paczolay Péter AB-elnök és Lenkovics Barnabás is. Az „egypárti delegáltak” közül mindössze Stumpf István tartott a „hetekkel”.)

A határozat elfogadásának igazi pikantériáját az adja, hogy megszavazta azt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László is. Hogy miért érdekes ez? Mert egykoron még országgyűlési képviselőként – mi több, a szóban forgó törvényjavaslathoz módosító javaslatokat benyújtó Alkotmányügyi bizottság elnökeként – maga is megszavazta azt a szabályt, amelynek immáron alkotmányossági felülvizsgálatát végezhette el. Csodák csodája, most sem találta azt alkotmányellenesnek, ahogyan a Fidesz–KDNP befolyásos országgyűlési képviselőjeként sem találta annak.

Az AB-ről szóló törvény ugyan tartalmazza, hogy az indítvány elbírálásában „nem vehet részt az Alkotmánybíróság azon tagja, akitől az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettsége folytán az ügyben pártatlan, tárgyilagos, elfogulatlan döntés nem várható”; de ezek szerint nem tekintették összeférhetetlenségi oknak, hogy Salamon bíró ugyanebben a parlamenti ciklusban országgyűlési képviselőként 2011. november 14-én a vizsgált törvényt megszavazta.

Az ehhez képest lényegtelen apróság, hogy az a Balsai István is szavazott , aki ugyan már alkotmánybíró volt a vizsgált szabály benyújtásakor, de mint a Fidesz igazságügyi kérdésekben illetékes politikusa és parlamenti képviselő részt vett a NER jogalkotási munkájában. Minő véletlen, Salamonékhoz hasonlóan az ő álláspontja is az, hogy az Erményit kiakolbólító szabály alkotmányos volt.

M. Tóth Balázs

Ma van az utolsó lehetősége a köztársasági elnöknek szignálni a negyedik Alaptörvény-módosítást. Hihettük eddig. Egy bizottsági állásfoglalás azonban meghökkentő módon újabb napokkal ajándékozta meg Áder Jánost.

[caption id="attachment_1592" align="aligncenter" width="560" caption="Az idő relatív. Dali képe"][/caption]

Az Alaptörvény negyedik módosítását múlt hétfőn, március 11-én fogadta el az Országgyűlés. A hatályos Alaptörvény öt napot ad a házelnöknek, hogy továbbküldje az elfogadott szöveget. Eszerint azt Kövér Lászlónak legkésőbb március 16-ig, vagyis múlt szombatig el kellett volna juttatni a Sándor-palotába. Amint a közvélemény Áder nyilatkozatából megtudhatta, neki is öt nap áll rendelkezésére, hogy szignálja az alkotmánymódosítást. Azaz józanésszel éppen a mai lenne az utolsó nap, amikor megtehetné. De aminthogy az első Orbán-kormány idején a parlamenti többség az Országgyűlés többsége (házelnök: Áder János) a hetenkénti ülésezését is háromhetenkénti ülésezésként értelmezte, itt is sajátos időszámítási szabályok lettek az irányadók.

Történt, hogy az ellenzéki MSZP szóvá tette: Kövér László megsértette az országgyűlési törvényt, mert késlekedett aláírni az új Polgári törvénykönyvet (Ptk.-t), a törvény ugyanis már február 11-én megszületett, míg a házelnök szignója csak 18-án. A parlament alkotmányügyi bizottsága hétfőn meghökkentő eseti állásfoglalást izzadt ki, eszerint Kövér nem sértette meg az országgyűlési törvényt, mert a határidő-számítás általános szabályai szerint a határidőbe a kezdőnap nem számít bele, és ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, akkor a határidő az azt követő legközelebbi munkanapon jár le.

Finoman szólva pikáns, ahogyan a Fidesz–KDNP bánik, sőt elbánik minden gránitok gránitjával, az alaptörvénnyel. Eddig legalábbis abban a hitben élhettünk, hogy a jogi hierarchiában az alkotmány képviseli a csúcsot, hiszen egyébként mi értelme van a módosítgatásának. De hétfő óta tudhatjuk,  egy fideszes többségű parlamenti bizottság eseti állásfoglalása még az Alaptörvényt is felülírhatja.

Ezek szerint tehát Kövér házelnöknek március 18-ig volt ideje továbbküldeni a módosítást, Áder János pedig jövő hétfőig, március 25-ig morfondírozhat rajta. Bár tőle magától tudjuk, nem fog, döntése már megszületett.

Zádori Zsolt

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az Alaptörvény-módosításának aláírását. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor is vannak eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez. Csakhogy eddig nem élt egyikkel sem.

Ha Áder János csak annyit mond, hogy értelmezése szerint az Alaptörvény nem biztosít számára mérlegelési lehetőséget, alá kell írnia az Alaptörvény negyedik módosítását és el kell rendelnie a kihirdetését, ez a poszt, bejegyzés nem születik meg. Ha szerdai nyilatkozata nem ez lett volna, akkor legfeljebb csalódottan nyugtázzuk, hogy – ígéretes beiktatási beszéde és eddigi alkotmánybírósági beadványai ellenére – megalapozott volt korábbi gyanakvásunk azoknak a bírósági törvényeknek a kidolgozójával szemben, amelyekről az alkotmányosság legfőbb európai őre, a Velencei Bizottság kimondta, hogy „összhatásukat tekintve fenyegetik a bírói függetlenséget”, aztán megyünk a dolgunkra.

A módosítás aláírásával kapcsolatos köztársasági elnöki nyilatkozat azonban írásra sarkallt bennünket, érvelése ugyanis annyira hamis és cinikus, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni.

A nyilatkozat vezérgondolata, hogy Áder János a jogállamiság érdekében hozta meg döntését, mivel „megingathatatlanul [hisz] abban, hogy közös jövőnket azzal szolgáljuk elsősorban, ha minden körülmények között ragaszkodunk a jogállami keretekhez”. Azok oldalára áll, „akik a napi hangoskodáson túlmutató rendet, biztonságot, jogállamot, demokráciát szeretnének országunkban”, szemben azokkal a nem „felelősen gondolkodó” polgárokkal, akik őt a törvény betűjének semmibevételére, alkotmánysértésre biztatják.

Nem szeretnénk hosszan részletezni, hogy mennyire méltatlan a jogállamért tüntetőket a „napi hangoskodás” kifejezéssel inszinuálni, és mennyire nevetséges „felelőtlenséggel” vádolni – mások mellett például – Sólyom Lászlót, akit sok mindenért lehet bírálni, de hogy célja a káosz, zűrzavar és törvénytelenség lenne, azt nemigen lehet állítani.

Egyetlen kérdést szeretnénk feltenni: ha Áder Jánosban ilyen – örvendetesen – nagy a jogállam iránti elkötelezettség, akkor miért nem tett/tesz semmit a negyedik módosításnak a jogállamiságot súlyosan romboló elemeivel szemben?

Vegyünk egy egyszerű példát: a kampányhirdetésekét.

• 2012. november 26-án az Országgyűlés elfogadta a választási eljárásról szóló törvényt. Ennek 151. § (1) bekezdése kimondta: „[a] kampányidőszakban kizárólag a közszolgálati médiaszolgáltatásban tehető közzé politikai reklám, az országgyűlési képviselők választásán országos listát állító jelölő szervezetek, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek számára azonos feltételekkel.”
• Áder János ennek a rendelkezésnek az alkotmánybírósági vizsgálatát is kezdeményezte a következő érvek alapján: „[…] nem indokolható a Törvény 151. §-ában […] megnyilvánuló korlátozás – a közszolgálatinak nem minősülő médiaszolgáltatók kizárása a politikai reklámok közzétételéből […] – a választás tisztaságával és zavartalan lebonyolításával. A választás tisztaságát ugyanis nem érinti az, milyen médiumon keresztül kívánják az érdekeltek a választói akaratot befolyásolni. A jelzett korlátozások egyetlen hatása az lehet, hogy csökkentik a kampány költségeit, és ezzel közvetett módon hozzájárulhatnak a kampányfinanszírozás törvényessé tételéhez. Ugyanakkor ez az összefüggés igen távoli és esetleges, ezért […] nem szolgáltat elegendő indokot a véleménynyilvánítási és a sajtószabadság korlátozására.” Áder János hangsúlyozta: „a kampányköltségek csökkentésének van a véleményszabadságot és a sajtószabadságot kevésbé korlátozó eszköze”, mégpedig a kampánykiadások törvényi maximalizálása.
• A köztársasági elnök álláspontját osztotta az Alkotmánybíróság, amely kimondta a kampány ilyetén korlátozásának alaptörvény-ellenességét. A testület kiemelte: a szabályozás eredményeként „a politikai reklámozás lehetősége éppen a társadalomhoz legszélesebb körben eljutó médiumok esetében szűnik meg. A tiltás tehát a választási kampányban folytatott politikai véleménynyilvánítás jelentős korlátozása. […] A pártok szólásszabadságának e körben különös súlyt ad az is, hogy az Alaptörvény VIII. cikke szerint a pártok sajátos alkotmányos feladata, hogy közreműködjenek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában.” Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a szabályozás a választópolgárok tájékozódáshoz való jogát is korlátozza, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs olyan alkotmányos jog vagy érdek (sem a választói akarat zavartalan kialakításának és kinyilvánításának biztosítása, sem a kampány költségeinek csökkentése), amelyhez képest ez a tilalom a szólás- és sajtószabadság arányos korlátozásának minősülne.
• Ezt követően a magyar Országgyűlés a következő rendelkezést iktatta az Alaptörvénybe: „Az országgyűlési képviselők általános választásán országos listát, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek által és érdekében, az országgyűlési képviselők és az európai parlamenti képviselők választását megelőzően, kampányidőszakban politikai reklám — sarkalatos törvényben meghatározottak szerint — kizárólag közszolgálati médiaszolgáltatások útján, egyenlő feltételek mellett tehető közzé.”

Visszatértünk tehát a kiindulópontra. Áder János aláírásával a saját és az Alkotmánybíróság semmibevételét szentesíti – a jogállamiság nevében.

„Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez” – mondja. Freud elégedetten csettintene: a „formáihoz és a kereteihez”, de nem a tartalmához. Mert ha ennek a formailag megfelelően kivitelezett alaptörvény-módosításnak a tartalmát nézné, azt kellene mondania, hogy a párttársai nem demokraták. (Mellesleg nem ez az egyetlen árulkodó mondat: „felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el”. És a törvény szellemével mi a helyzet?)

Nagyon veszélyes ez az irány, hiszen Áder tulajdonképpen azt mondja, bármilyen tartalmú alaptörvény-módosítást aláírt volna, ha az elfogadás formálisan rendben van, hiszen ez az „egyértelmű alkotmányos kötelezettsége”. Választások 25 évenként, életfogytiglan 10 éveseknek, az igazságügyi miniszter hatásköre egyes bírósági ítéletek megváltoztatására – szabadon szárnyalhat a fantázia. Ha ugyanis Áder a jogállamiságra hivatkozva ír alá egy alaptörvény-módosítást, amely az – Alkotmánybíróság által osztott – álláspontja szerint egyértelműen alkotmányellenes, akkor nehéz megmondani, hol húzódik nála a határ.

Csúnya csúsztatás az is, amikor arról beszél, kötelessége független attól, „hogy a módosítás kinek az ízlésével találkozik”, és hogy ez tetszik-e neki vagy sem. Ezek ugyanis nem ízlésbeli kérdések, hanem a jogállam lényegével, a hatalommegosztással kőkeményen összefüggő problémák. Ahol kormányzó többség úgy veszi semmibe az ellensúlyozására létrehozott intézményeket, ahogy azt a Fidesz-KDNP ezzel a módosító csomaggal tette, ott egy halovány utalás arra, hogy a köztársasági elnöknek esetleg nem „tetszik” benne valami, bizony nevetségesen kevés.

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az aláírást, és megküldhetné-e a módosítást az Alkotmánybíróságnak. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor – ha a jogállamiságot nem csak fügefalevélnek használja a pőre pártlojalitás elfedésére – lettek volna / lennének eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez.

Kiadhatott volna például még a parlamenti vita periódusában közleményt, de még inkább: felszólalhatott volna az Országgyűlésben. Az Alaptörvény 9. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint a köztársasági elnök „részt vehet és felszólalhat az Országgyűlés ülésein”, a Házszabály 51. § (2) bekezdése pedig kimondja: „[a] köztársasági elnök, a miniszterelnök és a Kormány tagjai rendkívüli ügyben napirenden kívül felszólalhatnak". Kell ennél „rendkívülibb” ügy? Nem hinnénk. Jogállami megoldás egy ilyen intervenció? Úgy hisszük, hogy még a köztársasági elnök kényes ízlése szerint is az.

Áder tehát – az Alaptörvény 9. cikkének azon rendelkezése alapján, amely szerint az ő feladata őrködni az államszervezet demokratikus működése felett – figyelmeztethette volna a párttársait: egyebek mellett például arra, hogy nem tartja a véleménynyilvánítási jog és a sajtószabadság alkotmányos korlátozásának a kereskedelmi médiumokban való kampányolás tilalmát. Hiszen tudjuk, hogy így gondolja – ő maga mondta. Ha olyan fontos neki a jogállamiság, miért nem tette? És ha nem tette, akkor most milyen alapon hozakodik elő ezzel a dagályos szöveggel arról, hogy semmi mást nem tart szem előtt a módosítás aláírásakor, mint a jogállam magasztos eszméjét?

Persze még nem késő. Az Alaptörvény S) cikk (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök javaslatot terjeszthet elő az Alaptörvény módosítására. Ha egyszer úgy dönt, hogy komolyan veszi a feladatát, megvan a maximálisan jogállami lehetősége, hogy kezdeményezze mindazoknak a rendelkezéseknek az eltüntetését, amelyekről ő is tudja és mi is tudjuk, hogy semmi, de semmi közük a jogállamiság szelleméhez.

Kádár András Kristóf

Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.

Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.

Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.

Másfél év megmarad

De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.

Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.

Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.

Törésben lévő gyakorlat

Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.

Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.

Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.

Magukról meg rólunk

Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.

A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.

Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”

A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.

Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.

Zádori Zsolt

Dr. Pardavi Márta, a Helsinki Bizottság társelnökének beszéde a Helsinki Bizottság, a TASZ és az Eötvös Károly Intézet nevében az Alkotmány nem játék! tüntetésen, 2013. március 9-én

Kedves Barátaim!

Minden valódi alkotmány a polgárt védi a hatalomtól.  Az alaptörvény és annak negyedik módosítása viszont az államot védi a polgárral szemben. A negyedik módosítás nem jogokat ad az embereknek, hanem elveszi a jogainkat. Végleg felszámolja az alkotmányosságot. Az az üzenete, hogy ha az alkotmányosság őrzője, az Alkotmánybíróság a hatalom számára kínos döntést hoz, a hatalom bosszút áll, és az Alaptörvénybe írja az alkotmánysértő szabályokat. Ez pedig az alkotmányosság végét jelenti.

Orbán Viktor azt mondta pár éve, hogy “az Alkotmánybíróság döntései mindenkire kötelezőek. Nincs kibúvó, kiskapu, ez a magyar demokrácia egyik vastörvénye.”

Ezzel egyet kell érteni. Bárcsak így lenne. Csak akkor ma sajnos nem demokráciában élünk, mert ma nem az Alkotmánybíróság korlátozza a kétharmadot, hanem a kétharmad az Alkotmánybíróságot.

Ami ma Magyarországon létre kezd jönni, az nem lehet demokrácia, mert a demokrácia nem egyenlő a többség zsarnokságával. A demokrácia az egyenlő emberi méltóság tiszteletéről szól, amit senkinek, így a többségnek sincs joga megsérteni!

Jogállamban nem korlátozzák az Alkotmánybíróság hatáskörét, nem zárják börtönbe a hajléktalanokat, az egyetemeket nem rendelik a kormány irányítása alá és nem tiltják a kampányt a médiában.

Emberi jogainkat nem a többségtől és nem az államtól kaptuk. Azért illetnek meg minket, mert embernek születtünk. És semmilyen többség nem veheti el őket tőlünk, még kilenc-tizedes sem.

Kedves Barátaim!

Magyarországon az elmúlt negyed század legnagyobb politikai vívmánya az 1989-es alkotmány által létrehívott demokrácia volt. A legnagyobb mulasztása pedig az, hogy nem sikerült azt elérni, hogy ezt a demokráciát a többség igazán a sajátjának érezze. Az alkotmány távoli és elvont maradt, az alkotmányos demokráciát védő intézmények, mint amilyen az Alkotmánybíróság, idegenek és megfoghatatlanok.

Pedig nem kicsi a tét! Az Alkotmánybíróság az elmúlt húsz évben sokszor szabott gátat a hatalom önkényének és a többség zsarnokságának. Ennek gyümölcseit párthovatartozástól függetlenül az egész társadalom élvezte. Emlékezzünk arra, amikor Orbán Viktor ellen rágalmazási pert indítottak. A bíróságon az Alkotmánybíróság döntései alapján védhette meg a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát. Vagy emlékezzünk Loppert Dánielre, akit nem lehetett elítélni azért, mert lehazaárulózta Medgyessy Pétert, mert az Alkotmánybíróság kimondta: a közszereplők sokat kötelesek tűrni. Az Alkotmánybíróság döntött úgy, hogy sérti az Alkotmányt a halálbüntetés és az abortusz tilalma. Kimondta, hogy az iskoláknak világnézetileg semlegeseknek kell lenniük. És azért lehet ma spontán tüntetéseket tartani, mert az Alkotmánybíróság biztosította nekünk ezt a jogot is. Az Alaptörvény negyedik módosítása mindezt a kukába dobja.

Egy olyan fordulóponthoz érkeztünk most, amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá kellett válnia annak, hogy kik azok, akik nem tartják be a demokrácia és a jogállam szabályait. Az Alaptörvény 4. módosítása után le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a jelenleg kormányzó politikai elit az alkotmányosság és a demokrácia híve.

A kormányoldalról egyesek egyenesen hazaárulással vádolnak minket, jogvédőket, amiért állítólag ármánnyal megvezetjük a külföldöt, a nemzetközi szervezeteket, és valódi ok nélkül pánikot keltünk. Azt is mondják, hogy a magyarok éppen a külföldi kritikák miatt fordulnak el Európától. Valójában egyik állítás sem igaz. Nagyon is megalapozottak az olyan kritikák, mint például az Európa Tanács főtitkárának vagy az Európai Bizottság elnökének határozott hangú bírálata, vagy az amerikai külügyminisztérium figyelmeztetése. Nem a magyarok fordulnak el Európától, hanem a kormány fordítja szembe az országot Európával!

Ezt egyetlen hazáját szerető ember sem hagyhatja szó nélkül!

És bár az alkotmány nem véd meg minket többé, ez nem jelenti azt, hogy megszűnnek a jogaink. Ahogy 1989 előtt voltak, úgy 2013 után is éppúgy lesznek jogaink, amennyiben kiállunk értük. Még akkor is, ha az állami intézmények már nem védik meg őket. Mert jogaink mindaddig vannak, amíg ragaszkodunk hozzájuk!

Öröm látni, hogy az utóbbi időben milyen sok ember, diákok, oktatók és a támogatóik bátran kiállnak a saját jogaiért és egymás jogaiért a folyamatos rágalmazás és megfélemlítés közepette is. Ez reményt kell, hogy adjon nekünk. Ők már átélik, hogy milyen fontos megóvni a szabadságot!

Arra kérünk mindenkit, hogy a tüntetés után továbbra is ugyanilyen büszkén és bátran álljunk ki a jogainkért. Amennyiben az Alaptörvény 4. módosítását megszavazza a parlament, akkor egyetlen ember marad csupán, aki megállíthatja a jogállam felszámolását. Együtt kell neki kiáltanunk: ne írd alá, Áder János!

Fiatal özvegyként négy kicsi gyerekével Afganisztánból menekült el Quadery Tourpikay. 20 éve érkezett hozzánk, 12 éve magyar állampolgár, iskolatitkár Csepelen és hatósági tolmács. Megindító élettörténete igazi nőnapi ajándék mindannyiunknak.

1993-ban érkeztem ide. Az már a tálibok időszaka volt. Eredetileg tanár vagyok, perzsa irodalomból diplomáztam a kabuli egyetemen. Anyanyelvem a pastu, de éppúgy beszélem a perzsát, jól tudok angolul és egy ideje – remélem – magyarul is. Négy gyerekem van, kettő fiú és kettő lány. Mi ugyan kabuliak vagyunk, de férjemet tartalékosként behívták újra katonának, és a család ez időre az iráni határ melletti Nimruzba költözött. A legkisebb gyerek 7 hónapos volt, a legnagyobb még 8 éves se, amikor motorbalesetben meghalt a férjem. 35 éves volt. Motort szerelt, ki akarta próbálni, egy kört akart vele menni, de a fék nem működött és nekicsapódott egy fának. Szörnyethalt. A 8 éves fiunk is ott volt vele a motoron, és ő is súlyosan megsérült, kómába esett. Koponyája beszakadt, a combja szilánkosra tört.

Nimruzban gyakorlatilag nem volt orvosi ellátás, ha infúzió vagy gyógyszer kellett, Kabulból hoztak. A közlekedés rettentően nehézkes arrafelé, ha nincs jó idő, a helikopter sem tudja megközelíteni a várost. A helyi orvos mondta nekem, ha a fiam 24 órán belül nem kap rendes ellátást, meghal. Elképzelheti, mit érezhettem, amikor most veszítettem el a férjem, akinek a feje szétzúzódott a fatörzsön, nekem meg gyorsan kell intézkednem, hogy a kicsi fiamnak legalább esélye legyen az életben maradáshoz. A férjem holttestét aztán sohasem láttam, mert nem merték nekem megmutatni. Azt mondták, ne nézd meg, mert ahogy viszed magaddal a fiad, mindig arra a borzalomra fogsz gondolni, de az is lehet, hogy el se tudsz majd indulni. Szóval az utolsó vele kapcsolatos emlékemben a férjem még él.

Semmi kétség, futnom kellett. De hova? Egyik afgán városba se lehetett ilyen gyorsan eljutni, nekem ugyan nem volt útlevelem, de a legnagyobb esélyünk, akkor lehetett, ha valahogy átmegyünk Iránba. Fogadtam egy öregembert, aki ismerte a csempészútvonalakat, magamra kötöztem a pici lányomat, hordágyra fektettük a gyereket, aztán neki vágtunk. Veszélyes, kockázatos, de menni kell. A folyón gázoltunk át, határőrök reflektorai pásztázták a vidéket, ezért nagyon lassan haladtunk. Nyolc óra alatt értünk át Iránba, ahol igazán kedvesen és segítőkészen fogadtak bennünket. De a gyerek életéről letettek, azt mondták: sajnos, asszonyom, nem éli túl, mert nagyon sok vért veszített, de az is lehet, hogy évekig kómában marad. Én ezt nem tudtam elfogadni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy „fiam, ne hagyj magamra, most halt meg apukád, ott vannak a testvéreid, szükségem van rád”. Ösztönös volt, de most már értem, mennyire fontos volt neki, hogy nem engedtem el, nem adtam fel, hanem tartottam benne a lelket, és ő is élni akart. Már éppen letelt az a 24 óra, amit a namruzi orvos mondott, amikor felnyögött és megrezdült a szemhéja. Hívtam az orvost, megvizsgálta a pupilláját, de ő nem látott semmi biztatót. Aztán amikor már másodszor nyögött fel, akkor mindenki elkezdett örülni. – Csoda történt, a halott életre kelt! – kiabálták, és akár hiszi, akár nem, az orvosok összepuszilták egymást. Engem meg arról faggattak, hogy mit csináltam vele. Csak annyit tettem, hogy végig anya maradtam, és nem adtam fel, és a fiam ezt megérezte.

A köldökétől a térdéig begipszelték őt, és még egy hetet maradtunk, amíg a derék irániak elintézték, hogy már legálisan a határátkelőn keresztül hazatérhessünk. Azért siettem vissza, mert nem akartam, hogy a férjem testét kíséret nélkül vigyék Kabulba. Csakhogy még nem voltam otthon, amikor egyszer csak kisütött a nap, a helikopter le tudott szállni, és a holttestet elvitték tőlünk a szüleihez. Aztán másfél hónapig nem volt jó idő, és Namruzban rekedtünk.

Egyedül voltam a gyerekekkel. Mire visszatértem Kabulba, a férjemet már rég eltemették. Ott aztán kiderült, hogy nem csak az uram, hanem a munkám, a megélhetésem is elveszítettem. Meg a reményemet is. A tálibok bevonultak, és bezárták az iskolákat, ahol nőként egyébként sem taníthattam volna. Addig éppúgy jártunk, mint az európai nők, nadrágban, szoknyában és rövid ujjú blúzban, de a talibán idején mindez tiltva lett. A csadort még csak-csak elviseltük volna, ha élhetjük az addigi életünket, de a házból se volt szabad kilépnünk. Az utcákon fegyveresek álltak, és ha nőt láttak az utcán, hazazavarták. „A nőknek otthon a helye” – mondták. El lehet képzelni, hogy egyedül hogyan tudtam volna ellátni a gyerekeket, ha még boltba se léphetek ki. Menni kellett, nem volt mit tenni. Könyörögtem az őröknek, hogy értsék meg, nem tudok mást tenni. Volt, aki megértette, volt, aki nem. Hazamentem hát, és otthonról lestem, mikor lesz már őrségváltás, hogy kenyeret vehessek a gyerekeknek. Akkoriban már háború volt a városban, állandóan lőttek. Három-négy hónapig vegetáltunk még Kabulban. Aztán a szomszédunk házát találat érte, összedőlt és a téglakerítése is ráborult a házunk oldalára.

Ezek után világos volt, hogy el kell menekülnünk, mert életveszélyben vagyunk. Nőként és főleg özvegy anyaként semmi reményem nem volt, és nem volt a gyerekeimnek se. Nyomor, megaláztatás és halál. Egy dolgot tudtam, hogy Európába kell menni. Egy özvegyasszonynak négy kicsi gyerekkel egyébként is nehéz útra kelni, hát még a tálib Afganisztánból. De nem volt mi tenni. Nem voltunk szegények, az ingósaimat eladtam, a családi aranyakat meg magamra vettem. Ebből a szempontból még jól is jött a csador, mert alatta el lehetett rejteni az ékszereket. A papírjainkat, diplomámat, születési anyakönyvi kivonatokat és mindenféle bizonyítványokat meg a pénzemet összeraktam egy zacskóba és a derekamra kötöttem. A még szopósbaba kislányom meg elém volt kötve, és a másik három kicsi is ott lógott rajtam meg a csomagok. El lehet képzelni, milyen siralmasan néztünk ki. Akkoriban legálisan már csak Oroszország felé lehetett kijutni. Kabulból Mazari-Sariffba mentünk busszal, hogy majd az orosz konzulátuson szerzek vízumot. Ez így egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Már maga az 300 km-es buszút is másfél napig tartott, hogy a fosztogatókat és a tálib milíciákat kikerüljük. Aztán abban az idegen városban télen két hónapon át mindennap sorban álltam a konzulátus előtt, hogy vízumot kapjak. Végül egy őr megsajnált. Látta, hogy a gyerek rám van kötve és a félméteres hóban hasztalan várakozok. Elárulta, hogy nincs mese, itt bizony vesztegetni kell. 900 dollár, és lesz vízumunk, ha nem fizetek, várhatok egy éven át, akkor se jutunk hozzá. Soha nem beszéltem még előtte vele, de meggyőzött, és odaadtam a pénzt ennek az ismeretlennek. Persze, nagyon féltem, hogy átejt, és se pénz, se vízum. De másnap tényleg megkaptuk, és felszállhattunk a moszkvai vonatra. Egyértelmű volt, hogy nem akarok Moszkvában maradni, bár a nagybátyám ott élt. A következő állomásnak Magyarországot, pontosabban Mátészalkát terveztem, mert itt lakott a tanár nővérem és az állatorvos férje. Náluk megpihenhettünk volna, mielőtt nyugatabbra tovább megyünk. Aztán hosszabb ideig maradtunk, de pihenésről még évekig szó se lehetett.

Mégpedig azért nem, mert még Moszkva felé a vonaton újabb szerencsétlenség ért, ellopták az új életre félretett pénzünket. Kusetos vagonban utaztunk, én pedig, hogy kényelmesen fekhessek, a párnám alá rejtettem a pénzemet. Az egyik gyereket kikísértem pisilni, és amire visszatértem, a pénzemnek nyoma veszett. Kifigyeltek és megloptak. Szerencsére, az okmányaink nem kellettek a tolvajnak. Moszkvában a nagybátyám adott kölcsönt, hogy az egy hónapos magyar vízum megszerzése után vonatra szállhassunk.

Bár igazság szerint szerettem volna innen, Magyarországról továbbmenni, legálisan már nem tehettem, mert egyik nyugati ország sem adott vízumot, embercsempészekkel meg nem akartam a gyerekeimet kockáztatni. Féltem. De nem adtam fel. A hosszú úton minden állomásnál azt gondoltam, ha idáig eljutottam, vissza már nem fordulhatok. Más választásom nem volt, eljöttem hát az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához, és megkérvényeztem a menekültként való elismerésünket. Fellélegeztem, először a férjem halála óta, mert rögtön nagyon emberségesek és segítőkészek voltak. Státusos menekült lettem, és mint később megtudtam, az első afgán menekült nő vagyok, és talán máig az egyetlen, aki a hazámból férfi nélkül jutott idáig. Nem bántam meg, hogy itt ragadtam, mert úgy látom, hogy azt a figyelmet, ami családos özvegyként kaptam, és azt a segítséget, amit a gyerekeknek kijutott, másutt nem kaptuk volna meg. Nagyon melegszívűnek ismertem meg a magyarokat.

Az első évek rettentően nehezek voltak. Először pár hónapra a csillebérci táborba kerültünk, aztán megint pár hónap a Vöröskereszt Fonyód utcai menekülttáborába. Még nem tudtam szinte semmit magyarul, de a tábor vezetőjét, Major Istvánt – szegény már nem él – arra kértem, adjon nekem bármiféle munkát, hogy valami pénzt kereshessek. Eleinte takarítottam naponta kétszer, a gyerekeket elvittem bölcsődébe, óvodába meg iskolába, aztán nekiláttam. Másfél év után aztán ki kellett költözni a táborból, két évig még kaptunk valami lakbértámogatást, de hirtelen a megélhetés szinte teljes gondja a nyakamba szakadt. Nekem kellett fizetni a teljes rezsit meg az élelmezést, és hát egy ötfős család minden egyéb költségét. Legális munkát eleinte nem is tudtam szerezni, de évekig elvállaltam mindent, hogy valahogy az albérletben kihúzhassuk. Két-három évig egy nap két műszakot, napi 16 órát is dolgoztam, így a nagyobbik fiam, aki maga is még 10 év körüli gyerek volt, vigyázott a legtöbbet a testvéreire. Szerencsém volt, hogy mindig kitűnő szomszédaim voltak, akik sokszor kisegítettek, ha nem értem oda az iskolába: elhozták a gyerekeket és még palacsintát is sütöttek nekik. Hajszás időszak volt.

Három évre Rákoskeresztúrra költöztem, és nyolc év után végre megkaptam a magyar állampolgárságot, sikerült honosíttatnom a diplomámat, és elkezdtem legális és jó munkákat kapni. De hiába kerestem egyre tisztességesebben, albérletre ment el, amit megspórolhattam volna. Lakást kellett vennem. Kaptam 400 ezer forint vissza nem térítendő támogatást és 800 ezer kamatmentes kölcsönt az államtól, eladtam maradék aranyamat, és sikerült Csepelen venni egy 1 plusz 2 fél szobás lakást. Azóta itt élünk. Az egyik helyi iskolában vagyok iskolatitkár öt éve, mellette délutánonként még egy ügyvédnek is dolgozok. És 11 éve hatósági tolmács is vagyok.

Attól rettegtem, hogy a gyerekeknek nagyon nehéz lesz. De ők már egész korán találtak maguknak barátokat, villámgyorsan megtanultak magyarul és jól érezték magukat. Nagyon rendes felnőttek lettek, gyereknek is azok voltak. Nem is értették a szomszédok, hogy ennyi gyerek mellett mitől van nálunk ekkora csönd. Folyékonyan beszélik a pastut és a perzsát, de írni egyik nyelven sem tudnak. Ezt azért szégyellem, mert mégiscsak tanár volnék, de egyszerűen nem volt rá időm, hogy megtanítsam őket erre is. Azért, szerencsére, mindegyikük megtalálta a maga saját útját. A legkisebb, a 21 éves lányom közgazdaságtant és kommunikációt hallgat a Corvinuson, és ő elkezdett írást tanulni az anyanyelvén.

Tavaly kabuli repjegyet kaptam ajándékba a két nagyobbiktól. El lehet képzelni, milyen volt az a három hét, amikor 19 év után hazamehettem, és találkozhattam a három testvéremmel. A „magyar” nővérem már Németországban él, egy másik testvérem meg Iránban. És fiútestvéremnél most mind együtt lehettünk. Éjszakánként hallottuk a lövéseket, ami, persze, félelmetes, mégis boldogok voltunk, mert, meglehet, hogy 30–35 éve nem voltunk már így együtt. Szinte alig aludtunk, annyi mondanivalónk volt. Addig mondtuk, mondtuk egymásnak, míg ki nem fulladtunk.

Furcsa dolog ez a megérzés. Nekem azt mondták, hogy nehogy eláruljam a fiamnak, hogy mi is történt az apjával, mert ki tudja, milyen sokként érné. Így a többiek előtt is titkoltam. Eleinte szegény fiam kérdezgette, hogy hol van Apa. De aztán leszokott róla, és évekig meg sem említette, olyannyira, hogy egy idő után már engem zavart, miért nem érdeklődik. Már 16 lehetett, amikor azt javasolták, hogy most már én beszéljek vele apja haláláról. Aztán kiderült, hogy tudta jól a fiam. – Azt gondoltad, Anya, hogy hülye vagyok? Csak nem akartam bolygatni, ha te hallgatni akarsz róla – mondta kamaszkorában. Nem lehetett becsapni, csak nekem nem akart rosszat.

Zádori Zsolt

Több óriáscég is megértette, miért veszélyes Bayer Zsolt sötét eszméinek akár csak közvetett támogatása is. Ők kijelentették, ezentúl nem hirdetnek a Magyar Hírlapban. Másoknak ez nehezebben megy, vagy csak az egyértelmű fogalmazás esik nehezükre.

A Bayer Zsolt uszító cikke elleni hirdetési bojkottban bő egy hónap alatt legalább öt hirdetőjét veszítette el a Magyar Hírlap. A CIB Bank, az Erste, a FedEx, a GDF Suez és az IKEA is úgy döntött – és ezt egyértelművé tette –, addig nem reklámozza magát a lapban és portálján, amíg a szerkesztőség el nem ítéli főmunkatársa cigányozó írását, valamint a Magyar Hírlap fel nem hagy rasszista, homofób és antiszemita nézetek közlésével. Ez tiszta beszéd. Rajtuk kívül más hirdetők is így-úgy jelezték, szakítanak az újsággal. Legalábbis válaszaiknak lehet ilyesféle „olvasata” is.

A felhívást jegyző 24 civil szervezet akciója – ha nem is totális, de legalább relatív – sikert aratott. Ugyan az adófizetők pénzét költő magyar állami cégeket egyelőre nem sikerült rávenni, hogy vegyék komolyan a saját „társadalmi felelősségvállalásukhoz” (CSR) kapcsolódó felajánlásaikat, ám öt multinacionális társaság példát mutatott abból, mi is lenne valójában a vállalatok etikus viselkedése. Nem köntörfalaztak, nem kerteltek, nem beszéltek mellé, hanem érthetően és határozottan megfogalmazták, nem kívánnak élni a Magyar Hírlap kínálta hirdetési lehetőséggel – és közvetve sem kívánnak támogatni uszító tartalmakat. Ez utóbbi biztosan a többi cégre is igaz, de valami miatt nem került be a válaszleveleikbe. Talán mert sok helyen még nem jutottak el a nyilvánvaló összefüggésig: ha nem ügyelnek eléggé, hogy hol jelennek meg, és szolgáltatásukat, terméküket rasszista környezetben kínálják, maguk is a rasszizmus támogatójává válnak.

A piac szereplői profitra hajtanak, üzlet-, ezen belül hirdetési politikájukat is nyilvánvalóan ez határozza meg. Ha valamitől hasznot remélnek, arra szívesebben ráállnak, mint amiről azt tartják, csökkentheti hasznukat. A nyugati világban megtanulták már, hogy a kisebbségi vásárlók és ügyfelek fontos közönség, amit kifizetődő megtartani. (Igaz, a tanulási folyamatot felgyorsította például néhány sikeres meleg- vagy afroamerikai bojkott is.) Márpedig a nagy cégeknél a legnagyobb piaci értéket képviselő brandnek, márkának kimondottan sokat árt, ha egy vállalat csak fejőstehénnek tekinti vásárlóit, de egyébként tesz rájuk vagy egyenesen megveti őket. A kisebbségi közönséggel szembeni érzéketlen viselkedés hatása átsugárzik az ügyfelek más csoportjaira, a fogyasztóvédelemnek és az emberi jogok védelmének egyre szorosabb szövetségét a piacnak is érdemes tudomásul venni.

A mostani bojkott az mutatja, nálunk is elindult valami. Lehet mondani, hogy megkésve, bizonytalanul, ellentmondásosan, de miért éppen ez ne lenne megkésett, bizonytalan és ellentmondásos. Az igazat megvallva, a bojkottot kezdeményező civil szervezetek ennél rosszabb eredményre számítottak. Az akciót ugyanis annak a személynek a gyűlöletcikke váltotta ki, aki mögött nem csak szerkesztősége, hanem maga a kormánypárt is feltakart, sőt azzal vádolta meg az írás ellen tiltakozókat, hogy fellépésükkel a bűnözést támogatják. Ebben a helyzetben (és a közállapotok általános állapotát tekintve) igenis civil kurázsi kell ahhoz – hisz valódi tétje lehet a kiállásnak –, hogy egy-egy cég félreérthetetlenül kimondja: egyrészt, Bayer cikke uszító, ami elfogadhatatlan, másrészt, szerkesztősége is kiállt mellette, ami még inkább vállalhatatlan – így ebben a helyzetben nem kívánnak többet a Magyar Hírlapban hirdetni.

Nincsen egyszerű válasz arra, hogy a „magyar alapítású” cégek mindegyike miért választotta a látszólag kényelmesebb megoldást, miért játszotta az értetlent, miért kente a felelősséget médiavásárló cégére, vagy miért nem válaszolt egyáltalán a felhívásra. A hímező-hámozó levelek után olykor jöttek a telefonok arról, hogyan is kéne érteni „valójában” a válaszokat, mit is kéne kiolvasni a sorok közül. Úgy látszik, reklámüzeneteik közérthetőségére kínosan ügyelő cégek ebben az esetben igyekeztek álláspontjukat ködbe burkolni. Csakhogy most a ködösítés egyértelműen rossz üzenet.

Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója például megejtően ír cége szponzorációs tevékenységéről és általában a rasszizmus romboló hatásáról. Viszont nem fogalmaz egyértelműen a konkrét cikkről és annak hatásáról hirdetési politikájukra. Ehelyett azon sajnálkozik, hogy „ugyanakkor sem a múltban, sem a jövőben nem tudjuk előzetesen biztosítani, hogy hirdetéseink olyan szerkesztőségi környezetben jelenjenek meg, amelyek tartalmával egyetértünk”. Mintha bizony a civilek erre kérték volna. A hirdető előzetesen természetesen nem mehet biztosra, legjobb esetben is csak valószínűségekkel kalkulálhat, de ebben a konkrét ügyben már nem kell sötétben tapogatóznia. Bayer és lapja egyértelműen és sorozatosan kimutatta foga fehérjét. Csak az nem látja, aki szemérmesen félrenéz. A hirdetőnek nem a már megjelentetett reklámjait kell „visszaszívnia”, hanem arról kell döntenie, hogy újabbak ne jelenhessenek meg, mert az ezek után a Magyar Hírlapban közölteket már szégyellnie kell.

Surányi György, a CIB Bank elnöke és Fabrizio Centrone, a cég vezérigazgatója jobban megértette a civilek kérését, válaszuk világos és egyértelmű. Ők sajnálattal tapasztalják, hogy egyesek az emberi jogokkal össze nem egyeztethető eszmék propagálására használják a médiumokat. Ilyen szelleműnek tekintik Bayer írását is, ezért a cég vezetőiként „egyhangúan” elhatárolódnak a Magyar Hírlaptól és más médiumoktól, ahol gyűlöletkeltésre alkalmas írás jelenik meg. A CIB Csoport mindaddig tartózkodni fog a Magyar Hírlapban és annak portálján való hirdetéstől, „amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt írását, és nem biztosítja mindkét kiadvány gyűlöletkeltésre alkalmas írásoktól való mentességét”.

Amikor megfogalmaztuk bojkottra felhívó levelünket, ilyen válaszokban reménykedtünk. És ötöt kaptunk is. Köszönjük.

Zádori Zsolt

Beüzemelődött a bíróságok kézi irányítása. Elnöki pályázaton sem indult a vasi bíróság új vezetője, a megújulás jegyében mégis ő kapta a megbízatást. Mindez jogszerű és mindenben megfelel a korszellemnek.

[caption id="attachment_1494" align="aligncenter" width="559" caption="John Vassos képének részlete (1935)"][/caption]

Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke Andor Szabolcsot bízta meg a Szombathelyi Törvényszék (egykor Vas Megyei Bíróság) vezetésével. Tette mindezt úgy, hogy az új bírósági vezető részt sem vett az elnöki pályázaton, az eddig a törvényszéket megbízottként irányító, most is pályázó Hoós Tibor pedig megkapta a bírói kar többségének támogatását.

Az MTI szerint Handó a sajtótájékoztatón ezt mondta: jogkörével élve azért döntött a pályázaton nem is induló Andor Szabolcs megbízása mellett, mert „a Szombathelyi Törvényszéken is egy nagyobb mértékű, komolyabb megújulásra van szükség”. Az eddig megbízott vezetőként a bíróságot irányító Hoós Tibornak ugyan elismeri eddigi munkáját, ám neki eddig is nagy terhet jelentett a polgári kollégium irányítása mellett az elnöki feladatokkal együtt járó mindennapi igazgatási feladatok ellátása. Handó mindenesetre most tehermentesítette a túlterhelt Hoóst, mégpedig eredeti módon, nem úgy, hogy kinevezte őt elnöknek, és így megválhatott volna a kollégiumvezetői megbízatásától, hanem úgy, hogy egy nem is pályázó, bár ezek szerint kellően lendületes bírót nevezett ki helyette. Merthogy a bíróságok új központi igazgatási struktúrájának a lényege, hogy lendületbe hozzák az igazságszolgáltatást, illetve több területen egyszerre induljon meg változás – tudhattuk meg az OBH elnökétől.

Nem vitatható, a bírósági vezetők ily módon történő kiválasztására a törvény módot ad az OBH elnökének. Igazság szerint nem is nevezhetjük ezt formabontónak, mert magából a formából adódik.

Semmi örömünk nincs benne, de megmondtuk előre. Tavaly szeptemberben írtuk más jogvédőkkel közösen: „a bírói és a bírósági vezetői kinevezések esetén az OBH elnökének diszkrecionális jogköre elvileg megszűnik. (...) [A]zonban (...) az OBH elnöke (...) a pályázat eredménytelenné nyilvánításával egyszerűen elérheti, hogy az első helyen rangsorolt pályázó semmiképpen se töltse be az adott pozíciót. Az eredménytelenné nyilvánítást az OBH-elnökének pedig még indokolnia sem kell. ”

Nem történt semmi meglepő. Elvégre, ha egy hentes kolbásztöltőhöz jut, előbb-utóbb kolbászt fog vele tölteni.

Magyarország megújul. Jelentjük, a bíróságok megújítása is folyamatba tétetett.

Zádori Zsolt

A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.

A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.

Szövetségbe forrt

A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.

Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.

A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.

Ami késik, nem múlik

A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.

Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.

Csömör

A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.

Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.

A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.

De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.

Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.

Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.

 Zádori Zsolt

„Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság” – írja Kőszeg Ferenc az Élet és Irodalom január 25-i számában. Cikkét a szerző beleegyezésével és az ÉS nagyvonalú engedélyével teljes terjedelemben közöljük.

[caption id="attachment_1453" align="aligncenter" width="560" caption="Kunijosi Utagava: Tiszta víz Horikavánál"][/caption]

Elfoglaltuk – mit kezdjünk vele?

Debreczeni József 2006-ról

A forradalmak, felkelések, lázadások kitörnek, nem szervezi őket senki. Ki tervezte a bostoni Tea Partyt vagy a Bastille lerombolását? Azt sem tudja megmondani senki sem, hogy a tömegek dühkitöréséből világtörténelmi esemény lesz-e, vagy csupán két napig tartó zavargás. A megtervezett hatalomváltást viszont helyesebb puccsnak nevezni. Világtörténelmi jelentőségük ezeknek is lehet. Gondoljunk arra a gondosan megtervezett katonai akcióra, amelynek a nevét sok százmillió embernek, sok évtizeden át csupa nagy kezdőbetűvel kellett leírnia és kimondania: Nagy Októberi Szocialista Forradalom.

A forradalmak ellenfeleinek létérdekük, hogy bebizonyítsák, a lázadást ellenük gonosz cselszövők tervezték. A Kádár-rendszer önigazolásának alaptétele volt, hogy az „ellenforradalom” a szocializmus külső és belső ellenségeinek műve. A diktatúra önigazolásának abszurditásából a demokrácia sem tanult. 1990. október 25-én a kormány bejelentette, hogy a benzin árát, korábbi fogadkozásai ellenére literenként 64 (!) forintra emelik. Ez felbőszítette a taxisokat, a hidakat autók és kamionok zárták le, néhány órán belül megbénult az ország, a társadalom többsége pedig, amely csalódott a fél évvel korábban megválasztott kormányban, ünnepelte a torlaszok őrzőit. A kormány hívei nyomban azt állították, egy sereg elbocsátott III/III-as állambiztonsági tiszt ment el taxisnak, ők szervezték a blokádot, hogy visszaszerezzék a hatalmukat. Vezetőiket pedig a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ frontembere, Pető Iván irányítja mobiltelefonon...

Azóta volt sok tüntetés, de az ország életét felbolydító utcai eseményre csak tizenhat évvel a taxisblokád után került sor. A gyújtószikrát mindkét esetben hazugságnak nevezték. A kormány azt hazudta, hogy nem lesz benzinár-emelés, és lett. Gyurcsány maga ismerte be, hogy hazug kampányígértekkel nyerte meg a választást. Ebben az összefüggésben nem számít, hogy Gyurcsány valójában igazságbeszédet mondott. Vért és könnyeket ígért a rózsaszín vattacukor helyett, amellyel a pártok meg szokták nyerni a választásokat.

Hárman - másképp

Könyve (A 2005-os ősz. De. Hukönyv, 2012) előszavában Debreczeni a 2006-os őszi események három narratíváját említi. (Megjegyzem, a székesfővárosi községi elemi népiskola első osztályos tanulójaként ezt még úgy mondtuk: ugyanazt a történetet hárman háromféleképpen mesélik el.) A jobboldali narratíva a tévéostromot, amelyet elvben elítél, csendben zárójelbe teszi, és kizárólag arról szól, hogy a gyülekezés alkotmányos jogát békésen gyakorló tüntetőket Gyurcsány rendőrsége brutálisan szétverte, szemüket kilőtték, az előállítottakat, szolid egyetemistákat, családszerető édesapákat a rendőrség épületében kegyetlenül megverték. Ezt beszéli el például Kormos Valéria, a Magyar Nemzet újságírója Embervadászat utasításra című könyvében. Hiába látták milliók a tévében, vagy tízezrek az utcán, hogy a tüntetők 2006. október 23-án az Alkotmány utcában rugdossák, megpróbálják felborítani a rendőrkordont, barikádot emelnek a Ferenciek terén, aki csak megemlít ilyesmit,  nyomban piszok bolseviknak minősül. A jobboldali narratívának is van egy összeesküvésre utaló eleme: Gyurcsány áldozatul dobta a tévészékházat védő rendőröket, hogy az erőszak képeivel – néhány nappal az önkormányzati választások előtt - lejárassa az ellene tüntetőket.

Ezzel állítja szembe Debreczeni a baloldali narratívát, amely szerint Orbán Viktor „(a háttérből mindvégig általa távirányított) válsághelyzetet a demokratikus kormány megbuktatására és a hatalom megszerzésére próbálta felhasználni.”

A kettő között áll „a jogvédő narratíva”, a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ, a Védegylet, egyes sajtóorgánumok (Index, Origó, HVG), továbbá Sólyom László, Kis János vagy Tamás Gáspár Miklós, akik „a két pólus között (» két pogány közt«) vélték megtalálni a maguk igazságát”.

Debreczeni számos mozzanatot helyez egymás mellé, hogy bizonyítsa, Orbán már 2006 júliusában ismerte az őszödi beszéd szövegét, és ettől kezdve tervszerűen készítette elő az október 1-ére kitűzött önkormányzati választást közvetlenül megelőző robbanást. A terv célja pedig az, hogy lemondásra kényszerítse Gyurcsányt. Minderre az egyik legfontosabb bizonyíték, hogy a szokásos tusnádfürdői táborozás során, nemcsak beszédet mond, hanem egy kiáltványt is kibocsát, amelyhez őszig egymillió aláírást vár. A kiáltvány kulcskifejezése a politikai hazugság: az egyoldalas szövegben nyolcszor fordul elő. Debreczeni szerint Orbán ezzel a kifejezéssel nyilvánvalóan visszautal az őszödi beszéd utóbb elhíresült szavaira („hazudtunk reggel, éjjel meg este”), amelyeket hivatalosan akkor még nem ismerhetett. Augusztus 11-én, folytatja Debreczeni, jelenik meg a Magyar Nemzetben Kiszely István tanulmánya; a politológus szerint „a politikai hazugság vádja önmagában nem hordoz elég leleplező erőt.”  Az ellenzék győzelméhez még szükség van valamire. A cikket egy magnókazetta rajza illusztrálja. Augusztus 12-én „a későbbiek fényében kulcsfontosságúnak mondható eseményre került sor”: Orbán Viktor, aki egyébként Újpest- illetve Videoton-szurkoló, kiment az Üllői úti Fradi-pályára, a Ferencváros-Jászapáti mérkőzésre, az első meccsre, amelyet a Fradi az NB I.-ből való kizárása után játszott. Debreczeni ezt a látogatást összefüggésbe hozza azzal, hogy a tévé-székház ostromában futball-huligánok is részt vettek. (Kiemelések: K. F.) Papp László Tamás terjedelmes cikke, amelynek első része az atlatszo.hu portálon jelent meg január 3-án (Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben I. – A Nagy Őszödi Konteó; a harminc éven felüli olvasók kedvéért, akik esetleg nem ismerik az újmagyar nyelvet, a konteó: konspirációs teória) részletes érveléssel cáfolja Debreczeni összeesküvés-elméletét.  Hasonló következtetésre jut a HVG online kiadásában január 4-én Tokfalvi Elek. Ö azonban január 9-én egy új összeesküvés-elmélettel áll elő: a szeptember-októberi események hátterében nem a Fidesz és nem az MSZP áll, hanem a titkosszolgálat, azaz az egykori állambiztonsági szervezet, amelynek sikerült hatalmát és állománya nagy részét átmentenie a rendszerváltáson, és tartott Gyurcsány reformjaitól.

Semmi titok

Bár minden „konteó” mellett lehet érveket felhozni, a szándékok jelentős része a nyílt forrásokból is jól rekonstruálható. Orbán sosem tagadta, hogy az utcai politizálást, a társadalmi ellenállást a demokratikus politika részének tekinti, de az Indexnek adott interjúban (2006. szeptember 26.) udvariasan és óvatosan hozzátette: „az erőszakot mindig elutasítottam”. Vízválasztó című cikkében, amelyet Debreczeni is idéz, így ír: „A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. (…) A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útelzárások, engedetlenségi mozgalmak…”  (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 9.). Azt, hogy a parlamenti ellenzéknek „a változásokban érdekelt alsó rétegekhez kell fordulnia, őket kell nekivezetnie a [a Kádár-rendszerből fennmaradt] megalvadt struktúráknak", Tellér Gyula eredetileg az SZDSZ-nek javasolta a parlamenti frakció 1991. január 18-20-i ülésén. Az SZDSZ, bár rokonszenvezett Tellér elméletével, a gyakorlatban nem tudott mit kezdeni vele. 1994-ben Tellér a Fidesz tanácsadója, Orbán Viktor bizalmasa lett. Egészen biztos, hogy a elgondolásának fontos szerepe volt a polgári körök hálózatának létrehozásában. Bár 2006-ban a polgári körök mozgalma politikai szereplőként némileg háttérbe szorult, a kormányt távozásra felszólító nyilatkozat, amelyet az őszödi beszéd részleges nyilvánosságra kerülésének másnapján az ellenzéki pártszövetség két frakcióvezetője, Navracsics Tibor és Semjén Zsolt adott ki, önmagában mozgósító felhívás volt a polgári körökben aktív politizálásra szoktatott több tízezer Orbán-hívő számára. Nem kellett hozzá semmiféle külön összeesküvés, hogy rokonaikat, barátaikat magukkal rántva tüntetni induljanak a kormány leváltását követelve Budapesten és egy sor vidéki városban.

Az ellenben nem állt Orbán Viktor érdekében, hogy az utcai mozgalom közvetlenül megdöntse a kormányt. Nyilvánvaló, hogy egy utcai zavargásokkal hatalomra jutott Orbán-kormány nem lett volna legitim az Európai Unióban. Ha a szeptember 18-iki események annyira megtervezettek voltak, mint Debreczeni József véli, csak kitalálták volna, hogy mit kezdjenek az elfoglalt tévé-székházzal.

Nem kell találgatni, hogy Orbán Viktor mire készült, kertelés nélkül elmondta az Index munkatársainak. Kifejtette, a kormány nem illegális, hiszen szabályosan választották meg, de illegitim, mert a hazug választási propagandája, a dilettáns programja következtében elvesztette a társadalom bizalmát. Gyurcsány a programjával együtt távozzon, szakértői kormánynak kell jönnie. Tovább nem folytatta, de nyilvánvaló hogy következő lépésként csak előrehozott választást akarhatott. Mindez eléggé emlékeztet arra, amit a taxisblokád után az SZDSZ közírói, köztük e sorok írója is hirdettek-követeltek, többek közt a Beszélő 1990. decemberi számaiban. A 2006. április 5-én megrendezett Orbán-Gyurcsány vitában Orbán veszített, Ahhoz volt hozzászokva, hogy százezer rajongója előtt beszél. Gyurcsány ellenben szembesítette ígéreteinek demagógiájával; szellemileg, de főként morálisan fölénybe került kihívójával szemben. Ezt a hiú pártvezér nem bírta elviselni. De ellentétben az SZDSZ tollforgatóival Orbán számára az is világossá vált, hogy célját, Gyurcsány megsemmisítését cikkekkel, parlamenti felszólalásokkal, de még utcai megmozdulásokkal sem érheti el. Hosszabb távú stratégiára rendezkedett be, társadalmi ellenállásra szólított fel, népszavazást kezdeményezett. A tévévitát elvesztette, de a politikai versenyt megnyerte. Azzal, hogy mi lesz közben az országgal, mit sem törődött. Abban igaza van Debreczeninek, hogy a kétharmados győzelmet Orbán 2006 őszén alapozta meg. De nem összeesküvéssel, nem titkos módszerekkel, hanem aljas, ám legitim politikai hadjárattal.

A Vasprefektus

Hadjáratának nyitánya azonban nem lehetett volna olyan sikeres, ha a rendőri vezetés ügyetlensége, ostobasága és brutalitása nem játszik a kezére. A tévénézőt már szeptember 18-án, hétfőn éjszaka megdöbbentette, hogy a tüntetők újra meg újra felrohannak a tévé lépcsőjén, dobják a követ, hajítják a vasrudakat, a rendőrök bemenekülnek előlük a tévé épületébe, a felmentő rendőri alakulatok pedig nem érkeznek meg. Az embernek óhatatlanul az volt a benyomása, hogy a rendőri vezetés cserbenhagyta a tévé-székház védőit. Erről szólt a Magyar Helsinki Bizottság másnap, kedd délelőtt kiadott első nyilatkozata. Pedig akkor még semmit sem tudtunk például arról, hogy az épület Nádor utcai bejárata egész éjszaka szabadon megközelíthető volt. Az újonnan érkező rendőri alakulatok a parancsnak megfelelően mégis a Szabadság tér felől próbáltak bejutni az épületbe, és beleütköztek a túlerőben lévő tömegbe. És persze nem tudtunk arról a máig vitatott állításról sem, amely Ignácz István tábornok jelentésében olvasható (14. oldal): az éjszaka folyamán az V. kerületi kapitányságra „879 fő rendőr került érkeztetésre az ország rendőri szerveitől”.

A tévéostromot követő napokban, szeptember 20-án, 21-én a sajtóban megjelenő fotók, a tévében és az interneten látható filmek meg egy sor személyes beszámoló tanúsította, hogy a rendőrök, mintha bosszút akarnának állni a hétfőn éjszaka elszenvedett sérelmekért, erőszakos cselekményekben részt nem vett tüntetőket, sőt közömbös járókelőket is a földre tepernek, összerugdosnak. Később a bántalmazással vádolt rendőrök ellen indult bírósági eljárások igazolták, számos előállított ütlegelése a rendőrség épületében is folytatódott. Szeptember 18-án éjszaka a tévénézők többsége csőcseléknek tartotta a kődobálókat és autófelgyújtókat. Ez akár kapóra is jött a kormánynak. A következő napok eseményei azonban a közvélemény nagyobbik részét a rendőrség és a kormány ellen fordították.

Ennek ellenére Debreczeni a rendőrséget is a védelmébe veszi, beleértve a rendőri intézkedések főszereplőjét, Gergényi Pétert. Gergényit a jobboldal támadásai a baloldal szemében afféle hőssé emelték. A kép akkor kapott gellert, amikor leváltása után Pintér Sándor üzlettársaként folytatta pályafutását. Valójában Gergényi nevezetes keménysége, amelynek a Vasprefektus címet köszönheti, abban állt, hogy ötletei megvalósítása érdekében semmibe vette a jogszabályi korlátokat. Bács-Kiskun megyei rendőrfőkapitányként 1998-ban egy hónapra korlátozta külföldiek tartózkodási engedélyét. Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok biztosa, jogellenesnek minősítette az intézkedést. Ajánlása nyomán Orbán Péter országos rendőrfőkapitány döntése visszavonására kötelezte a Vasprefektust. „Gerényi sportot űz a mellébeszélésből” írta magyarázkodásáról a Magyar Narancs (1998. 45. szám). „Gerényi rúgta ki a bíróság ítélete szerint jogellenesen Kastyják János kiskunhalasi rendőrkapitányt is, aki kétes hírű vállalkozók és kormánypolitikusok kapcsolatait vizsgálta az Orbán-kormány idején (Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság, 2007. június 30.).

Debreczeni, átvéve a korabeli kormányzati magyarázatot, úgy véli, hogy Ignácz István tábornok és Papp Károly tábornok jelentésükben a Fidesz szája íze szerint bírálják Gergényit. Csakhogy Gergényit a Debreczeni által nagyra értékelt Gönczöl-bizottság is elmarasztalta. Kacziba Antal, a Gönczöl-bizottság tagja a Fidesz által életre hívott vizsgálóbizottsága előtt így beszélt: „a rendőrök törvénysértéseket követtek el a rendőri beavatkozás közben, egyébként számos ponton szakszerűtlen volt a rendőri intézkedés, amiért Gergényi Péter, az intézkedés parancsnoka személy szerint felelős volt.”

Debreczeni értékhierarchiájának alján mégsem az összeesküvők, hanem az árulók helyezkednek el. Ők, az MSZP Gyurcsány kezdeményezte átalakításának ádáz ellenfelei adták ki Orbánéknak az őszödi beszéd kazettáját. A három lator közül kettőt, persze pusztán véleményként, Debreczeni meg is nevez: Szekeres Imre és Puch László. De nemcsak a régi gárda, az újak is ilyenek. Az új pártelnök, Mesterházy Attila Gyurcsány levelét, amelyben megnevezi az árulókat, a sajtó jelenlétében ledarálja. Papp László Tamás utal az Origóra, amely 2011. június 17-én idézte, mit is mondott Mesterházy a levél megsemmisítése előtt: „ha Gyurcsány Ferenc nem érzi megdönthetetlennek, és ezért nem hozza nyilvánosságra információit, nem vállalja ennek felelősségét, akkor tőle sem várható, hogy ezt a volt miniszterelnök helyett megtegye.” Korrekt szöveg, ki is maradt Debreczeni könyvéből. Az árulás történetéből az olvasó, ha elhiszi, azt a tanulságot vonja le: ezekkel soha. Ha nem Boka a Grund vezére, inkább jöjjön az agresszív Áts Feri, mint a kétszínű, áruló Geréb. Vajon ezt akarta mondani Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke?

Mi, hasznos hülyék

Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság. És ezeket tiszteletben kell tartani, egy bűnözővel, egy hajléktalannal, egy nyomorult cigánnyal, de még a politikai ellenféllel szemben is. Nem érti ezt Paul Lendvai sem, aki a sok kritikus hangon szóló recenzenssel ellentétben fenntartás nélkül dicsőíti Debreczenit. Többek közt azért, mert a könyv szerzője a jogvédő széplelkeket Sztálinnal szólva a „hasznos hülyék” kategóriájába sorolja (Népszabadság, január 3.)

Pedig ha jól értem, az Orbán-rendszerrel azért fordultunk szembe, hogy az alkotmány, a szabadságjogok összessége, az egyenlő méltóság elve elfoglalja helyét az emberi és társadalmi értékek legfelsőbb régiójában.

Kőszeg Ferenc