Akár fél évig is őrizetben tartható a menedékkérő, s ha kérelmét elutasítják, őt pedig kiutasítják Magyarországról, újabb egy évet raboskodhat. A hatóságok sokszor olyanokat is elzárnak, akiknek esélyük sincs a hazaútra. Az olasz Szenátus vizsgálata bizonyítja, a hosszas idegenrendészeti őrizet nem pusztán embertelen, de értelme sincsen.

Rácsok a nyírbátori idegenrendészeti őrzött szálláson. Fotó: Móricz-Sabján Simon

Menekültjogot kapott az az eritreai nő, akit hazájában krónikus betegsége ellenére is behívtak volna katonának. Köztudomású, hogy az eritreai hadseregben a nők nem kizárólag katonáskodnak, hanem szexuális rabszolgaságra is kényszerítik őket.

Az etiópiai Qwara és 7 éves kislánya egy éve került Magyarországra. Most menekültként ismerte el őket a magyar hatóság. Mindketten a Magyar Helsinki Bizottság ügyfelei.

A Helsinki Bizottság cikkíró versenyt hirdetett egyetemistáknak. Az „Észak-fok, titok, idegenség” című pályázatunkon migrációs témájú cikkekkel, migránsportrékkal lehetett pályázni. A zsűri végül egy díjat osztott ki. Az 50 ezer forintos pályadíjat Borsi Rebeka Katalin, az ELTE III. éves hallgatója nyerte el az alant olvasható interjújával. A nyertesnek gratulálunk, a többi pályázónak pedig köszönjük az érdekes és tartalmas pályaműveket.

 

Az 1973-as uruguayi puccs idején

Újabb vasárnap, újabb miniszterelnöki kirohanás az Unión kívülről érkező migránsok ellen. Orbán Viktor – szívében irgalommal – a keresztény liturgia és a formálódó kereszténydemokrata kiskereskedelem e kiemelt napján arról beszélt, hogy „nem akarjuk, hogy a megélhetési bevándorlók célországa legyen Magyarország”. És meghallgattatott.

Három éves múlt és Szíriában született. Egyidős a polgárháborúval. Shakirah családja földönfutó lett és szétszóródott. Volt három hónap, amikor apja Irakban, anyja Svédországban, a kislány Magyarországon. Múlt hét óta anya és lánya újra együtt van.

„Sosem voltam csillagos ház lakója. Szó se róla: az akkor hatályos törvény értelmében ott lett volna a helyem.” Kőszeg Ferencnek, a Helsinki Bizottság alapító elnökének beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt.

A menedékkérő és a hivatal órája gyakran nem azonos ritmusban jár. A Gergely-naptártól való eltérést inkább elfogadjuk attól, aki Afganisztánban született, mint az elvileg a humánus és szakszerű közszolgálat eszményét követő állami bürokráciától.

Shuri az afganisztáni Logar tartományba született. Ez biztos. A pontos születési ideje azonban már nem. Most úgy fest, ez valamikor talán 1991-ben lehetett. Már csak azért sem egyszerű megmondani, mikor volt, mert az iszlám időszámításnak 622. július 16-án van a kezdőpontja, egy év pedig nagyjából 354 napból áll. Ő 1369-ben jött világra. Legalábbis tinédzser korában, mikor első személyi igazolványát megkapta, egy hivatalnok így saccolta. Ennek Shuri számára mindaddig nem is volt különösebb jelentősége, amíg szülőföldjéről elmenekülve Magyarországra nem vetődött, és az idegenrendészeti őrizettől való félelme miatt 3 évvel fiatalabbnak nem mondta magát. Aztán ez az ügyeskedés mint valami fátum éveken át megakadályozta, hogy országunktól védelmet kapjon.

Tálibok és nagybácsik

A pastu fiú odüsszeiája egy pokoli nagy veréssel kezdődött. De megpróbáltatásai korábbra nyúlnak vissza: egy éves lehetett, amikor szüleit mudzsahedin apai nagybátyja meggyilkolta. Shurit másik, anyai nagybátyja nevelte fel.

Az utóbbi években az országos hatalom visszaszerzéséért küzdő talibán összehangolt megtorló terrortámadást (al-Farooq) indított olyan civilekkel szemben, akiket a kormányerőknek és amerikaiaknak történő „kémkedéssel” gyanúsítanak. Fenyegetésektől nyilvános kivégzésekig terjed a skála. Az ENSZ adatai szerint 2012 óta a civil áldozatok száma folyamatosan nő, legtöbbjükkel pokolgép végez hivatali épületnél, mecsetben, piacon vagy törzsi gyűlésen. A végtelenül gyenge és korrupt központ állam képtelen arra, hogy akár csak az általa elvileg ellenőrzött területeken megvédje polgárait. Nincs mit megfeleltetni a közbiztonság szónak Afganisztánban. S ha mindez nem lenne elég, a humanitárius katasztrófára ráerősítettek az utóbbi idők természeti katasztrófái, árvizek, földcsuszamlások, földrengések és aszályok. Tiszta víz, tápláló étel vagy értékelhető egészségügyi ellátás egyszerre csak keveseknek adatik meg. Így van ez Shuri szülőföldjén, Logar tartományban is, amelyet nappal amerikaiak uralnak, hogy éjszakánként tálibok vegyék át a hatalmat.

Még iskolába járt, amikor a szüleit meggyilkoló nagybátyja puskatussal véresre verte őt, orra eltörött és bal fülére megsüketült. A véreskezű rokon Shuri tekintélyes örökségére ácsingózott, végképp meg akarta tőle szerezni apja termőföldjét, amin eddig is ő gazdálkodott. Nem ismert kíméletet az apai nagybáty, és az anyai nagybáty fiát, akit Shurinak hitt, meg is ölette.

Gyámja elérte, hogy 10 osztály elvégzése után a fiú bekerülhetett konyhai kisegítőnek egy „amerikai” (valójában többségében európaiak lakta) katonai bázisra. A tálibok egy csapásra amerikai kémnek tekintették, akit el kell pusztítani. Egy hónapja dolgozott, amikor elkapták és alaposan összeverték, kifosztották, 20 napig fogságban tartották, de sikerült elmenekülnie.

Hősünk ezek után ment át Iránba, három éven át – sok százezer honfitársához hasonlóan – ott húzta meg magát. A kegyetlen szokásjog szerint neki minden erejével azon kellett volna munkálkodni, hogy bosszút álljon egykori hozzátartozói meggyilkolásáért – egy másik rokonán, a nagybátyján, illetve annak családján. Shuri azonban nem vágyott a halálos végzet szerepére, nem vérbosszút, hanem békés életet akart. Erre hazája és annak környéke nem adott lehetőséget, Európát választotta hát.

Háromszori nekifutás

Néhány hónapnyi hányattatás után embercsempészek segítségével egészen Budapestig jutott, ahol mint „illegális migránst” tartóztatták fel. Első menedékkérelmét 2011 novemberében nyújtotta be. Bár – utólag tudni – fiatalabbnak mondta magát a valóságosnál, hogy elkerülje a börtönállapotokat jelentő – sokak, köztük az ombudsman által is bírált – „idegenrendészeti őrizetet”, a szerencse a segítségére sietett. Az orvosi, radiológiai szakvélemény ugyanis 2011. november 28-án 17–17 és fél év körülire becsülte életkorát. Tehát legszigorúbb értelmezés mellett is félévet maradhatott a fóti gyermekotthonban, nem kellett börtönbe vonulnia. Maradhatott volna. Csakhogy mindezt a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) meghökkentő módon úgy értelmezte, hogy Shuri 2012. január 1-jén, vagyis a szakvélemény megszületése után 34 nappal betöltötte a 18. életévét. Gyorsan lepergett a fél év. Úgy látszik, nem csak a muszlim naptár meg hősünk időszámítása tér el a Gergely-naptártól, de a BÁH is meglehetősen kreatívan bánik az időtartamokkal. A hivatal ráadásul maga járt közben a nagysebességgel nagykorúvá lett fiatal haladéktalan őrizetbe vétele érdekében.

Shuri nem várta meg, hogy börtönbe vigyék. Kereket oldott, meg sem állt Ausztriáig. Onnan viszont hamar visszatoloncolták, s éppen az következett be, amit annyira el kívánt kerülni: menekültügyi eljárását megszüntették, kiutasították az uniós területéről, valamint kilenc hónapra bezsuppolták a jelentős eufémizmussal „őrzött szállásnak” titulált nyírbátori börtönbe. Itt nem csak a tűrhetetlen körülményeket kellett elszenvednie, de az egyik őr bántalmazását is. Fejsérüléseiről látleletet készíttetett és feljelentést tett, s bár kétszer megszüntették a nyomozást, panaszai nyomán a főügyészség kétszer is újraindította az eljárást, mert a nyomozó ügyész még a legalapvetőbb eljárási cselekményeket sem végezte el (nem hallgatta meg például a tanúkat). A nyomozás lassan másfél éve folyik, vagy inkább csordogál, noha az ügy nem tűnik túl bonyolultnak.

Shurit tehát börtönbe zárták és megverték, pedig semmilyen bűncselekményt nem követett el, s a hatóság előtt is nyilvánvaló volt, kiutasítását nem tudják végrehajtani.

A nyírbátori fogdán találkoztunk vele. Azóta képviseli őt különféle eljárásokban Pohárnok Barbara, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje. A fiatalember második menedékkérelmét a BÁH elutasította, majd 2013 tavaszán a Debreceni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság is. Az őrizetből kiszabadulva Nyírbátorból a humánusabb Balassagyarmatra került, ahol az új szabályok következtében azonban nem maradhatott sokáig. Ősszel vennie kellett a sátorfáját, az első külföldiek közé tartozott, akiket az utcára tettek, mondván, kiutasítottként nincs joguk többé a szállást igénybe venni, tekintet nélkül arra, hogy anyagi források hiányában sem a lakhatásáról, sem napi betevőről nem tudtak gondoskodni, ugyanakkor még a hajléktalan-ellátást sem volt joguk igénybe venni. Történt mindez úgy, hogy Shurinak Budapest és Pest megye területén kellett maradnia, a BÁH-tól viszont nem kapott semmilyen papírt, amivel legalább igazolni tudta volna magát a rendőrök előtt, és nem rendelkezett olyan iratokkal, amelyek legálisan lehetővé tették volna elhelyezését. A felháborodás és az ombudsman fellépése nyomán némileg javult a helyzet, azóta legalább az elvi lehetőségét megteremtették a hajléktalan-ellátás igénybevételének.

Shuri se tehetett mást, mint csövezett, ismerősöknél húzta meg magát. Ebben a kilátástalan helyzetben született meg a BÁH decemberi határozata, amely immáron végre helyet adott a harmadik kérelmének, és a legerősebb védelemben részesítette, azaz menekültstátuszt kapott. Hősünk sorsa azonban még nem rendeződött. A tavaly júliustól érvénybe lépett zord szabályok ugyanis mindössze két hónapot engedélyeznek az elismert menekültnek arra, hogy táborban lakjon. Ráadásul – szigorúan ragaszkodva a teljesen valóságidegen és igazságtalan rendelkezés szövegéhez – a BÁH a menekültként elismerő határozat megszületésének dátumától, 2013. december 12-től számolja ezt az időszakot, noha azt csak 2014. január 7-én hirdették ki, s Shuri csak hetekkel később, január 31-én vonulhatott be a bicskei táborba, mivel ezen a napon kapta meg a BÁH ezt lehetővé tevő döntését. Ha a BÁH ragaszkodik sajátos időszámításhoz, a fiatalember – igaz, valamivel kedvezőbb jogi státuszban – újra az utcán találja magát. És még örülhet, hogy a hivatal galantériája folytán „csak” február 28-án, nem pedig korábban.

Most annyit tudni, „ígéret van rá”, hogy mégis a ténylegesen a táborban töltött időt veszik figyelembe, és március 31. után kell külső szállást találnia. Az óra addig is ketyeg.

Zádori Zsolt

Eddig a menedékkérők és menekültek szociális ellátásában a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) volt a kulcsszereplő. Jövőre a gyakorlati feladatok már a családsegítő szolgálatokra hárulnak. Nagy kár, hogy erről nekik fogalmuk sincs.

A kormány három és fél év alatt számtalan területen hajtott végre rendszerváltásnak beillő átalakításokat. E tektonikus méretű változások alapjaiban formálták át – hogy csak néhány példát idézzünk – az igazságszolgáltatás, a média, a közoktatás, az egészségügy, a dohány-kiskereskedelem, a szerencsejáték- és energetikai ipar, a banki és távközlési szolgáltatások, a nyugellátás és a szociális ellátás addigi viszonyait vagy az egyházak, valamint az uniós pénzek szétosztásának rendszerét. Ha figyelmen kívül hagyjuk is most a változások irányát és tartalmát (nem könnyű, mégis próbáljuk meg), mindegyik átalakítástól elmondhatjuk: erőszakoltan, előkészítetlenül és ötletszerűen ment végbe. Még az elfogadás előtti utolsó pillanatokban is alapvető kérdésekben változtattak a készülő jogszabályon, és utána is továbbfolyt a toldozgatás-foltozgatás, az érintettekkel nem folyt érdemi konzultáció, illetve az új szabályok hatályba lépését nem előzte meg elegendő felkészülési idő. Az átláthatóság, a tervezhetőség és a meghatározó szereplők bevonása nem valamiféle avítt illemszabály – ezek mindegyike éppenséggel hozzájárul ahhoz, hogy a változtatások a lehető legolajozottabban mehessenek végbe, tehát a jogalkotó (a parlamenti többség és a kormány) érdekeit is szolgálja.

Csakhogy az a jogalkotás, amelyet alapvetően nem a közjó szolgálata és nem közpolitikai célok vezérelnek („a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára”), hanem az osztályviszonyok átalakításának, az ország újrafelosztásának messianisztikus igénye, és amelyet primer hatalmi érdekek mozgatnak, valamint szimpla kommunikációs érdekek tartanak izzásban, szóval az a jogalkotás szükségszerűen lesz erőszakos, ötletszerű, túlhajszolt és végső soron mérhetetlenül impotens. A jogalkotó képtelen lesz a jog eszközeivel elérni célját, és más, nem jogállami eszközök alkalmazására kényszerül.

Kutyaharapást kutyaharapással

A menekültügyi szabályozás finomságai kevés embert izgatnak Magyarországon. Pedig mint cseppben a tenger mutatkozik meg benne a hazai jogalkotási gyakorlatnak és magának a magyar államnak a valós természete. A kevés hozzáértő érdeklődő (köztük a Helsinki Bizottság) már tavasszal figyelmeztetett arra, a menekültügyi törvény elsietett, megszorító, több ponton a nemzetközi szabályokkal ellentétes módosítása (ilyen volt a például menekültügyi őrizetnek, a menedékkérők rabosítása lehetőségének a bevezetése), nem csak az oltalomra szoruló külföldiekre hoz bajt, hanem a hatóságokra is.

Várhatóan idén a tavalyinak a tízszeresére nő majd a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma. A hatóságok és a politika arra jutott, ennek egyedül az az oka, hogy a menedékkérelmüket először benyújtók esetében az idegenrendészeti őrizetet átmenetileg (féléven át) megszüntették. Így kissé átpolírozva a korábbi szabályokat a kormánypárti képviselők tavasszal létrehozták a menekültügyi őrizet jogintézményét, és újfent lehetővé tették a menedékkérők rabosítását. Mindeközben egyáltalán nem biztos, hogy egyedül csak a „túlzottan liberális szabályozás” miatt nőtt meg a kérelmek száma, a görögországi idegenellenesség fokozódása és a gazdasági krízis elmélyülése sok migráns bírt rá arra ugyanis, hogy megpróbáljon továbbállni. A xenofóbiára is építő magyar szélsőjobb törekvései ezzel együtt mégis arra sarkallták a Fidesz Kósa Lajos vezette önkormányzati lobbiját, hogy vehemensen sürgessék a kormányt és parlamentet az „illegális migránsok” megrendszabályozó normák felállítására. És lőn. „Külön szerencse”, hogy BÁH már eleve dolgozott a szigorításokon.

A káosz csöndje

Az üstöllést, már nyáron érvénybe lépő „idegenelhárító” rendelkezések mellé elvileg a „legalizált” menekülők integrációját elősegítő szabályok is kerültek, amelyek 2014. január elsején lépnek hatályba. A végrehajtást szabályozó kormányrendelet mostanában készül.

Ezek szerint új szereplő lép be a menekültellátás területére. Ez az új aktor „a menekült vagy az oltalmazott lakóhelye szerint illetékes családsegítő szolgálat”. Elvileg helyeselhető, hogy a menekültintegráció ezentúl nem különül el minden szinten a hazai jóléti szolgáltatásoktól, az is jó irány, hogy a helyi viszonyokat ismerő szakembergárda hivatott segíteni a menekülők beilleszkedését. Csakhogy a megvalósítás hajszolt üteme, valamint a törvényben és a kormányrendelet tervezetében lefektetett bürokratikus és egyszerre kaotikus kivitelezése kétségessé teszik, hogy az új rendszer és szabályozás valóban segíteni fogja az integrációt.

Miközben az új integrációs szisztéma és szabályok már szűk 9 hét múlva életbe lépnek, a kulcsszereplőnek számító családsegítők mit sem tudnak róluk. A rendelettervezet véleményezése során a Magyar Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületét (MACSGYOE) és több családsegítőt is megkerestünk, mit szólnak leendő feladataikhoz, de közülük egyetlen olyan sem akadt, amely akárcsak hallott volna a változásokról. Mindegyikük elmondta viszont, felkészítés és (pénzügyi, szakmai) támogatás híján nem lesz képes megfelelni a jogszabályok támasztotta igényeknek, s legjobb esetben is az integráció segítése puszta formalitás marad, érdemi tartalma nem lesz. Mivel várhatóan a legnagyobb ügyfélforgalom majd azoknál a családsegítőknél jelentkezik, ahol eleve problémát jelent a túlterheltség (Budapest belső kerületeiben), külön státusz, tolmácsok és hatékony, gyors felkészítés nélkül eleinte bizonyosan teljes káoszra lehet számítani.

Segítőből bürokrata

De nem csak a feladat tartalma (menekültellátás) lesz teljesen új, hanem az intézményes szerep is újszerű helyzetet teremt. Eddig ugyanis hatósági vagy kvázi hatósági jogköre a családsegítőknek gyakorlatilag csak egyetlen helyzetben, a munkanélküli ügyfeleik szűk és speciális csoportja esetében volt (a munkaügyi központoknak szolgáltatnak adatokat), de klienseikről más jelentéstételi kötelezettséggel semmilyen más szervnek, szervezettnek sem tartoztak, még a fenntartónak (ezek leginkább önkormányzatok) sem. Ehhez képest a kormányrendelet tervezete kimondja, hogy „a családsegítő szolgálat a hónap 5. napjáig köteles a menekültügyi hatóság felé igazolni az illetékességi területén lakóhellyel rendelkező, a családsegítő szolgálattal integrációs szerződés alapján kapcsolatot tartó, integrációs támogatásban részesülő menekültek és oltalmazottak számát, a Tv. 82. § a)-c), e), g) és i) pontjában meghatározott adataik egyidejű feltüntetésével. A családsegítő szolgálat igazolásában köteles jelezni, ha a menekült vagy az oltalmazott lakóhelyén nem fellelhető.” A családsegítő munkatársa, a szociális munkás leginkább tehát állami kontroll (hatósági) feladatot lát majd el, nem pedig szakszerű segítséget nyújt az integrációhoz: a BÁH-pótlék hivatalnok szerepébe kényszerül, ezentúl nem olyan szociális segítő lesz, akinek munkáját eddig nem utasítások, hanem szakmai-etikai normák szabályozták.

Mindez összefügg egy másik problémával. Az integrációs szerződés a BÁH, illetve a menekült vagy oltalmazott között jön létre, de a valóságos kapcsolat a családsegítő és a kliens között lesz. Az ügyfél integrációs erőfeszítéseit a családsegítővel igyekszik elfogadtatni, a családsegítő pedig mindezeket a hivatalnak köteles jelenteni.

Beismeréssel ér fel, de legalábbis árulkodó, hogy a rendelettervezet csak azzal számol, hogy az ügyfél nem működik együtt a „hatóságokkal”, fel sem merül annak a lehetősége, hogy a családsegítő vagy a BÁH rosszul vagy tessék-lássék végezhetné dolgát, és ezzel maga az állam akadályozná az integrációt vagy egyszerűen csak a juttatások igénybevételét. Hiányoznak az ügyfél érdekeit védő garanciák. Mindennek a gyakorlati következményei már most megjósolhatók: konfliktus esetén a menekültnek vagy oltalmazottnak nem vagy alig lesz esélye érvényesíteni jogait a hatósággal szemben.

Felelőtlenség a menekültellátást azokra a teljesen felkészületlen és eszköztelen családsegítő szolgálatokra bízni, amelyek saját eddigi klienseik problémáival is nehezen birkóznak meg. Felelőtlenség lenne, ha államunkat valóban a menekültek integrációjának humánus és ésszerű célja hajtaná. Ha viszont valójában a menekültelhárítás mozgatja, annak pompásan megfelel majd az új szabályozás.

Zádori Zsolt

Nyilatkoztunk. Levelet kaptunk. Levelet írtunk. A téma: menekültek és helyiek debreceni együttélése. Újabb társadalmi probléma, amire a kormánynak egyetlen válasza van: a bebörtönzés.

[caption id="attachment_1815" align="aligncenter" width="560" caption="Man Ray: Ajándék (1921)"][/caption]

Az előzmények: a Jobbik május 18-án fáklyás felvonulást szervezett a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) Debreceni Befogadó Állomásához. A résztvevők szerint a mintegy ezer menekült „szélsőséges magatartása” aggasztó problémát jelent. „A Sámsoni úton élő emberek valósággal rettegnek, és nincs az a rendőri erő, amely képes lenne megvédeni őket a szabadon kószáló, kártékony bevándorló bűnözőktől.” Néhány nappal később már Debrecen polgármestere, Kósa Lajos tartott a menekülttábornál sajtótájékoztatót, ahol bejelentette, a kormánytöbbség megszigorítja a menekülteljárás szabályait és bevezetik a menekültügyi őrizetet, az új szabályozás hatályba lépéséig pedig fokozzák a rendőri jelenlétet. „Ami most van, az tarthatatlan″ – jegyezte meg a politikus.

Pardavi Márta, a Helsinki Bizottság társelnöke reagált a polgármester szavaira. Az, hogy jelenleg 900 ember tartózkodik a táborban, nem újszerű helyzet, korábban is kialakult hasonló, például bosnyák és koszovói menekültek tömeges érkezésekor. A túlzsúfoltság magukra a táborlakókra rója a legnagyobb terhet. Az év eleje óta az ENSZ Menekültügyi Főbizottság és az Európai Bizottság kritikája miatt a menedékkérők többsége nem kerül idegenrendészeti őrizetbe, de a friss törvényjavaslat a gyakorlatban szinte ugyanolyan hatású menekültügyi őrizetet vezetne be.

*

Szervezetünk ezek után levelet kapott egy állampolgártól az alábbi tartalommal:

Engedjék meg, hogy a debreceni menekültek befogadó állomásával kapcsolatban az Indexen megjelent nyilatkozatukra ezúton reagáljak. Előre bocsátom, hogy nem vagyok semmilyen párt katonája, hívője. Igaz, Pesten élek, de családom a menekülttábor közelében lakik. Mi ismerjük a tábor történetét, lakóit, a város támogató hozzáállását. Saját bőrömön nem, de testvéremen, ismerőseimen keresztül én is érzékelem az elmúlt időszak változásait. Testvérem (31 éves nő) nem mer egyedül utazni a helyi járatú buszon, mert már szólították le a tábor lakói, nem jó szándékból. Szomszédban élő ismerős nem engedi gyermekeit egyedül utazni, mert félti őket. Egy közeli csendes utcában élnek, és ingatlanuk elértéktelenedett, pedig egyikőjüké sincs jelzáloggal terhelve.

Értem, hogy önök védelmükbe veszik a menekülteket, de az ott lakókat ki fogja megvédeni? Mikor lesznek megvédve az állampolgárok magántulajdonhoz való és egyéb, az Alaptörvényben valamint egyéb EU-s direktívákban szereplő jogai?

Az, hogy ezentúl két rendőr helyett négy lesz, nem védelem egy városrész számára. A legjobb tényleg a tábor bezárása és elköltöztetése lenne valahová a pusztába, ahol senkit sem zavarhatnak. Javaslom, hogy mielőtt újra védelembe veszik a menekültek jogait, béreljenek a környéken egy lakást, és saját bőrükön tapasztalják meg az ott lakók sorsát.

*

Válaszunk a következő volt (kivonatos közlés):

Köszönjük levelét, melyben általunk is fontosnak tartott szempontokra hívta fel figyelmünket. Külön örömmel olvastuk empatikus és higgadt hozzáállását.

Természetesen a Helsinki Bizottság is olyan működő szisztémát szeretne látni, amely egyszerre veszi figyelembe a menedékkérők környezetében élő lakosság igényeit, a menedékkérők sérülékenységéből fakadó sajátosságait és az egész ország érdekét.

A menedékkérők környezetében élő lakosok méltánylandó érdeke biztonságérzetük fenntartása. Fontos látni, hogy a menedék keresése alapvető emberi jog, amely semmiképpen sem bűncselekmény, és a menedékkérők nem bűnelkövetők, hanem súlyos emberi jogsértések, háború és életveszély miatt kényszerülnek elhagyni hazájukat. A környezetükben élő magyar lakosság biztonságérzetét hosszútávon az adhatja vissza, ha a menedékkérőket nem egy központosított óriásintézményben tartják, mint amilyen a Debreceni Befogadó Állomás. A helyi lakosság akkor érezheti magát továbbra is biztonságban, ha a menedékkérőket európai mintára kisebb lakóotthonokban vagy menedékkérők részére is igénybe vehető szociális bérlakásokban helyezik el. Így ugyanis a helyi lakosság és a menedékkérők között nem létezne akkora szakadék, mint most. A központosított óriásintézményekben, mint amilyen a debreceni tábor, nincs elegendő szociális munkás, orvos és tanár. Az rengeteg feszültségnek elejét vehetné, ha a menedékkérőket már a menekültügyi eljárás alatt magyar nyelvre tanítanák, már ekkor a magyar társadalomban és kultúrában elfogadott értékekről szóló tájékoztatást kapnának, hogy jobban megérthessék, hova kerültek. A bevándorlási hivatal, az érintett állami szervezetek és a helyi önkormányzatok bevonásával az is lehetővé kéne tenni, hogy a menedékkérők és a helyi lakosság úgy találkozhasson, hogy egymást és egymás problémáit közelebbről megismerhessék.

Ehhez képest nyelvtanítást és a kulturális orientáció képzést jelenleg csak a már menekültként elismert személyek kapnak.

Sajnálatosnak tartjuk, hogy sok-sok éve a magyar kormányzat (nem csak a mostani) ezt nem tartja kívánatosnak, erre programokat nem dolgoz ki.

A debreceni lakosság biztonságérzetének csökkenése álláspontunk szerint annak is köszönhető, hogy Kósa Lajos pártja újfent egy olyan törvényt léptetett hatályba 2013 januárjával (megszüntetve a menedékkérők első menekültügyi eljárásuk idején történő őrizetbe vételét), amelynek nem végezték el a hatásvizsgálatát. Kósa Lajosnak, a menedékkérők befogadásában nagyon is érintett város polgármesteréként lehetősége és kötelessége lett volna idejében jelezni aggályait, ami ahhoz vezethetett volna, hogy a menedékkérők megnövekedett számához megfelelő számú és minőségű szakembert (szociális munkásokat, orvosokat, tanárokat) és tárgyi erőforrást (kisebb lakóotthonokat) tudjanak biztosítani.

Debrecen polgármesterének abban sincsen igaza, hogy ma Magyarországon „menekültáradat” lenne. Jóllehet az év eleje óta valóban megnőtt a Magyarországra érkező menedékkérők száma, nálunk kisebb méretű és lakosságú európai országok (pl. Ausztria) jóval több menedékkérőnek az eljárását bírálják el, és a menedékkérőket befogadó feltételek is jobbak, így pl. őrizetbe sem veszik őket. A 2013. július elsejével bevezetni tervezett menekültügyi őrizet, mely pusztán azon az alapon teszi lehetővé a menedékkérők őrizetét, hogy nincsen érvényes útlevelük vagy tartózkodási engedélyük, nem jogszerű és semmiképpen sem emberséges bánásmód. Ez nem jelent valós megoldást a Debrecenben is kialakult helyzetre. 1956-ban kb. 180 ezer menekülő hagyta el Magyarországot, akiket szintén nem cellákkal vártak a környező országok, Ausztriában például a Traiskirchen nevű kisváros. Ha a jelenlegi menedékkérők helyzetébe képzeljük magunkat, szintén beláthatjuk, hogy nem őrizetben vagy egy minden életlehetőségtől elszigetelt táborban szeretnénk tartózkodni.

Máshogyan érdemes a menedékkérők befogadási feltételeit biztosítani – ezek felelősségteljes kialakítása a BÁH és a Belügyminisztérium feladata. Az Országgyűlés jelenleg éppen felülvizsgálja a menedékkérőkre és a menekültekre vonatkozó szabályokat, amely a fentebb említett menekültügyi őrizetet is lehetővé tenné, valamint a befogadási feltételeken is változtatna. Ezen új befogadási feltételek kialakítása azonban csak akkor vezethetne mind a helyi lakosság biztonságérzetének fennmaradásához, mind a menedékkérők sajátos igényeinek való megfeleléshez, ha a szabályozást ezúttal alapos hatásvizsgálat előzné meg. Szintén elengedhetetlen, hogy a befogadásban tevékeny szociális szakembereket, egyházakat és helyi közösségeket bevonják mind a szabályozás kialakításába, mind a befogadás feltételeinek az életből fakadó változásokhoz való igazításába. Ez a most folyó jogszabály-alkotási folyamatban ismét nagyon csekély mértékben történt meg, és a civil szervezetek és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága javaslatai szinte semennyire sem köszönnek vissza a parlament elé került törvényjavaslatban.

Egyik munkatársunk 2008 óta él a városban és dolgozik jogászként nap mint nap a táborban, így naprakész információval rendelkezünk a Debreceni Befogadó Állomás és a környező lakók helyzetéről, kapcsolatáról. A levelében említett szempontoknak ezzel együtt is különösen örülünk, mert minket is gazdagítottak.

*

A teljesen előkészítetlen, egyezménysértő és különösen zord új menedékjogi szabályozásról  a képviselők előreláthatóan június 10-én fognak szavazni. Az új regulák pedig július elsején lépnek hatályba. Hogy mindez mennyiben fogja a Sámsoni úti lakosság biztonságérzetét javítani és az ingatlanárakat növelni, nehéz lenne megjósolni.