Nem a brassói felkelés vezetett el Ceauşescu és a rezsim bukásához, de a világ számára itt vált egyértelművé, hogy Románia éhezik, és a diktátor támogatottsága egyáltalán nem egyöntetű az országban.

Magyarországon 2015 óta példátlanul kegyetlen jogi szabályozás határozza meg a menedékjogi eljárások gyakorlatát. Mi történik akkor, ha egy volt európai kormányfő kér itt védelmet? Az egykori macedón kormányfő ezzel próbálkozik. Meglátjuk, hogyan birkózik meg a kényes-kínos üggyel a kormány és apparátusa.

Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.

A környezetszennyezés feltárására és a környezetvédő mozgalmakra mindig dühödten reagálnak a diktatúrák. A nagyhatalmú vállalatok sem szeretik, ha civilek legyeskednek a profitszivattyúik körül. Ha a korrupt és brutális politikai hatalom szövetségre lép a gátlástalan multival még nagyobb a baj. Ott fű nem terem. Ez történt Nigériában is. A katonai rezsim és a Shell olajcég összeborulása nyomán egy nép, az ogoniak élete került veszélybe. Az iparszerű környezetpusztításra Ken Saro-Wiwa (1941–1995) és erőszakmentes mozgalma hívta fel a világ figyelmét. Az írót és hét társát koncepciós perben gyilkolták meg. A kivégzések nyomán támadt nemzetközi felháborodás ugyan hozzájárult a junta vesztéhez, de az ogonik földjén még ma sem lehet egészségesen élni.

Sehogyan sem akar elindulni az a nagyívű börtönépítési projekt, amellyel a kormány enyhíteni kívánja a börtönzsúfoltságot. Szeptemberben „meglett” a megoldás: ha már a vállalkozások nem kapkodnak érte, építsék inkább maguk az elítéltek a börtönöket. Ez jól hangzik ugyan, de nem sok teteje van. A Magyar Helsinki Bizottság akkor tudná jó szívvel támogatni a kormány elképzelését, ha végre megváltoztatnák a rabok foglalkoztatásának kizsákmányoló szabályait.

A Bastille-t már nem számított a „régi rend” első számú börtönének, amikor megostromolták és az ott őrködő néhány tucat svájci gárdistát meg invalidust meglincselték. A szentpétervári Téli Palota „ostroma” pedig távolról sem hasonlított ahhoz, amit később Eisenstein filmre írt. Ezekhez képest a berlini fal „leomlása” egy valóságosan tiszta, felemelő, boldog szabadságünnep volt. De nem csak ezekhez képest: a fal vége maga volt a csoda, amihez képest fogható — és itt most nem riadunk vissza a nagy szavaktól – kevés történt az európai történelem vérzivataros évezredei alatt. Aki akkor élt, annak nem kell ezt bizonygatni, és talán azok is megéreznek valamit a szabadság meg a felszabadulás kéjgázos kitöréséből, akik csak képekről, filmekből ismerhetik meg az akkor történteket.

„Győzött az információszabadság Strasbourgban!” – jelentettük be diadalmasan éppen két éve. És nem túloztunk. Az Emberi Jogok Európai Bíróság (EJEB) Nagykamarája előtt zajló perben ugyanis valóban jogfejlesztő, európai jelentőségű ítélet született. A bíróság kimondta, hogy a magyar állam megsértette a Magyar Helsinki Bizottság véleménynyilvánításhoz fűződő jogát, amikor a rendőrség megtagadta a kirendelt védők nevének és az általuk vitt ügyek számának kiadását a szervezet számára. Az ítélet jelentősége messze túlmutat a magyar eseten: ezzel ismerte el először a Nagykamara, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye védi a közérdekű adatok megismerésének jogát.

A kormány új közigazgatási bíróságok felállítására készül. Szakmai indokai nincsenek az új bírósági rendszer létrehozásának. Az új bíróságokról szóló, a magyar jogállamiság szempontjából is kiemelt jelentőségű fordulatot zárt ajtók mögött készítik elő. Sem a jogászi szakma, sem a közvélemény nem értesülhet a részletekről. Pedig a tét nagy. A szervezeti változtatások megnyitják az utat a bíróságok munkájába való politikai beavatkozáshoz az adózással, közbeszerzéssel vagy választásokkal kapcsolatos perekben. Ha a kormány terve megvalósul, a magyar jogállammal szembeni lopakodó puccs végleg diadalmaskodik.

Börtönrazzia során 222 órás munkaidő felhasználásával sikerült egy-egy merülőforralót vagy SIM-kártyát megtalálni a raboknál. Szeptember 23-án a büntetés-végrehajtás, a rendőrség és az adóhivatal emberei, nem kevesebb, mint 3835 fő (!) vett részt egy „összehangolt országos biztonsági vizsgálat végrehajtásában”. Ez azt jelenti, hogy ezen a napon 19 276 munkaórában kerestek tiltott tárgyakat a fogvatartottaknál. Mindezt onnan tudjuk, hogy a Magyar Helsinki Bizottság rákérdezett a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságnál (BVOP).

„Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!”

Még ki sem tört a forradalom, az egyetemisták 16 pontos követelései közé már 1956. október 21-én bekerültek a legalapvetőbb szabadságjogok, és részben ezekért vonultak az utcára a fiatalok két nap múlva. Merthogy az emberi jogok hiányát különösen megszenvedte a magyar nép. A legalapvetőbb jogok brutális eltiprása nélkül nem lehetett volna fenntartani a diktatúra sztálinista változatát, és nem lehetett volna szovjet gyarmattá tenni Magyarországot.