Hiába egy év alatt 100 világbajnoki érem, 1989-ben a sportszerető közvéleményt leginkább a hazai bunda- és doppingügyek tartották lázban. Disznótorossal megvett focibírók, előállított focisták, pozitív vizeletminták, magyarázkodó sportvezetők. Sokan megtisztulásra vártak, de a katarzis elmaradt. Az élsport ment a maga útján, a hazai focivilág pedig csöndesen rohadt tovább. 1989-as sorozatunk tizedik része a versenysport botrányaival foglalkozik.

Az előző alkalommal ott hagytuk abba, hogy a rendszerváltás idején hangos botrányok rázták meg a hazai sportéletet. A sportbarátok többet beszéltek dopping- és bundaügyekről, mint a sportsikerekről.

Dopping

A doppingügyekkel 1988-as olimpián szembesült igazán a nemzetközi közvélemény, pedig valójában kevesebb (időben) leleplezett eset történt, mint az előző játékokon 1984-ben. Az elképedést elsősorban a „csodasprinter” Ben Johnson lebukása váltotta ki. 1990-ben aztán kiderült, amiről már korábban is beszéltek, hogy az NDK-ban állami szintű doppingolás zajlott, aminek köszönhetően az úszó Kristin Otto hat aranyat zsebelt be. Szemben Ben Johnsonnal ő megtarthatta érmeit, mert hivatalosan nem bukott le.

A Szovjetunióban a „glasznoszty”, a nyíltság politikájának jegyében már korábban kiderültek a disznóságok.  Tervutasításos nagyüzemi „kokszolás” zajlott. Ugyan Szöulban egyetlen szovjet sportolót sem kaptak el, de a hazai doppingvizsgálatok 1%-a pozitív volt, és már 12-14 éves gyerekeknek is adtak nagy egészségügyi kockázatot jelentő ajzószereket.

A Szöulban lebukottak között voltak viszont magyar sportolók, Csengeri Kálmán és Szanyi Andor súlyemelők. Erős volt a meggyőződés, hogy nem a saját szakállukra, hanem a vezetők tudtával és segítségével szedtek tiltott szereket, de végül az ígért szigorú, mindenre kiterjedő vizsgálat elmaradt. Pedig az is kiderült, hogy nem csak a súlyemelő szövetségi vezetőknek, de állami sportvezetőknek (ÁISH) is tudomásuk volt a pozitív doppingtesztekről.

Azért a szöuli malőrbe a hazai súlyemelő szövetség szakmai vezetése mégiscsak belebukott. A szövetségi kapitányként Ambrus Lászlót váltó Hanzlik János az MTI-nek arról beszélt, hogy tökéletesen doppingmentessé teszik a magyar súlyemelést, aminek, persze, az lesz az ára, hogy az élmezőnyből a középmezőnybe szürkülnek a versenyzőink, „ám ezt is vállalnunk kell a jövő érdekében, azért, hogy emelt fővel járhassunk”.

A lebukott Csengeri sikerkönyve

A sajtó egyre szabadabb volt, így nem maradt titok, hogy kik tudtak a nehézatléták doppingolásáról. Pucsok József, a sportkórházi doppingellenőrző labor vezetője Borenich Péternek, a közrádió nagyszerű riporterének elmondta, hogy Aján Tamásnak is küldött jelentést, aki nem csak az állami sportirányítás (OTSH, majd ÁISH) egyik vezetője volt miniszterhelyettesi rangban, de a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség főtitkára is. Aján azonban kereken tagadta, hogy bárhonnan is tudomása lett volna a magyar súlyemelők sztanazololos felpumpálásáról. „Az sem fogadható el, hogy egy ország lehajtott fejjel járjon két pozitív eset miatt”, és hogy Magyarország rendkívül következetesen harcol az az ajzószerek ellen – értékelte a helyzetet a sportvezető.

Ez biztosan sok hozzáértőt meggyőzhetett, mert Aján maradt, sőt pozíciója is megerősödött, és az újjáalakult Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkárának választották meg. 2005-ig töltötte be a posztot, amikor is bizonyos doppingügyek miatt mégiscsak lemondott. Azért így is akad még elfoglaltsága, hiszen NOB-nak ma is tagja, a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség (IWF) elnöke és a Nemzetközi Doppingellenes Bizottságnak, a WADA-nak szintén elnökségi tagja.

A valóságban nem két megtévedt doppingolóról volt szó. Egy súlyemelő a Képes Sportban név nélkül arról beszélt, hogy egyszerűen nem lehetett elkerülni a kokszolást, és már gyerekként rávették arra a sportolókat. Edző, orvos, sportvezető is részt vett a csalásban. Módszeresen adagolták nekik az Andlorart, Nerobolt, Retandrolt és Retabolirt. Egyes szerek pokoli fájdalommal és kedélyingadozással jártak. És hogy miért csinálta mégis? „Kokszolnom kell, mert sokan élnek belőlem” – mondta a pentito sportoló. Háromszor többet keresett versenyzőként, mint a polgári foglalkozásával tudott volna.

Bunda

Mészöly, Hanich és a többiek bíráik előtt

A bundának, meccsek adásvételének gyakorlatáról is sokan tudtak, sokat pletykáltak róla, de komolyabb botrányokra, büntetőperekre az 1980-as évek végéig várni kellett. Pedig a hazai focivilág romlottsága közmondásos volt, és az 1986-os hatalmas csalódást jelentő vb-szereplést követően sokan dühösek voltak a focistákra. Aztán 1988–1989 fordulóján több játékost és vezetőt vettek őrizetbe. Ma talán Mészöly Kálmán a legismertebb közülük. Az egykori szövetségi kapitány akkoriban a ZTE edzője volt. Egy Rába ETO-val „megvívott” meccset bundáztak meg. De büntetőeljárás indult a Pécs–Debrecen, a Pécs–Békéscsaba, a Debrecen–Honvéd, a Debrecen–Kaposvár és a Csepel–Volán-meccsek ügyében, aztán pedig a békéscsabai klub szabálytalan gazdálkodása, akkoriban milliók elsikkasztása miatt is. Vesztegetés, hűtlen kezelés, csalás.

A számtalan büntetőeljárás és focista terhelt miatt a válogatottat 1989-ben olykor az ügyészség állította össze. Elég rossz hatásfokkal, mert az éves mérleg igencsak hervatagra sikeredett: 2 győzelem, 4 döntetlen 3 vereség. 32 európai válogatott közül a 22. helyen zártuk az évet.

Néhány nagy név az így-úgy eljárás alá vontak közül: Bodonyi Béla, Dajka László, Détári Lajos, Kovács Kálmán, Sallai Sándor, Nagy Antal, Garaba Imre, Gyimesi László, Fitos József, Andrusch László, Meksz Gyula, Sikesdi Gábor, Hanich Péter, Preszeller Tamás, Pásztor József, Róth Antal, Steingervald Zoltán, Leboniczky Imre, Gróf Attila stb. Jelentős részük akkor már külföldön játszott, és sokáig nem akaródzott nekik hazajönni. Détári Lajosnak is más külföldi dolga akadt, amikor a bíróság beidézte. A taktika végül bevált, mert a magyar hatóságok türelmesen megvárták őket, és az elhúzódó eljárásban jobbak lettek az esélyeik, és elkerülték a szigorúnak ígérkező büntetést.

Az óriási csatazajjal induló büntetőeljárások végül szép csöndben lezárultak, börtönbe senkinek nem kellett vonulnia. Igaz, felfüggesztett szabadságvesztés ítéleteket szép számmal osztogatott a bíróság. Azért a törvény szigora jelentősen enyhült a felsőbb bíróságokon. A ZTE–Győr-bundaperben jogerősen ítélkező Laczó Gáborné bíró például arra jutott, és azért is csökkentette az elsőfokú büntetések egy részét, „mert azok elkövetői [helyesen: az elkövetők] nem bűnözők, hanem megtévedt emberek. A bíróság az ügy megítélésénél, elbírálásánál messzemenően figyelembe vette a magyar sportéletben az elmúlt években kialakult gazdasági, jutalmazási és irányítási gyakorlatot is” – tudósított az MTI. Ezért mondhatta az első fokon 8 hónapos felfüggesztett fogházra, majd jogerősen 60 ezer forint pénzbüntetésre ítélt Mészöly Kálmán is, hogy bizonyosan hibázott, de nem érzi magát bűnösnek. Kedves olvasó, most ne köszörülje a torkát!

Hogy milyen is volt a büntetőbíró által emlegetett „gazdasági, jutalmazási és irányítási” gyakorlatot a hazai sportéletben? Az akkori állapotok bemutatásához, íme, egy részlet a Népsport február 3-iki számából, hogy is ment például a focibírók lekenyerezése:

„Békéscsabán Gyerai András tartotta a kapcsolatot a bírók és a szakosztály között. Amikor a nyomozást vezető dr. Hajdú Antal azt a kérdést tette fel, hogy mire mentek el a feketepénzek, a válaszokból egyértelműen kiderült: jelentős részük, évi 100–120 ezer forint az ajándékozásra, a vendéglátásra kellett. Minden hazai meccs után szokás volt a játékvezetői hármasnak — sokszor az ifjúsági mérkőzés közreműködőjével együtt – háromkilós kolbászcsomagot adni, amelyhez személyenként három-négyszáz forintos vacsora járult. Ez utóbbi azonban 2500 forintra tehető, hiszen a bírókhoz a JB-ellenőr, az MLSZ-ellenőr és olykor a helyi sportvezető is csatlakozott. Az ünnepeket is számon tartották: karácsony előtt például öt-hat küldemény ugyancsak útnak indult, s nemcsak a játékvezetőknek, sportvezetőknek is... Akadt viszont három súlyosabb eset, amikor már pénz is társult (volna) az ajándékok mellé. Egyelőre nem hozzák nyilvánosságra az ex-FIFA-játékvezető nevét (bizonyos jogi hézagokat kellett tisztázniuk ehhez — a Szerk.), akit vesztegetés miatt, gyanúsítottként hallgattak ki, őrizetbevétel mellett, s aki a következőket mondta:

– Kilenc esetben vezettem vagy partjeleztem 1987-től Békéscsabán. Mindenkor megkaptuk a három-négy kilogramm csabai csípőst... S itt vacsoráztunk a vendéglátók számlájára... Másutt is van tarifa: a Rába ETO-nál például ébresztő csörgőóra. Dunaújvárosban és Kispesten márkás bor, Egerben márkás cigaretta, Pécsett Szalon sör. Debrecenben két férfiökölnyi libamáj, Zalaegerszegen két kilogramm tisztított, fagyasztott pacal, Tatabányán porcelán váza volt a megszokott ajándék. [...]

Eltérőek a vallomások a vesztegetési pénzekről. A békéscsabaiak szerint az említett játékvezető kétszer közölte a meccs előtt fél órával, hogy szorult anyagi helyzetben van, s ezért kölcsönkér húsz-, vagy ötvenezer forintot. A játékvezető viszont azt állítja: a meccs előtt tíz-, illetve nyolcezer forintot felajánlottak és a végén ki is fizettek azért, ha jól fütyül a két neves, fővárosi csapat elleni találkozón. A bíró egy harmadik esetet is megnevezett, ez vidéki kiesési rangadó volt, de nem vállalta, hogy ezen jól fütyüljön.”

Preszeller Tamás is fegyelmit kapott, és felfüggesztették a játékjogát. (Tán mondanunk se kéne, de a fegyelmit később eltörölték.) A fegyelmi tárgyaláson utolsó szó jogán a következőket mondta:

„Hogy én azt a 250 000 forintot átvettem, elfogadtam és nem rohantam visszaadni, mondván, hogy ez nekünk nem jár, mi ezért nem tettünk az égvilágon semmit, abban benne van annak a 15 esztendőnek minden mocska, amit én pályafutásom alatt a futballpályákon láttam és tapasztaltam...”

Megújult szemlélet, megújult vezetés?

Az őszinte megrendültség és az önfelmentés egyszerre csendült ki a focista szavaiból. De hogyan látta ezt akkoriban a sportorvos, egyetemi oktató és szorgalmas közíró, Frenkl Róbert?

„Érdekes és jellemző, hogy mind a bundák, mind pedig a leleplezett doppingesetek kapcsán egyéni reflexiókból és a sajtóból egyaránt erőteljesen hangzik az »ipari felelősök« háttérbe maradásának, büntetlenségének a gondja. Krimiken nevelődött gondolkodásban érthető ez. A maffia a kisembereket küldi harcba, ők viszik vásárra a bőrüket, buknak le olykor, és akik az ipari hasznot lefölözik a maffiákban, azok háttérben maradnak. Pedig a kisembereknek, akik lopnak, rabolnak, gyilkolnak, ha nem buknak le, akkor is csak morzsák jutnak. Nos, bundában, doppingban ez nem egészen így van. Itt bizony a bundázó vágja zsebre a pénzt. Ha a doppingoló nyer és nem bukik le, övé a legnagyobb jutalom. Bármennyire játékos-, versenyzőpárti vagyok is, ez az igazság. Mégis, itt is van létjogosultsága a sajtó és a közvélemény igazságérzetének. Mert, ha nem is származott közvetlen hasznuk belőle, nem lehetett volna bundázni vezetők (olykor szurkolók) anyagi (és erkölcsi!!) segítsége nélkül, nem lehetett volna doppingolni vezetők és mások hallgatólagos beleegyezése, olykor aktív segítsége nélkül. De nem vagyok híve a történelemben annyira lejáratott kollektív felelősség fogalmának. A közeg rothadása nem mentség. Nincs megújulás, ha nem bűnhődnek — cselekményük súlya szerint és nem elrettentőén — a bizonyítottan vétkesek.”

Az 1988 decemberében feloszlott a MOB. „A folyamatosságot” az 1989. májusi új választásig Deák Gábor elnök (egyben az ÁISH elnöke is) és Schmitt Pál „biztosította”. Júniusban aztán új tisztségviselőket választottak. Schmitt lett az elnök, Deák pedig két másik mellett az egyik alelnök, az elnöki versengésben épphogy alulmaradó Aján Tamás pedig a főtitkár. Hát így nézett ki a rendszerváltás a magyar olimpiai mozgalomban.