A reformkor idején még számos diszkriminatív intézkedés sújtotta a zsidó vallásúakat. Különadót, ún. „türelmi adót” fizettek, megyei állást nem kaphattak, városokban nem lehet házuk, vallásukat nem ismerték el. Az európai, elsősorban a brit példák nyomán az 1830-as években vetődik fel a magyar politikai osztályban az akkoriban negyedmilliós hazai zsidóság emancipációja és polgári jogaik elismerése. A felsőtáblán az ifjú Eötvös József báró (1813–1871) volt az egyenjogúsítás legfelkészültebb és leglelkesebb támogatója. Eszméi elfogadására, a zsidók törvény előtti egyenlőségének kimondására 27 évet kellett várni.
A zsidók jogegyenlősége 1833 óta volt témája az országgyűléseknek. Különösen az alsótábla volt e kérdésben aktív, de jó darabig még a türelmi adót sem sikerült eltörölnie, mert a király nem szentesítette, lévén, ezt a pénz hozzá futott be és szabadon használta fel. Az emancipáció már csak azért is sürgető kérdéssé vált, mivel az ország népességének nagyobbik fele nem volt magyar nemzetiségű. A politikai osztály egyik része ezért lehetőségként tekintett a „megmagyarosított zsidókra”. Az alsótáblán már mérhető támogatottsága volt a zsidó vallás bevetté tételének vagy akár annak, hogy zsidó is lehessen nemes.
1840. március 10-én Dubraviczky Simon Pest megyei követ terjesztette be a zsidók egyenlősítéséről szóló törvényjavaslatot. A felsőtábla lassabban mozdult meg az ügyben. Az arisztokraták közül Zay Károly grófon kívül leginkább Eötvös József és apja állt ki az emancipáció mellett. (A heveny antijudaizmusával birkózó Széchenyi például még sokáig nem.)
Eötvös 27 éves sem volt, amikor elmondta nagyhatású országgyűlési beszédét. Azt nem soká tanulmány formájában ki is adta a centralisták Budapesti Szemle c. folyóiratában. A szónokot a felvilágosodás eszméin túl buzgó katolicizmusa is az emberi jogok, a törvény előtti egyenlőség hívévé tette. (Nagyon hasonlít ebben hírneves kortársához, Alexis de Tocqueville-hoz.) Emberségünk, magyarságunk mértéke emberiességünk, emberiesség s tisztesség kötelez mindannyiunkat arra, hogy teljes jogú emberekké tegyük a hazánkban élő zsidókat – vélte a filantróp Eötvös, aki felkészült centralista társaival büszkén vállalta „doktrinerségét”. Ma biztosan „emberi jogi fundamentalistának” titulálnák.
Pedig 179 éves mondatai ma is érvényesek, már ha valaki nem tapasztja kezét fülére. Ezek ugyanis nem csak a „zsidók romlottságának, érdemtelenségének” cáfolatáról szólnak, hanem arról is, mit kezdjünk a kollektív megbélyegzéssel és jogfosztással. Ezeket olyasmikkel indokolják ma is, mint régen, miszerint „bizonyos személyi körök” (pl. migránsok, hajléktalanok, cigányok) alávalóságuk miatt érdemtelenek a szabadságra, az emberi méltóságuk kevésbé számít, mert a nekünk járó szabadságjogokat ők csak rosszra, csak ellenünk fordítanák, s azért lágyszívű érzelgősség („emberi jogi handabanda”) nekik ilyet követelni.
Erre az érvelésre Eötvös így válaszolt: „Talán nem helytelenül felelhetnénk erre, hogy a szabadság nem oly valami, mit érdemekért jutalmul adni rajtunk áll; hogy az minden embernek vele született joga, melytől vétek nélkül senki által meg nem fosztathatik; mondhatnók, hogy az: mert valaki a polgári jogokkal visszaélhetne, egy egész néposztálynak kizárására elég ok nem lehet.”
