1990. május 17-én mondta ki az Egészségügyi Világszervezet (WHO), hogy a homoszexualitás nem betegség. Azóta minden évben ezen a napon tartják a homofóbia elleni világnapot. Bár az elmúlt évtizedekben több ország is nagyot lépett a meleg egyenjogúság terén, sok helyen még ma is komoly diszkriminációval kell számolniuk a leszbikusoknak, melegeknek, biszexuálisoknak, transzneműeknek, queer és interszexuális embereknek.
„A homoszexualitás nem betegség, zavar vagy perverzió” – állapította meg a WHO. Ahhoz képest elég későn, hogy már mintegy száz évvel korábban erre a következtetésre jutott számos komoly tudományos vizsgálat. Ennek ellenére 1948 és 1990 között betegségként tartották számon a homoszexualitást, ez, persze, nem akadályozta meg az államokat abban, hogy a legtöbb európai országban büntessék is a „szodómiát” vagy a „természet elleni fajtalankodást”.
A „harmadik világban” (leginkább iszlám országokban és Afrikában) a közvélemény és a jog ma is élesen elutasítja, olykor halállal fenyegeti a homoszexuális embereket. A Helsinki Bizottságnak több ügyfele is ezért volt kénytelen menekülni az egyéb szempontokból biztonságosnak tekintett származási országokból (pl. Iránból, Kubából, Nigériából vagy Ugandából).
A magyar törvények 1962 óta nem büntetik azonos nemű felnőttek szexuális kapcsolatát. 2002 óta pedig a Btk. egyazon beleegyezési korhatárt ír elő az azonos és különneműek közti szexuális kapcsolatra. 2013 óta már nem büntetik azt a szexuális kapcsolatot sem, amely egy 14 és 18 év közötti és egy 12 és 14 év közötti személy között jön létre.
Ezentúl a hazai törvények, az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az EU Alapjogi Chartája is tiltja a szexuális orientáció miatti hátrányos megkülönböztetést. Az Alaptörvény ehhez képest a házasság intézményét csakis mint férfi és nő életközösségét nevesíti, ezzel alkotmányos korlátját építi be az ún. „melegházasságnak”.
Közvélemény-kutatások szerint a magyar társadalomban a rendszerváltás óta jelentősen csökkent a homo- és transzfóbia, de a hazai lakosság még mindig türelmetlenebb a melegekkel (stb.) szemben, mint az európai átlag. Egyszerre nőtt az öntudatos „melegbarátok” és „meleg-elutasítók” aránya is.
Az LMBTQI-lét alapdilemmája változatlan nálunk: vajon, az ilyen ember mennyire mutathatja meg magát a heteroszexuális társadalomnak? A coming out, a kilépés, a nemi identitás felvállalása részben megszabadít számos, a kettőséletből eredő görcstől, de ennek ma is sokszor nagy ára van: a környezet nyíltan éreztetett ellenszenve, a megbélyegzettség és számos korábbi hetero kapcsolat elvesztése.
Társadalmunk nem könnyíti meg a felvállalását a másságnak. Az iskolai és a munkahelyi közösség még ha nem is teljesen elutasító a melegekkel, heteronormatív, természetesnek feltételezi a hetero „tagságot”, magától értetődően mindenkit heteroszexuálisként kezel – és az ismerősök előtti a buzizást a köznapi etikett is elfogadja. Eközben az LMBTQI-témák, ha egyáltalán megjelennek az iskolában, akkor szinte kizárólag csak negatívumként: betegségként, bűnként vagy elfajzásként.
A homofóbia legsúlyosabb változata a homoszexuálisok elleni gyűlölet-bűncselekmény. 2008 óta már a Btk. is nevesíti a szexuális irányultságon alapuló közösség tagja elleni erőszak bűntettét. Az első ilyen ügyben 2015-ben született ítélet. Akkor Dombos Tamás, a sértettet képviselő Háttér Egyesület vezetője arról beszélt, hogy „kutatások szerint minden hatodik LMBTQI embert ért már Magyarországon gyűlölet motiválta támadás, ám az esetek döntő többségét az áldozatok nem jelentik. A bírósági ítélet jelzésértékű a számukra is: van lehetőség az elkövetők felelősségre vonására.”
