„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – mondta ifj. Martin Luther King (1929–1968) a washingtoni menetnek tartott, sokat idézett beszédében („Van egy álmom”) 1963. augusztus 28-án. Ebben nem csak a faji diszkrimináció ellen emelte fel szavát, hanem a tűrhetetlen szegénység ellen is. King tiszteletes és társai ugyanis fundamentális emberi jogi problémának tekintették a strukturális szegénységet is. Nem véletlen, hogy a szervezők a tüntetésnek a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” nevet adták.
A polgári jogi mozgalom legendás vezetője nem fogadta el a Burke-i fokozatosság elvét a teljes jogegyenlőséghez vezető úton. Ő ebben Thomas Paine tanítványának bizonyult, vagyis úgy találta, igenis vannak elidegeníthetetlen emberi jogaink, amelyek kivétel nélkül mindenkor kijárnak mindenkinek. Azaz, hogyha a kormányzat nem tartja tiszteletben az élethez, a szabadsághoz, az emberi méltósághoz és a tulajdonhoz való jogot, akkor a nép kierőszakolhatja azokat. Márpedig, vélte King tiszteletes, az amerikai államok és a szövetségi kormány igazságtalanul fosztja meg fekete állampolgárait a szabadságtól, „száműzöttként kell élniük saját hazájukban”.
Martin Luther Kingnek igaza volt. Az amerikai feketéket túlságosan régóta hitegették már ahhoz, hogy továbbra is jámboran várakozhassanak. Harcot hirdetett, de erőszakmentes harcot. „Harcunkat mindig is méltósággal és fegyelemmel kell folytatnunk. Nem hagyhatjuk, hogy teremtő tiltakozásunk tettlegességgé fajuljon.”
Az amerikai kormány attól tartott, hogy – a hidegháború idején vagyunk – a tüntetés majd „antikapitalista, kommunista, szovjetbarát színezetet” kap. Az FBI rá is állt a szervezőkre. De a józan politikai érzékkel rendelkező King már csak a polgárjogi célok miatt is tartózkodott a túlzottan radikális társadalmi követelések megfogalmazásától. Nem „rendszerváltó beszédet” tartott, hanem a jogkiterjesztésre helyezte a hangsúlyt. A menet pedig az iskolai szegregáció, munkahelyi diszkrimináció elleni jelszavaktól volt hangos, valamint az egyes déli államokban meglévő, feketéket sújtó fejadókat követelték eltörölni.
King briliáns retorikai megoldása volt, hogy nem a feketék, hanem az amerikai nép egészének nevében beszélt. Ahogyan az is tanítanivaló, ahogyan ötvözte az előre megszerkesztett mondandóját a spontán beszéddel, a szikár politikai üzenetét a prédikációk veretes nyelvével.
A negyedmilliós „washingtoni menet” eltagadhatatlanul mutatta meg, mekkora erő és méltóság lakozik az amerikai fekete közösségben. Képviselőinek pedig erős legitimitást adott arra, hogy 1964-es polgári jogi és az 1965-ös választójogi törvény megalkotása során eredményesek legyenek. A baptista lelkésznek a Lincoln-szobor előtti beszéde elementáris hatással volt saját életére is, a polgári jogi harcos egyenesen berobbant az amerikai nyilvánosságba, a Time magazin 1963-ban őt választotta az év emberének.
