A Helsinki Bizottság hat jeles írót (Cserna-Szabó Andrást, Darvasi Lászlót, Erdős Virágot, Grecsó Krisztiánt, Parti Nagy Lajost, Térey Jánost) arra kért föl, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének a civil szervezet számára különösen becses cikkeire írjanak verset, novellát, irodalmi szöveget. Ezeket a 25 éves egyesület születésnapi ünnepségén adták elő Keszég László rendezésében. Közreműködött: az Amoeba zenekar, Rezes Judit, Keresztény Tamás, Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Kata. Az est Kornis Mihály felolvasásával indult.

Az elkészült művek közül Erdős Virág verse, Parti Nagy Lajos írása, Darvasi László novellája, Térey János strófákba tördelt rövidprózája és Cserna-Szabó András elbeszélése után adjuk közre Grecsó Krisztián esszéjét, amit a 9. cikk inspirált a gondolat-, lelkiismeret és vallásszabadságról.

1. Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát. 2. A vallás vagy meggyőződés kifejezésre juttatásának szabadságát csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek.

Grecsó Krisztián

Krisztus teste

Elsőáldozóként én vihettem a kelyhet. Benne Krisztus teste. Nagy tisztesség volt nekem, a családnak, mindenki látta, hogy sétálok át az ünnepi ostyákkal az úton. A mi falunkban az átellenes oldalon van a plébánia, diófás kerttel és sok szőlővel, a porta lába a kanálishoz visz, szépen öntözött, gondozott kert az, álmodozásra termett, bérmálkozás előtt sokat álltam a verandán, szerettem a rendet és a fegyelmet, néztem, milyen csinosan sorakoznak a retkek, és milyen szabadon lengenek a szőlőfürtök.

Én vihettem a kelyhet, benne Jézus Krisztus testével.

Nyolcvanháromban történt, már nem tiltották a templomba járást, csak nem örültek neki. Nem örültek, de ez már mindegy volt, az iskolában úgy is ki volt a becsület, és nem csak ezért a sok generációs, megszállott vallásosságért, de még sok másért is; apróságok és súlyos terhek, nem ide tartozik. Szóval nem volt jó a családi pozícióm, a múltam, és nem túl fényes jövőt jeleztek a lehetőségeim sem, de a templomi közösség, az egyház más volt: ott állt jól a széna, jól csengett a nevem. Ahogy a többieknek, akik nem hagyták el a falut, még most is jól cseng, a többieknek, akiknek kevesebb a kételyük és a több a hitük, nekik még most is ott a helyük az Úr asztalánál. Én azóta megrogytam, elfogyott belőlem az erő, és telis tele vagyok kétségekkel. Sem szeretni, se megtagadni nem tudom a hitem, se előre, se hátra, nincsenek távlatok, se gyökerek, nem is hátráltat, de nem is segít. Csak a rend szeretete maradt, hogy áhítom a vájt medrű, beálló dolgokat, hogy fegyelem, kár tagadni, jól esik.

Semmi más. Amikor annak idején, töménytelenül sok hirdetésben arra kért az egyházam – akitől a világképem, a neveltetésem és a gyökereim kaptam, az az egyház, melyre azt mondom: ez az én származásom –, hogy a népszámláláskor, ha a vallásomról kérdeznek, valljam magam annak, aki vagyok, egészen mély szorítást éreztem a szívem alatt. Elfogyott a levegőm. Mintha háromszor tagadtak volna meg, míg leértem, és közben háromszor tagadtam volna én is. Egy perc kételyem sem volt, hogy az vagyok, aki, de valami mégis megrémisztett. Elsőször azt hittem, az aranyért vett identitás, a fölszólítás, a hatalmi gesztus zavar. És igen, bosszant is, de nem ez az lényeg. Ha azt mondom a kérdezőbiztosnak, amire kérnek, vallása: „katolikus”, akkor mit adok én és kinek adom? Mi erősödik tőle és mi gyöngül, kire számíthatok, ki fordul majd felém? Meghallgatnak-e majd engem, tudni akarnak-e rólam, akinek fáj, hogy elárulták. Mert se valódi bűnbánatot, sem megtisztulást nem tartottak, mert besúgók, pedofilok büntetlenül vehetik Krisztus nevét a szájukra. Gyötri-e majd őket a lelkiismeret? Hogy a hit nem üzlet, és aki azt csinál belőle, annak nincs helye az én nagymamám egyházában. Lesz-e Pécsett megtisztulás, és az egész országban alázat. A húsvéti mise, ígérik-e nekem, nem fog többé szavazatvadászatról szólni, és az alázat valóban keresztényi érték lesz.

Az iskolával, szabad vallásgyakorlással együtt nem vihetik el a lelkeket is. A lelket elragadni ördögtől való dolog. A szeretet nem tud fölrakni a vonatra, nem hatalmaskodik, a szeretet… de ez ügyben Pál apostolhoz tessenek fordulni.

Mi lesz énvelem, akinek ezt nem bírja a gyomra? Aki nem állhatja, hogy a hit nem a szívben, hanem a párttagkönyvben lakik. Akit két évtized óta nem szólítottak meg, nem akartak kiengesztelni, se szeretni, és aki úgy látja, az egyháza nem szereti a gyöngéket és az elesetteket, pontosabban csak a gyöngék és elesettek egy részét szereti, szűrt, szelektált és tűrt gyöngék vannak; romák, megtörtek, kisiklottak, mások, kihasználtak nem férnek oda az oltárhoz.

Ha úgy akarta volna az Úr, hogy valamelyik alázatos magyar korba (volt olyan?) küld, akkor most a teremtő Atya előtt vallanám meg bűneimet, a mellemet döngetve. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem! Milyen fölemelő a hívekkel együtt zengeni ezt. Hiszen mindnyájan: együtt és külön-külön folyton hibázunk, de a Teremtő Isten, mióta új szövetségét megkötötte velünk, megbocsátó. Elküldte a fiát, akit hitünk szerint Jézusnak neveztek el, és ő, az emberré lett Isten az életét adta értünk. Talán ez a mondat hangzik el a legtöbbször a prédikációkban, hogy az Isten föláldozta a fiát, és hogy a vére a föloldozás embere volt. Nekem, bevallom, gyerekkorom óta sokkal könnyebb Jézusra figyelnem, porba írta az emberek hibáit, megbocsátott, a gyengékkel tartott, és érezte, értette, hogy a Mennyei Atya miből mennyit adott nekünk. Könnyebb, mint arra a magasztos cselekedetre gondolni, hogy az Úr, aki azt csinál, amit akar, a fiát áldozta volna föl. A fiú felől néztem a föloldozást, már egészen korán, a második gyónásomon, hat évesen bevallottam az atyának, hogy nem értem Isten fájdalmát, mert ő tudhatta előre az egészet, és neki különben sem fáj semmi. Persze ezek az edzett teológia előtt nem érvek, a naiv és nyitott lélek fogadkozik így, amikor meg akarja érteni, igazából ki hozott áldozatot, és ki várja a megváltást. Egy bizonyos: azóta is Jézus emberségét, kegyét érzem fontosnak, nem az Úr áldozatának nagyságát.

Talán ez az oka, hogy nem értem Jézus egyházának mai nyelvét.

Az egyik megyés püspök nem olyan régen a családok ellenségeiről prédikált a rádióban, és egészen őszintén úgy tűnt, nem tudja, hogy a meggyötört, hitelképtelen, gázszámlával küzdő hívekben ezek a csak finoman kódolt mondatok milyen lepedéket oldanak föl. A püspök hallhatóan szívből és jó szándékkal beszélt, ettől volt igazán veszélyes, hittel akart valamit, és mikrofont kapott hozzá, személyes meggyőződéseit hozhatta kapcsolatba az Úrral, megengedette magának, hogy ne figyeljen Jézusra, ne akarjon a gyöngék és elesettek segítője lenni.

Magyarországon, az egyházam szerint, bántani szeretnék a magyar családokat, a magyar családi békét és „szaporulatot” szándékosan veszélyeztetik. Hogy kik, az nem derült ki. Csak a sokatmondó hallgatások érzékeltették, kik azok, akik bomlasztják a magyar családokat.

Álltam a konyhában, hallgattam a szeretetet félresiklott retorikájával beszélő püspököt, és soha ilyen magányosnak nem éreztem magam. Magyarak lenni: nincs ma ennél nagyobb elhagyatottság. Magyarnak lenni, lám, szakrális magány.

Vajon a püspök a melegekre utalt? A magukkal és vágyaikkal évtizedekig küzdő, megtört emberekre, akik vagy kifordult szívvel élnek, vagy barátaikat, családjukat elvesztve evickélnek át a mindennapokon, és öröm, ha úgy jutnak haza, hogy nem verik meg őket. Ők, akik mindennél jobban vágynak egy megértő anyára, apára, aki semmi más nem szeretnének lenni, mint egyenrangú, átlagos emberek – ők lennének a családok ellenségei? Nem segíteni kellene őket és szüleiket, akikre ekkora terhet mért az Úr, hogy különbözni kénytelenek, és a különbözés stigmájánál nincs nagyobb vétek e tájon?

Vagy párra nem találók lennének a családok ellenségei? Akik többet remélnek, mint amit a szüleiktől láttak, és egy kötelezően rossz házasság helyett a magány alázatát választják? Ők, akik nem elégednek meg a gyóntatószék vigaszával, hogy tűrjél, mert a türelmed megbocsátás, a megbocsátás jutalom – de ők nem akarnak efféle jutalmat? Talán nem valaki tudja, hogy mindenkinél jobban vágynak valódi társra, és hogy a szinglinek nevezett, szubkultúrává lett vigasz mással sem foglalkozik, mint a valódi társ keresésének problémájával?

Vagy a magyaron volt a hangsúly? A magyar családok ellen vannak itt valakik, akik másféle családok, más nemzetiségűek, és ők azt akarják, hogy mi is másféle nemzetiségűek legyünk, vagy ne is legyünk – és övék legyen a családi hatalom? Átnevelni a magyar családokat másféle családokká? Mifélévé?

Vajon komolyan mondta ezt egy püspök?

Magyar családok, akik sok évszázada itt élnek, csak magyarul beszélnek, éreznek, gondolkodnak, emlékeznek, ezért a hazáért dolgoznak, harcolnak, akarnak, hisznek, azt akarják, hogy… mit akarnak? Mit akarnak a békéscsabai zsidó családok? Talán visszatalált kilenc zsidó férfi Csabára, fontos lenne, mert épült egy új zsinagóga, a világégés után az első, és ha nincsen kilenc férfi, nem lehet kinyitni a Tóra-szekrényt. És ha kinyitják, az a magyar családok ellen lesz? Vagy talán a Dohány utcaiakkal van baj? Őket zavarja az én katolikus potenciám? Nem közös a múlt, nem közös a magyar kultúra identitása? De, az.

És hiába akarja bárki is másképp látni, nincs mese: itt élned, halnod kell.

Ez van.