A Helsinki Bizottság hat jeles írót (Cserna-Szabó Andrást, Darvasi Lászlót, Erdős Virágot, Grecsó Krisztiánt, Parti Nagy Lajost, Térey Jánost) arra kért föl, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének a civil szervezet számára különösen becses cikkeire írjanak verset, novellát, irodalmi szöveget. Ezeket a 25 éves egyesület születésnapi ünnepségén adták elő Keszég László rendezésében. Közreműködött: az Amoeba zenekar, Rezes Judit, Keresztény Tamás, Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Kata. Az est Kornis Mihály felolvasásával indult.
Az elkészült művek közül Erdős Virág verse, Parti Nagy Lajos írása, Darvasi László novellája és Térey János strófákba tördelt rövidprózája után Cserna-Szabó András elbeszélését adjuk közre, amit a 2. cikk inspirált az élethez való jogról.
A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg.
Cserna-Szabó András
A hóhér
A hóhérnak nem hóhér volt az apja, pedig a hóhérság akkoriban apai ágon öröklődött. A hóhér apja történetesen pék volt. Egész éjjel dolgozott, kiflit, zsömlét, kenyeret, pogácsát sütött. Reggel a pék felesége mindet eladta a pékség előtti kicsi bodegában. A hóhér gyermekkora hófehér lisztfelhőben úszott meg édes kalácsszagban, kemencemelegben. A hóhér gyermekkora nyugodt volt, harmonikus. Sokat járt az apjával a Vidámparkba, a szüleivel a sétatéri tónál minden vasárnap csónakáztak, egyszer még a tengernél is voltak hármasban.
A hóhér még csak tizenegy éves fiúcska volt, mikor az apja elvitte a főtérre, egy kivégzésre. Nem volt minden évben kivégzés, jeles eseménynek, izgalmas látványosságnak számított ez a városban.
Az elítélt (bozontos szakállú, piszkos ruhájú ember) szörnyen bőgött a gyalulatlan fából ácsolt emelvényen, és azt kiáltozta, hogy ő ártatlan.
Mindenki ezt mondja – morogta vissza dühösen a tömeg.
A város akkori hóhérja fekete selyemcsuklyát viselt, az arca nem látszott, csak a szeme. Szép, kék szeme volt a város akkori hóhérjának. Bőrmellényt és bőrnadrágot viselt, meztelen karján dagadtak az izmok. Egy jókora, fanyelű bárd volt a kezében.
Ártatlan vagyok, motyogta az elítélt, és összevizelte magát, mikor bekötözték a szemét. Az emelvény deszkáin (ezeken játszottak a színészek is, mikor vándortársulat érkezett a városba) egy nagyobbacska sárga tócsa jelezte, hogy az elítélt kiadta magából az utolsó vacsora után elfogyasztott bort.
Az apa hatalmas péktenyerével eltakarta fia szemét, mikor a szolgák a rönkre nyomták az elítélt fejét. De az apró fiúcska kikukucskált a kiflivastag ujjak között, és mindent látott. Mert mindent látni akart. Látta, ahogy a város akkori hóhérja felemeli a bárdot. Látta, ahogy hosszan a bárd élét vizsgálja, majd kővel élez rajta még egy utolsót. Azt már csak érezte a fiú, az orrával érezte, mikor az elítélt kiadta magából az utolsó vacsorát is. Orrfacsaró szarszag lebegett a főtér felett. A tizenegy éves fiú hallotta, ahogy az elítélt még halkan azt nyögi: ártatlan vagyok!
Ártatlan, ártatlan – szólt egy öreg virágárus asszony a tömegben, éppen a fiú mellett. Senki sem ártatlan, mindannyian bűnösek vagyunk – mondta és kiköpött a főtér kövére.
A pap még elmondott egy utolsó imát, olyan volt a hangja, mint a mákdarálóé. A város egykori hóhérja lesújtott. Tompa csattanás visszhangzott a főtér falai között. Némi vér spriccelt a közönség első soraiba. A közönség hálásan sikoltott fel. De a bárd éle rossz helyre érkezett, kissé a nyak alá, és csak a gerincoszlop tetejét metszette be. Az elítélt nem halt meg. Az elítélt azt hebegte vérhabos szájjal, hogy vegyék le a sálat a szeméről. A szolgák levették a sálat. A fiú látta, az elítéltnek mocsárzöld szemei vannak. És azok a szemek szinte beszéltek, ahogy a fiúra néztek. Azt mondták a szemek, hogy élni akarok, jogom van élni, segíts.
Amikor a bárd másodszor is lesújtott – ezúttal halálpontosan a nyakra – a fej elgurult a testtől. Nem messze, csak úgy másfél méterre. A szemek még mindig a fiúra néztek, aki akkor még csak apró fiúcska volt, tizenegy éves. És a mocsárzöld szemek még mindig ugyanazt mondták. Élni akarok. Pedig már nem élt. Egy szempillantás alatt eliramlott az élet, és ottmaradt helyébe a halál. Olyan volt, mint egy varázslat. Beteszem a cilinderbe: galamb. Kiveszem: nyúl.
A fiú ekkor, tizenegy évesen határozta el, hogy hóhér lesz. Minden áldott nap azzal rágta az apja fülét, hogy adja őt inasnak a város akkori hóhérához. Az apja hallani sem akart erről. Azt mondta, a pék fiából pék lesz, a doktor fiából doktor és a hóhér fia lesz hóhér. A fiú viszont kitartott, és nem tágított. Csak mondta reggel és délben és este, hogy márpedig belőle hóhér lesz, ha törik, ha szakad. Évekig ment ez így, a pék és a felesége már szinte beleőrültek az állandó vitába.
A fiú már tizenöt éves volt, mikor az apja, a pék egy szombat éjjel összetalálkozott a város akkori hóhérával a kocsmában. Telihold volt. A város akkori hóhéra egymagában biliárdozott, egykedvűen ütögette a golyókat, nem is lyukra, hanem csak úgy. A pék odalépett hozzá, és megkérdezte tőle, hogy Jóska, neked meg mi bajod van. Jóskának hívták a város akkori hóhérját. Jóska meghívta egy pohárka ánizslikőrre a péket, és elpanaszolta, hogy nincs neki fia, csak három lánya, és már több gyermeke biztosan nem lesz, mert öregember ő már ahhoz. És akkor ki fogja tovább vinni a szakmát? – kérdezte Jóska szomorúan.
A pék fia másnap már hóhérinas volt a város akkori hóhérjánál.
A hóhérinas a következő években boldog volt, mert egy nagy tudású szakembertől tanulhatott. A hóhérinas a szakma összes csínját-bínját el is sajátította mesterétől. Megtanult bárddal és nyaktilóval lefejezni, aztán akasztani, vízbe fojtani, máglyán elégetni, karóba húzni.
Mindenkinek megvan a saját stílusa, műfaja – mondta inasának a mester. – Én a bárdolás híve vagyok, mert nem vagyok bárdolatlan – röhögött. – Az én apám viszont a karóba húzásra esküdött. Az elítéltek még két nap múlva is pipáztak a karón, s csak aztán múltak ki. Ahhoz, hogy ki tudd választani a saját stílusod, előbb tökéletesen meg kell tanulnod az összes módszert. Különben hogyan tudnál választani?
A pék fia tizenkilenc évesen lett hóhérinasból városi hóhérmester, mikor a város akkori hóhérmestere gutaütés következtében elhalálozott.
A hóhér megházasodott, gyermekei születtek és boldog életet élt. Megbecsülték a városban, mert jó hóhér volt. Soha nem ütött mellé, mert az ő stílusa az akasztás lett. Saját maga készítette el az akasztófáját. Az eljárás nagyon egyszerű volt. Egy kis sámlira állították az elítéltet, nyakába tették a hurkot, aztán a sámlit kirúgta az elítélt alól a hóhér, az elítélt nyaka reccsent egyet, teste kiadta a bort és vacsorát (ha ugyan már előzőleg ki nem adta), majd pár másodperc múlva már tökéletesen halottan csüngött a kötélen.
A hóhérnak (mesteréhez hasonlóan) nem született fia. Sokszor biliárdozott a kocsmában egyedül, és ha valaki mellé lépett és meghívta egy házmesterre, mindig elmesélte, hogy az ő szakmájában az a legszebb, az a pillanat, amikor az élet halállá lesz, ez varázslat, ez cirkusz, ezt más szakma nem tudja, mert mondjuk mit tud az életről és a halálról egy pék?
Mikor nyugdíjba küldték, már 27 sikeres akasztáson volt túl. Nem bánta, hogy nyugalomba vonul, szeretett volna kertészkedni, az unokákkal játszani, biliárdozni a kocsmában. Az inasa tehetséges volt, egy kovács fia, nyugodt szívvel bízhatta rá a szakmát. Valószínűleg a máglyán égetés mestere lesz, gondolta a hóhér, lassú fiú, de kiváló talentum.
Az utolsó munkanapja reggelén átvett egy kitüntetést a városházán sok éves hűséges munkájáért. A polgármester megveregette a vállát.
A hóhér aznap délután még elment a raktárba, hogy elbúcsúzzon az akasztófájától. A saját készítésű akasztófájától. Simogatta a vastag kötelet, a kopott sámlit, a masszív tartórúdat. Könny szökött a szemébe. Aztán hirtelen valami addig soha nem tapasztalt kíváncsiság kerítette hatalmába. Felállt a sámlira, óvatosan beillesztette nyakát a hurokba. Féktelen izgalom járta át a testét, szinte reszketett. Mintha minden porcikája megtelt volna élettel, reménnyel. A legnagyobb, az utolsó reménnyel.
Az izgalomtól először bevizelt, aztán összecsinálta magát, és amikor ki akart kászálódni a hurokból, a cipője megcsúszott, a sámli megbillent. Szorult a hurok. Amikor az inas levágta a kötélről, a hóhér azt kiabálta vörös fejjel, élni akarok.
Menjen haza, Elemér mester, ez egy veszélyes üzem, már nem magának való – mondta az inas, miközben a benzines öngyújtóját babrálta.
A hóhérnak aztán nem kellett a kertészkedés, az unokáira rá se nézett, a kocsmában sem látták. A felesége kanasztapartit rendezett a szomszédokkal, az se kellett neki. Megbolondult vénségére, mondták a városban, folyton csak az erdőt járja némán, mint valami kísértet. Motyog. Mikor elfárad, az erdő mögött üldögél egy koszos kempingszékben, ócska szivarkát szív és motyog magában egész nap. Hol, hol hátul? Hát ott, hátul, a temető kerítése mögött, még a ribizlibokron is túl, ahol a névtelenek vannak elkaparva.
